DOKK

Folytatódnak a Dokk estek, az eseményt a dokk.hu facebook lapján is hirdetjük.

 
2842 szerző 38698 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Németh Bálint
  Extrasystole
Új maradandokkok

Farkas György: cím nélkül (6)
Farkas György: cím nélkül (5)
Farkas György: cím nélkül (4)
Farkas György: cím nélkül (3)
Farkas György: cím nélkül (2)
Farkas György: cím nélkül (1)
Farkas György: A darázs
Farkas György: Források
Szilasi Katalin: Öreg pásztor kesergése
Szilasi Katalin: Hervadás cseresznyével
FRISS FÓRUMOK

Gyors & Gyilkos 3 órája
Farkas György 3 órája
Cservinka Dávid 5 órája
Filip Tamás 15 órája
Tóth János Janus 16 órája
Valyon László 1 napja
Szilasi Katalin 2 napja
Bátai Tibor 2 napja
Ózdi Annamária 2 napja
Kiss-Péterffy Márta 7 napja
Kiss-Teleki Rita 7 napja
Karaffa Gyula 8 napja
Egry Artúr 10 napja
Duma György 10 napja
DOKK_FAQ 11 napja
Csombor Blanka 14 napja
Tóth Gabriella 15 napja
Vadas Tibor 15 napja
Tamási József 16 napja
Zsigmond Eszter 19 napja
FRISS NAPLÓK

 A SZERKESZTŐSÉGI FŐEMLŐS 33 perce
Gyurcsi 39 perce
Jószándékú párbeszélgetés 2 órája
A vádlottak padján 3 órája
A fény nem publikus 3 órája
Hetedíziglen 16 órája
az univerzum szélén 16 órája
Bátai Tibor 19 órája
négysorosok 23 órája
Minimal Planet 1 napja
ELKÉPZELHETŐ 1 napja
PÁLÓCZI - SZABADVERSTAN 2 napja
nélküled 2 napja
mix 3 napja
szilvakék 3 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK


NAPLÓK: Poldibácsi
Legutóbbi olvasó: 2024-03-26 08:31 Összes olvasás: 18648

Korábbi hozzászólások:  
4. [tulajdonos]: Részlet2006-05-03 04:55
Romok és szivárvány

Magány, szegénység szőrköntöse fed,
De te vagy az Úr papja, ne feledd!
A te igédre épülnek falak
És ódon tornyok porba omlanak.


Beszélni égnek, fáknak, ereknek
Kétségből, örömből, fájdalomból
Fiatalnak, öregnek, betegnek
Kitépni ami mellkasomban tombol

Hogy miért bennem a csúfság, pompa
Mit jelent: jelen, jövő és emlék
Ki ültet asztalához naponta
Ki az aki nem vár, bár visszamennék

Mintha senkinek, mint egy eretnek
Szomjasan, letaglózva, éhesen
Azoknak kik gyűlölnek, szeretnek
Akik nem is érthetnek meg sohasem

Milyen mikor a költő mámort ölt
Vagy nagykabátot ahogy Attila
Milyen kikelni sírnak mélyéből
Mikor nincs csak a betű, csak a tinta




2006. Április 29.-Május 2.

3. [tulajdonos]: Vers2006-05-03 04:51


2. [tulajdonos]: Le vele!2006-05-01 09:22
Le vele!

Kopár szobám-kopárabb négy fala
Csupaszon, fázón mered az égnek.


Nem tudom kit mi visz rá arra hogy a szobáját, lakását új pompába öltöztesse, új arcot varázsoljon neki, mikor érzi más fontosságát annak, hogy akárhogy de hozzálásson a tapétázáshoz.
Mikor tarthatatlan már az az állapot, mikor jön el az a pont, amikor ha fizetnének érte sem lennénk hajlandóak ajkár csak még egy napig farkasszemet nézni a már piszkos, már itt-ott szakadt, és már nem tetsző falragasszal, amivel mindeddig olyan jól megvoltunk, kijöttünk, amit éveken át bámultunk, vagy csak megszoktunk.

