DOKK

Folytatódnak a Dokk estek, az eseményt a dokk.hu facebook lapján is hirdetjük.

 
2820 szerző 36479 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Sirokai Mátyás
  Lécek között
Új maradandokkok

Szilasi Katalin: A nap alatt
Pálóczi Antal: Az ember úgy fáj a Földnek
Vezsenyi Ildikó: frustrato
Tóth Gabriella: pszt
Pataki Lili: Unterman
Kiss Anna Mária: Halálra válva
Vajdics Anikó: Definíció
Steszkó Juli: Ovi-bú
Petz György: Haikuk
Ötvös Németh Edit: tehetetlen nyugtalanság
FRISS FÓRUMOK

M. Szabó Mihály 1 órája
Gyors & Gyilkos 2 órája
Ötvös Németh Edit 20 órája
Petz György 1 napja
Pataki Lili 1 napja
DOKK_FAQ 1 napja
Tiszai P Imre 1 napja
Vajdics Anikó 1 napja
Kosztolányi Mária 2 napja
Hepp Béla 3 napja
Vezsenyi Ildikó 3 napja
Mikola Emese 4 napja
Francesco de Orellana 4 napja
Szilágyi Erzsébet 4 napja
Pálóczi Antal 4 napja
Steszkó Juli 4 napja
Gregor Andrea 5 napja
Nagyító 5 napja
Szilasi Katalin 5 napja
Vlasics Bálint 5 napja
FRISS NAPLÓK

 Seholsincs 30 perce
történések 33 perce
Ötvös Németh Edit naplója 4 órája
Gyurcsi 9 órája
Zúzmara 14 órája
mix 1 napja
enigma 1 napja
Bátai Tibor alkotói naplója 1 napja
utolsó szakasz: ráfordulás 1 napja
Hetedíziglen 1 napja
Baltazar 1 napja
leállósáv 2 napja
árnyalat 2 napja
Hamu és hajnali szél (mesék) 2 napja
Játék backstage 2 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK


NAPLÓK: Nagy Zoárd mesél
Legutóbbi olvasó: 2019-08-20 07:47 Összes olvasás: 3088

Korábbi hozzászólások:  
35. [tulajdonos]: Libatepertő2019-04-04 16:40
Libatepertő     In memoriam Ö.I.

Hozzávalók:
Bőrös libaháj
Megfelelő méretű lábas, vagy tepsi
Víz (éppen elfedje a hájat)

Esetleg tej

A jól letisztított bőrös zsírréteget felkockázzuk, beletesszük az edénybe, vízzel leöntjük (aki szereti, kevés tejjel javíthat a tepertő színén), majd egész lassú tűzön aranysárgára sütjük.
Lila-, vagy újhagymával fogyasztva királyi csemege.
Kevesen tudják, hogy a legfenségesebb libatepertő a boldog libákból nyerhető.
Ezért az igazi ínyencek kizárólag háztáji libát használnak e célra.

A boldog liba receptje a következő:

Gyönyörű napra virradtunk megint. Gazda kiengedett a rétre, ami telis-tele van friss fűvel, pitypanggal, libatoppal. Délután pedig, Gazda azt hiszem, szeret engem, mindig dupla adag kukoricát kapok, mint a tyúkok. Az én kicsikéim is szépen gyarapodnak, és ragaszkodóak, lám, etetés után bújnak egyből az anyjukhoz. Este talán a gúnár is meglátogat.

Nos, ez a legmegfelelőbb pillanat elkapni, és elvágni a liba nyakát.


34. [tulajdonos]: Mennyire erős?2019-03-26 14:44
Mennyire erős?


Nyilván ismerős számodra is a kép, ha máshonnan nem, valami akciófilmből, hogy a főhős egy szál kötélen lóg valami szörnyű mélység fölött, és a kötél egyszer csak el kezd foszlani, a sodrat megpattan, az elemi szálak szépen egyesével elszakadnak, míg a végén már csak egyetlen vékonyka fonálon függ az élet, majd az is…, de itt állítsuk le a képzeletbeli vetítőt, és ettől a pillanattól kezdjük el visszafelé forgatni a történést, míg újra a szép vastag kötelet nem látjuk. Megvan a folyamat? Rendben, akkor nekikezdek a történetnek.

