NAPLÓK: PÁLÓCZI - SZABADVERSTAN Legutóbbi olvasó: 2024-04-26 20:28 Összes olvasás: 27794Olvasói hozzászólások nélkül| 23. | [tulajdonos]: Re: ANÁLFA-BÉTA | 2014-01-01 09:40 | | Akkor miért nem csináltad meg SOKK-senki, aki most a faágtól nem látod az erdőt? (Hogyan is érthetnéd a napló - mármint az EGÉSZ - koncepcióját. Hiszen még a nagybetűről is azt hiszed, hogy olyankor "kiabálok".) | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 22. | tanonc: . | 2014-01-01 09:34 | | Ezt bárki ki tudta volna guglizni. Hol marad a saját magvas gondolat? | |
| 21. | [tulajdonos]: WALT WHITMAN | 2014-01-01 09:03 | Walt Whitman három versével folytatom a Szabadverstant, hogy későbbi szerkezeti meghatározásainkhoz klasszikus forrásanyag álljon rendelkezésünkre. S mire a DOKK az előre beharangozott, ismeretlen idejű zárva tartás után újra kinyit , addigra a helyükön legyenek.
Az 1819-ben született Arany Jánosnál két évvel idősebb amerikai költő köztudottan homoszexuális volt, ennek ellenére rendkívül komolyan tekintett a heteroszexualitásra, sőt, képes volt legfőbb - "isteninek" is mondható - nemző lényegét megragadva, a heteroszexuális attitűdhöz kompatibilisen kifejezni azt. Ami költői intuícióját dicséri. Életszeretete legendába illő, amint azt harmadik, öregségről szóló verse bizonyítja. Jellemző, hogy egyes vitalitástól duzzadó kései versei azt követően születtek (terjedelmi okból ezekből nem idézünk), hogy szélütés érte, s féloldalára megbénult. Szerb Antal nagyra becsülte őt, s világirodalom történetében úgy jellemezte, hogy Whitman az a XIX. századi költő, aki a múzsát megtanította örülni.
EZ A NŐI ALAK
Ez a női alak.
Isteni nimbuszt lehel, fejétől a lábáig,
forró, ellenállhatatlan vonzóerővel húz maga felé,
elmerülök, belefúlok a leheletébe, mintha nem volnék más, mint erőtlen köd;
minden elsüllyed, csak én nem és ő nem.
Könyvek, művészet, vallás, idő, a látható és szilárd
föld, és amit a menny várt és a pokol félt: mind, mind meghaltak;
bolond idegek, szilaj villámok cikáznak elő, a válasz rájuk ép oly szilaj;
haj, kebel, csípő, lábak lendülése, fáradtan hanyatló kezek, -
egészen feloldódva, az enyémek is egészen feloldódva -;
apálytól ösztökélt áradás, áradástól ösztökélt
apály, édes fájdalomtól duzzadó szerelmi hús,
mérhetetlen sugárai a szerelemnek, forrók és hatalmasok,
remegő kocsonyája a szerelemnek, fehéren fecskendő őrjítő nedv,
nászéjszakája a szerelemnek, amely biztosan és
szelíden tör az elnyújtózó hajnali derengésbe,
amely beleárad a szíves, odaadó nappalba,
és meghal az édesen ébredő hajnal simuló ölelésében.
Ez a csíra. - Aztán megszüli a nő a gyermeket, a férfit szüli meg a nő.
Ez a születés fürdője, kicsinyek és nagyok alámerülése és a feltámadás.
Ne piruljatok előttem, nők! előjogotok minden mást átölel és minden másnak halála.
Ti vagytok a test ajtói és ti vagytok a lélek ajtói.
A nőben megvan minden tulajdonság és mérsékli azokat,
a maga helyén van, és tökéletes harmóniában mozog,
ő minden, kellő módon elfátyolozva, aktív és passzív: mind a kettő,
éppúgy magába kell fogadnia a lányokat, mint a fiukat, s fiukat épp úgy mint a lányokat.
