Mai költészetnapi gondolatként vissza az "alapokhoz"!
Hadd jöjjön egy őskori ausztrál szabadvers, amelyet a bennszülöttek énekeltek és táncoltak. Ez a fajta „esztétikai megszólalás” minden költészet előfutára, s talán már több tízezer éves. Szerelmi varázsdal, pontosabban egy nőbűvölő ilpindzsa ének. „Az ausztráliai őslakó szemében – írja Róheim Géza A csurunga népe című könyvében – a szerelem, megkülönböztetve az egyszerű nemi feszültségtől, nem természetes dolog. Csak varázslattal magyarázhatja, hogy egy nőt éppen egy bizonyos férfi miatt „ráz ki a hideg”. De ha megvan ez az érzés, akkor olyan ellenállhatatlan, mint a bűvölés és úgy csap le, mint a villám. Íme a sorképzés és a szöveg intenzitása jelzi (ha nem is tördeltem verssé), hogy verssel (szabad verssel) állunk szemben. Egyes szavak jelentése lejjebb olvasható. „Mali fánál ül gondolkozva/ Gondolkozva ül/ Négykézláb megy zörgő bumeránggal,/ A kemény földön lábát dörzsöli össze!/ Ó kettős szivárvány! Ó kakadu hangja, / Ifjú legény vagyok én!/ Ijedten ülnek az alknarincsák! /A bokrokat borzolja a szél! /A nátándzsával a bozótot szórja szét,/Csillog a matati!/ Villan a csilára!/ Beszél a pénisz, / Mozog a nátándzsa!/ Ijedten ül az alknarincsa/ egy helyen maradva,/ kinyújtott lábakkal,/ Amint ül úgy erősödik,/ Alnarincsává válik,/ Amint ül, folyik a vagina,/ Amint guggol/ A folyadék áramlik,/ Jönnek rohanva,/Árad a vérük,/ Holdember kergeti/ Vörösen villogva,/ Én csak ott ülök,/ Ifjú legény vagyok én!/ Én csak ott ülök, /Vörösen csillogva/Zúg a búgófa,/ Mozog a natándzsa,/ Vágyódva jönnek,/ Ugrálva jönnek. / Jönnek a lányok,/ Várom őket!/ A vörös homokon/ Felcsap a villám,/ Felcsap a földről/ Felcsapó villám!” Róheim értelmezése szerint: „A phallikus dal nyitját a büszke refrén adja meg: „Ifjú ember vagyok én!” A beszélő pénisz errigált péniszt jelent és a dalt betetőző felcsapó vagy emelkedő villám szimbolikus betetőzése az érzelmi alaptónusnak. A villámot az arandák a víz péniszének nevezik és a villám „emelkedése” kétségkívül a szimbolizált tartalom átvillanása a fedő jelképen. (Pontos természeti megfigyelés: a villám nem /csak/ „a mennyből „ csap le: kisüléskor a föld elektromos töltései lentről áramlanak fölfelé. P.A.) A fehér fejdísz (a csilára), a rojtos péniszfedő (a matati), a búgófa és a nátándzsa mind ugyanazt a vágyat szimbolizálják. Ami azonban magyarázatra szorul, az az alknarincsa. Alknarincsa azt jelenti, szemet elfordító. A házasság előtt minden nő alknarincsa, de egy sem marad végig alknarincsa. Mit jelent az, hogy a fiú alknarincsát akar szerezni búgófával? Először is egy alapvető különbséget jelent a férfi beállításában. Vi et armis akarja-e meghódítani a nőt, vagy varázslattal: hős vagy poéta? (…) Az alknarincsa ugyanis rendszerint egy