A baljós jelek már szaporodtak egy ideje.
Akkoriban még rendszeresen jártál hozzánk hétvégi ebédre, Mamácska, a lányod igyekezett egybetartani a családot, és Téged is meg édesanyámat is vendégül látta. Jól elbeszélgettetek Anyuval a világ dolgairól, és a finom falatok pedig, meg az emberi közelség, jóleső melegséggel töltött el. A város túlsó végéről taxival szoktál jönni, volt egy bejáratott kisöreg, akinek a telefonszámát is tudtad, vele is beszélgetéssel telt az utazási idő. Az első jel, így utólag, hogy valami nincs rendben Veled, az volt, amikor az egyik szombati ebédet azzal mondtad le, hogy nem ér rá az öreg taxis elhozni Téged. Mint ha nem lenne a városban ezernyi másik taxi, vagy Mamácska vagy én ne mentünk volna el Érted, ha kéred. Rá következő héten arról panaszkodtál, hogy elestél a szobában, és alig bírtál felállni, az egyetemre pedig be sem mentél. Professor emeritusként mindig volt hely számodra a tanszéken, rendszerint Te voltál reggel az első, és csak a korai ebéd után mentél haza. Több mint 60 év a katedrán, az már nem semmi. Ha feladod ezt a rutint, valami nem stimmel. Aztán nem sokra rá kétségbeesve hívtad Mamácskát, megint elestél, nem tudsz felállni. Persze ő egyből a mentőket hívta, pont egy időben érkezett Hozzád velük. A mentősök láttán felkászálódtál, - Semmi baj, már jól vagyok -, és hiába kérlelt Mamácska és a mentősök is, nem akartál kórházba menni. Pár nap múlva ugyanez a menetrend, azonos végeredménnyel. De mindig felkeltél, és olyan erővel bizonygattad, hogy minden rendben, hogy egyszerűbb volt elhinni Neked.
Végül a takarítónő talált Rád reggel, éjszaka a WC felé menet eshettél el, csigolyatörés – mint később kiderült -, ebből már nem tudtál felállni, és az átázott pizsamában a földön töltött novemberi éjszaka néhány óra leforgása alatt emberi ronccsá változtatott. Amikor besiettünk a kórházba – szándékosan nem írom le a nevét, csak szurkolok neked, kedves olvasó, sose kerülj oda -, esküszöm, nem ismertem Rád. Egy ápolatlan, leesett állú, homályos szemű, gyakorlatilag beszámíthatatlan alak feküdt az ágyban, amit a Tiedének mondtak. A kezeid lekötözve – ki ne téphesd újra az infúziót – a pótágy, amire fektettek a terem közepén, félúton a tágra nyitott ablak és a sarkig tárt ablakok között, mint ha a szellőztetés lenne a leghatékonyabb eszköz az emberi ürülékszag elleni védekezésre. És az a nevedet viselő torzó ott vacog az elszennyezett holmijában, és nem csak azt nem tudja, hogy miért mérték rá ezt a büntetést, és hol van, vagy, hogy kik vagyunk mi az ágya körül, hanem talán azt sem, hogy ő maga kicsoda. Mamácska felváltva zokog, dühöng és hitetlenkedik, keresi a kezelő orvost, veszekszik az ápolónővel, - Nem, takaró az nincs, és még egy plusz lepedőt sem tudnak adni. – és – Nem, pelenka sincs, tessék hozni minden nap friss pizsamát. – és – Mi etetjük a bácsit, nem lehet eloldozni a kezeit! Az ebéd persze ott áll az ágy végében, érintetlenül. Az orvos előkeríthetetlen, - Nem, nem tudok telefon elérhetőséget adni a Doktor Úrhoz! – csak amikor elhangzik a varázsszó, hogy Te is doktor vagy, akadémikus, szinte a katedráról hoztak a kórházba, akkor vélek valami kattanást hallani az ápolónő agyában, talán lehet még a betegben valami érték, amiért érdemes lenne életben tartani. Komoly reményt azonban magam nem látok, félre is húzom Mamácskát, hogy véletlenül se hallhassad meg.
- Búcsúzz el, szívem, cérnaszálon függ az élete. Holnap talán már késő lesz.
- Nem, nem engedem! Holnapra erőre kap! – mondja.
És neki lesz igaza. Másnap jönnek velünk a gyerekek is, felkészítjük őket arra, hogy a nagyapjuk milyen állapotban van, de az ágyban már Te vagy újra. A szemeidbe ismét fény költözött, és bár minden moccanásnál hangosan jajgatsz, és továbbra sem érted, miért nem vagy otthon, mindenkit felismersz, és beszélgetni is lehet Veled, ha zavaros is nagyon a mondandód. Édesanyádat emlegeted, aki sok évtizede halott, és előkerül apád is, akit ugyanúgy hívtak, mint Téged, így hát a Te nevedet is viselik utcák az országban. Apádnak vajon mekkora elégtétel ez egy Dunába lövetésért?
Az ebéded most is érintetlen, és a kezeid most is lekötözve, felváltva próbálunk egy-egy kanállal beléd imádkozni, de nem vagy túl együttműködő. Ami nagyobb baj, inni sem akarsz, a büfében már minden ihatóból vettem Neked, végül az eperlé elég édes ahhoz, hogy hajlandó legyél belőle másodjára is kortyolni. Mamácska megborotvál, tiszta pizsamát is húznánk Rád, de a legkisebb mozgástól is hangosan üvöltesz, és az időközben előkerülő orvos elmagyarázza, hogy noha a gerinc alsó szakaszán következett be a törés, ahol az idegek már kiléptek a gerinccsatornából, nagyon erős fájdalmakkal jár, hat-nyolc hét a gyógyulási idő.
A következő mondata azonban már arról szól, hogy csak hétvégéig tudnak benntartani a kórházban, sok a beteg, kell a hely, Veled meg úgysem tudnának mit kezdeni. Mamácska csak hápog, alul-felül csövek lógnak Belőled, moccanni se tudsz, hová vigyen Téged ilyen állapotban? Az orvos még hozzáteszi, van ugyan egy elfekvő osztályuk – Jézusom, az vajon milyen lehet? -, de azt ő nem szívesen ajánlja. Végül némi papírsusogást követően az orvos hajlik egy olyan megoldásra, hogy jövő hét elejéig maradhatsz, addigra rendezzük el valahogy a kérdést. Jó néhány megoldás fel-, majd elvetődik, nem részletezném a kálváriának ezt a részét – kis hazánkban nem ajánlott magatehetetlen öreggé válni, és még csak azt sem állítanám, hogy ez pusztán anyagi kérdés -, végezetül egy huszonnégy órás otthoni ápolást is biztosító irodánál lyukadunk ki. Irgalmatlanul sok pénz, de semmi más út nem járható. Keddre sikerül összeszervezni mindent, hazaszállítás, elektromos kórházi ágy otthonra, na meg az ápolónő, aki Veled lesz most egy-két hónapig, míg összeforr a csigolya. A kórházi zárójelentésben a következő mondat: „A beteget problémamentes állapotban hazabocsátottuk, kímélő életmód javasolt.” Ez aztán valóban eufemisztikus körülírása egy minden szempontból magatehetetlen betegnek. Otthon aztán – amit egyébként az ott töltött negyvenegynéhány év dacára soha többé nem voltál hajlandó OTTHON-odként elfogadni, vajon melyik réges-régi lakásba vágytál vissza folyton? – az első napok leginkább a táplálásodról szólnak. Hogy az enni-inni nem akarásnak a továbbra is állandó nagy fájdalmaid az okai, vagy valami más, nem derül ki, de minden egyes kanál ételért, kortynyi folyadékért szabályos csatát kell vívni. Mamácska egy hét szabit tud kivenni, azt végig Veled tölti, bár az altáji műveleteket az ápolónőre hagyja. Aki nem volt benne, elképzelni se tudja, hogy egy infúzió beadás, vagy egy katéter csere otthoni körülmények között milyen Canossa-járást igényel, ne is tudjátok meg soha! Aztán, ahogy telnek a hetek, és gyengülnek a fájdalmak, úgy erősödsz, először csak az ágy szélére tudunk kiültetni, aztán kétoldali támogatással bár, de fel tudsz állni, és átülni a karosszékbe, és Karácsonyra, szépen kicsinosítva, már végig az ünnepi asztal mellett ülve fogadod a családodat. Addigra az ápolónő is teljesen felveszi a háziasszonyi szerepkört is, és Te Anyukámnak szólítod. Nem sokkal később jövünk rá, talán azért, mert előzőleg édesanyád volt az utolsó, aki megpofozott. Az ápolónő repül, nem csak tőlünk, az állásából is, de ez nem teszi meg nem történtté az esetet. A lényeg persze az, hogy újra lehet reménykedni, hogy szép lassan visszaállhat a régi rend, és ha sokkal több segítséggel is, de újra a saját lábadra fogsz állni. Ebbe az erősödő kötélbe kapaszkodunk mindnyájan.