Én sokáig a lakással gyárilag kapott tapétájával voltam kénytelen megosztani minden napjaimat, és estéimet. Az utóbbival semmi gond nem volt és akadt, hiszen nem láttam sokat a virág mintákból, amelyek inkább egy hangulatos vidéki budi hangulatát kölcsönözték a szobámnak, mint azt, hogy itt valaki lakik, hogy ez a pár négyzetméter, valakinek a felség területe, élet tere.
Nekem unalmasnak tűnt az egész, hogy ezt látom ha felkelek, ha kimegyek a szobából, vagy át egy másik szobába, ezért lassan teleragasztottam mindennel, ami a kezem ügyébe került. Így prímán megfértek egymás társaságában és tőszomszédságában az aktuális, három rétre hajtható Playmate lányok, az éppen kedvenc labdarugó világsztárok és hazai favoritok, mint ahogy az ismert költő versei, szerény személyeim gondolataival.

Ha jól emlékezem, a ragaszthatnék, még abból a korszakból eredeztethető (szép szó), datálható (nem kevésbé), amikor a mozik vetíteni kezdték a Jurassic Park első részét, és mint sokakon, úrrá lett rajtam a dínó-láz, és kilóra vásároltam minden olyan újságot, ami csak egy tenyérnyi képet is közöl egy Trandosaurusról, vagy velicoraptórról, ami egyébként a kedvencem volt. A képhez tartozó cikk, egy esetben sem érdekelt és kötötte le figyelmemet, és már nyúltam is az ollóért, majd a precízió miatt a tapétavágóhoz, és akkurátusan kivágva az éppen a száját rám vicsorító, vagy támadni készülő, vagy egy autó háztetején ugráló állat képét, már azon törtem a fejem, a fal melyik részén mutatna jól, hol lenne a legelőnyösebb az elhelyezése.
Persze hogy az ágyam melletti csupasz részen, amelyik szinte már kiabált az után, hogy valami odakerüljön. Így volt minek a képével álomra hajtani a fejem. De ekkor még a húgommal éltem egy szobában, és nem akaródzott tetszeni neki az ötletem, hogy az ő részét is uralmam alá hajtom, és apelláta nélkül kiteszek mindent amit csak lehet, így ez a hobbi tevékenységem egy időre fel függesztve maradt.
Mindaddig amíg egy önálló szobát kaptam, mert hogy sokat veszekszünk, a húgom kezd nővé válni, kell neki az egyedüllét, satöbbi. És én türelmetlen ember lévén, kapva kaptam a kínálkozó alkalmon, és nem sokat váratott magával az előbbiekben felsorolt lányok, poéták falra vitele. Mivel akkor több sportlapot is rendszeresen vettem, a legkülönfélébb kiadványokkal egyetemben, záros határidőn belül, azon kellett észrevennem magam, hogy már nincs hova, bár lenne mit. Pedig már nem csak a falat éktelenítették a focisták, a szép izomzatú kajak-kenus lányok, a Ferencváros BL-be jutott szuperei, de már az emeletes ágy szekrény részét is, a polcok oldalát, az ajtó innenső és külső felét.
Szabad terület, kiaknázatlan rész már csak a padló és a plafon maradt. De azt azért mégsem. Na nem azért mintha nem lett volna, nem mutatkozott volna affinitásom ez ügyben, csak hogy a plafonon az istenért sem akart megragadni semmi sem.

