NAPLÓK: az utolsó alma Legutóbbi olvasó: 2024-05-03 16:10 Összes olvasás: 64242| 511. | [tulajdonos]: ... | 2020-04-26 18:28 | „Hosszú éveken át csak arra kérte Istent, ne büntesse azzal, hogy előbb kelljen meghalnia, mint Rebecának. Valahányszor elment a háza előtt, és látta a pusztulás terjedését, jólesett éreznie, hogy Isten meghallgatja. Egy délután, miközben a tornácon hímezgetett, feltámadt benne a bizonyosság, hogy akkor is ott fog ülni, ugyanazon a helyen, ugyanúgy és ugyanabban a fényben, amikor majd meghozzák Rebeca halálhírét. Csak ült, és várta, mint aki levelet vár, és bizonyos, hogy volt idő, amikor letépkedte a gombjait, majd újra felvarrta őket, hogy a tétlenség ne tegye még hosszabbá és keservesebbé a várakozást. Senki se vette észre a házban, hogy Amaranta ekkoriban Rebecának sző gyönyörű szemfödelet. Később, amikor Aureliano Triste elmesélte, hogy Rebeca, összeaszott bőrével és néhány gyér hajszállal a koponyáján, úgy jelent meg előtte, mint egy látomás, Amaranta nem lepődött meg, mert a leírt kísértet pontosan olyan volt, amilyennek már régóta képzelte. Elhatározta, hogy majd rendbe hozza Rebeca holttestét, arca romjait kitölti paraffinnal, és a szentek hajából parókát készít neki. Gyönyörű hullát csinál belőle, s lenvászon szemfödéllel, bíborfodros, bársonybélésű koporsóban bocsátja a férgek rendelkezésére egy káprázatos gyászszertartás keretében. Annyi gyűlölettel szőtte a tervét, hogy egészen belereszketett a gondolatba: ugyanígy tenne akkor is, ha a szeretet vezérelné – de azért nem engedett a kétségeknek, s aprólékos gonddal tökéletesítette a részleteket, úgyhogy végül nem is szakértője, hanem virtuóza lett a halál szertartásainak. Csak azt az egyet felejtette ki iszonyatos tervéből, hogy Istenhez küldött fohászai netán hiábavalónak bizonyulnak, és ő hal meg előbb, nem pedig Rebeca. Amiként úgy is lett. De a legvégső pillanatban nem a kudarc érzése töltötte el, hanem ellenkezőleg, minden keserűségétől megszabadult, mert a halál abban a kegyben részesítette, hogy évekkel előre jelezte jövetelét. Egy forró déli órában pillantotta meg: ott varrogatott mellette a tornácon, nem sokkal azután, hogy Meme a zárdába ment. Azonnal ráismert, és egyáltalán nem látta félelmetesnek: hosszú hajú, kék ruhás asszony volt, a külseje kissé divatjamúlt, és némiképpen Pilar Ternerához hasonlított konyhalány korában. Fernanda többször is elment mellette, de nem látta meg, pedig a halál oly valóságos, oly emberi volt, hogy egyszer megkérte Amarantát, legyen szíves, és fűzze be a cérnát a tűjébe. A halál nem mondta meg, hogy mikor jön el érte, s azt se, hogy előbb üt-e az órája, mint Rebecának, csak azt hagyta meg, hogy a következő április hatodikán kezdjen bele a saját szemfödelébe. Megengedte, hogy olyan dúsra és ékesre hímezze, amilyenre akarja, de csak ha éppoly kötelességtudóan dolgozik rajta, mint a Rebecáén, és elárulta, hogy fájdalom, félelem és keserűség nélkül fog meghalni annak a napnak az estéjén, amikor befejezi a szemfedőt. Hogy lehetőleg minél több időt pocsékoljon, Amaranta a legvékonyabb lenfonalat választotta ki, és maga szőtte az anyagot. Akkora gondot fordított rá, hogy csupán ez a munka négy évig tartott. Aztán nekilátott a hímzésnek. Ahogy közeledett az elodázhatatlan vég, belátta, hogy munkáját csak valami csoda segítségével folytathatná Rebeca halálán túl is, de épp az odaadó figyelemben megtalálta azt a nyugalmat, amelyre szüksége volt, hogy beletörődhessen a kudarc gondolatába. Ekkor értette meg azt is, hogy miféle bűvös körben forgott Aureliano Buendía ezredes az aranyhalacskáival. A világ most már nem hatolhatott át a bőre felszínén, s a belseje védve maradt minden keserűségtől. Sajnálta, hogy nem évekkel előbb következett be ez a megvilágosodás, amikor még megtisztíthatta volna az emlékeit, új fényben építhette volna újjá a világmindenséget, és remegés nélkül emlékezhetett volna vissza Pietro Crespi alkonyi levendulaillatára, és Rebecát is kihalászhatta volna feneketlen nyomorúságából, nem a gyűlölet és nem is a szeretet által, hanem azzal a határtalan megértéssel, amely a magány gyümölcse. A gyűlölet, amit Meme szavaiból érzett ki egy este, nem azért rendítette meg, mert neki szólt, hanem mert önnön mását vélte felfedezni egy másik serdülőkorban, amely éppoly tisztának látszott, mint annak idején az övé, s mégis éppúgy megrontotta már a harag. De mivel ekkor már a legmélyebb belenyugvásba süllyedt, még az a bizonyosság sem kínozta, hogy a sorsán immár semmiképpen sem változtathat. Csak a szemfödelet akarta befejezni. Ahelyett, hogy felesleges cikornyákkal késleltette volna, mint kezdetben, inkább gyorsította a munkát. Egy héttel előbb kiszámította, hogy február negyedikére virradóra végzi majd az utolsó öltést, s az okairól mit sem szólva, megpróbálta rávenni Memét, hogy az utána való napra kitűzött klavikordkoncertet hozza előbbre, de Meme nem hallgatott rá. Amaranta ekkor mindent elkövetett, hogy még negyvennyolc óráig kitartson, s már-már azt gondolta, hogy a halál csakugyan kegyes hozzá, mert a február negyedikére virradó éjszakán a vihar tönkretette a villanytelepet. De másnap reggel nyolckor valóban elvégezte az utolsó öltést a legremekebb kézimunkán, amit női kéz valaha is alkotott, és minden drámaiság nélkül bejelentette, hogy estére meghal. Nemcsak a családot figyelmeztette, hanem az egész falut, mert kiötlötte, hogy egy egész élet fukarságát jóváteheti, ha egy utolsó szívességet tesz a világnak, és úgy gondolta, az lesz a legnagyobb szívesség, ha leveleket visz a holtaknak.”
(G. G. Márquez: Száz év magány -- részlet)
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