Új év, új remények. Mindenki legnagyobb örömére már tudod használni a szobavécét, sajnos a katéter marad, és az urológus szerint nem is érdemes forszírozni az elhagyását, oly kicsi az esély a sikerre. De hát ezzel azért együtt lehet élni. Kezd kialakulni a napi rutin, a reggelihez fel kell kelned az ágyból, járókerettel ugyan, de keresztül a nappalin, végig az előszobán egész az étkezőig, Neked 16 lépés, néha kicsit több. Az erőpróba jutalma a reggeli, aztán irány vissza az ágyba. Egész nap megy a tévé, sajnos Téged már nem köt le, csak a zene szól, és nem a Mezzo, mint régen, hanem a Muzsika TV. Persze ebben leginkább az ápolónők kezét sejtem, de váltig bizonygatják, hogy Te ezt szereted. Ismerve rajongásodat a komolyzene, az operavilág, és a jazz iránt, nehéz elhinnem, hogy mostanában lagzilajcsikra gerjednél, de ki tudja. Ebédnél ugyanez a menetrend, séta, kaja, séta vissza, csak a könnyű vacsora a kivétel, azt ágyba kapod. Amikor én is ott vagyok, macerásabb a napod. Többnyire a szelíd unszolás is elég, de néha hosszas rábeszélés kell ahhoz, hogy kirángassalak az ágyból, és csak úgy, mindenféle jutalom nélkül sétáljunk fel és alá a lakásban. Magamban kuncogok, ahogy a keretet használod. Csak addig van rajta a kezed, amíg előrébb rakod, amikor lépsz, elemeled a kezeidet. Valójában nincs is rá már szükség, de biztonságot ad.
Ahogy telnek a hónapok, és beköszönt a tavasz, egyre gyakoribb témád, hogy be kéne menned az egyetemre. Mivel fél éve nem jártál az utcán, sikerül rávenni, hogy tegyünk egy rövid sétát odakinn. Mamácskával két oldalról támogatunk, szépen boldogulsz, el a folyosón a liftig, le a földszintre, ott sajnos van hat fránya lépcsőfok, de azt is sikerül abszolválni, aztán ki az utcára. Ragyogó májusi napsütés, az utcán lengén öltözött emberek. A szép nőket megnézed, nagyon igaz a mondás, vén kecske is megnyalná a sót. A tervezett néhány lépésből végül egész kirándulás lesz, el a tér sarkáig, de oda már csak bizonyítási vágyból megyünk. A visszaút sokkal nehezebb, néhány lépésenként megroggyannak a lábaid, de végül legyőzzük a lépcsőket is, és megelégedett mosollyal rogysz le az ágyadra. Mivel ilyen nagy a fejlődés, szóba kerül az is, hogy esetleg júniusban lemehetnél egy pár hétre a Balatonra, ahol nyaralód van, és ahol eddig is töltötted az egész nyaraidat, és ahol régi jó barátok lesik az érkezésedet.
Sajnos az ápolónők, akik 3-4 hetente váltják egymást, egyike sem hajlandó elutazni, hiába lenne ott is külön szobájuk, és a beígért külön jutalom se tudja rábírni őket, hogy ezt az örömet megszerezzék Neked. Már azon törjük a fejünket Mamácskával, hogy ezt a nyarunkat az ápolásoddal töltsük a Balatonon, amikor a sors közbeszól. Egy hajnali telefoncsörgés formájában. Az ápolónő az, hogy nagy fájdalmaid vannak, és orvost kéne hívni. Mamácska hívja az ügyeletet, és útnak is indul azonnal Hozzád. Az ügyeletes megállapítja, hogy a katétered eldugult, több liter vizelet gyűlt fel Benned – vajon miért nem tűnik fel az ápolónőnek, hogy két napja nem kellett a vizeletes tasakot ürítenie? – és azonnal kórházba kell menned, mert akár halálos is lehet a halogatás. Mamácska próbálja rávenni, hogy egy katéter csere már csak nem haladja meg egy mentőorvos képességeit, de a doki hajthatatlan, nem az ő dolga, és pénzért se vállalja. Mamácskában még élénken élnek az emlékek a legutóbbi kórházi eseményekről, ezért inkább az urológus ismerősét tárcsázza, közben már hajnalodik, aki a hathetente esedékes katéter cseréket szokta végezni, baráti alapon. És lám, van még együttérzés, és hivatástudat a világon, az urológus kimászik az ágyából, átautózza a fél várost hajnalban, és egyetlen perc alatt kicseréli az eldugult katétert.
Sajnos az esetnek további következményei is vannak. A napokig pangó vizelet nyomán fertőzés lép fel, másnapra magas lázad van, megint félrebeszélsz, és a szemeid megint valami szánalmas, idegen vénemberé. És kezdődik az egész elölről. Az infúziók, a tápszerek, a könyörgések az ilyen, olyan, amolyan orvosoknak, és persze szó sem lehet már sétákról nyaralásról, mert már annak is örülnénk, ha egy értelmes mondatot ki tudnál nyögni. Aztán a csigalassúságú javulás, néhány hét után kiülés az ágy szélére, néha séta az étkezőig, egy-egy veleje is van beszélgetés, bár az örök kérdés, hogy mikor mehetsz már haza, mindig, de mindig felmerül.
Aprócska javulgatások egész az újabb visszaesésig, amit kiválthat egy erősebb front, vagy egy egyszerű szorulás is. Ciklikusan fel-feltámad a remény, hogy lehet még ismét ember belőled, hogy tényleg bemehetsz újra az egyetemre, majd a keserű ébredés, és az újabb lélekőrlő viaskodás az elkerülhetetlennel.
Aztán pár nappal a születésnapod előtt egy váratlan, tudható ok nélküli magas láz, és újra az infúziók és a lórúgás injekciók, de most ez sem segít, és a körzeti orvos hajthatatlan, muszáj kórházba vinni Téged. Mamácska nagyon nem akarja, ő már tudja mi vár ott Rád, de elmagyarázom, hogy pusztán jogi értelemben az apja gyilkosává válhat, ha az orvos határozott utasítása ellenére mégsem vitet be Téged a kórházba. Szellemileg most egész magadnál vagy, megszorítod a kezem, és mondani akarsz valamit, de csak hörgő susogást hallok. Érteni vélem a mondandódat, ezért bólintok, vigyázni fogok a lányodra. A végére még egy kalamajka, az aktuális ápolónő, aki összességében majd fél évet húzott le melletted, közli, hogy ugyan huszonnégy órás őrzést fizetünk Érted, de ő csak maximum tíz órát kell, hogy az érdekedben házon kívül – értsd a kórházban - töltsön. Mamácska igyekszik a lelkére beszélni, hogy nézze, teljesen magatehetetlen vagy, és a kórházi ápolókat rendkívüli módon nem érdekli, tudsz-e egyedül enni, inni, nem is beszélve az egyéb élettel vele járó funkcióról, az ápolónő hajthatatlan, sőt, a tíz órát módosítja nyolcra. Ez már Mamácskának is sok, minden előző kedvező vélekedés dacára azonnali váltást kér az irodától. Az új ápolónő csendes, könyörületes fajta, minden gesztusából árad valami együtt érző alázat. Kár, hogy nem sok időt tudsz már szánni rá. Másnapra már nyelni sem vagy képes, orrszondát kapsz, amit persze szokás szerint azonnal kitépsz, és újra le kell kötni a kezeidet. A láz se csillapodik, nem használ semmi gyógyszer, így jön az egész testes priznic, és nehéz nem félrefordítani a fejet, amikor a tűzforró tested szánalmasan vacogva rángatódzik.
És akkor és ott hirtelen elszakad az utolsó cérnaszál.
A beálló csendben, még a veszteség tudatosulását is megelőzve, önkéntelen sóhajtás. Ez a szabadulás pillanata. Neked is, nekünk is.