Ahogy lelkemet a természetben tükröződve látom,
ahogy látok egy nőt a ködön át, kimondhatatlanul tökéletest, egészségest és szépet:
látom lehajtott fejét és mellén keresztbe kulcsolt karjait; így látom én a nőt.
/Babits Mihály fordítása/
EGY NŐ VÁR REÁM
Egy nő vár reám: minden megvan benne és semmi sem hiányzik,
de minden hiányoznék, ha nem volna meg a nem, vagy a megfelelő férfi megtermékenyítése.
Minden megvan a nemben: test és lélek,
vélemények, bizonyítékok, tisztaság, gyöngédség, eredmények és megnyilatkozások,
énekek, parancsok, egészség, büszkeség, az anyaság misztériuma, a mag teje,
minden remény, jótett és adomány, minden szenvedély, szerelem, a föld szépségei és gyönyörei,
minden uralom, minden ítélkezés, a föld istenei és vezérei,
minden bezárva alszik a nemben, mint annak része és igazolása.
Szégyenkezés nélkül ismeri és elismeri a férfit, akit én szeretek, nemének nagyszerűségeit,
és szégyenkezés nélkül az asszony is, aki nekem tetszik, a magáét.
Eltávozom az érzéktelen nőktől,
és annál fogok maradni, aki rám vár, és azoknál, akik forró vérükkel kielégítenek;
látom, megértenek és nem vonakodnak tőlem,
látom, méltók reám: az ő hatalmas férjük akarok lenni.
Egy jottával sem kevesebbek nálam,
arcukat barnára égette a napfény és a szél lehelete,
húsukban a régi istenek teltsége és ereje él,
tudnak úszni, evezni, lovagolni, birkózni, futni és
ütni, visszahőkölnek és támadásra ugranak, tudnak védekezni,
jogaikban megállapodottak - nyugodtak, tiszták és öntudatosak.
Szorosan magamhoz húzlak benneteket, ti nők,
nem ereszthetlek el, szeretnék javatokra lenni,
értetek vagyok és értem vagytok; nemcsak magunkért, hanem másokért is:
belétek burkolva nagyobb hősök és dalnokok szunnyadnak,
és nem akarják, hogy más férfi érintése ébressze fel őket, mint az enyém.
Én vagyok, ti nők; megtalálom a magam útját,
szigorú vagyok, kemény, hatalmas és könyörtelen, de szeretlek titeket:
Nem okozok nektek több fájdalmat, mint amennyi elkerülhetetlenül szükséges.
Fiakká és lányokká öntöm ki magvamat, ahogy az
országnak erre szüksége van, durva izmokkal lassan szorítlak össze benneteket,
hatásos erőszakkal ölellek, nem hallgatok könyörgéseitekre,
nem állhatok el a dologtól, mielőtt belétek nem
süllyesztettem, ami oly régóta felgyülemlett bennem.
Belétek bocsátom lényem feláradt folyamait,
belétek süllyesztek ezer eljövendő évet,
belétek süllyesztem azok magvait, akiket én és Amerika szeretünk:
a cseppeknek, melyek öletekbe folynak, büszke
atlétai lányokká, új művészekké, zenészekké és dalnokokká kell válniok,
a gyermekeknek, akiket most veletek nemzek, újból gyermeket kell majd nemzeniök:
tökéletes nőket és férfiakat kívánok életem ajándékaiból!
Elvárom, hogy ők is áttörjék egymást, mint ahogy én és ti áttörjük egymást,
számítok nemző borzongásuk gyümölcseire, mint
ahogy számítok annak a borzongásnak gyümölcseire is, amit én adok nektek.
Szerelmi aratásokra számítok a születésből, az életből,
a halálból és a halhatatlanságból, amelyeket most oly
szeretettel ültetek belétek.
/Babits Mihály fordítása/
IFJÚSÁG, NAPPAL, ÖREGSÉG,ÉJSZAKA
Ifjúság, te hatalmas, izmos, szerelmes ifjúság, bájjal
erőszakkal, varázslattal teli,
Tudod-e azt, hogy az öregség ott jöhet mögötted épp annyi
bájjal, erőszakkal, varázslattal teli?