messziről jött nő, aki, amint a dalból is látható, egy ellenállhatatlan erőnek engedve, oly sietséggel érkezik, hogy a húst is nyersen eszi meg, fut, rohan a villámok dicsfényétől övezett ismeretlen férfi felé. Alknarincsa az a nő, aki nem akar. Az ilyen nőt varázsigével lehet megszerezni.” (…) S hogy megy a „bűvölő” udvarolni? Először egy asszony képét rajzolja a homokba. Erre leteszi a búgófát és a matatit (péniszfedő rojtot) és a csilarát (fejre való zsinór), a lalkarát (csont, amelyet az orrsövénybe dugnak). Mindezekre társai ráolvasnak, azaz eléneklik a varázsige megfelelő sorait. A férfi közben feketére festi a homlokát és piros festékből karikákat rajzol a szeme köré, majd lassanként felveszi mindezt. Most teljes díszben van, leül a földre méltóságteljesen és várja, hogy a többiek ráolvassanak a testére . Ha ez megtörtént, akkor fölkel és a siker biztos tudatával megy az asszonyok közé. Közbenjáró gyanánt elküldi valamelyik rokonát ,rendszerint egy lányt. A lány aztán elmondja a férfinek: „Ez az asszony szerelmes beléd”, mire a férfi adja a meglepettet. Így kívánja az illendőség. Az ilpindzsát („körülkerítést”, vagyis a szerelmi érintettséget) nem szokás bevallani. „Hogy lehet az? Én semmit sem csináltam” , így illik felelni. De a közbenjáró ezt már ismeri. „Dehogynem –mondja – úgy jöttél, mint a villám, és ő beléd szeretett”.
BALTAZAR naplójában olvasom "Claude Lévi-Strauss nagy reményekkel ment az Amazonas vidékére, abban bízott, hogy romlatlanságot talál az ott élő népek között, de csalódnia kellett. Csalódását megírta a Szomorú trópusokban."
Claude Lévi-Strauss tévedett. Ha... és amennyiben...
... tényleg ilyen prekoncepcióval ment a "vadak" közé, s főleg ha azt nem tudta elengedni.
Szerencsére nekünk magyaroknak is van egy csodálatos etnogrfáfusunk, aki szintén prekoncepciókkal ment ki a "vadakhoz" 1938-ban, mint képzett Freud-tanítvány, aki a szintén Freud tanítvány, Bonaparte Mária hercegnő finanszírozásával mindenáron az Ödipusz komplexust vagyis "bűnt" akarta kimutatni a bozótlakók viselkedésében. És ehelyett "romlatlanságot" talált. Olyan szexuális viszonyokat, amelyben ismeretlenek voltak bizonyos modernkori "állatiasságok" (perverziók). S végül el tudta engedni téves prekoncepcióját. Megelégedvén azzal, sőt, minden képzeletét felülmúlta az, amit talált. Róheim Gézának hívták.
Apró érdekesség. Az ausztrál bozótlakónál nem az számít nevetségesnek, akinek kicsi a pénisze, hanem akinek nagy. S van is tanmeséjük az ilyen férfiről, akinek szexuális túlzása mindig fordított arányban áll a vadászó képességgel. Az ilyen nevetséges figura a MALPAKARA. Róheim írja: ha valaki bejelenti, hogy a malpakaráról akar mesélni, máris mindenki dől a nevetéstől.
Íme, valami a világvallások előtti őserkölcsiségről.
