DOKK

Folytatódnak a Dokk estek, az eseményt a dokk.hu facebook lapján is hirdetjük.

 
2795 szerző 35927 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Szentmártoni János
  Összefoglalás
Új maradandokkok

Fábián Franciska: Űzöttség tánczenére
Seres László: Kutya-mese-vers
Szilasi Katalin: Jónás imája - másképp
Farkas György: Oszlás
Kiss Anna Mária: keresetlen percek ( Juhász Tibornak )
Tiszai P Imre: Éjfél, jéghideg szélben (javított)
Vajdics Anikó: Hanyadik dimenzió
Farkas György: A veszedelem órája (jav.)
Seres László: Materidealisták
Seres László: Rom-antika
FRISS FÓRUMOK

Frady Endre 4 órája
DOKK_FAQ 5 órája
Pálóczi Antal 8 órája
Ötvös Németh Edit 8 órája
Bakkné Szentesi Csilla 10 órája
Tóth Gabriella 15 órája
Csapó Angéla 1 napja
Szakállas Zsolt 1 napja
Budai Zolka 1 napja
Zsuzsanna Grande 2 napja
M. Szabó Mihály 2 napja
Franczen Bea 2 napja
Francesco de Orellana 2 napja
Tiszai P Imre 2 napja
Iványi Mónika 2 napja
Szilágyi Erzsébet 2 napja
Vezsenyi Ildikó 2 napja
Nagyító 2 napja
Berki Barbara Izabella 3 napja
Dezső Ilona Anna 4 napja
FRISS NAPLÓK

 Jó, ha a vége jó 2 órája
Kicsi Ólomkatona 2 órája
Volt egy pillanat 3 órája
Gyurcsi 3 órája
A VERS LEGYEN VELETEK 3 órája
Frady Endre 4 órája
mix 5 órája
Seholsincs 7 órája
Zúzmara 8 órája
Játék backstage 8 órája
JÓ ÉJT! 14 órája
nélküled 17 órája
PÁLÓCZI - SZABADVERSTAN 23 órája
Conquistadores 1 napja
Minimal Planet 2 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK


NAPLÓK: Nagy Zoárd mesél
Legutóbbi olvasó: 2019-02-20 12:20 Összes olvasás: 1785

Korábbi hozzászólások:  
29. [tulajdonos]: Rém álom2019-02-07 12:59
Rém álom

Keresgetem, hogyan is kezdjem. Mert a zárómondat már megvan, igaz, az évtizedek óta. Kezdhetném a mennyezeti rozettával, de ki a fene olvas el egy írást, ami egy mennyezeti rozettával kezdődik? Vagy kezdhetném a Nagy Bumm-mal, de ki hiszi el egy épphogy iskolásról, hogy a világegyetem keletkezése, párhuzamos univerzumok problematikája jár az agyában? Esetleg kezdhetném Lázár Ervinnel is, de azt a mesét még meg se írta akkor, ez végképp hiteltelen lenne. Hát legyen a rozetta!
Igen ám, de ahhoz el kell először mondanom a csillárt! De annak meg csak az asztallal lesz értelme! Talán jobb is egy asztal, mint egy rozetta. Mit gondoltok?
Mióta csak megszülettem, a szüleimmel lakunk egy szobában, szép tágas szoba, a legfelső emeleten, és mivel a szembe ház csak háromemeletes, árad be a napfény. A boldog békeidőkben ebédlő volt, s ennek a letűnt kornak a mementójaként egy hatalmas, 12 személyes étkezőasztal uralta a közepét. Annak idején komoly túra volt számomra egyik lábtól a másikig elmászni, de még emlékeimben is fenséges óriásként trónol a szoba alapterületének jó harmadát elfoglalva. Mindez rendjén is van egy kizárólag táplálkozás céljaira szolgáló helyiségnél, de a mi szobánkban ott volt még Apuék szintén grandiózus franciaágya, nem is beszélve az én heverőmről. Az egykori tucatnyi székből Apunak sikerült már nyolcat apródonként eltüntetnie Papa (Apu papája) minden ellenkező előjelű szándéka dacára, de a megmaradt négy is egy-egy csatahajó, tudod, olyan, amihez 5 torpedó kell, hogy kilőjed, így aztán ahhoz, hogy a saját ágyamból átjuthassak Anyuékéba, akkora kitérőt kellett tennem, mint ha Pestről Szegedre Pécsen keresztül mennénk. Végül Apu, Papa minden érve és fenyegetőzése ellenére egyik vehemensebb pillanatában felhozta a nagybaltát a pincéből, és lábon felaprította az életünket ellehetetlenítő bútorgigászt. Nagy üresség támadott akkor. Anyu, aki eleinte próbálta csitítani és visszafogni apámat a barbár tettől, a pusztítás végeztével először elálmélkodott, hogy jé, hiszen ebben a szobában másképp is lehet eztán közlekedni, mint lapjával, majd felhorgadó mozgásingerenciáját a hirtelenjében bekapcsolt lemezjátszóból áradó ukulele dallamra improvizált dévaj tánccal igyekezett kielégíteni. Papa, valami zsigeri ösztöntől vezetve épp ezt a pillanatot találta legalkalmasabbnak, hogy a szomszéd szobából átcsörtessen, s anyámat a felabriktolt, s apám által szépen felslichtolt farakások közt végzett vad csípőkörzéseken érje. Nyilván valami ősi totemisztikus rituáléként értelmezte a jelenetet, mert egymáson keresztbetett két mutató ujját többször a szüleim felé lökte, majd hang nélkül távozott.
A lejtőn azonban nincs megállás! A tűzifává lefokozott asztal egykori védőövezetében, a mennyezet közepén csüngött a szoba másik éke, egy 12 bronzkarú kristálycsillár. A fő attrakció egy vödör méretű egybe kristályfélgömb, melyet egy öklömnyi bronztoboz rögzített. Mindaddig, míg az asztal távol tartotta apámat a szoba közepétől, nem derülhetett ki, hogy a toboz jelentősen lejjebb helyezkedik el, mint a feje teteje, így a kínos ütközések lehetősége is ki volt zárva. Nem így az asztal pusztultával! Szegény Apu, ahelyett, hogy felszabadultan élvezhette volna a megnyílt tágas tereket, rendszeresen konfliktusba keveredett a bronztobozzal, s bár igen keményfejű ember volt, a csillárdísz még keményebb. Talán egy fél évet bírtak ki együtt, aztán ismét elérkezett az indulat napja. A szokásos ütközési mód a homlokkal durrbele volt, ami ugyan fájdalmas, de néhány hogyazistennel elintézhető, azonban ez alkalommal egy földre esett toll felemelése után sikerült koponyatetővel megtámadnia a csillárt. Míg az oldalirányú behatások esetében az ütközés erejét az ingaszerű kilengés jelentősen csillapította, addig a közel mázsás műremek fejbúbbal történő megemelésének kísérlete fájdalmas és azonnali megtorlásra sarkalló volt. Apám hirtelen horgadó haragjában megragadta az ominózus bronzdíszt, és akkorát rántott rajta, hogy a csillár a mennyezet egy jókora darabjával egyetemben kiszakadt, és a padlót szikrázó kristályszilánkok milliárdjaival terítette be. Az asztallal ellentétben a csillárt én sajnáltam. Ezernyi csiszolt felülete okán a szoba bármely zugából lehetett olyan pontot találni rajta, ahol megcsillant a nap, vagy egy lámpa fénye. A griffeket formázó bronzkarok pedig varázslatos kalandok ígéretét rejtették. Azonban a kristálygömb meghasadt, a griffek eltorzult, kifacsarodott pózokban fetrengetek a földön, s akkoriban nem, hogy kapni nem lehetett hasonlót, de olyan mester se akadt, aki hajlandó lett volna ilyen úri huncuccságot a kezébe venni. A csillárral együtt zuhant a felfogatását körbeölelő, díszítő gipszrozetta is, de valamilyen megmagyarázhatatlan véletlen folytán csupán kettétört, de még csak ketté se vált. Apám szíve szerint kihajította volna a rozettát is a csillár után, de tudta, bármilyen ügyes ezermester is, a kiszakadt plafont sose fogja tudni úgy helyreállítani, hogy nyoma se lássék, így megtartotta a stukkót. Az új csillár, nevezzük inkább mennyezeti lámpának, ötágú, modern vacak volt, se íze, se bűze, de jó fejjel magasabban végződött, mint a régi. Az eltört rozettával azonban hiába ügyeskedett apám, sehogy sem tudta mindkét felét síkba hozni a plafonnal, az egyik karéj mindig elállt vagy egy félujjnyival. Ennek a résnek azonban egész addig az éjszakáig nem tulajdonítottam semmi jelentőséget. Maga a rozetta kiváló kalandterület volt. Esténként, mikor nekem már le kellett feküdnöm, de Anyu és Apu még olvastak az ágyukban, lámpájuk fénye mellett a rozetta mintái megelevenedtek, és hol a tenger hullámai dobálták leleményes Odüsszeusz hajóját Szküllák és Kharübdiszek között, hol Scott kapitány vezette a Terra Nova expedíciót az Antarktisz jegén, hol pedig Ali Baba öszvérei hordták a kincset a sivatagban a dűnék között.
Aznap éjjel azonban valami más is történt. Nem tudom, ettem-e előtte valami nehezet, vagy olvastam-e valami borzongatót, talán Winnetou épp aznap hallotta meg a sötét szárnyak suhogását, mindenesetre, miközben szokásom szerint a rozetta dombjai és völgyei közt vezettem kutató csapatomat, azon a bizonyos résen keresztül elkezdett valami kiszivárogni. Először nem gondoltam semmi rosszra, talán éppen Berend Iván küzd a bányatűzzel, de aztán az a füstszerű valami kezdett testet ölteni. Talán túlzás is a testet öltés, mert a jelenés teljesen alaktalan volt, illékony, de mégis egybetartozó. Néztem is Anyuék felé, ők is látják-e, de nem adták semmi jelét, hogy észlelnék, amit én, békésen olvastak tovább. Közben a rém, mert addigra már annak láttam, egyre testesebb, egyre fenyegetőbb lett. Nem voltak se karmai, se agyarai, de még csak fullánkja se. Nem hörgött, kaffogott, vagy sziszegett, de még csak meg se nyikkant. Mégis olyan rettegés kezdett eluralkodni rajtam, mint még soha. Nem is a szürkesége, mert valójában színe sem volt, nem is a formája, mert formája sem volt, nem is az üressége, mert hisz üressége is csak valaminek lehet, és még csak nem is a nincs, hanem maga a tökéletes hiány kezdett belopódzni a szobába. Hiánya minden szépnek és jónak, melegségnek és szeretetnek. Vagyis pont olyan volt, mint a Retemetesz, csak mindenben az ellentettje, egy Temetesz! És egyre közeledett felém, és tudtam, hogy nemsokára elnyel, és én nem hogy nem leszek többé, hanem valami sokkal rosszabb, valami emberi szavakkal leírhatatlan, valami emberi ésszel felfoghatatlan. Hát sikoltottam, ahogy a torkomon kifért, de nem jött ki hang a torkomon, és rettegve ugrottam ki az ágyamból, hogy Anyuhoz fussak menedékért, de nem engedelmeskedett a lábam, még a kisujjamat se bírtam megmoccintani se, és ami a legjobban megrémisztett, hogy Anyuék mindeközben csak olvasnak, mint ha mi sem történt volna, mint ha nem egyszülöttjüket akarná éppen elragadni tőlük valami sosem látott borzadály. Úgy kell, legyen, hogy valamikor a kalandom közepe táján elaludtam, de álmomban a valóságos szobát és szituációt álmodtam magam köré, megtetézve a rémmel, mert mielőtt az elérhetett volna, végre valahogy felébredtem. A lámpák addigra már leoltva, szüleim is elaludtak. Annyira rettegtem, hogy odabújtam Anyu mellé, és felébresztve, nagy szipogások közepette meséltem el neki a szörnyű jelenést.
- Csak álmodtál drágám, ne félj, csak egy rossz, buta álom.
- De itt volt, itt a szobában, és engem akart, és Te nem védtél meg, hiába sírtam!
Végül kiegyeztünk, hogy ott alhatok mellette, az ő ágyukban, égve hagyja a lámpát, és foghatom a kezét, és ha netán megint jönne a rém -de persze nem fog!- akkor jól megszorítom az ujjait, és akkor ő, felébredvén elkergeti a szörnyet. De a történet nem így folytatódik.
Mai fejjel visszagondolva, lehetséges, nem túl valószínű, de nem is lehetetlen, hogy tán tényleg nem álom volt. A tudósok azt állítják, hogy az általunk ismert világban sokkal több az anyag, mint az antianyag. Pedig a világnak a jelenleg elfogadott tézisek szerint szimmetrikusnak kellene lennie. A tudósok azt állítják, létezhetnek velünk párhuzamos világok, amelyekben talán pont fordítva, antianyagból van több, és rendes anyagból kevesebb, és így áll helyre a szimmetria. A tudósok azt is állítják, ezek a párhuzamos világok lehetnek a mienkétől csupán karnyújtásnyira, töredék másodpercekre is. Mi van, ha akkor éjjel ez a karnyújtásnyi vékonyodott el lepkeszárnynyira, aztán már annyira se. Mi van, ha azon a leheletnyi résen, világaink összecsúszásán egy antiember próbált antiszeretni engem? Tudom, elég valószerűtlen, mindenesetre reálagyammal annak is rendkívül kicsi esélyét látom, hogy egy hihetetlen álom néhány perc leforgása alatt megismétlődhessen. Pedig így esett.
Nem sokkal azután, hogy észleltem, Anyu szuszogása egyenletessé válik, megint szivárogni kezdett a rém, de ezúttal nem a rozetta alatti résből, hanem az odahagyott ágyamból láttam kiemelkedni. A lámpa lassan elhalványodik, és megint ugyanaz, üvöltenék, de egy nyikkanásra se futja, szorítom, tépem, marcingolom Anyu kezét, de nem reagál, és már érzem a Temeteszből áradó űrhideget, a szemgolyóim majd szét pattannak az eszeveszett félelemtől, hogy nem bírok se elfutni, se szembeszállni, már a verítékem szagát is elnyelte a rém, itt van már az ágy végiben, egy pillanat és a magatehetetlen lábujjaimhoz ér…,
és akkor végre felébredek ismét!
Zokogok és üvöltök ugyanazzal a levegővel, hogy:
-Nem szeretsz, hagytál volna veszni, hiába szorítottalak, nem segítettél!
Anyu pedig bizonygatja, hogy le sem hunyta a szemét, és a lámpa is végig égett, én kezdtem csak álmomban egyre vadabbul hánykolódni, ezért is ébresztett fel.
-De mégsem voltál ott, amikor kellett! -vágom ki a végső adut hüppögve.
-Jaj drágám, az álmaidba csak akkor tarthatok veled, ha Te magaddal viszel, de ígérem, hogy minden éber pillanatodban vigyázni fogok Rád, amíg csak élsz! –mondja akkor Anyu.