Virágfűzéses, tündöklő nappal, méretlen fénynek ragyogása,
tett, nagyravágyás és kacaj,
Tudod.e, hogy az éjszaka lépdel sarkadban millió fényeivel
álommal és gyógyító sötétségével?
/Takáts Gyula fordítása/
| |
| 20. | [tulajdonos]: KORR | 2013-12-18 17:14 |
Jóillatú széllé párolja a talaj mélyére szivárgott bűzt | |
| 19. | [tulajdonos]: "BLŐDESZTÉTIKA" | 2013-12-18 15:39 | Ideje folytatni a Szabadverstant. Annál is inkább, mert közben, december 16-án, lezajlott a Karácsonyi „szabad felolvasós Veranda-est” a Budapest VII. kerület, Wesselényi u 17. szám alatti „Erőművházban”, ahol szokatlan hévvel csapott fel a „vers vagy nem vers” kérdés körüli vita. S eközben gyakorló szerzők árultak el igen nagyfokú tájékozatlanságot a szabadvers szakszerű meghatározását illetően. Súlyos hiba, ha a szerző a saját ilyen-olyan (főleg ha rímes vagy félkötött) versírói gyakorlatára támaszkodik a szakirodalom legújabb meghatározásai helyett, bár érthető is. Egy szerző legyen a saját munkájába belepistult specialista. Szóbányász, aki a tárnája mélyén dolgozik. Onnan nem könnyű – s ráadásul minél mélyebbre dolgozta magát annál nehezebb – belelátni egy másik tárnába. Erre az irodalmár sokkal alkalmasabb, hiszen ő föl-alá járkál a tárnák között, hogy mindegyikbe bevilágítson (pláne, ha a szóbányász – mint zavaró tényező – már kihalt belőle).
Szerzőként én is csak arra vállalkozom, hogy a „saját tárnámból” legjobban látható verstípus szakirodalomban föllelhető meghatározásait összegyűjtsem azoknak, akik a „szabadvers-telér” fölött nyitnak, nyitottak (vagy ott is) tárnát, és meg kell védeniük a munkájukat a neokonzervatív „újértetlenségtől”. Erről majd később részletesen is. Most, rámutatásként, legyen elég csak feleleveníteni a Holt költők társasága című filmet. Amelyben a főszereplő tanár (a Robin Williams alakította Keating) kitépette a „blődesztétikai könyv” első oldalát a diákokkal, mert azon az állott, a vaskalaposan konzervatív irodalmár iskola igazgató meghatározásaként, hogy „egy vers formai színvonala és jelentősége két merőleges tengelyen ábrázolva a lefedett terület segítségével meghatározza a vers nagyszerűségét”. S egyben felhívta a tanítványok figyelmét Walt Whitman költészetére.
Most, a neokonzervatív „szökőárhullám” során ezt a nálunk John Keating nélkül is „kitépett” lapot egyre többen szeretnék visszaragasztani (a saját nyálukkal) a formalista blődesztétikába. S e törekvésük rendszerint szabadvers ellenességgel párosul.
Ezért hívjuk fel a figyelmet mi is az újkori szabadvers megteremtőjére, az Arany János kortársának számító Walt Whitmanra, a Mester egyik legszebb, legmodernebb (ökológiai ízlésünk szerint való) versén keresztül, amelynek a címe:
TRÁGYA
Riaszt valami ott, hol teljes biztonságban hittem magam,
Elkerülöm a csöndes erdőt, amelyet úgy szerettem,
Nem akarok már kószálni a réten,
Nem hántom le testemről a ruhát, hogy megöleljem a tengert, szeretőmet,
S mint másik húshoz, nem érintem többé az anyaföldhöz húsomat,
hogy új erőre kapjak általa.
Ó, hogy lehet, hogy a talaj maga nem lesz beteg?
Hogy lehettek elevenek, ti tavaszi növények?
Hogy is vihetsz egészséget magaddal, te fű, gyökér,
gyümölcs, kalászok szíve-vére?
Nem szivárognak szüntelen ocsmány hullák belétek?
