NAPLÓK: Poldibácsi Legutóbbi olvasó: 2024-04-28 16:07 Összes olvasás: 18699| 2. | [tulajdonos]: Le vele! | 2006-05-01 09:22 | Le vele!
Kopár szobám-kopárabb négy fala
Csupaszon, fázón mered az égnek.
Nem tudom kit mi visz rá arra hogy a szobáját, lakását új pompába öltöztesse, új arcot varázsoljon neki, mikor érzi más fontosságát annak, hogy akárhogy de hozzálásson a tapétázáshoz.
Mikor tarthatatlan már az az állapot, mikor jön el az a pont, amikor ha fizetnének érte sem lennénk hajlandóak ajkár csak még egy napig farkasszemet nézni a már piszkos, már itt-ott szakadt, és már nem tetsző falragasszal, amivel mindeddig olyan jól megvoltunk, kijöttünk, amit éveken át bámultunk, vagy csak megszoktunk.
Én sokáig a lakással gyárilag kapott tapétájával voltam kénytelen megosztani minden napjaimat, és estéimet. Az utóbbival semmi gond nem volt és akadt, hiszen nem láttam sokat a virág mintákból, amelyek inkább egy hangulatos vidéki budi hangulatát kölcsönözték a szobámnak, mint azt, hogy itt valaki lakik, hogy ez a pár négyzetméter, valakinek a felség területe, élet tere.
Nekem unalmasnak tűnt az egész, hogy ezt látom ha felkelek, ha kimegyek a szobából, vagy át egy másik szobába, ezért lassan teleragasztottam mindennel, ami a kezem ügyébe került. Így prímán megfértek egymás társaságában és tőszomszédságában az aktuális, három rétre hajtható Playmate lányok, az éppen kedvenc labdarugó világsztárok és hazai favoritok, mint ahogy az ismert költő versei, szerény személyeim gondolataival.
Ha jól emlékezem, a ragaszthatnék, még abból a korszakból eredeztethető (szép szó), datálható (nem kevésbé), amikor a mozik vetíteni kezdték a Jurassic Park első részét, és mint sokakon, úrrá lett rajtam a dínó-láz, és kilóra vásároltam minden olyan újságot, ami csak egy tenyérnyi képet is közöl egy Trandosaurusról, vagy velicoraptórról, ami egyébként a kedvencem volt. A képhez tartozó cikk, egy esetben sem érdekelt és kötötte le figyelmemet, és már nyúltam is az ollóért, majd a precízió miatt a tapétavágóhoz, és akkurátusan kivágva az éppen a száját rám vicsorító, vagy támadni készülő, vagy egy autó háztetején ugráló állat képét, már azon törtem a fejem, a fal melyik részén mutatna jól, hol lenne a legelőnyösebb az elhelyezése.
Persze hogy az ágyam melletti csupasz részen, amelyik szinte már kiabált az után, hogy valami odakerüljön. Így volt minek a képével álomra hajtani a fejem. De ekkor még a húgommal éltem egy szobában, és nem akaródzott tetszeni neki az ötletem, hogy az ő részét is uralmam alá hajtom, és apelláta nélkül kiteszek mindent amit csak lehet, így ez a hobbi tevékenységem egy időre fel függesztve maradt.
Mindaddig amíg egy önálló szobát kaptam, mert hogy sokat veszekszünk, a húgom kezd nővé válni, kell neki az egyedüllét, satöbbi. És én türelmetlen ember lévén, kapva kaptam a kínálkozó alkalmon, és nem sokat váratott magával az előbbiekben felsorolt lányok, poéták falra vitele. Mivel akkor több sportlapot is rendszeresen vettem, a legkülönfélébb kiadványokkal egyetemben, záros határidőn belül, azon kellett észrevennem magam, hogy már nincs hova, bár lenne mit. Pedig már nem csak a falat éktelenítették a focisták, a szép izomzatú kajak-kenus lányok, a Ferencváros BL-be jutott szuperei, de már az emeletes ágy szekrény részét is, a polcok oldalát, az ajtó innenső és külső felét.
Szabad terület, kiaknázatlan rész már csak a padló és a plafon maradt. De azt azért mégsem. Na nem azért mintha nem lett volna, nem mutatkozott volna affinitásom ez ügyben, csak hogy a plafonon az istenért sem akart megragadni semmi sem.
Nem maradt más hátra, a már felragasztott képekre kerültek az újabban, majd újabbak, és csak most szembesültem azzal, hogy vagy négy réteg sorakozott teljes hosszában és szélességben a szobám összes falán.
Öröm volt leszaggatni mindet, de az utána elém táruló látvány mindennek volt nevezhető csak idillinek és dekoratívnak nem. De örömittasságom kicsit tompította az érzést, és valami megkönnyebbülés is úrrá lett rajtam. Amúgy is elegem kezdett lenni a szép idomú, feszes fenekű örömlányokból, a mozdulatlanná meredt alakokból, és a már kismilliószor elolvasott versekből.
De még mielőtt széles mosollyal dőltem volna hátra, és szemlélhettem volna napestig a művemet, vandalizmusom szembeötlő eredményét, meg kellett magam nyugtatni, hogy a neheze, a munka dandárja még csak ezután jön, hiszen nem lehet így hagyni a dolgot, félbe és harmadába.
Amit az is alátámasztott hogy édesanyám már jó ideje nyaggat többek között azzal az ötletével, hogy rámférne, alámférne egy új ágy, ami egyébként a pincében porosodik, mert amin alszok, azt csak a jó szerencse és lélek tartja össze.