Eddig szándékosan nem beszéltem a rendszeres vizelet szétlocsolásokról, az ürülékkel dobálózásokról, a gyűlölködő tekintetekről, amikben rosszabb napjaidon részeltettél minket, mert hisz oly annyira méltatlan, és ki akarna így emlékezni Rád, pedig e nélkül nem festhető igazán árnyalt kép, hogyan fordul önmaga szánalmas paródiájává egy hajdan köztiszteletnek örvendő, nagy tekintélyű, univerzális tudású polihisztor, aki nem mellékesen szerető apa.

Nem tudom, miféle furcsa, kegyetlen végzet mér ránk ilyen embertelen sorsokat, melyek ellen védekezni nincs erőnk, de mindannyiunk érdekében remélem, időben felnövünk ehhez is.

33. [tulajdonos]: Visszaüt?2019-03-19 15:35
Visszaüt?


A körúton sietsz, szakad az eső, és nálad nincs ernyő, a kapucnidat szemedbe húzva próbálsz védekezni a májusi arany ellen. A Blahánál lemész az aluljáróba, ott akarsz metróra szállni. A bejárat előtt tízéves forma kölyök, egy szál pólóban. Nemrég jöhetett le ő is, mert mindene csurom víz, és a nedves ruha alól ordítanak elő a bordái. Ahogy meglát, egyből neki áll szövegelni, az árvaságáról, a kishúgáról, akit neki kell eltartani, be nem áll a szája. A fordulatai alapján erdélyinek gondolod, és bár nem hiszed egy szavát se, de a bordák önmagukért beszélnek, nyúlsz a pénztárcádért. A fiú annyira csak rád koncentrál, hogy nem veszi észre a közeledő rendőrt. Az pedig nem sokat teketóriázik, elkapja a fiú grabancát, és tenyérrel üti, ahol éri. – Mocskos cigány fattya, nem megmondtam százszor, hogy az én körzetemben te ne kódujjál? Hozzád is van jó szava. – Magának is lehetne több esze, mint hogy bíztatja őket! – Hisz csak egy gyerek – fogod meg az ismét ütésre lendülő kezet, de a rendőr, igaza biztos tudatában, be akarja fejezni a megkezdett mozdulatot. Pillanatokig tartó szkanderezés után a rendőr szeme elkomorul, szakszerű mozdulattal hátracsavarja a karodat, a vállad nagyot reccsen belé, és így tart, amíg a közben előkerülő társa meg nem bilincsel. Az aluljáró népe addigra már titeket figyel. – A kiscsávót nehogy itt hagyják!, – Úgy kell neki, a rendőr végezze a dolgát!, – Biztos ez futtatja a koldusokat és szedi el a filléreiket, jó, hogy elkapták. – hangzik a tömegből. A rendőrök peckesen lökdösnek a lépcsőig és fel, aztán az árkádok alatt várjátok be a rendőrautót, amivel bevisznek kihallgatásra. Az őrsön egy padra ültetnek, és órákig vársz, mire sort kerítenek rád. Ez lehet valami puhító taktika is, de lehet, hogy az ügyeletes házon kívül van. Végül egy hadnagy elé kerülsz, hosszasan faggat az életkörülményeidről, ez szemmel láthatóan jobban érdekli, mint a „bűntényed”. – Remélem, tisztában van vele, hogy a tette, rendőri intézkedés akadályozása, törvénysértő, és elzárással büntethető? – kérdezi végül. Te kezdenéd, hogy a rendőr nyílt színen vert egy gyereket, csak ezt szeretted volna megakadályozni, de a szavadba vág, hogy akarsz-e emiatt a rendőr ellen feljelentést tenni? De ezt az árat már Te sem vagy hajlandó megfizetni. A tiszt szemében megkönnyebbülést látsz átsuhanni, amiért fura módon hirtelen nagyot nő előtted, aztán utadra bocsát: – Máskor kétszer is gondolja meg, mielőtt akadályozza az eljáró rendőrt!
Az eső még mindig szakad, és hazafelé, az elvesztegetett fél nap, a sajgó váll, és a megaláztatások miatt keseregve, felteszed magadnak a kérdést: Legközelebb is megcselekednéd?


32. [tulajdonos]: ÖNKI2019-03-11 17:57
ÖNKI

Meglehetősen sok időt töltök itt, vonzó műintézmény. Amikor épp nagyon kiléphetnékem van a verkliből, belépek ide. A Madám is tök normális –olyan furi bajuszkája van-, amíg várok a lányokra, el-eldumcsizunk, bedobunk egy-két konyakot. Találok itt sokféle kedvemre valót.
Kemény húsú vöröset, halk szavú álmatagot, fénylő szépséget, a legújabb igazi rózsaszál. Mind mind másképp tud a kedvemre tenni.
De most valami másra vágyom, valami szokatlanra.
Kérdezem a Madámot, nincs esetleg valami barna bőrű hableánya?
Fura szemekkel néz rám, mint ha valami perverz disznó lennék.
- És esetleg egy keleti szépség?
Most már látom rajta, hogy tényleg mérges.
Választhatnám persze valamelyik ismerőst, akár a mindig jelenlévő, soha nem hiányzót is. Sok-sok gyönyört köszönhetek neki. De az utóbbi időben már gépiessé, lélektelenné váltak az együttléteink, ráadásul legutoljára megkárosított. Mindig őrzök a tárcámban egy utolsó szalmaszálat, végszükségre. Pont azt kellett neki eloroznia.
Szóval nem találok olyat, aki ki tudna zökkenteni a jelenlegi letargiámból.
Végső kétségbeesésemben –nem is értem miért-, megkérdezem:
- Fiúkat nem tart?
- Mégis, mit képzel, ez egy tisztességes ház, itt nem szokás ilyen beteg dolgokkal előállni! Aztán már csak arra eszmélek, hogy a kidobó ember elkapja a grabancomat, és máris kint heverek az utcán a porban, megalázva, erkölcsileg megsemmisítve.
Hogy jutottunk idáig?
Eszembe ötlik a régi bölcsesség, „A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve”.
Alszom egyet a dologra, az indulat mindenkinek rossz tanácsadó.
Töröm a fejem, hogy mi lenne most a leghelyesebb, hogy mindenki meglelhesse benne a maga lelki békéjét.
Hát visszasompolygok.
A kapu nyitva, a ház kihaltnak tűnik.
Persze, tudom, hogy a Madám itt van valahol, de nem jön elő köszönteni, ahogy régen, és a lányokat se látom, az ajtajaik zárva. Kongó csend vesz körül. De nem adom fel, keresek tovább. Közben gondolkodom, hogy miért is vagyok még mindig itt? Ha már ennyire telhetetlen vagyok, és képtelen vagyok beérni azzal, ami VAN, nem lenne helyesebb kasztrálni magamat?
Végül a picében találok egy aprócska nyitott szobát. Szegényes berendezésű, csak egy szék és egy asztal, rajta papír és ceruza. Lány itt sincs. Nem bírok már a nagy természetemmel, ha nincs más, elkezdem magamat boldogítani. Jár a kezem, mint a motolla, a szívem egyre hevesebben pulzál, és végre elkészülök.
Íme, itt van, olvassátok!

31. [tulajdonos]: Fekete Kandúr látogatása2019-03-05 12:18
Fekete Kandúr látogatása

Rég jártam itt, nagyon régen. Vajon hogy boldogul nélkülem az Egércsalád?
Éjszaka van, nem a legalkalmasabb időpont egy ilyen váratlan vizithez, de reménykedem, rám ismernek, és örülnek majd nekem.
Az emeleti szobákhoz vezető lépcsőfokok pont ugyanúgy és ugyanott reccsennek, ahol tizenévvel ezelőtt. Semmi sem változott!
De nem, nem is itt kéne kezdenem, hanem a kertben, a labdák és műanyag kertiszerszámok birodalmában. Csak szépen, fokozatosan!
Ahogy kilépek a teraszra, a téli felhőkön átszüremlő holdfényben látom, hogy a fűszálak katonás egyenességgel meredeznek, és nem kukucskál ki kistalicska az árnyliliomok közül. Sehol egy felásott hangyaboly, sehol egy kitaposott palánta, nincsenek a tűzrakóhely kellős közepére átültetett tulipánok. A kerítést helyettesítő tuják hatalmasra nőttek, sötét árnyékuk rám zuhan, és szinte látom, amint a tetejük a végtelenben összeér, így borítva fekete búrát a kertre. El innen! Vissza a házba!
Ahogy visszalépek az étkezőbe, meghallom egy nyúl motozását. Csak nem? Lehetséges lenne? Marcika még élne? Kizárt! Ahogy gyújtom a villanyt, látom, ez már egy másik nyuszi, egy kajlafülű jószág, riadtan kukucskál rám az asztal alól. De legalább van! Végre az élet egy halvány jele. Derűsebben vágok neki ismét a lépcsőnek.
A szülők szobája felől egymásba fonódó szuszogás és horkolás zaja hallik, Egérmama és Egérpapa kétségtelenül alszanak. Az éjjeli szekrényen szemüveg, lázmérő és gyógyszeres fiolák. Régen még könyvekkel volt csak tele. Gondolkodom, hogy felkeltsem őket, de nem merem. Mert mi van, ha már nem is emlékeznek rám? Vagy emlékeznek, de holnap fontos tárgyalás vár rájuk, és pont az a félórányi pluszalvás fog hiányozni nekik ahhoz, hogy sikeresek legyenek? Behúzom csendben magam mögött az ajtót, és benyitok Egérkislányhoz.
A szoba szinte üres. Megvan még az ágy, és a szekrények, de az íróasztal eltűnt, és eltűntek a polcokról a könyvek, és az ágyról a számtalan plüssfigura. Pöttyös Panna is Váratlanul elutazott. Az egyik szekrény mélyéről hallom, ahogy a kicsi pónik éjsötét karámjukban dobrokolnak. Hideg a szoba. Huszonkét fokos hideg.
Átmegyek Egérfiúhoz. Óvatosan rakom a lábaimat, mert azelőtt itt lépni sem lehetett anélkül, hogy a macska ne ütközzön valami széthajigált autóba, vagy katonába. Ide besüt a hold, és szomorúan látom, a szőnyegen a mintázaton kívül semmi. Fülelek! Irkalapok suhogását, ceruzahegyező percegését vélem hallani, de aztán rájövök, csak a novemberi szél zörgeti az utcai fák néhány makacs levelét. A legók, amikből hajdan büszke várak, legyőzhetetlen sárkányok, világhódító csillaghajók épültek, most egymásra hányva egy vödör mélyére merültek, ki állít még ezekből katedrálist? A Rizikó ágyúi hallgatagon várják a kezelők visszatértét, a gyalogosok és a lovasok más hadszínterekre vonultak, idegen helyeken vívják harcaikat. A Bolondos labirintus lapjai is reménykednek, hogy valaki megfelelő sorrendbe teszi őket, mert jelenleg nem vezetnek sehová, és talán már nem is fognak soha.
A csend és a rend kézen fogva menetelnek az üresség felé.
Nincs már semmi keresnivalóm ebben a házban…