Nincs minden földdarab telisteli a keserű halállal?
Hol adtatok túl annyi sok nemzedék részegének, nagybélűjének
dögein?
Hová szívtátok el az undorító italt eledelt?
Nyomuk se látom én ma itt, vagy tán csalatkozom?
Barázdát húzok majd ekémmel, felhasítom a földet
ásómmal, feltúrom a talajt,
Tudom, napfényre ások valamit az undok eledelből.
Nézd ezt a trágyát! Vedd csak jól szemügyre!
Tán egykor minden porszem része volt valamilyen
betegnek, - de ne kapd el a szemed!
A tavasz fűvel lepi be a pusztát,
Átfúr a bab nesztelenül a televényen a kertben,
A hagyma felmereszti finom lándzsahegyét,
Telistele az almafa, csupa bimbó,
A búza föltámad, kísértete halovány arccal kél ki a sírból,
Felébred a szín a fűzfán és az eperfán,
Reggel-este zsolozmázik a hímmadár, míg a nősténye
költi tojását,
A kiköltött tojás héján áttör a csirkenép,
Jön az állatok új raja, a tehén megelli a borjút, a kanca
a csikóját,
Csepp dombjából kibontja a hűszívű krumpli sötétzöld
leveleit,
Felszökik halmából a sárga tengeri szár, s az orgona bontja
szirmát a kapu mellett.
A nyári zsenge dölyfösen, ártatlanul tekint szét a keserű
halál rétegein.
Micsoda vegyikonyha!
Hogy igazán nem fúj szét járványt a szél,
Hogy nem csaló a tenger habfehér-zöld, áttetsző árja, a
amely oly szerelmesen követ,
Hogy biztonsággal megengedhetem, csak nyalja végig
csupasz testemet nyelveivel,
Hogy nem hoz rám veszélyt a lázakkal amelyek ott
szunnyadnak ölében,
Hogy minden tiszta örökkön-örökké,
Hogy olyan jóízű a kút hideg vize,
Hogy a szeder csupa lé, zamatos,
Hogy egy almáskert, egy narancsültetvény gyümölcse sem,
egyetlen dinnye, szőlő, barack, szilva sem, egy sem
mérgez meg engem,
Hogyha végigdőlök a füvön, nem tör rám a ragály,
Holott valószínű, hogy minden fűszál lándzsája valami
olyanból ered, mi ragályos volt hajdanán.
Most elrémülve gondolok a Földre, hogy ilyen türelmes
és szelíd.
Ilyen édes terméssel cseréli fel a rothadást,
Ártatlanul, mocsoktalanul forog a tengelyén, míg rút
hullákra rút hullák végtelen sora következik,
Jóillatú széllé párolja a tele mélyére szivárgott bűzt,
S ily öntudatlan arccal hozza meg minden évben gazdag
és bő aratását,
S ily isteni anyaggal ruházza fel az embert, s ily ocsmány
hulladékot kap vissza tőle végül.
(Szabó Magda fordítása)
(Meglepő, hogy Whitmannak csak néhány hosszabb és egy-két rövidebb költeménye lelhető fel az interneten magyarul és nem is a nekünk legfontosabbak! Hogy a gimnáziumban a jellegtelen "Téli mozdonyt" tanítják, mondjuk Az ádám gyermekei ciklus, vagy a Volt egy gyerek, aki naponta elindult esetleg a Hozzád című műve helyett, az katasztrófa. Úgy látszik, verseinek javát nekem kell majd anyanyalvünkönl begépelnem a netre.) Vele folytatom, hogy aztán idővel visszatérhessek a Mórotz vers általam kifogásolt téves elemzéséig s a versét végül helyesen bírálhassam el.
| |
| 18. | [tulajdonos]: KORR | 2013-12-09 17:42 | Most látom, hogy rossz gondolatjeleket (triplákat) mentett el a gép. Ki kell javítani a Rilke szöveget (Malte Laurids Brigge feljegyzései, Bor Ambrus (!) fordításában, vagyis ez nem a csikorgó és rossz ritmusú Görgey magyarítás).