És ez így is történik, míg világ a világ.

28. [tulajdonos]: Gizi hozománya2019-01-31 17:12
Gizi hozománya

Idén Oláh Jani a padtársam. Hatalmas gyerek, széle-hossza egy. Ismeritek ezt a fajtát, óriás zsírpacni, de izom semmi. Monor Laci, ő a legjobb barátom, simán két vállra fekteti fél perc alatt. Persze ő birkózni jár, így könnyű. A múltkor megtanította nekem a duplanelsont. Pokolian fájt utána a nyakam, de most már én is tudom, hogy kell. Janira visszatérve, nem nagyon játszunk együtt, lomha melák, se fogócskázni, se focizni nem szeret, és nem tud kártyázni, sakkozni se. De hát ő a padtársam, sutyorgunk óra alatt, ha nem figyel a tanár. Elég gyenge tanuló, csupa kettes, hármas, ezért engedem, hogy lessen, ha doli van. Egyszer jártam csak náluk, a Kőfaragóban laknak. A lakásuk az utcáról nyílik, egyetlen szoba az egész, dohszagú, sötét. A szülein kívül ott lakik még Gizi, a nővére-húga is. Talán ők se tudják biztosan, melyikük látott pár perccel hamarább napvilágot. Nem kellene, de mégis úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás. Vagy inkább, mint két gombóc. Gizi is a mi sulinkba jár, csak másik osztályba. Amit eddig írtam, akár el se olvassátok, mert a történetem Giziről szól, meg még néhány apróságról.
A sulinkban az a szokás, hogy a hetesek közül, emeletenként kettő-kettő egyben ügyeletes is, így segítik a folyosós tanárt a szünetekben. Kell is a segítség, mert hosszú a folyosó, egyenesen szeli ketté az egész iskolát, a két oldaláról nyílnak a tantermek. Ez a vége nincs folyosó oly csábító, állandó futásra ösztönöz, de az persze tilos. Ezen a héten Gizi az egyik ügyeletes. Még a folyosó túlsó végéről is felismerni jellegzetes alakját. Gazsó Laci - nagy csínytevő, nem verekedős fajta, de állandóan valami csibészségen töri a fejét – már ki is szúrta, és kész is az aznapi rendbontás ötletével.
- Ennek a Gizinek olyan vastag a hája, hogy észre se venné, ha valagba rúgnák!
A felvetést alapos vita követi. Bőr Zoli, az osztály esze, - egyébként jó barátom, gyakran játszunk Orionost, ő mindig McLean parancsnok, én pedig Atan vagyok, a navigátor – azt fejtegeti, hogy a hatás csillapodása arányos az elnyelő réteg vastagságával, ami itt ugyebár elég jelentős. Nagy Csaba, aki vidékről költözött fel tavaly, azt meséli, hogy a falujukban egyszer a böllér olyan részeg volt, hogy a koca seggénél próbálta elvágni a torkát. Már több nagy hasítékot metszett a disznó farára, a havas udvar merő vér volt, de a jószág meg se rezzent, vidáman zabált a vályúnál. Ezt nem nagyon hisszük, de akkor megszólal Oláh Jani, és neki viszont hinnünk kell, hisz tapasztalatból beszél, miszerint őt már számtalanszor rúgták fenéken, leginkább a papája, de ő a legtöbbjét meg se érezte. A vita ezzel eldőlt, és Gazsó már a következő lépésen töri a fejét, de akkor megszólal a csengő, és be kell menni órára. A negyvenöt perc bőségesen elegendő Gazsónak, hogy szakszerű érvrendszert állítson fel, mely szerint nekem kell megejtenem a nagy Próbát. Ezek között szerepel büntetlen előéletem, jó tanulmányi előmenetelem, valamint a fociban már többször is a szememre hányt erőtlen rugótechnikám. Az osztály persze egyöntetűen Gazsó mellé áll, naná, senki sem szeretné a saját személyében próbára tenni az elméletet. Én pedig hiába tiltakozom, hogy én nem, én senkit, főleg nem lányt, de nincs pardon, az osztály eldöntötte, hogy a dolognak így kell lennie. Egyedül Bőr Zolinak van ellenvetése, de még ő se akkora tekintély, hogy hallgatnának rá. A határozat értelmében a nagyszünet végén kell végrehajtanom a Kísérletet, mert addigra már lanyhul az ügyelők figyelme. Matek óra jön, és hiába a kedvencem, most nem tud lekötni a legkisebb közös többszörösök varázsa, a szabaduláson töröm a fejem, de nem találok menekülő utat. Aztán kicsöngetnek, és hipp-hopp már a fiúk gyűrűjében állok, akik noszogatnak, tüzelnek, hogy durálnám már neki magam. Nincs mit tenni, nekirugaszkodom a Gizi és köztem feszülő néhány méteres távnak. Már az utolsó méteren belül járok, mikor Gizi hirtelen lehajol valamiért a földre, még nagyobbra tárva ezzel előttem a célpontot. Nyilván ez is megzavar, meg egyébként is, így a rúgás helyszínéül kiszemelt tompor fél közepe helyett a két hegyóriás közti völgybe csúszik be a cipőm orra. A hatás azonnali kataklizma. Gizi éles fejhangon falrengetőt sikít, a folyosó egy csapásra elnémul, majd Gizi szívszaggató zokogásban tör ki. Erre senki nem számított, erre senki nem készült fel, legkevésbé én. Nincs hová bújnom, de nem is lenne helyénvaló. Gizi megfordul, könnyei ködén át is vádló tekintettel néz rám, aztán ott terem Oláh Jani, akiben hirtelen feltámad az érző szívű fitestvér, és nekem is esne, ha Monor Laci le nem fogná. Addigra odaér a folyosós tanár is, Kiss Tamás tornatanár úr, aki néhány gyors kérdéssel felderíti a bűncselekmény körülményeit, és már érzem is nyakamon az erős szorítást, ahogy megyünk együtt az igazgatói felé. Az igazgató úr azonban nem ér rá, és holnapra halasztják az ügyem kivizsgálását. Kezem, lábam remeg, a köpeny alatt csupa víz vagyok, és még mindig nem értem, hogyan fajulhattak el ennyire a dolgok. A hátralévő órák merő kínszenvedés. Az összes tanár hallott a hőstettemről, és egyedül Marika Nénitől, az osztályfőnökünktől kapok némi együtt érző pillantást, aki látja rajtam, mennyire emészt a lelkifurdalás.
Tanítás után általában nem sietek egyből haza, mert Apu kettőig dolgozik, és fél három körül szoktunk otthon együtt ebédelni. Így velük tartok a fiúkkal, akik mennek a Gutira pad-alázni.
De a ténykedésemben nincs sok köszönet, ha kapus vagyok, potyognak a gólok, ha támadó, messze kirúgom a lasztit a kerítésen túlra. Hamar el is zavarnak. Talán szégyellik is, hogy együtt játsszanak egy ilyen bűnözővel. De az is lehet, hogy a jelenlétem emlékezteti őket valamire, amire nem szeretnének emlékezni. Miközben hazafelé tartok, az esélyeket latolgatom. Vajon megúszom egy igazgatói rovóval, - akkor van még egy dobásom – vagy helyből kicsapnak? És mit szólnak majd mindehhez otthon? Egyke vagyok, - nem mondják, de tudom, érzem – a család szemefénye. Elég lesz ez?