Nem maradt más hátra, a már felragasztott képekre kerültek az újabban, majd újabbak, és csak most szembesültem azzal, hogy vagy négy réteg sorakozott teljes hosszában és szélességben a szobám összes falán.
Öröm volt leszaggatni mindet, de az utána elém táruló látvány mindennek volt nevezhető csak idillinek és dekoratívnak nem. De örömittasságom kicsit tompította az érzést, és valami megkönnyebbülés is úrrá lett rajtam. Amúgy is elegem kezdett lenni a szép idomú, feszes fenekű örömlányokból, a mozdulatlanná meredt alakokból, és a már kismilliószor elolvasott versekből.
De még mielőtt széles mosollyal dőltem volna hátra, és szemlélhettem volna napestig a művemet, vandalizmusom szembeötlő eredményét, meg kellett magam nyugtatni, hogy a neheze, a munka dandárja még csak ezután jön, hiszen nem lehet így hagyni a dolgot, félbe és harmadába.
Amit az is alátámasztott hogy édesanyám már jó ideje nyaggat többek között azzal az ötletével, hogy rámférne, alámférne egy új ágy, ami egyébként a pincében porosodik, mert amin alszok, azt csak a jó szerencse és lélek tartja össze.
És bizony a szétszerelésnél szembesültem azzal, hogy három-négy meglazult csavaron kívül nem fogja össze semmi, a már kézzel is szétmorzsolható funér elemeket. Az ágy kiszolgálta már édesanyámat, édesapámat, és engem is, végig kísérte életünket. El is szégyelltem volna magam hogy neki kell rontanom mint Tóth az anyjának, talán el is álltam volna a hírtelen felindulásomból kipattant ötlettől, hogy most pedig a földel, illetve a padlószőnyeggel teszem egyenlővé, még akkor is ha az ég, a csillár rám szakad.
Itthon csak egy 17-es és 14-es kulcsot találtam, meg egy kalapácsot. Hiszen amióta édesapám elköltözött, illetve anyám elköltöztette, nem volt aki fúr, és farag, így ez a pár szerszám maradt ránk mutatóban. Amire majdnem rá is fáztak, mert Mörfi-törvényeit kibővítendő, a négy csavar között persze hogy volt egy, amelyikre sem a 17-es sem a 14-es nem volt jó. És persze hogy ez a csavar volt a legvastagabb, a legjobb anyagból, és a legellenállóbb.
Idővel persze meguntam a dolgot, és funérral együtt téptem és szaggattam ki a helyéből. Diri-darabra szereltem az egészet.
A felismerhetetlenségig meggyaláztam szegény öreg ágyat, amiről méltó megemlékezést, talán csak a bútorok és tárgyak nagy ismerője és lelkük értője, Mándy Iván írhatott volna.
A ruhás szekrény rész maradt csak éppen, ő még reménykedhet egy jobb sorsban. Még őrzi ruháimat, amelyek között Kulikabát nincsen.
A posztereket, plakátokat, több fekete zsákba gyömöszöltem, mintha csak egy közeli ismerős, egy halott megmaradt földi maradványai lennének, mert hogy valaki ízekre szedte őket. A zsákokat és az ágyamat, illetve ami maradt belőle, a spejzba állítottam.
Meg voltam magammal elégedve, és úgy éreztem magam, mintha csak a saját apám lennék, mert ennél ügyesebben talán ő sem dolgozott volna.
Most már csak a tapéta eltávolítása maradt, ami nem ígérkezett séta galoppnak, mert bizony nehezen akaródzott elválnia a faltól, de anyám ötlete, miszerint vizesen kéne próbálkoznom, és nekiveselkednem: bejött. Boldogan, egy büntetlenül randalírozó gyermek mosolyával arcomon vizeltem össze az egész szobát, és láss csodát: mint nyári megégés után a bőr, úgy hámlott, és hullott a tapéta. Gyűltek a fekete zsákok, szállt a por, és amortizálódott le a szobám.
Ennyit még soha nem mutatott meg magából, ennyire meztelenül, kiszolgáltatottnak, elesettnek én még nem is láttam. Még ideköltözésünkkor sem.



Hogy más milyen jelentőséget és mondanivalót tulajdonít neki, nem tudom, de azért leírom: az egyik sarokban egy méretesnek mondható pókkal találkoztam, de még mielőtt eszmélhetett volna, és szedhette volna lábait, a spaklival kapott egy méreteset. Így áldásos tevékenységemhez már halott is párosult.

Hülye vicc, de a falat kapartam, amely mint a karikacsapás ment, hol visszavettem a tempóból, mert sajnálni kezdtem hogy egyszer úgy is a végére érek, pedig olyan örömmel tölt el hogy csinálhatom, így az utolsó fázissal úgy voltam mint egy jó regénnyel végével, ami kezeim ügyébe akadt, és szinte csak szavakat olvasok el, majd elrakom, majd megint pár szó. Így a tapéta utolsó részét mementóként őrzöm. El is raktam egy kis dobozba, mint anyám tette a levágott hajamat egykor.