Legalább is most…még…


30. [tulajdonos]: Fekete Kandúr2019-02-25 18:16
Fekete Kandúr

Hiszek a mesékben. Hiszek abban, hogy a mese fontos nevelőeszköz, több értelemben is. Egyrészt erkölcsi alapvetéseket továbbít a befogadó felé, olyan formában, olyan példázatok által, amire a gyermeki agy a maga egyszerű tisztaságában leginkább fogékony. Másrészt elhiteti a gyermekkel, hogy létezik/létezhet egy tisztább, szebb világ, mint amit közvetlenül maga körül érzékel, és ez a hit alapvető fontosságú lehet a döntés meghozatalakor, vajon a gyermek akarja-e valaha is megélni a felnőtté válást!
Jómagam is mesék közt nőttem fel, mindennapos ajándék volt ez szüleimtől, nagyszüleimtől.
Ha Mama megkérdezte, mit meséljen, nem csupán azért kértem legtöbbször Grimm „A két testvérét”, mert nagy élvezetet leltem a több-sodratú meseszövésben, hanem azért is, mert messze a leghosszabb mese volt, amit ismertem, és dolgozott bennem egy érzés, aminek csak később tudtam nevet adni: „…hogy ott legyél”.
Így aztán, amikor a gyerekeink megszülettek, nekik is járt a mese. Végig is gázoltunk a magyar- és a világirodalom mesekötetein, hogy aztán az idő előrehaladtával eljussunk Micimackótól a Kis Hercegen át Narniáig, majd tovább, Dömdödömhöz, aztán a Babóhoz, végig a Végtelen történeten, el egész a Marsbéli Krónikákig. Aztán rájöttem, a gyerekek azokat a történeteket élvezték a legjobban, amibe bele tudták képzelni magukat, és innen már csak egy aprócska lépés volt a felismerés, hogy olyan mesék kellenek, amiknek ők lehetnek a főszereplői. Megszületett hát a Fekete Kandúr, aki bensőséges jó barátja volt az Egércsaládnak –Egérpapa régi ismerőse- és mint ilyen, állandó vendég, aki esténként végigpergette a nap eseményeit, buzgón ecsetelve Egérkislány és Egérfiú aktuális cselekedeteit vagy nemcselekedeteit, kitérve időnként Egérmama és Egérpapa elszomorodására, amit a huncut egér csemeték aznapi kópéságai okoztak.
Évekig járt hozzánk Fekete Kandúr. Fel se kellett tenni a kérdést, mit meséljek, mert nekem akkorra már csak egy választásom lehetett, ha mese, akkor csak is ő.
Aztán a gyerekek megnőttek, a gyerekszobákból saját birodalom lett, és az ajtók estére becsukódtak. Már saját maguknak mesélték a meséiket, már saját maguknak építették az álomvilágot.
Mostanra, mikor már nem csak meg-, de fel- is nőttek, az emlék megnemesült, és időről időre felvetik, mesélnék nekik megint a Fekete Kandúrról. De ők ugyanúgy tudják, mint én, az a kuckós melegség már soha nem lehet ott újra közöttünk, és csak azt tudom remélni, egyszer majd ők is felépítik a saját egércsaládjukat, hogy legyen kihez ellátogatnia a Fekete Kandúrnak.