Aztán egyszer csak otthon vagyok, és otthon van Apu is, és már el is meséltem neki szakadozva az egész történetet, a Gazsótól Giziig, és az iskola várható reakciójáig bezárólag. Apu hitetlen szemekkel hallgat végig, nem szól közbe egyszer se, és utána is jó darabig hallgat. Végül megkérdi, tudom-e, hogy mit rontottam el. Én próbálgatom a válaszokat, hogy talán, ha nem futok neki annyira, vagy jobban célzok, vagy nem spiccel rúgok, de Aput egyik válasz sem elégíti ki, végül legyint, és elfordul tőlem. Ez nagyon fáj. Pofonokra számítottam és kiabálásra. Nem megvetésre. Apu rám se néz többet, se snapszli, se más közös időtöltés. A házikra gondolni se bírok, előveszem hát a tegnapelőtti magyar ötösért kapott fényes zöld műanyag katonákat, – egy öntésen négyen vannak, egy fekvő, egy térdelő, és egy álló puskás, továbbá egy gránátos – és körbenyírom őket. Aznap mind a négyen ellenséges zárótűzbe kerülnek, és meghalnak. Háromnegyed hatkor szokás szerint hazaér Anyu is. Leteszi a cekkert, és tágra nyitja a karjait: -Na, hány ötöst hozott az én okos kisfiam? De egyből látja, hogy valami nincs rendben. Mikor újra elmesélem a történetet, nagyon dühös lesz, és megérkezik a megérdemelt kiabálás és a pofonok is. Apu váratlanul mellém áll: -Hagyd már el! Csak egy gyerek! Ha nem tanulta még meg, mit és hogyan, akkor az elsősorban a mi hibánk! Erre Anyu is lehiggad, de a nagy csinn-bummra átjön Papa és Mama is. Ők Apu szülei, a szomszéd nagyszobában laknak, míg mi a hajdani ebédlőben. A lakás régen volt további szobáit leválasztották, és abban most Hanna Néni lakik a lányával. Apu és Papa társbérlők, - ezt nem teljesen értem, mit jelent -, de csak így lehetett kivédeni, hogy a lakást még tovább aprózzák, vagy idegen társbérlőt rakjanak be hozzánk. Te érted ezt?
Papa és Mama kedvéért harmadjára is elő kell adnom az esetet. Mama csak a kezét tördeli, de neki egyébként sincs sok beleszólása a családi döntésekbe. Papa szerint Anyunak se kellene, hogy legyen, de Anyu és Apu ezt másképp gondolja. Most mindenki Papát lesi, mi a helyzet megoldása. Papán is látom, hogy mérges, de tudom, hogy szeret, és csak nem fog elkergetni, vagy intézetbe záratni, ha netán ki is vágnak a suliból. Mintha csak látná a gondolataimat, pont ezzel kezdi. Az iskola, az csak iskola, ha ez a mostani, ha egy másik. Arra való, hogy sok okossággal tömje meg a fejedet. A mi dolgunk pedig az, hogy a szívedet töltsük meg minden jóval. És most jól figyelj rám! Mindegy, hányan és kik mondják, hogy tegyél meg valamit, amit te nem akarsz megtenni, mert a saját lelkiismereted előtt egyedül a te döntésednek van jelentősége. Amit aztán a következményeivel együtt vállalnod, viselned kell. De az a Te döntésed legyen! Mások hibás döntéseinek az árát megfizetni egyszerűen ostobaság. Az iskola holnap határoz majd, amit jónak lát, attól mi még egy család maradunk, bárhogy lesz is. Hanem azt a kislányt meg kell követned, és ki kell engesztelned. Hogy mi módon, az nem az én dolgom, kitalálni. Apu, akinek egy egész délutánja volt gondolkodni, már áll is elő egy javaslattal.
- A saját zsebpénzedből veszel egy doboz Macskanyelvet, - ha nincs elég pénzed, majd én kiegészítem - és holnap reggel az iskola előtt várod Gizit, és hangosan bocsánatot kérsz tőle! Lélegeznék föl, hogy ilyen olcsón megúsztam, de Apu folytatja: -És egy álló héten át minden nap megvárod az iskola után, viszed a táskáját, és hazáig beszélgetsz vele!
- De a fiúk azt fogják hinni, hogy szerelmes vagyok abba a dagadékba, és csúfolni fognak, és… - kezdeném, de Papa rám szól, hogy Istennek minden teremtménye egyformán kedves, ha dagadék, ha nem, Apu pedig csak annyit tesz hozzá, hogy: - Uff!, és én, aki May Károly emlőin nevelkedtem, tudom, hogy nincs további apelláta. Gyorsan leszaladok még a Sarkiba, megvenni másnapra a csokit. Aztán az álom végül sokkal könnyebben rám talál, mint azt reméltem.
Reggel, míg Gizire várok a suli bejáratánál, újra és újra hallom, ahogy összesúgnak a hátam mögött, de nem törődöm velük. Gizi nagyon csúnyán néz rám, amikor meglát, de ahogy lassan eldadogom, hogy mennyire sajnálom, amit tettem, és a bocsánatkérés után a szabad kezébe szuszakolom az engesztelő csokit, valami furcsa, soha nem látott fény villan meg a szemében. A nagyszünetben hívatnak be az igazgatóiba. A dirin kívül ott az összes tanárom, valamint Gizi, és nagy örömömre Bőr Zoli is. A történetem sokadjára is ugyanaz. Bőr Zoli is megerősíti, hogy itt tulajdonképpen egy tudományos kísérlet zajlott, ennek végrehajtója voltam én, és hát a tudomány rejtelmeinek megismerése néha áldozatokkal jár. A fojtott kuncogásban ráismerek Marika Néni – egyben fizika tanárunk is – hangjára. Gizi is elmondja a maga verzióját, hogy épp ügyeletes volt, és egy papírfecnit akart felszedni a földről, mikor hátulról iszonyatosan pisilőn rúgták, de már nem fáj, és nem is haragszik rám. A diri ekkor új szempontot vet fel, lám, erre idáig senki sem gondolt, hogy vajon nem az Ügyeletes tekintélye elleni lázadásról van-e itt most szó? Nekem is szegezi egyből a kérdést. Nem egészen vagyok benne biztos, hogy ez most számára enyhítő, vagy súlyosbító körülmény lenne, de mondom az igazat.
- Eszembe se jutott Igazgató úr kérem, hogy Gizit az ügyeletessége okán rúgjam meg, hiszen itt pusztán a minden elképzelést felülmúló hátsó fertály volt a kísérlet alanya, ugyebár. Marika Néni is úgy érzi, ideje megszólalnia.
- Természetesen igaza van Igazgató úrnak, hogy minden lehetőséget számba vesz, hisz az éberség fontos, de hát gondolkodjunk reálisan. Egy mafla kisfiúról van momentán szó, mégsem kellene feltételeznünk róla, hogy a rendszer ellensége. A diri hümmög egy kicsit, rágcsálja a bajsza végét, majd kimondja a szentenciát. Mivel tettem nem a rend és a hatalom ellen irányult, ezért nem főbenjáró vétek, és elégséges büntetés egy igazgatói intő. Érzem, hogy Papa és Apu ezt másképp gondolná, de én mégis örülök, mint majom a farkának, hogy ennyivel megúsztam. Mire visszakeveredek az osztályomba, már megelőzött a hír, és a fiúk kitörő lelkesedéssel üdvözölnek, még Gazsó is, mintha valami hőstettet hajtottam volna végre. De én tudom, hogy nem. A legkevésbé sem.
A többi már könnyű. A hét Gizivel hamar eltelik, várakozásommal ellentétben találunk közös témákat, és bár barátok nem lettünk, ezután más szemmel nézek a dagadtakra. Meg a soványakra is.
Azóta eltelt bő négy évtized. Janit és Gizit, Lacit és Zolit rég elsodorta mellőlem az idő gyorsvonata. Papa és Mama, de még Apu is, távoli, felfoghatatlan ölekben ringatóznak már, de bennem még mindig itt él ez az eset, és talán meg se kell kérdeznem, érted-e, hogy miért.


27. [tulajdonos]: … Engedem hadd menjen 2019-01-24 12:13
… Engedem hadd menjen        

1.
Hadd menjen

Szeretek síelni. Apuék tanítottak meg, még öt éves koromban. Aztán kamaszként áttértem a boardra, és hosszú ideig csak azt nyomtam, de tavaly úgy kidurrant a térdem, hogy visszaváltottam a lécre. Azt hittem sokkal nehezebb lesz, de az első nap második órájában már mentem, mint a meszes. Apu próbált a nyomomban maradni, nem nagy sikerrel. Igaz, előző évben rommá törte egy szerencsétlen esésnél a térdét, azóta óvatosabb duhaj. Azért bejött velem a gyorsulási pályára, de a hatvanat is alig érte el (én hetven felett repesztettem).
Kicsit ciki is volt, nem akartam volna ennyire lealázni. Persze, a korához képest nagyon jól megy még neki. Imádom a száguldást a lejtőn, ha igazán nekiengedem, olyan, mint ha én is versenyt futnék a széllel.