Sőt, magáról az ősemberről. Hiszen - s erre Róheim külön figyelmeztet - az ausztrál bozótlakók kultúrája összehasonlíthatatlanul ősibb mint akár az afrikai bennszülöttek, vagy a dél-amerikai indiánok kulturája. Róheimnek szerencséje volt. Még megtalálta utolsó cafatait ennek a szétvert, megalázott kiirtott kultúrának - egy valahai virágkor emlékfoszlányaiban, amit kutathatott. Még talál ősi adatközlőket a kihalásuk előtti pillanatban, akik 30-40 ezer éves korra utaló meséket és mondákat tudtak. Egyáltalán az, hogy rengeteg meséjük, igen gazdag mondakincsük, zenéjük sőt, költészetük van, megdöbbentette Róheimet. Ezt tartotta lényegesnek. Nem azt, hogy ínséges vészkorszakokban esetleg az Andokban lezuhant rögbicsapathoz hasonlóan tartják fenn magukat. (Elhalt társaik húsából.) Ettől még az őserkölcsiségük változatlan maradt. És ez az ősemberi közösségek valahai erkölcseire utal. Például a vadász hagyományosan NEM ehet náluk a zsákmányból. Nem is dicsekedhet vele. Ha meghozta, akkor egy közeli bokorban illik hagynia. S amikor az őt fogadó öregek észreveszik, hogy véres a lándzsája, azt illik mondani: "Hoztam valamit - ott van a bokorban". Mire az egész csapat odasereglik és ujjong örömében. S akkor osztják szét a húst - mindig hagyományosan az öregeknek hagyva a zsiradékot és a legjobb részeket. S a vadász csak akkor ehet, ha neki is adnak. Ha kevés, akkor fordul még egyszer. Ez az önzés feletti altruizmus olyan erős bennük, hogy amikor Róheim lekváros üvegébe az egyik kislány egyszer beledugta az ujját, akkor utána csak félig nyalta le, a másik felével odaszaladt a nagypapájához, hogy ő is megkóstolhassa. Ez a fajta romlatlanság számít kulturáltságnak náluk, nem az, hogy eltartják-e a kisujjukat a kókuszhéj csészétől, ha isznak. Sokadjára olvasom Róheim Géza minderről írt A CSURUNGA NÉPE című könyvét. Most is nálam van. (Az ausztrál bozótlakük gondolkodása olyan ősi, hogy azt sem tudják, hogy a gyermek a szeretkezésekből fogan. Ők úgy tudják, a Csurungákhoz (őseik szelleméhez) imádkozva eshetnek csak a nők teherben. Mert ilyen ostobák? Nem. Hanem mert logikusan következtetnek. Ha igaz lehetne, hogy a nőknek a szeretkezésektől lesz a gyereke, akkor a nőknek állandóan szülniük kellene. Miért? Mert állandóan csinálják. ---
Nekem újságíróként volt szerencsém megismerkedni ausztrál bozótlakókkal.
Nekik - illetve az egyiküknek - köszönhetem, hogy életközepi válságom során nemváltam el. S most milyen hálás vagyok utólag, hogy a természetes családomat megőrizve fogadhatom a kisunokámat, mint új "kisbozótlakót" - akivel a kultúra és a civilizáció fejlődése újra kezdődik. És megismétlődik. Most még nem tud beszélni - csak gagyog mint a főemlős. Aztán megtanul - ahogy maga az emberiség. Ősember lesz - majd fokozatosan egyre modernebb. Csak nálunk - a mi családunkban és az én életfilozófiámban - meg kell őrizni minél többet a természeti népek vitalitásából. Ezért szerepel a kötetem címlapján is a természeti "meztelen népek" stílusában az alteregónk. (Én, a feleségem és a "kísértő" sosem "MI VAGYUNK" ha már fotón vagy leírt szövegben az "olvasóra köszönünk". Az már műviség. Ábrázolat. "Alteregó".)
Többet később.
Aki kinyitja ezt a képet, meglátja ausztrál barátunkat. Akiről majd hamarosan novellát írok, mert én tényleg neki köszönhetem, hogy nem váltam el. Réz András filmesztéta mutatta be őket a művelt közönségnek, amikor itt járt a tánccsoportjával európai körúton. S én újságíróként kísértem őket. (Egyébként az ő grafikai arcképe volt "Az Olimpia arca. Goomblar Wylo 17 éves koráig missziós iskolában nevelkedett, megtanult franciául is. Ezután szökött vissza a bozótba, hogy megtanulja ősei kultúráját. ) Réz figyelmeztetett minket, hogy ők tényleg olyan bennszülöttek, mint a Krokodil Dundee című film szereplője. Amikor az amerikai csaj le akarja fotózni őket. S az egyik meglengeti az ujját- - Aaaa! - Nem akarja, hogy elraboljam a lelkét? - Rajta maradt a kamerasapka!