És bizony a szétszerelésnél szembesültem azzal, hogy három-négy meglazult csavaron kívül nem fogja össze semmi, a már kézzel is szétmorzsolható funér elemeket. Az ágy kiszolgálta már édesanyámat, édesapámat, és engem is, végig kísérte életünket. El is szégyelltem volna magam hogy neki kell rontanom mint Tóth az anyjának, talán el is álltam volna a hírtelen felindulásomból kipattant ötlettől, hogy most pedig a földel, illetve a padlószőnyeggel teszem egyenlővé, még akkor is ha az ég, a csillár rám szakad.
Itthon csak egy 17-es és 14-es kulcsot találtam, meg egy kalapácsot. Hiszen amióta édesapám elköltözött, illetve anyám elköltöztette, nem volt aki fúr, és farag, így ez a pár szerszám maradt ránk mutatóban. Amire majdnem rá is fáztak, mert Mörfi-törvényeit kibővítendő, a négy csavar között persze hogy volt egy, amelyikre sem a 17-es sem a 14-es nem volt jó. És persze hogy ez a csavar volt a legvastagabb, a legjobb anyagból, és a legellenállóbb.
Idővel persze meguntam a dolgot, és funérral együtt téptem és szaggattam ki a helyéből. Diri-darabra szereltem az egészet.
A felismerhetetlenségig meggyaláztam szegény öreg ágyat, amiről méltó megemlékezést, talán csak a bútorok és tárgyak nagy ismerője és lelkük értője, Mándy Iván írhatott volna.
A ruhás szekrény rész maradt csak éppen, ő még reménykedhet egy jobb sorsban. Még őrzi ruháimat, amelyek között Kulikabát nincsen.
A posztereket, plakátokat, több fekete zsákba gyömöszöltem, mintha csak egy közeli ismerős, egy halott megmaradt földi maradványai lennének, mert hogy valaki ízekre szedte őket. A zsákokat és az ágyamat, illetve ami maradt belőle, a spejzba állítottam.
Meg voltam magammal elégedve, és úgy éreztem magam, mintha csak a saját apám lennék, mert ennél ügyesebben talán ő sem dolgozott volna.
Most már csak a tapéta eltávolítása maradt, ami nem ígérkezett séta galoppnak, mert bizony nehezen akaródzott elválnia a faltól, de anyám ötlete, miszerint vizesen kéne próbálkoznom, és nekiveselkednem: bejött. Boldogan, egy büntetlenül randalírozó gyermek mosolyával arcomon vizeltem össze az egész szobát, és láss csodát: mint nyári megégés után a bőr, úgy hámlott, és hullott a tapéta. Gyűltek a fekete zsákok, szállt a por, és amortizálódott le a szobám.
Ennyit még soha nem mutatott meg magából, ennyire meztelenül, kiszolgáltatottnak, elesettnek én még nem is láttam. Még ideköltözésünkkor sem.
Hogy más milyen jelentőséget és mondanivalót tulajdonít neki, nem tudom, de azért leírom: az egyik sarokban egy méretesnek mondható pókkal találkoztam, de még mielőtt eszmélhetett volna, és szedhette volna lábait, a spaklival kapott egy méreteset. Így áldásos tevékenységemhez már halott is párosult.
Hülye vicc, de a falat kapartam, amely mint a karikacsapás ment, hol visszavettem a tempóból, mert sajnálni kezdtem hogy egyszer úgy is a végére érek, pedig olyan örömmel tölt el hogy csinálhatom, így az utolsó fázissal úgy voltam mint egy jó regénnyel végével, ami kezeim ügyébe akadt, és szinte csak szavakat olvasok el, majd elrakom, majd megint pár szó. Így a tapéta utolsó részét mementóként őrzöm. El is raktam egy kis dobozba, mint anyám tette a levágott hajamat egykor.
Mivel jártasságom nincs igazán festés meg miegymás területén, bizony utána kellett olvasnom, és beleásnom magam a témába, és ezek szerint: a falkaparás után jön az alapozás, ami már megalapozza hogy hulla fáradtan vessem magam bele a következő elvégzendő fázisba, ami nem más mint a glettelés, amit azt hiszem egy rétegben fogok csinálni, vagy kettőbe, vagy majd anyám szól hogy elég. A szőnyegpadlót is fel kell majd szaggatnom, a PVC-t, a szegélyeket.
Majd jöhet a festés, mázolás. Majd a szemetek lecipelése, majd a hitel felvétel az új bútorok megvásárlására, majd az utazás egyik bútorüzletbe be a másikba ki. Válogatás, gondolkozás, kiválasztás, a házhoz szállítás megbeszélése, időpont egyeztetés, összeállítás, a kimenekített könyvek, ruhák, tévé, rádió, hangfal visszatelepítése.
Alkotásnak éltem meg minden percet, még akkor is, mikor efektív romboltam, pusztítottam. Művésznek éreztem magam, és azt hiszem megoldottam azt a feladatot miszerint minden gyermek művész, a gond csak az, hogyan maradjon művész felnőtt korában is.
Bebútorozva, a falak új pompájúkban, újra
Őriznek engem, óvnak szeretnek-
Kétoldalt egy-egy, hátul egy s elől.
-Ha meghalok , gondolom magamban,
E négy fal akkor rögtön összedől.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