2.
Engedem, hadd menjen

De jó lenne már kilépni kicsit a verkliből. Nagyon várom a jövő hetet, elmegyünk pár napra síelni, csak hármasban, Ági, a feleségem, Dzsoni, a fiam, meg én. Most, hogy Dzsoni is visszatért a síeléshez, ugyanazokat a pályákat tudjuk csúszni, igaz, rendre várnia kell ránk.
Bárcsak indulhatnánk már. Sajna addig még cipelni kell a hétköznapokat.
Holnap újra bemegyek a kórházba az Öreghez, gyomordaganattal műtötték, a nyolcvankilencedikben van.
Ma meg …! Bejön az egyik fiatal kollegina, három éve van nálunk, hogy fel akar mondani. Nagyon sajnálja, mert nagyon szeret itt nálunk, de értsem meg, hogy a kölcsön így, meg a részletek úgy, a konkurencia ráígért a fizetésére, és neki minden forint számít. Utálom a szituációt, de megkérdezem, hogy mégis mennyi pénzről beszélünk. Amikor megmondja, egyből látom, hogy közel 70%-os bérfejlesztésről lenne szó. Hogy is tudnám én ezt eladni a többi kollégának, ha egyáltalán akarnám is? Ráadásul tavaly már eljátszotta ugyanezt, akkor egy másik konkurenssel, csak akkor még egy kisebb emeléssel itt tudtam marasztalni. Egyébként helyes teremtés, értelmes, szorgalmas, mindenki szereti. Próbálom magyarázni neki, hogy annak a cégnek igen rossz híre van, menekülnek az alkalmazottak, mert az utolsó csepp energiát is kiszipolyozzák belőlük, de csak a vállát húzza, hogy igen, ő is hallott ilyet, de nagyon kell a pénz.
Aztán arról beszélnék, hogy a munkahelyen töltjük az életünk harmadát, az ébrenlétünk felét, és hogy a munkahely (reményeim szerint) nem csupán egy pénztermelde, hanem annál sokkal több. És azt is megkérdezném tőle, - persze, minden hasonlat sántít -, hogy vajon a férjét is odahagyná-e, ha egy pénzesebb pasi bukkanna fel a láthatáron, vagy mit szólna ahhoz, ha majd egyszer a születendő lánya azzal állítana be, hogy a Vivi sokkal több zsebpénzt kap, mint ő, és mostantól inkább ő is a Réka néni gyereke szeretne lenni.
De e helyett csak legyintek magamban, aztán azt mondom: Rendben!, és behívom a jogászt és a könyvelőt, hogy intézzék a szükséges papírokat.

3.
… engedem, hadd menjen

Nagyon csikarnak a beleim! Hiába nyomom ezt a rohadt csengőt, csak nem jön a nővér. Persze miért is pont emiatt rohanna, ha már akkor nem rohant. Még a műtét előtt voltam, mikor a szobatárs rosszul lett. Szegény kisöreg. Milyen relatív is ez, otthon én vagyok az Öreg, a kisöreg meg 93 volt, néggyel több, mint én. De már csak volt. Valahogy összekászálódtam, és kimentem a folyosóra, mert a csengőre persze akkor se reagált a kutya se, és el is csíptem egy nővért, de az elsipircelt, hogy majd jön. Mire visszaértem, addigra a kisöreg az ágyról is leesett, és nem láttam emelkedni a mellét. Na, vissza a folyosóra, a nővér addigra felszívódott, el az orvosi szobáig, mondom az ügyeletesnek, szerintem meghalt a kisöreg. Rám üvölt, hogy micsoda érzéketlenség, miért nem szóltam előbb, ha meghalt, miattam halt meg!
Mit lehet erre mondani?
Most meg itt kínlódom, felkelni nem tudok, az ágytálat meg nem érem el. Legalább Ági, a lányom itt lenne. Minden nap bejön, de most, amikor kéne, akkor sehol sincs. A tanszéki demonstrátor is elment már, örülök, hogy meglátogatott. Hogy van, a professzor úr? Micsoda kérdés. Mindenhonnan csövek lógnak belőlem. Cseréljünk, majd meglátja, gondolom.

Nagyon csikarnak a beleim! Tegnap is majd egy órát szenvedtem, mire végre előkerült a nővér. Csengetek, mint a bolond villamos, de hiába. A lányom - hogy is hívják? -, az se segít, mióta behoztak, az orrát se dugta ide. A vejem, annak is csak a munkán jár az esze, meg a síelésen. Meg vagyok én áldva a rokonaimmal.

Nagyon csikarnak a beleim! Minden nap ugyan az. Már nem tudom, mióta vagyok itt, mintha állandóan kakálnom kéne, de nincs hová.
Mióta a feleségemet eltemettem, egyedül vagyok. Milyen más is volna, ha legalább gyerekem lenne, meg unokám. Egyáltalán, kinek és miért próbálom még mindig tartani magam?
Szarok én már az egész világba.


26. [tulajdonos]: Süni2018-12-19 17:49
Süni

Talán azért, mert szintén egy élőlény. Ha a teremtő úgy akarja, lehetnék én is a helyében.
Terentius azt mondja: Ember vagyok, semmi sem idegen tőlem, ami emberi. Én azt mondom, élő vagyok, semmi sem idegen tőlem, ami élő. És ez alatt nem csupán Süsü értendő, aki már elmúlt hat, házinyulaknál ez szép kor, és esténként, amikor leülök a tévé elé, beüget, feltápászkodik a fotel szélére, és orrával bökdösi a kezemet, mert neki jár a napi simogatás.
És nem csupán az idegen galambok, cinkék, mókusok, amikkel összesodor a sors, és akiknek élete, halála valamilyen módon rajtam áll. De ide értem a huncut, dagadtra hízott egérkét is, aki beköltözött Süsü búzás zsákjába, és akit sokadik próbálkozásra egy műanyag lavórral sikerült csapdába ejteni, hogy aztán háromnapi hideg élelemmel ellátva költöztessem ki az utca végi kiserdőbe, és a pókokat is, akiket a balatoni nyaralóban félbevágott petpalackkal fogdosok össze szezon elején, és telepítem őket a közeli sövényre. De ide tartozik még a szarvasagancs páfrány is, aminek már csak két nyamvadt levélkéje maradt, ott csúfoskodik a nappali plafonján, de érzem benne az élni akarást, és nincs szívem kihajítani.
A tibetiek nemeztalpú csizmákat hordanak, mert, egyfelől nem kell elpusztítani semmilyen élőlényt az alapanyagért, másfelől a véletlenül a talpuk alá kerülő rovar is nagy valószínűséggel túléli a kényszerű találkozót. Nem hiszek a reinkarnációban, csak abban, lehetnék én a bogár, és a bogár az ember. A szerepek olykor felcserélhetők, és jó néhány alapvetésünk is csupán nézőpont kérdése.
Persze, mondhatod, álszent vagyok. Semmi problémám a vegetáriánus étrenddel, de szívesen elfogyasztok egy jó pörköltöt, rántott karajt, bifszteket. Noha nem én oltom ki az áldozat életét, de haszonélvezője vagyok a pusztulásának. Sose felejtem el az öt éves kisfiam reakcióját, amikor egy séta során az utcán szemtanúi lettünk, ahogy a henteshez hordják be a fél disznókat a culágerek. Nem értette, hogy mit lát, és amikor végül összekapcsolódott benne a véres látvány az ebédre elfogyasztott hússzelettel, éveken keresztül nem volt hajlandó húst enni. Egy ideig még a virsli és társai, jótékony elnevezésük okán étrenden maradhatott, de végül itt is eljött az igazság pillanata, és tizenéves koráig sajtdiétát tartott.
Elborzaszt, amikor azt hallom, Harci Marci hány száz fácánt vagy fajdot puffogtatott le x nap alatt. Számomra ez semmivel nem különb, mint bármely irtóztató tömeggyilkosság. Életek tömegének oktalan elvétele puszta kedvtelésből. Világvallások épülnek erre az egyszerű tételre: Ne tedd másnak azt, amit magadnak nem kívánsz! De mi az a MÁS? Bármi, ami él és mozog? Vagy bármely állat? Vagy bármi, ami képes a logikus gondolkodásra? Vagy bárki, aki ember? Vagy bárki, aki ember, és fehér? És keresztény? És heteroszexuális? És az aktuális hatalommal szimpatizál? Vagy bárki, akinek piros sapka van a fején?
John Donne is megáll itt: … minden EMBER a kontinens része …
Nekem ez kevés, az én harangom ennél gyakrabban szól.
Mondhatod, érzelgős pöcs. Nem zavar. Én is gondolok majd rólad valamit.
Igen, nedvességgel telítődött a két árok az orrom tövében. Pedig csak egy süni volt, már ha azt a véres-tüskés pépet annak lehet nevezni, ami maradt belőle az úttest közepén. Meg mellette az a jó pár tizedakkora paca. Nem láttam, de nem is feltételezem, hogy szándékosan történt, aki okozta, tán észre se vette. Mégis, el van rontva az egész napom, és ha ez ma szégyellni való, akkor is büszkén vállalom.

25. [tulajdonos]: Árnyjáték 2018-12-10 17:03
Árnyjáték
(prózai változat)

Csak állok a színfalak mögött, szürkén, csendesen, mélán.
Régen nem érdekelt a többi produkció, csak az volt a fontos, tudok-e nevetni és nevettetni.
Vagy épp ríkatni, ha az volt a cél.
De ma már nem tudok nem figyelni a többi artistára, és nem tudok nem figyelni a porondmesterre sem. Porondmesterek jönnek, mennek, és én még mindig itt bohóckodom.
Egyiket se szerettem, és egyre nehezebben viselem őket. Talán öregszem – persze ez biztos –, és ezért gyengül a képességem, hogy ne figyeljek oda rájuk.
Épp most nyitja meg az előadást, körötte két lábon egy egész pincsi sereg ugrabugrál.
Bejelenti a világ legszenzációsabb cirkuszát, egyedülálló mutatványait, utolérhetetlen teljesítményeit.
A publikum hiszi is, nem is, de, ha már itt vannak, tapsolnak.
Az első szám mindig a bűvész. Amit csinál, példátlan. Semmi felhajtás, semmi csinnadratta, áll egy szál magában a porond közepén, aztán felemeli a pálcáját, és oda se nézve rábök valakire a sorok közt. A kiválasztott először nem érti, mi történt, de aztán hamarosan ráeszmél, hogy, bár a pénztárcája megvan, de a pénz, az eltűnt belőle. Az áldozat groteszk döbbenete általában hatalmas kacagást fakaszt, a mutatvány mindig osztatlan siker.
A következő szám a késdobáló. A célpontja korosodó szépség. Számtalan forradás borítja tetőtől talpig, de, ami még szánandóbb, komplett testrészei is hiányoznak. Most is rezignáltan tűri, mikor a késhajító némelyik dobása vért fakasztva célt téveszt. A nézők egy része ilyenkor felszisszen, a többit megvadítja a vér látványa, és hujjogatni kezd.
Majd az állatszelidítő jön. Tigrisek morognak, oroszlánok bömbölnek, az idomár egyetlen vékony kis ostorral pattogtat közöttük, a szeme állandóan körbejár. Sok néző a vadaknak szurkol, vért szeretne megint látni. Csak elfelejtik, hogy a porond körül nincsen kerítés.
Az egyik leglátványosabb mutatvány a légtornászoké. Szédítő, amit ott fenn művelnek a kupolában. Flikk-flakkok, csavarok, szaltó mortálék. Pedig, kár aggódni értük, biztosítókötél, védőháló óvja őket. Aki egyszer feljutott a trapézra, nehezen zuhanhat le.
Aztán következnek az erőművészek, tűznyelők, lovas vitézek, törpék, a manézs apraja, nagyja.
Már csak az utolsó előtti szám van hátra, a céllövölde, aztán én következem.
A mesterlövész durva figura, barnamedvékkel dolgozik. A mutatvány első nézésre igen egyszerű, a tucatnyi jószág jócskán lőtávolon belül, szűk helyre van összezsúfolva. Szinte elvéteni se lehetne őket. Ami nehezíti a feladványt, hogy a puskában csak egyetlen töltény lapul, ezt tudatják is a nagyérdeművel. A vadász hát figyelmesen köröz, és csak akkor húzza meg a ravaszt, amikor egy lövéssel több állatot is eltalálhat. Most éppen egy hímet és az egyik bocsát. Az érzelgősebb nézők ilyenkor elsírják magukat, de a többség, aki úgy véli, már így is túlszaporodtak, ujjong, csak azt sajnálják, hogy nem sikerült még többet elpusztítani a kártékony fajtájából.
Végre én következem. Csetlek, botlok, de ez általában legfeljebb egy-egy mosolyhoz elegendő. Megpróbálkozom a hegedűvel is, amit a szívem fölött hordok, de előre tudom, egy-két másik bolondon kívül ez senkit nem érdekel. Amikor elkezdem kigombolni a sliccem, várakozó csend támad, aztán előveszem a fütyülőm, és akkor hirtelen mindenki figyelni kezd.
Spriccel a vér, amikor egy váratlan mozdulattal levágom, és számba véve játszani kezdem ugyanazt a melódiát, amit korábban a hegedűn. Hatalmas ováció, alig tudom a dallamot befejezni. Aztán lassan, mint aki nagy fájdalmakkal küzd, elhagyom a porondot.
És tényleg nagyon fáj, mert már elfelejtettem, mint is kell remélni, hogy holnap nem ugyanez kezdődik elölről.