29. [tulajdonos]: Rém álom2019-02-07 12:59
Rém álom

Keresgetem, hogyan is kezdjem. Mert a zárómondat már megvan, igaz, az évtizedek óta. Kezdhetném a mennyezeti rozettával, de ki a fene olvas el egy írást, ami egy mennyezeti rozettával kezdődik? Vagy kezdhetném a Nagy Bumm-mal, de ki hiszi el egy épphogy iskolásról, hogy a világegyetem keletkezése, párhuzamos univerzumok problematikája jár az agyában? Esetleg kezdhetném Lázár Ervinnel is, de azt a mesét még meg se írta akkor, ez végképp hiteltelen lenne. Hát legyen a rozetta!
Igen ám, de ahhoz el kell először mondanom a csillárt! De annak meg csak az asztallal lesz értelme! Talán jobb is egy asztal, mint egy rozetta. Mit gondoltok?
Mióta csak megszülettem, a szüleimmel lakunk egy szobában, szép tágas szoba, a legfelső emeleten, és mivel a szembe ház csak háromemeletes, árad be a napfény. A boldog békeidőkben ebédlő volt, s ennek a letűnt kornak a mementójaként egy hatalmas, 12 személyes étkezőasztal uralta a közepét. Annak idején komoly túra volt számomra egyik lábtól a másikig elmászni, de még emlékeimben is fenséges óriásként trónol a szoba alapterületének jó harmadát elfoglalva. Mindez rendjén is van egy kizárólag táplálkozás céljaira szolgáló helyiségnél, de a mi szobánkban ott volt még Apuék szintén grandiózus franciaágya, nem is beszélve az én heverőmről. Az egykori tucatnyi székből Apunak sikerült már nyolcat apródonként eltüntetnie Papa (Apu papája) minden ellenkező előjelű szándéka dacára, de a megmaradt négy is egy-egy csatahajó, tudod, olyan, amihez 5 torpedó kell, hogy kilőjed, így aztán ahhoz, hogy a saját ágyamból átjuthassak Anyuékéba, akkora kitérőt kellett tennem, mint ha Pestről Szegedre Pécsen keresztül mennénk. Végül Apu, Papa minden érve és fenyegetőzése ellenére egyik vehemensebb pillanatában felhozta a nagybaltát a pincéből, és lábon felaprította az életünket ellehetetlenítő bútorgigászt. Nagy üresség támadott akkor. Anyu, aki eleinte próbálta csitítani és visszafogni apámat a barbár tettől, a pusztítás végeztével először elálmélkodott, hogy jé, hiszen ebben a szobában másképp is lehet eztán közlekedni, mint lapjával, majd felhorgadó mozgásingerenciáját a hirtelenjében bekapcsolt lemezjátszóból áradó ukulele dallamra improvizált dévaj tánccal igyekezett kielégíteni. Papa, valami zsigeri ösztöntől vezetve épp ezt a pillanatot találta legalkalmasabbnak, hogy a szomszéd szobából átcsörtessen, s anyámat a felabriktolt, s apám által szépen felslichtolt farakások közt végzett vad csípőkörzéseken érje. Nyilván valami ősi totemisztikus rituáléként értelmezte a jelenetet, mert egymáson keresztbetett két mutató ujját többször a szüleim felé lökte, majd hang nélkül távozott.
A lejtőn azonban nincs megállás! A tűzifává lefokozott asztal egykori védőövezetében, a mennyezet közepén csüngött a szoba másik éke, egy 12 bronzkarú kristálycsillár. A fő attrakció egy vödör méretű egybe kristályfélgömb, melyet egy öklömnyi bronztoboz rögzített. Mindaddig, míg az asztal távol tartotta apámat a szoba közepétől, nem derülhetett ki, hogy a toboz jelentősen lejjebb helyezkedik el, mint a feje teteje, így a kínos ütközések lehetősége is ki volt zárva. Nem így az asztal pusztultával! Szegény Apu, ahelyett, hogy felszabadultan élvezhette volna a megnyílt tágas tereket, rendszeresen konfliktusba keveredett a bronztobozzal, s bár igen keményfejű ember volt, a csillárdísz még keményebb. Talán egy fél évet bírtak ki együtt, aztán ismét elérkezett az indulat napja. A szokásos ütközési mód a homlokkal durrbele volt, ami ugyan fájdalmas, de néhány hogyazistennel elintézhető, azonban ez alkalommal egy földre esett toll felemelése után sikerült koponyatetővel megtámadnia a csillárt. Míg az oldalirányú behatások esetében az ütközés erejét az ingaszerű kilengés jelentősen csillapította, addig a közel mázsás műremek fejbúbbal történő megemelésének kísérlete fájdalmas és azonnali megtorlásra sarkalló volt. Apám hirtelen horgadó haragjában megragadta az ominózus bronzdíszt, és akkorát rántott rajta, hogy a csillár a mennyezet egy jókora darabjával egyetemben kiszakadt, és a padlót szikrázó kristályszilánkok milliárdjaival terítette be. Az asztallal ellentétben a csillárt én sajnáltam. Ezernyi csiszolt felülete okán a szoba bármely zugából lehetett olyan pontot találni rajta, ahol megcsillant a nap, vagy egy lámpa fénye. A griffeket formázó bronzkarok pedig varázslatos kalandok ígéretét rejtették. Azonban a kristálygömb meghasadt, a griffek eltorzult, kifacsarodott pózokban fetrengetek a földön, s akkoriban nem, hogy kapni nem lehetett hasonlót, de olyan mester se akadt, aki hajlandó lett volna ilyen úri huncuccságot a kezébe venni. A csillárral együtt zuhant a felfogatását körbeölelő, díszítő gipszrozetta is, de valamilyen megmagyarázhatatlan véletlen folytán csupán kettétört, de még csak ketté se vált. Apám szíve szerint kihajította volna a rozettát is a csillár után, de tudta, bármilyen ügyes ezermester is, a kiszakadt plafont sose fogja tudni úgy helyreállítani, hogy nyoma se lássék, így megtartotta a stukkót. Az új csillár, nevezzük inkább mennyezeti lámpának, ötágú, modern vacak volt, se íze, se bűze, de jó fejjel magasabban végződött, mint a régi. Az eltört rozettával azonban hiába ügyeskedett apám, sehogy sem tudta mindkét felét síkba hozni a plafonnal, az egyik karéj mindig elállt vagy egy félujjnyival. Ennek a résnek azonban egész addig az éjszakáig nem tulajdonítottam semmi jelentőséget. Maga a rozetta kiváló kalandterület volt. Esténként, mikor nekem már le kellett feküdnöm, de Anyu és Apu még olvastak az ágyukban, lámpájuk fénye mellett a rozetta mintái megelevenedtek, és hol a tenger hullámai dobálták leleményes Odüsszeusz hajóját Szküllák és Kharübdiszek között, hol Scott kapitány vezette a Terra Nova expedíciót az Antarktisz jegén, hol pedig Ali Baba öszvérei hordták a kincset a sivatagban a dűnék között.
Aznap éjjel azonban valami más is történt. Nem tudom, ettem-e előtte valami nehezet, vagy olvastam-e valami borzongatót, talán Winnetou épp aznap hallotta meg a sötét szárnyak suhogását, mindenesetre, miközben szokásom szerint a rozetta dombjai és völgyei közt vezettem kutató csapatomat, azon a bizonyos résen keresztül elkezdett valami kiszivárogni. Először nem gondoltam semmi rosszra, talán éppen Berend Iván küzd a bányatűzzel, de aztán az a füstszerű valami kezdett testet ölteni. Talán túlzás is a testet öltés, mert a jelenés teljesen alaktalan volt, illékony, de mégis egybetartozó. Néztem is Anyuék felé, ők is látják-e, de nem adták semmi jelét, hogy észlelnék, amit én, békésen olvastak tovább. Közben a rém, mert addigra már annak láttam, egyre testesebb, egyre fenyegetőbb lett. Nem voltak se karmai, se agyarai, de még csak fullánkja se. Nem hörgött, kaffogott, vagy sziszegett, de még csak meg se nyikkant. Mégis olyan rettegés kezdett eluralkodni rajtam, mint még soha. Nem is a szürkesége, mert valójában színe sem volt, nem is a formája, mert formája sem volt, nem is az üressége, mert hisz üressége is csak valaminek lehet, és még csak nem is a nincs, hanem maga a tökéletes hiány kezdett belopódzni a szobába. Hiánya minden szépnek és jónak, melegségnek és szeretetnek. Vagyis pont olyan volt, mint a Retemetesz, csak mindenben az ellentettje, egy Temetesz! És egyre közeledett felém, és tudtam, hogy nemsokára elnyel, és én nem hogy nem leszek többé, hanem valami sokkal rosszabb, valami emberi szavakkal leírhatatlan, valami emberi ésszel felfoghatatlan. Hát sikoltottam, ahogy a torkomon kifért, de nem jött ki hang a torkomon, és rettegve ugrottam ki az ágyamból, hogy Anyuhoz fussak menedékért, de nem engedelmeskedett a lábam, még a kisujjamat se bírtam megmoccintani se, és ami a legjobban megrémisztett, hogy Anyuék mindeközben csak olvasnak, mint ha mi sem történt volna, mint ha nem egyszülöttjüket akarná éppen elragadni tőlük valami sosem látott borzadály. Úgy kell, legyen, hogy valamikor a kalandom közepe táján elaludtam, de álmomban a valóságos szobát és szituációt álmodtam magam köré, megtetézve a rémmel, mert mielőtt az elérhetett volna, végre valahogy felébredtem. A lámpák addigra már leoltva, szüleim is elaludtak. Annyira rettegtem, hogy odabújtam Anyu mellé, és felébresztve, nagy szipogások közepette meséltem el neki a szörnyű jelenést.
- Csak álmodtál drágám, ne félj, csak egy rossz, buta álom.
- De itt volt, itt a szobában, és engem akart, és Te nem védtél meg, hiába sírtam!
Végül kiegyeztünk, hogy ott alhatok mellette, az ő ágyukban, égve hagyja a lámpát, és foghatom a kezét, és ha netán megint jönne a rém -de persze nem fog!- akkor jól megszorítom az ujjait, és akkor ő, felébredvén elkergeti a szörnyet. De a történet nem így folytatódik.
Mai fejjel visszagondolva, lehetséges, nem túl valószínű, de nem is lehetetlen, hogy tán tényleg nem álom volt. A tudósok azt állítják, hogy az általunk ismert világban sokkal több az anyag, mint az antianyag. Pedig a világnak a jelenleg elfogadott tézisek szerint szimmetrikusnak kellene lennie. A tudósok azt állítják, létezhetnek velünk párhuzamos világok, amelyekben talán pont fordítva, antianyagból van több, és rendes anyagból kevesebb, és így áll helyre a szimmetria. A tudósok azt is állítják, ezek a párhuzamos világok lehetnek a mienkétől csupán karnyújtásnyira, töredék másodpercekre is. Mi van, ha akkor éjjel ez a karnyújtásnyi vékonyodott el lepkeszárnynyira, aztán már annyira se. Mi van, ha azon a leheletnyi résen, világaink összecsúszásán egy antiember próbált antiszeretni engem? Tudom, elég valószerűtlen, mindenesetre reálagyammal annak is rendkívül kicsi esélyét látom, hogy egy hihetetlen álom néhány perc leforgása alatt megismétlődhessen. Pedig így esett.
Nem sokkal azután, hogy észleltem, Anyu szuszogása egyenletessé válik, megint szivárogni kezdett a rém, de ezúttal nem a rozetta alatti résből, hanem az odahagyott ágyamból láttam kiemelkedni. A lámpa lassan elhalványodik, és megint ugyanaz, üvöltenék, de egy nyikkanásra se futja, szorítom, tépem, marcingolom Anyu kezét, de nem reagál, és már érzem a Temeteszből áradó űrhideget, a szemgolyóim majd szét pattannak az eszeveszett félelemtől, hogy nem bírok se elfutni, se szembeszállni, már a verítékem szagát is elnyelte a rém, itt van már az ágy végiben, egy pillanat és a magatehetetlen lábujjaimhoz ér…,
és akkor végre felébredek ismét!
Zokogok és üvöltök ugyanazzal a levegővel, hogy:
-Nem szeretsz, hagytál volna veszni, hiába szorítottalak, nem segítettél!
Anyu pedig bizonygatja, hogy le sem hunyta a szemét, és a lámpa is végig égett, én kezdtem csak álmomban egyre vadabbul hánykolódni, ezért is ébresztett fel.
-De mégsem voltál ott, amikor kellett! -vágom ki a végső adut hüppögve.
-Jaj drágám, az álmaidba csak akkor tarthatok veled, ha Te magaddal viszel, de ígérem, hogy minden éber pillanatodban vigyázni fogok Rád, amíg csak élsz! –mondja akkor Anyu.