BALTAZAR naplójában olvasom "Claude Lévi-Strauss nagy reményekkel ment az Amazonas vidékére, abban bízott, hogy romlatlanságot talál az ott élő népek között, de csalódnia kellett. Csalódását megírta a Szomorú trópusokban."
Claude Lévi-Strauss tévedett. Ha... és amennyiben...
... tényleg ilyen prekoncepcióval ment a "vadak" közé, s főleg ha azt nem tudta elengedni.
Szerencsére nekünk Magyaroknak is van egy csodálatos etnogrfáfusunk, aki szintén prekoncepciókkal ment ki a "vadakhoz" 1938-ban, mint képzett Freud-tanítvány, aki a szintén Freud tanítvány, Bonaparte Mária hercegnő finanszírozásával mindenáron az Ödipusz komplexust vagyis "bűnt" akarta kimutatni a bozótlakók viselkedésében. És ehelyett "romlatlanságot" talált. Olyan szexuális viszonyokat, amelyben ismeretlenek voltak bizonyos modernkori "állatiasságok" (perverziók). S végül el tudta engedni téves prekoncepcióját. Megelégedvén azzal, sőt, minden képzeletét felülmúlta az, amit talált.
Apró érdekesség. Például az ausztrál bozótlakónál nem az számít nevetségesnek, akinek kicsi a pénisze, hanem akinek nagy. S van is tanmeséjük az ilyen férfiről, akinek szexuális túlzása mindig fordított arányban áll a vadászó képességgel. Az ilyen nevetséges figura a MALPAKARA. Róheim írja: ha valaki bejelenti, hogy a malpakaráról akar mesélni, máris mindenki dől a nevetéstől.
Íme, valami a világvallások előtti őserkölcsiségről.
Sőt, magáról az ősemberről. Hiszen - s erre Róheim külön figyelmeztet - az ausztrál bozótlakók kultúrája összehasonlíthatatlanul ősibb mint akár az afrikai bennszülöttek, vagy a dél-amerikai indiánok kulturája. Róheimnek szerencséje volt. Még megtalálta utolsó foszlányait ennek a szétvert, megalázott kiirtott kultúrának - egy valahai virágkor emlékfoszlányait. Még talál ősi adatközlőket a kihalásuk előtti pillanatában, akik 30-40 ezer éves korra utaló meséket és mondákat tudtak. Egyáltalán az, hogy rengeteg meséjük, igen gazdag mondakincsük, zenéjük sőt, költészetük van, megdöbbentette Róheimet. Ezt tartotta lényegesnek. Nem azt, hogy ínséges vészkorszakokban esetleg az Andokban lezuhant rögbicsapathoz hasonlóan tartják fenn magukat. (Elhalt társaik húsából.) Ettől még az őserkölcsiségük változatlan maradt. És ez az ősemberi közösségek valahai erkölcseire utal. Például a vadász hagyományosan NEM ehet a zsákmányból. Nem is dicsekedhet vele. Ha meghozta, akkor egy közeli bokorban illik hagynia. S amikor az őt fogadó öregek észreveszik, hogy véres a lándzsája, azt illik mondani, hogy "hoztam valamit - ott van a bokorban". Mire az egész csapat odasereglik és ujjong örömében. S akkor osztják szét a húst - mindig hagyományosan az öregeknek hagyva a zsiradékot és a legjobb részeket. S a vadász csak akkor ehet, ha neki is adnak. Ha kevés, akkor fordul még egyszer. Ez az önzés feletti altruizmus olyan erős bennük, hogy amikor Róheim lekváros üvegébe az egyik kislány egyszer beledugta az ujját, akkor utána csak félig nyalta le, a másik felével odaszaladt a nagypapájához, hogy ő is megkóstolhassa. Ez a fajta romlatlanság számít kulturáltságnak náluk, nem az, hogy eltartják-e a kisujjukat a kókuszhéj csészétől, ha isznak. Sokadjára olvasom Róheim Géza minderr Irt A CSURUNGA NÉPE című könyvét. Most is nálam van.