Mivel jártasságom nincs igazán festés meg miegymás területén, bizony utána kellett olvasnom, és beleásnom magam a témába, és ezek szerint: a falkaparás után jön az alapozás, ami már megalapozza hogy hulla fáradtan vessem magam bele a következő elvégzendő fázisba, ami nem más mint a glettelés, amit azt hiszem egy rétegben fogok csinálni, vagy kettőbe, vagy majd anyám szól hogy elég. A szőnyegpadlót is fel kell majd szaggatnom, a PVC-t, a szegélyeket.
Majd jöhet a festés, mázolás. Majd a szemetek lecipelése, majd a hitel felvétel az új bútorok megvásárlására, majd az utazás egyik bútorüzletbe be a másikba ki. Válogatás, gondolkozás, kiválasztás, a házhoz szállítás megbeszélése, időpont egyeztetés, összeállítás, a kimenekített könyvek, ruhák, tévé, rádió, hangfal visszatelepítése.

Alkotásnak éltem meg minden percet, még akkor is, mikor efektív romboltam, pusztítottam. Művésznek éreztem magam, és azt hiszem megoldottam azt a feladatot miszerint minden gyermek művész, a gond csak az, hogyan maradjon művész felnőtt korában is.
Bebútorozva, a falak új pompájúkban, újra

Őriznek engem, óvnak szeretnek-
Kétoldalt egy-egy, hátul egy s elől.
-Ha meghalok , gondolom magamban,
E négy fal akkor rögtön összedől.