És ez így is történik, míg világ a világ.

28. [tulajdonos]: Gizi hozománya2019-01-31 17:12
Gizi hozománya

Idén Oláh Jani a padtársam. Hatalmas gyerek, széle-hossza egy. Ismeritek ezt a fajtát, óriás zsírpacni, de izom semmi. Monor Laci, ő a legjobb barátom, simán két vállra fekteti fél perc alatt. Persze ő birkózni jár, így könnyű. A múltkor megtanította nekem a duplanelsont. Pokolian fájt utána a nyakam, de most már én is tudom, hogy kell. Janira visszatérve, nem nagyon játszunk együtt, lomha melák, se fogócskázni, se focizni nem szeret, és nem tud kártyázni, sakkozni se. De hát ő a padtársam, sutyorgunk óra alatt, ha nem figyel a tanár. Elég gyenge tanuló, csupa kettes, hármas, ezért engedem, hogy lessen, ha doli van. Egyszer jártam csak náluk, a Kőfaragóban laknak. A lakásuk az utcáról nyílik, egyetlen szoba az egész, dohszagú, sötét. A szülein kívül ott lakik még Gizi, a nővére-húga is. Talán ők se tudják biztosan, melyikük látott pár perccel hamarább napvilágot. Nem kellene, de mégis úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás. Vagy inkább, mint két gombóc. Gizi is a mi sulinkba jár, csak másik osztályba. Amit eddig írtam, akár el se olvassátok, mert a történetem Giziről szól, meg még néhány apróságról.
A sulinkban az a szokás, hogy a hetesek közül, emeletenként kettő-kettő egyben ügyeletes is, így segítik a folyosós tanárt a szünetekben. Kell is a segítség, mert hosszú a folyosó, egyenesen szeli ketté az egész iskolát, a két oldaláról nyílnak a tantermek. Ez a vége nincs folyosó oly csábító, állandó futásra ösztönöz, de az persze tilos. Ezen a héten Gizi az egyik ügyeletes. Még a folyosó túlsó végéről is felismerni jellegzetes alakját. Gazsó Laci - nagy csínytevő, nem verekedős fajta, de állandóan valami csibészségen töri a fejét – már ki is szúrta, és kész is az aznapi rendbontás ötletével.
- Ennek a Gizinek olyan vastag a hája, hogy észre se venné, ha valagba rúgnák!
A felvetést alapos vita követi. Bőr Zoli, az osztály esze, - egyébként jó barátom, gyakran játszunk Orionost, ő mindig McLean parancsnok, én pedig Atan vagyok, a navigátor – azt fejtegeti, hogy a hatás csillapodása arányos az elnyelő réteg vastagságával, ami itt ugyebár elég jelentős. Nagy Csaba, aki vidékről költözött fel tavaly, azt meséli, hogy a falujukban egyszer a böllér olyan részeg volt, hogy a koca seggénél próbálta elvágni a torkát. Már több nagy hasítékot metszett a disznó farára, a havas udvar merő vér volt, de a jószág meg se rezzent, vidáman zabált a vályúnál. Ezt nem nagyon hisszük, de akkor megszólal Oláh Jani, és neki viszont hinnünk kell, hisz tapasztalatból beszél, miszerint őt már számtalanszor rúgták fenéken, leginkább a papája, de ő a legtöbbjét meg se érezte. A vita ezzel eldőlt, és Gazsó már a következő lépésen töri a fejét, de akkor megszólal a csengő, és be kell menni órára. A negyvenöt perc bőségesen elegendő Gazsónak, hogy szakszerű érvrendszert állítson fel, mely szerint nekem kell megejtenem a nagy Próbát. Ezek között szerepel büntetlen előéletem, jó tanulmányi előmenetelem, valamint a fociban már többször is a szememre hányt erőtlen rugótechnikám. Az osztály persze egyöntetűen Gazsó mellé áll, naná, senki sem szeretné a saját személyében próbára tenni az elméletet. Én pedig hiába tiltakozom, hogy én nem, én senkit, főleg nem lányt, de nincs pardon, az osztály eldöntötte, hogy a dolognak így kell lennie. Egyedül Bőr Zolinak van ellenvetése, de még ő se akkora tekintély, hogy hallgatnának rá. A határozat értelmében a nagyszünet végén kell végrehajtanom a Kísérletet, mert addigra már lanyhul az ügyelők figyelme. Matek óra jön, és hiába a kedvencem, most nem tud lekötni a legkisebb közös többszörösök varázsa, a szabaduláson töröm a fejem, de nem találok menekülő utat. Aztán kicsöngetnek, és hipp-hopp már a fiúk gyűrűjében állok, akik noszogatnak, tüzelnek, hogy durálnám már neki magam. Nincs mit tenni, nekirugaszkodom a Gizi és köztem feszülő néhány méteres távnak. Már az utolsó méteren belül járok, mikor Gizi hirtelen lehajol valamiért a földre, még nagyobbra tárva ezzel előttem a célpontot. Nyilván ez is megzavar, meg egyébként is, így a rúgás helyszínéül kiszemelt tompor fél közepe helyett a két hegyóriás közti völgybe csúszik be a cipőm orra. A hatás azonnali kataklizma. Gizi éles fejhangon falrengetőt sikít, a folyosó egy csapásra elnémul, majd Gizi szívszaggató zokogásban tör ki. Erre senki nem számított, erre senki nem készült fel, legkevésbé én. Nincs hová bújnom, de nem is lenne helyénvaló. Gizi megfordul, könnyei ködén át is vádló tekintettel néz rám, aztán ott terem Oláh Jani, akiben hirtelen feltámad az érző szívű fitestvér, és nekem is esne, ha Monor Laci le nem fogná. Addigra odaér a folyosós tanár is, Kiss Tamás tornatanár úr, aki néhány gyors kérdéssel felderíti a bűncselekmény körülményeit, és már érzem is nyakamon az erős szorítást, ahogy megyünk együtt az igazgatói felé. Az igazgató úr azonban nem ér rá, és holnapra halasztják az ügyem kivizsgálását. Kezem, lábam remeg, a köpeny alatt csupa víz vagyok, és még mindig nem értem, hogyan fajulhattak el ennyire a dolgok. A hátralévő órák merő kínszenvedés. Az összes tanár hallott a hőstettemről, és egyedül Marika Nénitől, az osztályfőnökünktől kapok némi együtt érző pillantást, aki látja rajtam, mennyire emészt a lelkifurdalás.
Tanítás után általában nem sietek egyből haza, mert Apu kettőig dolgozik, és fél három körül szoktunk otthon együtt ebédelni. Így velük tartok a fiúkkal, akik mennek a Gutira pad-alázni.