Nekem újságíróként volt szerencsém megismerkedni ausztrál bozótlakóval.
Neki köszönhetem, hogy életközepi válságom során nemváltam el. S most milyen hálás vagyok utólag, hogy a természetes családomat megőrizve fogadhatom a kisunokámat, mint új "kisbozótlakót" - akivel a kultúra és a civilizáció fejlődése újra kezdődik. És megismétlődik. Most még nem tud beszélni - csak gagyog mint a főemlős. Aztán megtanul - ahogy maga az emberiség. Ősember lesz -majd fokozatosan egyre modernebb. csak nálunk - a mi családunkban és az én életfilozófiámban - meg kell őrizni minél többet a természeti népek vitalitásából. Ezért szerepel a kötetem címlapján is a természeti "meztelen népek" stílusában az alteregónk. (Én, a feleségem és a "kísértő" sosem "MI VAGYUNK" ha már fotón vagy leírt szövegben az "olvasóra köszönünk". Az már műviég. Ábrázolat. "Altegregó".) Többet később. Aki kinyitja ezt a képet, meglátja ausztrál barátunkat. Akiről majd hamarosan novellát írok, mert én tényleg neki köszönhetem, hogy nem váltam el. Réz András filmesztéta mutatta be őket a művelt közönségnek, amikor itt járt a tánccsoportjával európai körúton. S én újságíróként kísértem őket. (Egyébként az ő grafikai arcképe volt "Az Olimpia arca. Goomblar Wylo17 éves koráig missziós iskolában nevelkedett, megtanult franciául is. Ezután szökött vissza a bozótba, hogy megtanulja ősei kultúráját. ) Réz figyelmeztetett minket, hogy ők tényleg olyan bennszülöttek, mint a Krokodil Dundee című film szereplője. Amikor az amerikai csaj le akarja fotózni őket. S az egyik meglengeti az ujját- - Aaaa! - Nem akarja, hogy elraboljam a lelkét? - Rajta maradt a kamerasapka!
Karaffa Gyula közben kijelentette, hogy nem rám gondolt, amikor a narcisztikus ÉN-t bíráló jegyzetét feltette. Örömmel értesültem erről. Az tévesztett meg, hogy korábbi naplóimban épp a kaposvári zenei múltamat kezdtem boncolgatni, önéletírás-szerűen. Ő pedig - "véletlenül" - ezt a címet adta narcizmusról szóló dolgozatának: Nar-cisz-mol. (A cisz-mol zenei kifejezés mint tudjuk.)
Ettől azonban még ugyanolyan fontos a narcisztikus ÉN és a művészi ÉN közötti igen határozott különbség kimutatása. Az említett dolgozat közzétevőjétől teljesen függetlenül.
Mert (mint lentebb írtam):
"A jó művész, amikor az ÉN-jét fejezi ki mindig azt mondja: Én - TE-vagyok. MINDENT A KÖZÖSSÉGNEK AD. Magánélete sincs. Csak novellatémái. A rossz művész elvek hangoztatásával úgymond "a közösségért ír" (egyéni átlényegítés nélkül). Így jönnek létre minden kurzus közepes irányművei. Amelyek végül (a kurzus bukása után) nem is maradnak fenn."
Karaffa Gyula tévesen célozgat a narcizmus kórképpel mondjuk rám, művészre.
A jó művész teljesen másképp működik.
A jó művész, amikor az ÉN-jét fejezi ki mindig azt mondja: Én - TE-vagyok.
Nincs is ÉN-je - mert mindent megír.
MINDENT A KÖZÖSSÉGNEK AD.
Magánélete sincs. Csak novellatémái vannak.
A rossz művész elvek hangoztatásával úgymond "a közösségért ír" (egyéni átlényegítés nélkül). Így jönnek létre minden kurzus közepes irányművei. Amelyek végül (a kurzus bukása után) nem is maradnak fenn.