24. [tulajdonos]: Holtomiglan…2018-12-06 15:12
Holtomiglan…

Sietek valahová.
Hogy miért, már rég elsüllyedt.
De sietek, mert az ügy nagyon fontos, sürgős.
Az úttesten egy gerlepár, valami kincset találtak, talán magvakat, talán egy kiflicsücsköt.
Megyek, sietek, majd csak észbe kapnak, tudhatják, nekik kell engedniük.
Már nagyon közel járok, de még mindig nem eszmélnek.
Lábam a féken, mert nem akarom elütni őket, de nem lassítok –hisz sietek-, és akkor végre felrebbennek.
Megkönnyebbülök, nem kívántam a vesztüket, sőt, csak hát sietek.
Siettetek már Ti is, tudjátok, milyen az.
De nem csak sietek éppen, hanem lusta is vagyok. A tetőcsomagtartót, ami a síboxhoz, meg a bicajokhoz kell, nem szerelgetem folyton, állandóan fenn van.
Nem is hallom, csak a bűntudatom érzékeli azt az érzékelhetetlen ütközést, az egyik gerlét elkapta a keresztléc.
Hirtelen elmúlik a siethetnékem. Lehúzódom az út szélére, kiszállok, visszamegyek.
Igen, ott fekszik az aszfalt és a por találkozásánál, próbálna lábra állni, de nincs mire.
Két kis piros háromágú villa hever nem messze a földön.
Akkor fordul meg a kés először. Jó háromszázhatvan fokot, hogy minél jobban fájjon.
Fel kéne venni, elvinni orvoshoz, vagy haza, talán tudnám etetni.
Aztán egy régesrégi emlék. Hat éves vagyok, tán nyolc, Mamával találunk gesztenyeszedés közben egy gerlefiókát. Kiesett a fészekből. Persze Mama nem képes nekem nemet mondani, visszük a fiókát haza. Anyu otthon cipősdobozt bélel vattával, és jön az etetési kísérlet. Először főtt kukoricát, de az túl nagy még neki, aztán búzadarát, de nem kéri. Majd Apu is beszáll, legyet fog, de a siker itt is elmarad. Végül, kétségbeesett kísérlet, szemcseppentőből tejet. A fióka kis híján megfullad, minden úszik a tejben, csak a begyébe nem jut belőle.
Másnap reggel még él, de már csak én hiszem, hogy megmentettük, és estére a keserű csalódás, a kihűlt, összeomlott kis tollkupac, ami fölött rögtönzött szertartást ül a család, és aztán dobozostul visszük le a térre, hogy elássuk, amikor éppen nem figyel a csősz.
Ez pereg le, amikor úgy döntök, hogy nem próbálom megmenteni, az én terhem, cipelem majd a többivel együtt.
Pont ezt a pillanatot választja ki a gerle párja, aki idáig valahol egy közeli fán ülhetett, hogy leszálljon a másik mellé. Szemmel láthatóan megbarátkozott a gondolattal, hogy az a nagykétlábú ott áll a társa mellett, de mivel nem bántja, nem nyúl hozzá, talán ő is megússza.
Mellételepszik, bökdösi a csőrével, hallani vélem, amit mond: Gyere már drágám, mennünk kell, itt rossz helyen vagy, a hangospöfögők elkapnak, és véged. A fekvő visszabökdös, megint megpróbál felkecmeregni, nem érti, mi történt, és én hiába próbálnám szívem és gondolatom minden erejével visszaragasztani rá a lábacskáit, csak a kés forog a gyomromban ismét.
Íme az én saját, különbejáratú „Vak csibé”-m.
És ott, az el-elsuhanó kerekek közvetlen közelében, ül egymás mellett a két gerle, a sérült, meg a párja, együtt, és várják az elkerülhetetlent.
Nem bírom nézni tovább, visszaszállok a kocsiba, de már nem sietek sehová…

23. [tulajdonos]: Más világ2018-11-29 13:40
Más világ

Érettségi után az osztály nagyobbik része egyetemen folytatta. Valival ugyanoda jelentkeztünk, csak persze ő nyert egy évet, nem kellett bevonulnia, s míg én a tehén aknák közt gyakoroltam a kúszva megközelítést, addigra ő már a magas tudományt szívta magába.
Barátok voltunk gimiben, már amennyire ez fiú és lány között ebben az életkorban értelmezhető. Azt gondoltam, mire kezdek, ő már otthonos lesz, és segít az indulásban.
Nem így történt, új, fontosabb barátokat talált, a négy év alatt két kezemen meg tudnám számolni, hányszor láttam, akkor is mindig sietett valahová.
Végzés után, édesapja révén, a BKV-nál helyezkedett el, de nem sokáig húzta a szakmában, a küzdősport ragadta magával, kerettag lett, mellette a szállodaiparban kötött ki, és évekig csak kósza híreket hallottam felőle. Férjhez ment. Az ember szintén harcos, kerettag, csak épp a +100 kilós súlycsoportban. Fiúk született. Nem élnek túl jól. Azember tiszta őrült, maffiaügyek.

Olimpiai évben érettségiztünk, így kézenfekvő volt a döntés, az érettségi találkozókat négyévente tartjuk. A szervezés nagyja többnyire rám hárult, bár Husi – télikabátostól 40 kiló – volt a közvetítő azok felé, akik elszakadtak mindennapjaikban a Csapattól. A Valiról szóló hírfoszlányok is többnyire tőle, a gimis jóbarátnőtől, származtak. Valit azonban nem csak én nem érdekeltem, az osztály többi tagja sem, így az első találkozók nélküle zajlottak. Aztán a húszévesre, nyilván nem a kereksége okán, váratlanul bejelentkezett.
A találkozóink többnaposak voltak, péntek délután még csak a Csapat gyűlt össze, 8-10 ember, akikkel sok évtizede napi barátságban vagyunk, és Főnök, a volt osztályfőnökünk, egyébként matek-fizika tanár. Aztán szombatra befutott még 8-10 ember, közös emlékek, móka, kacagás, dajdaj, végül vasárnap reggel irány a hétköznapok. Balatonszemes volt az aktuális helyszín, a Vadvirág kemping. Vali csak szombaton délután érkezett, és bár feszült volt, látszott, hogy tényleg örül nekünk. Próbált visszatalálni a régi barátok közé, feloldódni, és nem rajta múlt, hogy nem sikerült. Egy-két óra telt el az érkezésétől, a közös díszvacsora közepénél jártunk, amikor megszólalt a telefonja.
Noha csak az ő hangját hallottuk, az intonálásból, és a váltig ismételt „nem megyek, osztálytalálkozó, vadvirág, nem megyek”-ből elég világosnak tűnt a kép. Amit azonban a telefonálás után mondott, attól mindnyájunknak leesett az álla. Azembertől nem kapott engedélyt, hogy eljöjjön az osztálytalálkozóra, ezért azonnal haza kell mennie, de mivel erre nem volt hajlandó, Azember érte jön, Budapestről. Ilyet még egyikünk se pipált, de aztán hamar napirendre tértünk a dolog felett, majd ha itt lesz, meghívjuk vacsorára, koccintunk vele, nem lesz semmi fennakadás.
– Ti még nem ismeritek – szólt Vali lemondóan.
Még be sem fejeztük a vacsorát, nem telhetett el több, mint egy óra, újra csöngött Vali telefonja.
–0 Megyek – mondta rezignáltan, és letette.
– Mi történt?
– Elhagyta már Szárszót, ki kell mennem elé a bejárathoz.
– Viccelsz? Majd én lerendezem vele, elmondom, hogy itt van 20 ember, régi barátaid, akikkel négyévente egyszer találkozhatsz, legyen megértő.
– Szó se lehet róla, ha meglátja, hogy pasival vagyok, kitöri a nyakunkat.
Ezt persze senki nem vette közülünk szó szerint, de úgy határoztunk, akkor elkísérjük mindnyájan, 20 ember már csak elég lesz nyomatéknak?
Mikor kiértünk a kemping bejáratához, pont akkor állt meg a sorompó előtt egy Pajero. A sofőr, kétméteres emberhegy, kiszállt, meglátta a díszes kompániánkat, visszahajolt, a kesztyűtartóból elővett egy pisztolyt, csőre töltötte, majd az éles fegyvert a sofőrülésre téve, a nyitott ajtó mellet állva, egy hang nélkül, várakozóan nézett Valira.
A kép megmerevedett, a döbbenettől egyikünknek se jutott eszébe semmi érdemleges cselekednivaló, Vali se mozdult, csak halkan súgta – Azember.
Pár másodperc múltán az anyósülésről egy szőrmók vadbarom ugrott elő, és Valinak címezve a szavait – Kotróggy má a hejedre luvnya –, a termetétől nem várt fürgeséggel felénk lendült.
– Körtéssy Iván, – lépett hozzá kezét nyújtva Főnök – Vali, és a többiek osztályfőnöke. Önben kit tisztelhetek?
– Közöd? – böffentette a Vadbarom, és megragadva Főnök kezét, hátracsavarta, majd farba rúgta. – A Balaton a zenyééém! – bőgte még.
– Talán ezt mégse kéne… – kezdte volna Husi, de Vadbarom két lépéssel előtte termett, és kifordított lábbal hasba rúgta. Szegény lány – lány?, anyuka – röpült vagy egy métert, mielőtt hanyatt esett.
Ekkor lódult meg Vali. Kerettagság ide, vagy oda, nem sok esélyt adtunk volna neki a mázsás Vadbarom ellen, de Vali mozgását nem tudtuk szemmel követni, csak a Vadbarom nyögéseiből sejtettük, hogy egy-egy ütése betalált. Hogy mi lett volna a meccs vége, sosem derül már ki, mert mikor Azember látta, hogy a kezdeményezés kezd kicsúszni a kezükből, egyszer csak Vali mögött termett, és kinyújtott félkezével úgy emelte fel a nyakánál fogva a levegőbe, mint macska a kölykét.
– Befejezve – mondta részben Valinak, részben nekünk címezve.
És így is volt. Beszálltak a kocsiba és elhajtottak. Velük ment a móka-kacagás is, a buli és még valami sokkal fontosabb is, véget ért.
Talán ismerik néhányan önök közül azt az érzést, amikor az ember tudja, hogy valami olyannak a szemtanúja, amit nem tűrhetne tétlenül, nem lehet csupán szemlélője, hogy a tanárát, akit mellesleg nem sokkal korábban műtöttek rákkal, és a törékeny osztálytársnőjét a szeme láttára bántalmazzák, nem is beszélve a másik nőről, akit akarata ellenére elhurcolnak, szóval itt nem maradhatna az ember kívülálló, és mégse képes moccanni se. Amikor a hideg veríték hirtelen megindul a gerincoszlop mellett, a légzés szaggatottá válik, a lábak elkocsonyásodnak, és a belek úgy szorítják egymást, mint óriáskígyó az áldozatát.
Nem mentség ez, csupán következmény.

