NAPLÓK: PÁLÓCZI - SZABADVERSTAN Legutóbbi olvasó: 2024-05-07 07:45 Összes olvasás: 28148| 19. | [tulajdonos]: "BLŐDESZTÉTIKA" | 2013-12-18 15:39 | Ideje folytatni a Szabadverstant. Annál is inkább, mert közben, december 16-án, lezajlott a Karácsonyi „szabad felolvasós Veranda-est” a Budapest VII. kerület, Wesselényi u 17. szám alatti „Erőművházban”, ahol szokatlan hévvel csapott fel a „vers vagy nem vers” kérdés körüli vita. S eközben gyakorló szerzők árultak el igen nagyfokú tájékozatlanságot a szabadvers szakszerű meghatározását illetően. Súlyos hiba, ha a szerző a saját ilyen-olyan (főleg ha rímes vagy félkötött) versírói gyakorlatára támaszkodik a szakirodalom legújabb meghatározásai helyett, bár érthető is. Egy szerző legyen a saját munkájába belepistult specialista. Szóbányász, aki a tárnája mélyén dolgozik. Onnan nem könnyű – s ráadásul minél mélyebbre dolgozta magát annál nehezebb – belelátni egy másik tárnába. Erre az irodalmár sokkal alkalmasabb, hiszen ő föl-alá járkál a tárnák között, hogy mindegyikbe bevilágítson (pláne, ha a szóbányász – mint zavaró tényező – már kihalt belőle).
Szerzőként én is csak arra vállalkozom, hogy a „saját tárnámból” legjobban látható verstípus szakirodalomban föllelhető meghatározásait összegyűjtsem azoknak, akik a „szabadvers-telér” fölött nyitnak, nyitottak (vagy ott is) tárnát, és meg kell védeniük a munkájukat a neokonzervatív „újértetlenségtől”. Erről majd később részletesen is. Most, rámutatásként, legyen elég csak feleleveníteni a Holt költők társasága című filmet. Amelyben a főszereplő tanár (a Robin Williams alakította Keating) kitépette a „blődesztétikai könyv” első oldalát a diákokkal, mert azon az állott, a vaskalaposan konzervatív irodalmár iskola igazgató meghatározásaként, hogy „egy vers formai színvonala és jelentősége két merőleges tengelyen ábrázolva a lefedett terület segítségével meghatározza a vers nagyszerűségét”. S egyben felhívta a tanítványok figyelmét Walt Whitman költészetére.
Most, a neokonzervatív „szökőárhullám” során ezt a nálunk John Keating nélkül is „kitépett” lapot egyre többen szeretnék visszaragasztani (a saját nyálukkal) a formalista blődesztétikába. S e törekvésük rendszerint szabadvers ellenességgel párosul.
Ezért hívjuk fel a figyelmet mi is az újkori szabadvers megteremtőjére, az Arany János kortársának számító Walt Whitmanra, a Mester egyik legszebb, legmodernebb (ökológiai ízlésünk szerint való) versén keresztül, amelynek a címe:
TRÁGYA
Riaszt valami ott, hol teljes biztonságban hittem magam,
Elkerülöm a csöndes erdőt, amelyet úgy szerettem,
Nem akarok már kószálni a réten,
Nem hántom le testemről a ruhát, hogy megöleljem a tengert, szeretőmet,
S mint másik húshoz, nem érintem többé az anyaföldhöz húsomat,
hogy új erőre kapjak általa.
Ó, hogy lehet, hogy a talaj maga nem lesz beteg?
Hogy lehettek elevenek, ti tavaszi növények?
Hogy is vihetsz egészséget magaddal, te fű, gyökér,
gyümölcs, kalászok szíve-vére?
Nem szivárognak szüntelen ocsmány hullák belétek?
Nincs minden földdarab telisteli a keserű halállal?
Hol adtatok túl annyi sok nemzedék részegének, nagybélűjének
dögein?
Hová szívtátok el az undorító italt eledelt?
Nyomuk se látom én ma itt, vagy tán csalatkozom?
Barázdát húzok majd ekémmel, felhasítom a földet
ásómmal, feltúrom a talajt,
Tudom, napfényre ások valamit az undok eledelből.
Nézd ezt a trágyát! Vedd csak jól szemügyre!
Tán egykor minden porszem része volt valamilyen
betegnek, - de ne kapd el a szemed!
A tavasz fűvel lepi be a pusztát,
Átfúr a bab nesztelenül a televényen a kertben,
A hagyma felmereszti finom lándzsahegyét,
Telistele az almafa, csupa bimbó,
A búza föltámad, kísértete halovány arccal kél ki a sírból,
Felébred a szín a fűzfán és az eperfán,
Reggel-este zsolozmázik a hímmadár, míg a nősténye
költi tojását,
A kiköltött tojás héján áttör a csirkenép,
Jön az állatok új raja, a tehén megelli a borjút, a kanca
a csikóját,
Csepp dombjából kibontja a hűszívű krumpli sötétzöld
leveleit,
Felszökik halmából a sárga tengeri szár, s az orgona bontja
szirmát a kapu mellett.
A nyári zsenge dölyfösen, ártatlanul tekint szét a keserű
halál rétegein.
Micsoda vegyikonyha!
Hogy igazán nem fúj szét járványt a szél,
Hogy nem csaló a tenger habfehér-zöld, áttetsző árja, a
amely oly szerelmesen követ,
Hogy biztonsággal megengedhetem, csak nyalja végig
csupasz testemet nyelveivel,
Hogy nem hoz rám veszélyt a lázakkal amelyek ott
szunnyadnak ölében,
Hogy minden tiszta örökkön-örökké,
Hogy olyan jóízű a kút hideg vize,
Hogy a szeder csupa lé, zamatos,
Hogy egy almáskert, egy narancsültetvény gyümölcse sem,
egyetlen dinnye, szőlő, barack, szilva sem, egy sem
mérgez meg engem,
Hogyha végigdőlök a füvön, nem tör rám a ragály,
Holott valószínű, hogy minden fűszál lándzsája valami
olyanból ered, mi ragályos volt hajdanán.
Most elrémülve gondolok a Földre, hogy ilyen türelmes
és szelíd.
Ilyen édes terméssel cseréli fel a rothadást,
Ártatlanul, mocsoktalanul forog a tengelyén, míg rút
hullákra rút hullák végtelen sora következik,
Jóillatú széllé párolja a tele mélyére szivárgott bűzt,
S ily öntudatlan arccal hozza meg minden évben gazdag
és bő aratását,
S ily isteni anyaggal ruházza fel az embert, s ily ocsmány
hulladékot kap vissza tőle végül.
(Szabó Magda fordítása)
(Meglepő, hogy Whitmannak csak néhány hosszabb és egy-két rövidebb költeménye lelhető fel az interneten magyarul és nem is a nekünk legfontosabbak! Hogy a gimnáziumban a jellegtelen "Téli mozdonyt" tanítják, mondjuk Az ádám gyermekei ciklus, vagy a Volt egy gyerek, aki naponta elindult esetleg a Hozzád című műve helyett, az katasztrófa. Úgy látszik, verseinek javát nekem kell majd anyanyalvünkönl begépelnem a netre.) Vele folytatom, hogy aztán idővel visszatérhessek a Mórotz vers általam kifogásolt téves elemzéséig s a versét végül helyesen bírálhassam el.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