De honnan tudhatom én magamról, hogy JÓ MŰVÉSZ vagyok-e?
Magamtól sehonnan.
Érezhetem, álmodozhatok róla, de az hiteltelen. (Bár a Nyugat híres szerkesztője, Osvát "kötelező" önbizalmat várt el a szerzőitől, mert ha még egy helyesírási hibás Kassák sem hisz magában, akkor ő hogyan higgyen? "Mire szerény ön? - ez volt a szavajárása.)
Az érzés ábránd azonban minden szerzőnél csak a vele kritikus, majd meggyőzött, végül őt közlő szerkesztők véleménye alapján válhat igazi önértékeléssé.
De akkor még sehol a kötet.
Meg kell alkotni, aztán el kell bocsátani.
S a kritika vagy reagál rá, vagy nem reagál - utóbbi is visszajelzésnek tekintendő.
Ha negatívan reagálnak az már valami, abból ki lehet indulni a továbbfejlődéshez.
Szerencsés esetben azonban megmondják a művésznek, hogy értékelhető a műve, még szerencsésebb esetben kritikai tetszést arat.
Én a kritikából tudtam meg, milyen kötetet adtam ki és abban milyenek is az én verseim. (Bármi volt is az előzetes "saját ábrándom" róluk.)
És ez a kritika, pont a narcizmus kóros ÉN-elgésével szemben, rámutatott a művészileg kifejezett művészi ÉN lényegére a kötetemben. Idézem: (Tudtam, Karaffa, hogy 114-edszer is elő kell vennem! Egyszerűen képtelenek vagytok belenyugodni!)
"Az ő világa, az ő szerelme, az ő élete, az ő hadszínterei a mi szépséges és gyötrelmes világunk is lesz egyben. „ablakain és kirakatüvegén látom viszont magam / egy páncélos tetejéből kibújva hús- / arcú vaskentaurként” (Svejk, avagy amikor egy éjszakán azt hittem). Emiatt fontosak ezek a költemények. (Pálóczi Antal: A paráznabillegető, Budapest, Garbo Könyvek, 2019, Hörcher Eszter: A MÁSKÉNT MŰKÖDÉS LÉLEKTANA")
-----
Tehát én már védett vagyok minden pályatársi kisebbítési kísérlettel szemben. A kritika "jobban tudja"... nálam is, nálad is.
Nem azért, mert én nagyra tartom magam - hiszen AZ CSAK ÁBRÁND!!!
Hanem mert a kedvező kritika mondta meg: "ki vagyok". S azt hiszem, kezdetnek nem rossz.
És ha megengeditek, akkor most vissza az íróasztalhoz...
Sok a dolgom. Ma megyünk az RS9 színházba is a Rilke-darabra. S idővel megpróbálok összebarátkozni az általam egyre nagyobbra tartott Kókai Jánossal!
Ez a gyönyörű mű megérdemli, hogy elütést javítva újra fenn legyen.
Igen, ezt kell az erre vállalkozóknak kézzel átírni egy füzetbe, ahogy Rilke tette bizonyos írásokkal, mert szerette látni, hogy kedvenc művei úgy kerülnek a papírra, mintha önnön kezétől erednének. Minden nap egyszer. Használni fog. Ezért javítom most szívesen az elütéseket, mert ez is a szerető foglalatosság része most, amellyel ehhez a szöveghez kapcsolódom. Hiszen remekmű.