1. [tulajdonos]: Négy éve2006-04-23 16:35

Négy éve, április 23.-án


Nem is tudja hol kezdene a történtek mesélésébe, ha mondjuk könyv írásra adná a fejét. Nézi-nézi első és igaz szerelmének aktuális mérkőzését, és bár a lefújás után egy-nulla kedvencei javára, de mégsem képes felhőtlenül, felszabadultan örülni, öklével a levegőbe vágni, felkortyolni az üveg alján szerénykedő hideg sört, kikaparni az üvegtálból a maradék sós földimogyorót. Büszke lehetne a halottaiból feltámadó csapatra, amelyik képes volt arra hogy 162 napon keresztül veretlen maradt, és a nagy rivális Újpest ellen is csak az utolsó percekben szakadt rájuk a lila-fehér égbolt, és tanulhatta meg Kovács Zoltán nevét.
Sokan bizakodnak, hogy a csapat akár meg is kapaszkodhat az ötödik helyen, és ilyen okfejtést olvasva, nem tudja hogy nevessen vagy sírjon, hiszen mennyi de mennyi bajnokságban folyt ölre menő harc amelynek egy állandó résztvevője az övéi voltak, de most nyugodtan dőlhet hátra a fotelben, nem kell idegesen szorongatnia a karfát és az ajkait, mert a bajnokság számukra már lefutott, elszállt. Itt már a csoda sem igen segíthet.
Legyőzték a Diósgyőrt, de többet most nem is tud mondani. Nem játszottak jól, de ha jól is játszanak, ez a csapat nem képes arra hogy lázba, tűzbe hozza őt, már csak megszokásból nézi őket. Visszaemlékezik arra, mikor napi rendszerességgel járatta, vásárolta a sport napilapot, nem volt olyan különkiadvány amit ne az elsők között szerzett volna be, pénzt és időt nem kímélve. Asztalán széthajtogatva böngészte a statisztikákat, átlagokat, a csapat névsorát, hogy a szünetben ki érkezett, ki távozott, és messze menő következtetéseket sem volt rest levonni. Ha győzött a csapat, a legrosszabb napja is egy csapásra megváltozott, és kenyérre lehetett volna kenni. Ha kikaptak, feketébe öltözött, az utcára sem igen mert kimerészkedni, mert félt hogy mindenki rajta röhögne.
De mára legfeljebb elhúzza a száját, mosolyog egy kicsit, de semmi több. Nem is viszi rá a lélek hogy kivillamosozzon, kihévezzen, kibuszozzon, kimetrózzon a csapat után, hogy ezredszerre is akkurátusan előkészítse, felvegye ruháját, a kiegészítőket, hogy a haverokkal egyeztessen, mikor, hol és kivel találkozzon, út közben kit vesznek fel.
Nem hozza lázba, ha mellette valaki fejtegetésbe kezd mondjuk a tegnap esti rangadóról, vagy Bajnokok Ligája meccsről. Nem szól közbe, nem javítja ki a vitatkozókat. Nem kezd el a parkban focizó fiataloknak hosszú mesékbe arról, hogy az ő idejében kiket látott testközelből százezred, vagy nyolcvanezred magával, kettős rangadók alkalmával, hogy bizony akkor is kerek volt a bogyó, ami néha ki is lyukadt, amit olyan labdazsenik szelídítettek meg, mint… de minek is sorolja a neveket, akiknek nagy része nem is mond semmit a Brazil, vagy Chelsea mezben passzolgató gyerekeknek.
Régen is mindig kilátogatott edzőpályákra, vagy zsebre dugott kézzel állt meg a grundok mellett, mert annyi tehetség volt, hogy öröm volt nézni őket, és a nagy csapathoz hívni őket próba játékra. Látta a gyerekek ámúlkodását, ahogy nem akarták elhinni hogy a Fradihoz mehetnek játszani, hogy kapnak mezt, cipőt, hogy sztárok lehetnek.
Nem egy kiszemelt szüleinek úgy kellett könyörögnie hogy engedjék el a fiukat, de sokszor kötötték az ebet a karóhoz, mert egyrészt miért nem foglalkozik ő mással, mint hogy a gyereküket egrecíróztatja, másfelől a gyerek ezt a hóbortot majd kinövi idővel, és belátja hogy jobb ha igazi, tisztességes szakmát választ magának.
Minek mesélje hogy hogyan újságolta a kedvenc kocsmáiban a legfrissebb híreket a csapatról, vagy arról, hogy kit, hol és milyen posztra szemelt ki, hogy kit tart a jövő nagy favoritjának, akin nem keveset fog kaszálni a csapat.
Mindez olyan régen volt, hogy ő sem hiszi hogy valaha is megtörtént.
A kricsmi ugyan még áll, de már senki sem ismerős. A grundok nem léteznek, mint azok a szurkolók sem, akiknek igazi futball-szíve volt, akik nem azért mentek meccsre hogy… de minek is sorolja. Elég ha néha a híradókban látja viszont az egymásnak, vagy a csapat játékosainak eső huligánokat.
Nem kell már neki a stressz, nem kell hogy ezredszerre is a kezeibe temesse arcát, és megígértesse magának hogy azért sem jön ki többet, hogy aztán persze újból kint szenvedje végig a kilencven, plusz-mínusz pár percet.