"Néhány napig folyt a tollbamondás. De aztán Abelona nem tudta leírni az „Eckernförde” szót. Tulajdonnév volt, ő pedig sohase hallotta. A gróf,aki alapjában véve csak ürügyet keresett az emlékezései számára nagyon is lassan haladó írás abbahagyására, elkedvetlenedett.
– Nem tudja leírni – mondta élesen –, mások pedig majd nem tudják elolvasni. És egyáltalán: l á t j á k-e majd amit itt mondok? – folytatta haragosan, és folyvást Abelonára szegezte pillantását. – Látják-e majd ezt az embert, ezt a Saint-Germain-t? – ordított rá. – Saint-Germaint mondtunk? Húzd át. Írd Balmare marquis-ja.
Abelona áthúzta és írt. De a gróf olyan gyorsan beszélt tovább, hogy nem lehetett követni.
– A gyermekeket nem bírta ez a kitűnő Belmare, de engem a csöppet, a térdére vett, s nekem az az ötletem támadt, hogy a gyémántgombjaiba harapjak. Ennek örült. Nevetett és feljebb emelte a fejemet, amíg egymás szemébe nem láttunk: „Nagyszerű fogaid vannak”, mondta, „olyan fogaid amelyek vállalkoznak is”…” – Én azonban megjegyeztem magamnak a szemeit. Később itt is jártam, ott is. Sokféle szemet láttam, de elhiheted: ilyet soha. Az a két szem számára semmi sem kellett, bennük volt minden. Hallottál Velencéről? Helyes. Hát azt mondom, belenézte volna Velencét ide a szobába, hogy itt lett volna, akár az asztal." | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 17. | P. A.: ERRŐL ENNYIT | 2013-12-08 14:47 | | Akkor a többi "részletkérdés". Annyit lehet tenni, tartjuk másban és magunkban a lelket. | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 16. | krisztina: választottam | 2013-12-08 14:33 | | Már választottam, és a nehezebbet hidd el. Az lenne a halálom ha nem írhatnék. | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 15. | Pálóczi Antal: RE: ALÁBBI | 2013-12-08 12:58 | | Ezek civil gondolatok. Nem kell írni. Aki teheti, válassza az "életet", tessék megérteni az eddig felsoroltakat. Mindenek előtt az alapkérdést. "Kell, hogy írj"? Valóban ennyire nehéz a felelet ez nem is csoda: íme, pont az alapkérdéssel nézel szembe. Aki azonban döntött, és belépett az írói szerzetesrendbe, annak ott a cella a hátralévő életében (a szalon helyett), Rilke eszerint is élt. Teljesen magányosan. Mert meg akarta teremteni "a másik életét", a művekben ami sikerült is. Műve azóta növekszik. Évek lemondása és szenvedése legalább meghozta ezt a gyümölcsöt. Az életről ő nem a halál pillanatában mondott le a műért, hanem minden reggel minden nap és minden este évtizedeken keresztül. Mert így döntött. Hogy az agónia vergődésében mi történik, az ehhez képest csak "adminisztráció". S azzal, hogy inkább élni kell nem pedig írni, pont az eddig felsoroltakhoz csatlakoztál. Te is dönts, ha tudsz. Te is "ne írj", ha tudsz, de mulatságos lenne arról írni, hogy nem írsz. Bár ezt is lehet, hiszen látjuk, hogy ez történik internet szerte, de Rilke pont ettől az elhúzódó szenvedő kilátástalan és kontraproduktív életérzéstől akarja megkímélni az egészséges (civil) ösztönű tanítványokat amikor "eltanácsolj az írástól" őket. Ebben valójában senkinek nem lehet tanácsot adni, de óriási aránytalanság fejlődik ki az írni akaró és azt vállaló tanítványok és a meggonoszult - vagy mondjuk így: sérült - tehetséges lusták között, akik folyamatosan a náluk serényebbekk (noha nem tehetségesebbek) erőfeszítéseit akarják megzavarni. Ez egy társalgási társasági oldalon jobban elmegy mint egy online művészeti lapban. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