Megint eltelt pár év, néhány találkozó Vali nélkül, aztán újra csörgedezni kezdtek a hírek.
Elváltak. Vali Olaszországba költözött, munkát is talált. Azember végre dobta, új barátnője van.
A következő találkozón már pénteken beállított Vali, persze első kérdésünk az volt, – Azember, nem várható? – Nem! Szabad vagyok.
Egy rómaiparti kis szállóban tartottuk abban az évben az összejövetelt, saját medencéje is volt, másnap délelőtt annak a szélénél jött össze a Csapat. Valin is fürdőruha volt, mikor hátat fordított, döbbenten néztem az alsó és a felső rész között a gerinc mentén végighúzódó csúnya forradást.
– Baleseted volt? Nem is halottunk róla.
– Úgy is mondhatjuk – bólintott tűnődve – de nevezhetjük ajándéknak is, ezt kaptam Azembertől a válásunk örömére.
– ???
– Igen, eltörte a gerincemet. De már jól vagyok. Ússzunk!
Csak állok megint tehetetlenül, szavamat, nyelvemet vesztve. Mit reagáljak olyasmire, ami még a korábbi hihetetlenen is túltesz?
De aztán hirtelen egy új gondolat áraszt el.
Tudod, Vali, lehet, hogy a Te gerinced sérült, de ott van a helyén, míg én, az enyémet, évekkel ezelőtt elhagytam, valahol a Balaton partjánál.

22. [tulajdonos]: Lichthof2018-11-19 10:47
Lichthof

(Mindenkinek megvan a maga lichthofja)

A minap, mikor lányommal beszélgettünk az élet nagy és kevésbé nagy dolgairól, előkerült ez a címbeli szó is, amit nyelvszakos tanári végzettsége dacára nem ismert. Ha szó szerint fordítanám, fény-udvart jelentene, ami nem is áll távol a tényleges funkciójától, magyarul világítóudvarnak nevezik. A régi, sokemeletes bérházak építőmesterei ezzel a trükkel biztosítottak – ha nem is sok – természetes fényt, és szellőzési lehetőséget a nagylakások belső tereinek. A lichthof tulajdonképp egy kürtő, ami a ház teljes magasságán végigvonul, így kötve össze a földszintet is az éggel. Ha álltál már netán kútnak az alján, nos, azonos érzés, körülötted a szűk, nyirkos, salétromos falak, és fenn, az elérhetetlenségben egy falatnyi kékség.
Lányom mentségére szóljon, négyéves volt, mikor elköltöztünk a körúti nagy lakásból, a lichthofunk kis- és a nagyszobára nyíló ablakait pedig még előbb, csecsemő korában befalaztam, a fürdőszobai ablakon pedig kilincs se volt, magam is csak kétszer nyitottam ki, mikor a másik kettőt eltüntettem.
A mi lichthofunk azonban más volt, mint a többi a házban. Túl azon, hogy természetesen a miénk egén sárkány- és léghajó-felhők úsztak, és éjszaka nem távoli napok, hanem keresztes lovagok, vagy nesztelen léptű indiánok tábortüzei égtek, a kialakítása is szabálytalan volt. Hajdan ez is a földszintről indult, azonban Baranyi bácsi, a házmesterünk, ezt a csöpp, méterszer méteres területet se akarta veszendőbe hagyni, ezért szépen tetőt húzott fölibe, gyűjtőcsatornát is eszkábált hozzá, s az így kialakult terecskébe állította be a satupadját. A satupaddal való megismerkedésem részleteitől most megkímélem a nyájas olvasót, volt benne rám bízott, de elveszett kulcs, és volt benne a satupadon elkészített új kulcsért elkért 2 forint is, amiért annak idején öt darab Gól szeletet vehettem volna, de a lényeg az, hogy mélyen rögzült bennem Baranyi bácsi, és az ő falatnyi műhelye is.
A ház másik három lichthofja szabályos volt, ha nem is feltétlenül szokványos, így például Györgyi nénié is, aki szembeszomszédunk volt a negyediken. Györgyi néni zenetanárnő volt régen letűnt időkben, nappalijában akkor is ott trónolt a hatalmas Bösendorfer zongora. Nem volt neki se kutyája, se macskája, egyedül élt a hatalmas lakásban, ha nem számítanánk Weiss nénit, aki a cselédszobában lakott. A háború után, abban a fejetetejére állt világban, Weiss néni, mint vagyontalan háztartási cseléd, jogosult lett saját lakásra, míg Györgyi nénire, az ingyenélő, kétes egzisztenciára, biztos kilakoltatás várt. Így lett aztán némi kilincselés és könyörgés árán Weiss néniből főbérlő, és Györgyi néniből albérlő. Az emberek azonban nem mindig változnak együtt a világgal (talán jobb is), maradt hát mindegyikük abban a szobában, ahol addig is lakott.
Mindketten nyolcvan felett jártak már gyerekkoromban, gyakran kért meg egyikük, másikuk, hoznék ezt-azt a közértből, péktől, piacról. Egyik alkalommal, mikor véget ért már a nyár, és újra indult a suli, Györgyi néni behívott a nappaliba, ahol – hiába, no, öreg volt már nagyon -, ott terpeszkedett a zongora tetején a bilije. Mikor észrevette, mennyire rácsodálkozom a szokatlan szobadíszre, felkapta a bilit, valami lotyogott is benne, és feltehetően zavarában nem a fürdőszobába vitte, hanem az alkóv lichthof ablakához, ahol nemes egyszerűséggel kiöntötte. Gondolom, ezen már a szájam is tátva maradhatott.
– Steril az, fiacskám, mikor még én voltam gyerek, a felcser a sebünkre kenette, ha megsérültünk. Egyébként is, jó tesz a repkénynek.
Nagyon bután nézhettem, mert odahívott maga mellé, és lenézve még nagyobbra tátottam a számat. A félhomályos „kút” alja még tömött zöld volt, de ahogy kapaszkodtak a levelek egyre feljebb, sárgából vörösbe, majd onnan rózsaszínbe, végül lilába fordultak a falak. Cloaka minima. Egyszemélyes oázis.

Bármily éles is ez az emlék, mégsem emiatt fogtam elsősorban a mondókámba.
Anyuban mindig is tombolt az empátia, sose bírta tétlenül nézni, ha bárki, bármi szenved, küszködik, így aztán, ennek egyik velejárójaként a lakásunk szüntelenül tömve volt sérült madarakkal, sánta sünnel, kivert cicákkal. Apu sztoikus nyugalommal tűrte az állatseregletet, sőt időnként maga is megtetézte, hol egy pár fehéregérrel, akik egy ötliteres befőttes üvegben érkeztek ketten, de kisvártatva már többtucatnyian rohangásztak, máskor egy stigliccel, amiről azonnal kiderült, hogy tulajdonképp kettő, igaz, az egyikük olyan kicsi, hogy alig látszik. Sőt, egyszer egy denevérrel állított be, amit egyik szomszédunk karnisáról szedett le, bár ez igen eufemisztikus körülírása a denevérrel történő létráról hanyatt esésnek. A sok, nálunk átmeneti szállást nyert állat egyike egy gyönyörű szürke kiscica volt, akkoriban még csak annyi hibával, hogy a fölső elülső fogai teljesen hiányoztak. Amikor Anyu beállított, és körbecsodáltuk új szerzeményét, Apun volt a sor, mert akkoriban ő adott nevet a dolgoknak.
- Lichthof! - jelentette ki váratlan hirtelenséggel, és azonnal tudtuk, a cica immár elkereszteltetett.
Györgyi néni, és Weiss néni szinte egyszerre ment el, nyilván nem akarták bonyolítani a tanácsi ügyintézők életét, ki is volt a fő- és ki az albérlő. A helyükre egy cigány család költözött, szorgos, rendes népek. A szülők gyárban dolgoztak, a két fiúcska, Rudi és Karcsika, tőlem pár évvel fiatalabbak, szintén iskolába jártak. Délutánonként gyakran rugdostuk együtt a lasztit a folyosón, ajtótól ajtóig, azok voltak a kapuk. Lichthof hamar ráérzett a játék ízére, ha meghallotta a labda pattogását, azonnal megjelent, és ő is beszállt a labda kergetésébe. Aztán egy szerencsétlen emelést követően, a labda leröpült a korlát fölött, egyenesen a házmester udvarára. Én már tudtam, Baranyi bácsi nem az az ember, akitől egy labdázni-tilos-házban egy ölébe hullott labdát vissza lehetne kunyerálni, és meg is osztottam ebbéli tudásomat a fiúkkal. Rudi azonban, szomorkodás helyett, kérdőn rám nézett, majd finoman lábbal alányúlt Lichthofnak, és gyöngéden hozzám passzolta. A mondás igazolást nyert, ez a cica is négy lábára esett, sőt, szemmel láthatóan tetszett is neki az új játék. Ahogy érkezett, visszaküldtem én is a jószágot Rudinak, és nem is lett volna baj, ha Karcsika kicsit érettebb - nem akarok mentegetőzni, tudom, az én felelősségem -, és nem futtából, teljes erővel rúg bele szerencsétlen állatba. A félkilónyi szőrpamacs métereket röpült, mielőtt az ajtónknak puffant, és most nem volt semmiféle négylábra érkezés, csak egy szedett-vedett hullámzó csomó a küszöbön. Aztán valahogy összekászálódott, és sehová se nézve bevonszolta magát a vackába. Mire Anyu este hazajött, csupa vér volt a fészke, és látszott, alig van magánál.
- Mi történt, kisfiam, kérdezte Anyu, de én csak makogtam valami nemtudom félét, és annyira mardosott a szégyen, hogy akkor, ott, szívesebben lettem volna a cica helyében.
Lichthof aztán felépült, hisz még mindig maradt hat élete, és egy csecsemő-ökölnyi sérvvel bár, de még jó ideig velünk lakott, amíg egy kertes ismerős be nem fogadta. Velem azonban nem békélt meg többé, fújt, ha csak a közelébe mentem, és a folyosóra se tette ki eztán a lábát. Anyuéknak meglehettek az elképzeléseik a történtekről, de nem hozták szóba soha többé, bennem meg sosem volt elég erő az elmondásához.
Örülök, hogy most megtettem.