Ezeknek a mérkőzéseknek már csak a riporterek örülnek, akiknek mindegy hogy mit látnak, hogy hányad magukkal látják, ők fáradhatatlanul üvöltenek egy-egy katasztrofálisan elpuskázott gólhelyzet után, ujjonganak ha potyagól esik, játékosokat kiáltanak ki sztároknak, mert egyenest volt képes bombázni a labdába, felemelkedésről beszélnek ha 1500 nál több fizető néző anyázik, szitkozódik, kerítést tép.
Egykedvűen, undorral teszi le a lapokat, amelyekben a legfontosabb kérdés az, hogy a mérkőzéseket mikor rendezzék. Ha délelőtt közvetítik akkor ugye még sokan alszanak hétvégén, az ebédhez készülődnek, a gyerekekkel kirándulnak. Ha este rendeznék akkor pedig ugye sötét van, és van stadion amelynek nincs világítása, ha meg van, nem működik, ha meg működik túl költséges, nem hozza be az árát, és ki ne nézné inkább amúgy is a kedvenc sorozatát, vagy filmjét. Ha húsz fok van, az mát meleg, az már tikkasztó, az már sokat kivesz az amúgy sem acélos fiúkból.
Ilyenkor visszagondol arra, mikor százakkal taposta le a zöld gyepről az arasznyi havat, festették fel a vonalakat, és ülték végig a meccseket a mínusz akármennyiben. Most meg itt ül a lesötétített szobában, kedve lenne elkapcsolni, vagy kikapcsolni a tévét, de ennyi erővel ki is hajíthatná az ablakon, mint annak idején egyik szurkoló társa. De minek is tenné ezt? Ezeknek? És hogy pont egy plazma tévét?...
Hallgatja a közhelyes elemzéseket a semmiről, hogy melyik csapat miért játszott alulmotiváltan. Amire a legjobb szó talán a gyatra, a gyalázatos vagy a … lenne.
Április 23.-a van ma, és rossz kedvén jottányit sem segít ez a szerény egy-nulla.
Nem is tudja hogy kezdene bele annak elregélésébe, ami napra pontosan négy esztendeje történt. Talán hogy volt egy Simon Tibor nevű srác, aki a Fradinál csak Simiként ismertek, akinél kevesebb lelkesebb, meg nem alkuvó játékost látott. Talán csak Mészöly Kálmánt, ő is felkötött kézzel, lázasan, betegen hajtott a többiek helyett is.
Hogy tudta tüzelni azokat, akiket még lehetett. És hogy mi történt ezzel a fiatallal? Hogyan részletezze ezt az egészet? Csal nyelni tud nagyokat. Egyet, kettőt, és a dühtől nem tud szólni. Pár, nem is tudja kicsoda vagy micsoda, lemészárolta őt, kivégezte, szétverte, agyonverte. Mit számított nekik hogy könyörög, hogy a földön fekve rimánkodik, hogy gyereke van, hogy menyasszonya van, hogy egy ember van előttük.
Mindegy volt nekik minden.
Kéjjel, élvezettel, hidegvérrel ütötték, csépelték, rúgták, szabdalták, egymást hergelve. Nekik ez egy jó buli volt semmi több. Máig köztünk járnak. Lehet hogy holnap belénk botlanak. Nevüket nem tudjuk, arcukat kitakarják, de Simiét nem. Őt láttuk mozdulatlanul az asztalon, lélegeztető gépre kötve. Nem is hitte amit hallott.
Filmszakadás van nála azóta is.
Emlékezik mikor egy az egy ellen vitatták meg a gondjaikat a szurkolók, és akkor is addig amíg a másik földre nem kerül. Nem tízen mentek egyre, és nem vas rudakkal, beton darabokkal, vasököllel, sokkolóval. Nem is tudja hogy volt e már, lesz e valaha is ítélet. Csak a közöny van. Legszívesebben élőben nézné végig a gyilkosok, a hóhérok akasztását, megkínzatását, felnégyelését, megbecstelenítését, de ez már kevés gyógyír lenne a sebeire.
De azért kicsit felejteni kilátogat a Pannonbau-Ferencváros öregfiúk mérkőzésre, a Rozsnyai útra.



Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!




Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2024-02-01 08:36 l
2024-01-06 21:31 Sokadik
2023-07-15 16:45 Kosztolányi M. szerint
2023-07-10 12:57 Genovéva ajánlása
2022-10-13 10:07 lilis
2022-05-13 09:03 lili
2021-11-05 08:42 lista
2020-11-27 16:47 Kedvenc verseim
2020-09-25 22:55 furim
2019-11-21 14:36 nélküled
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2024-03-28 13:41   Napló: Jószándékú párbeszélgetés
2024-03-28 13:41   Napló: Jószándékú párbeszélgetés
2024-03-28 13:20   Napló: A SZERKESZTŐSÉGI FŐEMLŐS
2024-03-28 13:15   Napló: Gyurcsi
2024-03-28 10:54   Napló: A SZERKESZTŐSÉGI FŐEMLŐS
2024-03-28 10:24   új fórumbejegyzés: Új Gyors és Gyilkos
2024-03-28 10:24   Napló: A vádlottak padján
2024-03-28 10:22       ÚJ bírálandokk-VERS: Ötvös Németh Edit nevető maszkok síró álarcok
2024-03-28 10:15   új fórumbejegyzés: Új Gyors és Gyilkos
2024-03-28 09:58   Napló: A fény nem publikus