Általában nem tudják kicsoda Rilke. Valaki szóba hozta az egyik naplóban, e kurzussal kapcsolatban, rosszhiszeműen! Inkább ne tette volna... Nem tudta kiről beszél! (Se végzettsége, se érzéke, se műveltsége hozzá - Egy "Ki tud többet Rilkéről" versenyen felmosnák vele a padlót!) De majd itt segítek ezen. Katona koromban az őrtoronyban füzetbe másoltam át a teljes Malte Laurids Brigge feljegyzései című Rilke-regényt, nem a borzalmas Görgey - ez nagyon fontos! - hanem a sokkal szebb Bor Ambrus fordítást. Minden íróiskolában és író/költő kurzuson (magyartanári oklevelem és a Magyar Író Akadémia mesterkurzusa adott "jogosítványt" a kezembe), tehát minden irodalmi tanodában alapozó eszmény az ő szellemisége. Levek egy fiatal költőhöz című kisregényéből itt majd többször idézünk. Rímes verseket írt idős korában, de fiatalon az első műve egy hosszú, egész kötetes szabadvers volt, Hogyan szeretett és halt meg Rilke kornétás címmel. Szép és vizuálisan is plasztikus. "Feljött a hold. A kezén látta meg." Ilyen sorok vannak benne. Később majd foglalkozunk ezzel is.
Mai témánk azonban Szabó T. Anna alábbi költeménye. (Nem vers, hiszen nincsenek benne rímek, hanem költemény. Minden vers költemény, de nem minden költemény vers. Ez sem az, mint látjuk, a szabadvers kifejezést használjuk rá, de ez pontatlan. Valójában költemény (irányadó szaktekintélyünk, Kecskés András fogalmai szerint). A 100 évvel ezelőtt erről lefolytatott Babits/Kassák vita óta használatba van már ez a fogalom. Kassák is azt javasolta, hogy a művei "legyenek csak bátran költemények" - ha már versek nem lehetnek. Kurzusunkban ehhez az "hagyományhoz" nyúlunk vissza. Hiszen ma már Kassák is klasszikus.)
SZABÓ T. ANNA (Az év versei 2019-es kötetből átvéve, 260-263 o. tördelése szerint)
MEGÖLT FEKETERIGÓ (Juhász Ferencnek)
A kert a havas koratavaszi kert a hóba fagyott magokat kutató madarak az ég a komor koratavaszi reggel az égbe fagyott dalokat felejtő madarak a csend a hideg koratavaszi csend a csendbe fagyott szárnyakat kitáró madarak
a hallgatás a kert felett a tűrő a túlélő a várakozó a fázó a lázas tarka nyüzsgő éhes madarak
a vörösbegy villanása cinkék vibráló röpte az etetőn verebek tülekedése pintyek izgágasága az etetőn puha gerlepár mohó eszegetése csuszkák zöldikék tengelicek és meggyvágók az etetőn
lenn lakkfekete turkáló rigó havas avart forgat fel sárga csőr diót maradék zsiradékot talál
az új fészekre gondol és keres az új tojásra gondol és kutat új fiókákra vár eszik siet
de siet más is más is vár és éhes egy villanás
és a karvaly lecsap
a síró rigót leszorítja a hóra húsba váj a ragadozó csőr görbe karom
és csettegni és sikoltozni kezd és vijjogni gyászolni kérni kezd torkaszakadtan kiabálni kezd és könyörög az égre sír a kert
az egész madársereg nézi körben riadt haraggal tehetetlenül
a karvaly foltos mellét kifeszítve irdatlan karmával szorítja tartja tépdesni kezdi az élő rigót és kormos tollat köp szürke pihét a rigó ráng még reflex rettegés levegőt nem kap kegyelmet sem kap szárnyát nem tárja többé semmi fényre röptét dalát benyeli a sötét
a rigó feje fölemelkedik a rigó csőre néma kínban tátong a rigó szíve dübörögve ver még a leszorított testben fekete karmok a szemében fekete vér fekete ég
tágra nyílt sárga csőr soha már hang se dal se nincs trilla többet csak egy nyikkanás a vergődő test élet forró fészke éhes testet tápláló eleven hús
a karvaly a kerek fészekre gondol a karvaly pelyhes fiókára gondol tépi-falja a rángó véres rigót kitépi belőle az életet
elnémulnak az összes madarak a forró vérre ég pihéje hull beszél a fagyott ég így szól a hó
hallgass mert minden kész minden előre eldőlt
ne szólj mert minden
minden jól van így
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