21. [tulajdonos]: Vallomás2018-11-12 15:38
Vallomás

Aligha van a megvilágosodásnak annál
rettenetesebb pillanata, mint amelyben az ember
rájön, hogy az apja ember, hús-vér ember.
Frank Herbert


December volt már, forró gesztenyés, karácsony illatú, amikor egyik éjszaka megfulladtál. Most hiányzott csak igazán az a két lebeny, amit annak idején, a háború után, a professzor kimetszett.
Egy-két évig még eléldegélhet, ha szerencséje van, mondta nagyapámnak a műtét után. Nem tévedett sokat a professzor úr, csak holmi 50 évet, meg, persze, engem.
Nagyapám Amerikából hozatott csodagyógyszert, Penicillint, még a professzor úr is épphogy ismerte. Kunyerált is belőle, másik betegeknek, nagyapám meg nagyvonalú volt, a vagyon már úgyis odavolt, hadd menjen.
Így éltél aztán emberöltőket, három lebennyel, fele tüdővel is danolászó óriásként.
Tudtam, hogy tüdőgyulladásod van, aznap mentem volna föl. Anyu kora reggel hívott, hogy éjszaka arra ébredt, nem hallja a szortyogásodat, zihálásodat, s felkelve ijedten látta, nem lélegzel. A mentő nagyon hamar megjött, cső a tüdőbe, fecskendő a szívbe, dörzsöl-kiüt, dörzsöl-kiüt. Az újraélesztés sikerült.
Csak éppen nagyon sokáig voltál távol.
Nem tudtuk, mennyi ideig, de aggasztóan sokáig. A kórházban mesterséges kómában tartottak még két napig, és nem tudhattuk, mire ébredsz, ha egyáltalán.
Aztán végre kinyílt a szemed, és azt hittem, minden rendbe jöhet, mert megismertél, és már mondtad is volna a magadét, csak a csőtől nem lehetett. Intubálás, így mondják, amikor rákapcsolnak a „vastüdőre”, és a levegőt közvetlenül a légcsőbe pumpálják. Ezzel nem lehet beszélni. Került gyorsan toll, papír, de a világ hamar összedőlt. Nem bírtad megemelni a kezedet.
Anyu már akkor tudta, és csak szelíden bólogatott, amikor az ujjaid közé szorított toll alól ez dülöngélt elő: – Miért nem hagytatok?
Azóta sincs ember, akitől megkérdezhetném, akinek el is hinném, mit kell ilyenkor tenni?
De én nem tudtam, és makacsul ragaszkodtam az életedhez, helyetted.
Ott voltam Veled minden reggel, minden este, – Javulni fog, erősödni. – hitegettek, és fogtam a kezed, simogattalak, és igyekeztem nem belenézni a kérő szemeidbe.
– Nagyon jó ember lehet a bácsi, hogy ennyire szeretik, – mondta az egyik nővér, miközben a körmödet vágtam. Mit lehet erre válaszolni?
– Az apám!
Nem tettem hozzá, hogy az én kopott kabátú, hatalmas apám! Gyermekkorom titánja, minden tudásom ős-kútfője, aki minden önzése és vad haragja dacára fölém tornyosul, és itt lebeg.
Aztán tényleg javulás kezdődött, a laborértékek jobbak lettek, megszínesedett az arcod, és noha mozogni továbbra se tudtál, kitűzték a napot, amikor kiveszik a csövet. Majdnem egy teljes napig bírtad gép nélkül. – Vissza kellet tennünk mielőtt a keringés teljesen összeomlik – mondták, – de nem baj, legközelebb már erősebb lesz, van ez így.
Nagyon rendes, jó kórház volt, tiszta, csillogó, villogó, a nővérek keményített világoskék ruhácskában, fiatalon, mosolygósan. Nem akartam hinni a fülemnek, mikor az orvos félrevont. Van egy kis probléma, az ünnepek közt sztrájkot tartunk, lezárjuk az intenzív osztályt, mondta. De semmi vész, meg van szervezve a fogadásod egy másik kórházban, rohamkocsi visz át, holnap. És nem lehetne…? Nem, sajnos nem, sztrájkolunk, és a bácsi nem lehet ellátás nélkül, szüksége van az intenzív ellátásra. Jézusom, mit kell ilyenkor mondani, tenni?
Másnap reggel megmondták, hová fognak vinni, és erősködtek, menjek csak nyugodtan dolgozni, a rohamkocsiba úgyse szállhatok be, délután keresselek az új helyen. Az osztályon már félhomály volt, egyedül Te voltál a teremben, és hiába éreztem, hogy ez így nem jó, hogy valami félrecsúszott, egyszerűbb volt hagyni magam meggyőzni.
Hidegre fordult az idő akkor már, közeledett az ezredforduló. Délután, az új kórházban, nem tudtak Rólad az intenzív osztályon. Tudják, a bácsi, akit a sztrájk miatt hoztak át reggel! Csak néztek rám. De itt kell, legyen, nincs ilyen nevű betegük? Valahol? Csak később állt össze a kép, úgy-ahogy. Az egyik elfekvő szobában találtak Rád. Nem volt semmiféle rohamkocsi, lélegeztetővel. Egy sima betegszállítóval hoztak át, délután kettő után értél ide, miután az előző kórházat tízkor lezárták. Négy óra a mínuszokban, egy szál hálóingben, és később azt kapirgáltad egy cetlire, hogy amikor nagyon hörögtél már, megvertek a mentősök.
Az új helyen semmit nem tudtak Rólad, miért, milyen problémával kerültél ide, amikor kiabáltam, hogy azonnal vigyenek az intenzívre, kioktattak, hogy azt nem én döntöm el. Mikor végre megvizsgáltak, a doktornő holtfehér arccal szaladgált, hogy azonnal tegyék Neked szabaddá az egyik intenzív ágyat, intubálás, kanül, fokozott felügyelet. Addigra már olyan volt a szemed, mint a galambnak, amelyik nem rebben el a kerék elől. Meg tudod bocsátani, hogy nem kerestem meg a mentősöket, se azt, aki az átszállításodért felelős volt? Meg tudod bocsátani, hogy nem szorítottam a nyakukat, és vertem a fejüket, amíg csak mozognak, úgy, ahogy azt képzeletben tettem? Meg lehet ezt bocsátani?
Az új hely egyszerűbb volt, de a doktornő fiatal, lelkes, nagyon kedves. Talpra állítjuk a bácsit, ígérte. Csak akarni kell. Hát Te nagyon akartál! Azokkal a hangyaszorítású ujjaiddal, azokkal a gyönyörű, hosszú, fehér művészujjaiddal kapaszkodtál az életbe, mert már Te is elhitted nekem, hogy lehet. Másnapra 40 fokos lázad volt, újabb tüdőgyulladás. Anyu vett Neked a szekrénykédre egy tíz centis kis műfenyőt, csináltam rá miniatűr díszeket, boát, pöttömnyi angyalkát a hegyére. És egy kiló szaloncukrot, mindenkinek jutott belőle. Az egyik nővér olyan, mint a Jakupcsek, körmölted, és tényleg. A nővérek is szerettek, kivéve a feketenővért. Elteltek az ünnepek, beköszöntött a 2K, és egy reggel azzal fogadtál, éjjel kint voltál pisilni. Egy pillanatra megörültem, hát lehetséges? Aztán lenéztem az ágyad alá, papucsod se volt. És a tollra még mindig nekem kellett rászorítanom az ujjaidat.
Beszéltem egy gyógytornásszal, megígérte, hogy minden nap külön egy fél órát fog Veled gyakorolni. Meg kell erősödnöd. Az első alkalommal ott ültem Veled végig, fogtam a kezed. A gyógytornász emelgette a kezeidet, lábaidat, forgatott erre-arra, és csak amikor a szemedbe néztem, akkor láttam a könnyeidből, hogy milyen erővel szorítod a kezemet. A felfekvéseidet csak jóval később láttam meg. De akkor az én könnyeim is eleredtek. A sarkadtól a válladig, gyakorlatilag összefüggő egy seb.
A feketenővér. Mindig azt képzeltem, már alig várja, hogy kinn legyél. Pedig Neked akkor már csak egy módja volt a távozásnak. Az eltelt hetek alatt megszoktam, hogy melyik műszer mit mutat, milyen ütemben csöpögnek a különféle infúziók. Egyik nap, épp a feketenővér ügyelt, semmi se állt úgy, ahogy szokott. Nővérke, nem túl alacsony a szaturáció? – kérdeztem. Ijedten nézett rám. Mindjárt beállítom, mondta. Szakmabeli? Csak figyelek, –mondtam, – csak figyelek! Látták volna a szemeit! Persze lehet, hogy csak képzelem az egészet. Addigra már a fogasban is akasztófát láttam. Közben egyre jobb lett a kedved, az újabb tüdőgyulladás is elmúlt, megint szóba került, hogy kiveszik a csövet. Pssssz-Haaaa, Pssssz-Haaaa, mintha maga Darth Vader hajtaná. Anyu egyik kedvencedet, vadast főzött, zsemlegombóccal. Kétszer is kértél belőle.
Aztán másnap délelőtt, a telefonban a doktornő zokog, nem tudtuk megmenteni, nem tudtuk megmenteni. Egyik pillanatról a másikra omlott össze, az újraélesztés se segített. Pedig olyan jókedvű volt. Reggeli után még kért a vadas maradékából, és mókás grimaszokat vágott nekem – igen, Apu szeretett grimaszolni –, de aztán el kellett mennem másik osztályra, nem értem, mi történt. És csak zokog nekem tovább. Talán az első betege, aki meghalt? Vagy érzi, hogy a sokszoros hibasorozat végén egy újabb váratlan esemény már drámává abszurdul? Persze a feketenővér volt Melletted az utolsó percekben. Ezt nem úszod meg, gondolom. Felboncolják? – kérdezem a doktornőt. Nem feltétlenül, önök mit szeretnének? Boncolják! – mondom. Ne boncolják! – kéri Anyu. Boncolják csak fel! – erősködöm. Ugyan, mire jó az már, fiam? Nézem a feketenővér sunyi mosolyát, és lehiggadok. Anyunak, mint oly sokszor, most is igaza van. Hány hete is már ennek a szörnyű kínlódásnak? Hat, vagy hét? Mióta tudom, még ha sosem is ismertem be, hogy reménytelen? Hogy van olyan verés, amiből lehetetlen a felállás? Ha tett is valamit a feketenővér, talán jól tette, lelke rajta. Anyu is mondta, és mondja azóta is, – Talán, ha nem alszom akkor olyan éberen, reggelre szépen minden elrendeződött volna.
Te mit gondolsz, most, így, utólag? Te, aki annyira szerettél élni. Hogy anyunak van igaza? Hogy aminek mennie kell, az hadd menjen? Vagy nekem? Amikor azt gondolom, nem szabad feladni? Sohasem szabad feladni? Eltelt több mint tíz év. Mikor kapok választ erre a kérdésre? Kitől?
De végre egyszer legalább elmondtam az egészet. Úgy, ahogy történt, vagy legalábbis úgy, ahogy én igaznak hiszem.
És talán végre kiengeded a kezemet a könnyeid szorításából, és megbocsátod, hogy azt hittem, én jobban tudom Nálad, hogy mi a jó Neked.
Tudnod kell, hogy nincs álmatlan éjszakám, amin ne jutnál eszembe, hogy amikor egy kérdésre nem tudom a választ, az első reakcióm mind a mai napig az: Majd megkérdezem Aput. Ez lenne a halhatatlanság? Hogy míg csak élek, élsz bennem Te is?
És szabad ezen a történeten ősz fejjel sírnom?

20. [tulajdonos]: Egerek és emberek2018-11-05 17:35
Egerek és emberek

Jó pár héttel ezelőtt volt, hogy az első sikolyok felharsantak. No, nem kell nagyon megijedni, csak egy egér okozott ily riadalmat. Már nem emlékszem, kinek az íróasztalán korzózott, de mindegy is. Másnapra kikerültek az ilyen esetekben szokásos egérméreg párnácskák, és mindenki biztosra vette, egy-két napon belül megoldódik a probléma. Valamiért azonban most nem úgy alakult a forgatókönyv, ahogy eddig. Az egérke nap mint nap ott grasszált az irodában, hol egy fiók, hol egy szekrény rejtekéből ugrott elő, s szelelt el villámsebesen.
Mivel a korábban bevált taktika csődöt mondani látszott, új harcmodorra váltottunk. A konnektorok megteltek elektromos egérriasztókkal, s reménykedve vártuk a hatást. Ez azonban elmaradt. Az egérke nem csak a mérgekre, de az ultrahangra is immunisnak bizonyult. Már épp kezdtünk beletörődni, hogy új munkatárssal kell eztán megosztanunk az életterünket, mikor az egérke váratlan cselekedetre ragadtatta magát.
Nyilván az álmennyezetben lehetett valahol a búvóhelye, így közlekedett az irodák között, hiába zártuk azok ajtajait. A kis étkezőnk délben megtelik élettel, a fiatalok együtt, egyszerre fogyasztják otthonról hozott harapnivalójukat. Már épp tetőfokára hágott a hangulat, mikor az egérke az egyik mennyezeti lámpáról pont Bandi levesének közepébe pottyant. Lett is nagy haddelhadd. Repkedtek a tányérok, eszcájgok. A lányok visítoztak, a fiúk röhögtek, és mindenki a paradicsomlébe áztatott egérkét hajkurászta, aki végül a hűtőgép alá menekült, ahonnan az istennek se lehetett kibányászni. Ekkora skandalum után nem volt mit tennem, komolyan kellett vennem a kollégák kérését, vagy az egérke, vagy ők! Mivel a hagyományos egérfogókról – és a bennük heverő kettébe vágott egértetemekről – igen rossz emlékeim voltak, a titkárnő javaslatára egy kevésbé drasztikusnak tűnő, ámde igen hatásosnak mondott módszert választottunk, a „ragacsot”. Itt egy sima papírlapra kell a speciális ragasztót ráönteni, közepébe tenni valami csalit, és már kész is a csapda.
Ez működött. De hogy!
Kiderült, hogy egérke nem is egymaga volt, hanem párban borzolták az idegeinket. Az egyikük megtette azt a szívességet, hogy műszakkezdésre megdöglött. Valószínűleg már előző este korán belegabalyodott a csirizbe, és reggelre vége volt. A másik azonban még javában szenvedett, vonaglott a papír közepén, és magas, fejhangú visításokat hallatott, bár egyre gyengülő intenzitással. Csináljak már valamit, kérleltek a kollégák, de nekem nem volt afférom az egérrel, a gondolatától is kirázott a hideg, hogy én legyek a hóhér. Végül Bandi vállalta magára a terhet. Hogy a levesért akart elégtételt venni, vagy csak a kolléganőket szerette volna megkímélni a szívet szaggató sivítások további sorától, nem derült ki, s tán jobb is homályban hagyni ezt a kérdést. Fogta az egérkét papírostól, ragasztóstól, és az udvaron egy fél téglával pontot tett az egérügy végére.
Vonhatnék le különböző tanulságokat a történetből, de ehelyett inkább elmesélek egy másik egéresetet.
A gyerekek egész kis kora óta van egy nyuszink. No, nem mindig ugyanaz, jelenleg Nyuszi Háromnál tartunk, de ez most lényegtelen. A nyuszik a mesékből közismert répán és káposztán túl nagyon szeretik a szemestakarmányt is, különösen a búzát és az árpát. Volt is mindig otthon egy nagy zacskó, felesben feltöltve e csemegékkel. A zacskó pediglen a garázsban lakozott. Történt egy hideg télen, hogy a garázsban egérpiszkot találtam, nem is keveset. Hamar kiderült, hogy az egér a takarmányos zacskóra kapott rá, de olyan fürge és szemfüles volt, sosem sikerült elcsípnem. De hát a mérnökember leleményes, egy damillal körbehurkoltam a zacskó száját, a damil másik vége pedig ment a garázsajtó kilincsére. Így amikor legközelebb benyitottam a garázsba, ezzel a mozdulattal egyben szorosra húztam a zacskó száját is. Már az első próbálkozás sikerre vezetett. A nejlon zsák kellős közepén ott trónolt egérkoma, a nagy halom búza tetején. Olyan kövér volt, mint Lusta Dick a Macskafogóban. Mivel tudtam tapasztalatból, hogy a látszat csal, és a tekintélyes potroh igencsak fürge viselőt álcáz, nem próbálkoztam a zacskóból közvetlenül történő kiemeléssel, hanem az egész hóbelevancot felvittem a fürdőszobába, és a kádba téve kezdtem neki kibontani a zacskó száját.
Közben megjelent Kata lányom is, ő is látni akarta az egérkét.
- Jaj de cuki! – kiáltotta, mikor az egér végre napvilágra került, és már nyúlt is, hogy megsimogassa. Az egér, mint ha csak erre várt volna. Vagy fél métert ugrott felfelé helyből, és máris Kata kezén rohant a kézfejtől a váll irányába. Erre Kata sem volt felkészülve, és harsány sikoltás közepette ég felé kapta a kezeit, minek következtében az egérke egy kettős csavarral kombinált triplaszaltót mutatott be, melynek végén stabil talajfogással bár, (fünf-koma-acht), de a továbbmenekülést teljesen kizáró módon, a kád fenekén landolt.
Mi legyen eztán az egér sorsa? Az hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a kád, mint a családi higiénia legfőbb forrása nem szolgálhat egyben az egérke biztonságos, ám de csekély komfortot nyújtó lakhelyéül. A család hosszas megfontolás után – figyelembe véve a zord tél tényét is -, mégis csak a száműzetés mellett döntött. Az én feladatom volt az egérke becsalogatása egy befőttes üvegbe, ez sem volt volt egyszerű. Végül, felajánlva az egérnek a választás lehetőségét egy műanyag lavór, és az üveg között, intelligens módon a szabad kilátást biztosító opció mellett döntött. Már minden készen állt az ítélet végrehajtására, mikor új szempont merült fel. Feleségem – a gyakorló anyukák már csak ilyenek – felvetette, hogy mi van, ha az egérke nem is egyszerűen csak kövér, hanem vemhes? Lelki szemeink előtt párhuzamosan vonult el egyfelől az egércsalád boldog, és mindent elborító kolóniává növekedése, melynek végén lassan, de biztosan a lakásunk elhagyására kényszerülünk, másfelől az épp hogy megszületett csemeték csont-sovány agonizálása a fagyos, kietlen pusztaságban. Végül nehéz szívvel ugyan, de lakásunk megtartása mellett döntöttünk.
És útnak indult a család apraja, nagyja. Én vittem az egérkét a dunsztosüvegben, feleségem egy műanyagpoharat hozott, tele takarmánnyal, míg Kata puha rongyfoszlányokat cipelt, egy játék babája kinőtt ruhácskáját. A sort a fiam zárta, egy takarosan megszerkesztett kartondobozzal, melynek ajtaja, és több ablakocskája is volt. Nem kellett messze mennünk, a házunktól kétutcányira már kezdődik a kiserdő. Egy nagyobbacska fa oltalmában állítottuk fel a kartonházikót, vastagon körülsáncolva falevelekkel. Ebbe került középre az elemózsiás pohár, majd végül, de nem utolsósorban az egérke maga, az esetleges egérmagzatokkal egyetemben.
Ma is élnek, ha meg nem haltak.


Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!




Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2019-02-11 10:51 Kosztolányi Mária
2018-12-07 20:19 u.a.
2018-12-07 14:21 szép
2018-11-14 11:19 Bara
2018-09-28 23:41 furim
2018-08-27 10:16 Vajdics Anikó -- kedvencek
2018-08-21 09:29 Vezsenyi Ildikó
2018-08-21 09:17 vim
2018-08-17 21:42 válogatott versek
2018-08-16 18:22 kedvenceimből
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2019-02-20 23:54   Napló: Kicsi Ólomkatona
2019-02-20 23:22   Napló: Volt egy pillanat
2019-02-20 23:19   Napló: Volt egy pillanat
2019-02-20 23:16   Napló: Volt egy pillanat
2019-02-20 23:12   Napló: Volt egy pillanat
2019-02-20 23:05       ÚJ bírálandokk-VERS: Dezső Ilona Anna Ki akartam törni
2019-02-20 22:41   Napló: Gyurcsi
2019-02-20 22:35   Napló: A VERS LEGYEN VELETEK
2019-02-20 22:33   Napló: Kicsi Ólomkatona
2019-02-20 22:23   Napló: Kicsi Ólomkatona