De a ténykedésemben nincs sok köszönet, ha kapus vagyok, potyognak a gólok, ha támadó, messze kirúgom a lasztit a kerítésen túlra. Hamar el is zavarnak. Talán szégyellik is, hogy együtt játsszanak egy ilyen bűnözővel. De az is lehet, hogy a jelenlétem emlékezteti őket valamire, amire nem szeretnének emlékezni. Miközben hazafelé tartok, az esélyeket latolgatom. Vajon megúszom egy igazgatói rovóval, - akkor van még egy dobásom – vagy helyből kicsapnak? És mit szólnak majd mindehhez otthon? Egyke vagyok, - nem mondják, de tudom, érzem – a család szemefénye. Elég lesz ez?
Aztán egyszer csak otthon vagyok, és otthon van Apu is, és már el is meséltem neki szakadozva az egész történetet, a Gazsótól Giziig, és az iskola várható reakciójáig bezárólag. Apu hitetlen szemekkel hallgat végig, nem szól közbe egyszer se, és utána is jó darabig hallgat. Végül megkérdi, tudom-e, hogy mit rontottam el. Én próbálgatom a válaszokat, hogy talán, ha nem futok neki annyira, vagy jobban célzok, vagy nem spiccel rúgok, de Aput egyik válasz sem elégíti ki, végül legyint, és elfordul tőlem. Ez nagyon fáj. Pofonokra számítottam és kiabálásra. Nem megvetésre. Apu rám se néz többet, se snapszli, se más közös időtöltés. A házikra gondolni se bírok, előveszem hát a tegnapelőtti magyar ötösért kapott fényes zöld műanyag katonákat, – egy öntésen négyen vannak, egy fekvő, egy térdelő, és egy álló puskás, továbbá egy gránátos – és körbenyírom őket. Aznap mind a négyen ellenséges zárótűzbe kerülnek, és meghalnak. Háromnegyed hatkor szokás szerint hazaér Anyu is. Leteszi a cekkert, és tágra nyitja a karjait: -Na, hány ötöst hozott az én okos kisfiam? De egyből látja, hogy valami nincs rendben. Mikor újra elmesélem a történetet, nagyon dühös lesz, és megérkezik a megérdemelt kiabálás és a pofonok is. Apu váratlanul mellém áll: -Hagyd már el! Csak egy gyerek! Ha nem tanulta még meg, mit és hogyan, akkor az elsősorban a mi hibánk! Erre Anyu is lehiggad, de a nagy csinn-bummra átjön Papa és Mama is. Ők Apu szülei, a szomszéd nagyszobában laknak, míg mi a hajdani ebédlőben. A lakás régen volt további szobáit leválasztották, és abban most Hanna Néni lakik a lányával. Apu és Papa társbérlők, - ezt nem teljesen értem, mit jelent -, de csak így lehetett kivédeni, hogy a lakást még tovább aprózzák, vagy idegen társbérlőt rakjanak be hozzánk. Te érted ezt?
Papa és Mama kedvéért harmadjára is elő kell adnom az esetet. Mama csak a kezét tördeli, de neki egyébként sincs sok beleszólása a családi döntésekbe. Papa szerint Anyunak se kellene, hogy legyen, de Anyu és Apu ezt másképp gondolja. Most mindenki Papát lesi, mi a helyzet megoldása. Papán is látom, hogy mérges, de tudom, hogy szeret, és csak nem fog elkergetni, vagy intézetbe záratni, ha netán ki is vágnak a suliból. Mintha csak látná a gondolataimat, pont ezzel kezdi. Az iskola, az csak iskola, ha ez a mostani, ha egy másik. Arra való, hogy sok okossággal tömje meg a fejedet. A mi dolgunk pedig az, hogy a szívedet töltsük meg minden jóval. És most jól figyelj rám! Mindegy, hányan és kik mondják, hogy tegyél meg valamit, amit te nem akarsz megtenni, mert a saját lelkiismereted előtt egyedül a te döntésednek van jelentősége. Amit aztán a következményeivel együtt vállalnod, viselned kell. De az a Te döntésed legyen! Mások hibás döntéseinek az árát megfizetni egyszerűen ostobaság. Az iskola holnap határoz majd, amit jónak lát, attól mi még egy család maradunk, bárhogy lesz is. Hanem azt a kislányt meg kell követned, és ki kell engesztelned. Hogy mi módon, az nem az én dolgom, kitalálni. Apu, akinek egy egész délutánja volt gondolkodni, már áll is elő egy javaslattal.
- A saját zsebpénzedből veszel egy doboz Macskanyelvet, - ha nincs elég pénzed, majd én kiegészítem - és holnap reggel az iskola előtt várod Gizit, és hangosan bocsánatot kérsz tőle! Lélegeznék föl, hogy ilyen olcsón megúsztam, de Apu folytatja: -És egy álló héten át minden nap megvárod az iskola után, viszed a táskáját, és hazáig beszélgetsz vele!
- De a fiúk azt fogják hinni, hogy szerelmes vagyok abba a dagadékba, és csúfolni fognak, és… - kezdeném, de Papa rám szól, hogy Istennek minden teremtménye egyformán kedves, ha dagadék, ha nem, Apu pedig csak annyit tesz hozzá, hogy: - Uff!, és én, aki May Károly emlőin nevelkedtem, tudom, hogy nincs további apelláta. Gyorsan leszaladok még a Sarkiba, megvenni másnapra a csokit. Aztán az álom végül sokkal könnyebben rám talál, mint azt reméltem.
Reggel, míg Gizire várok a suli bejáratánál, újra és újra hallom, ahogy összesúgnak a hátam mögött, de nem törődöm velük. Gizi nagyon csúnyán néz rám, amikor meglát, de ahogy lassan eldadogom, hogy mennyire sajnálom, amit tettem, és a bocsánatkérés után a szabad kezébe szuszakolom az engesztelő csokit, valami furcsa, soha nem látott fény villan meg a szemében. A nagyszünetben hívatnak be az igazgatóiba. A dirin kívül ott az összes tanárom, valamint Gizi, és nagy örömömre Bőr Zoli is. A történetem sokadjára is ugyanaz. Bőr Zoli is megerősíti, hogy itt tulajdonképpen egy tudományos kísérlet zajlott, ennek végrehajtója voltam én, és hát a tudomány rejtelmeinek megismerése néha áldozatokkal jár. A fojtott kuncogásban ráismerek Marika Néni – egyben fizika tanárunk is – hangjára. Gizi is elmondja a maga verzióját, hogy épp ügyeletes volt, és egy papírfecnit akart felszedni a földről, mikor hátulról iszonyatosan pisilőn rúgták, de már nem fáj, és nem is haragszik rám. A diri ekkor új szempontot vet fel, lám, erre idáig senki sem gondolt, hogy vajon nem az Ügyeletes tekintélye elleni lázadásról van-e itt most szó? Nekem is szegezi egyből a kérdést. Nem egészen vagyok benne biztos, hogy ez most számára enyhítő, vagy súlyosbító körülmény lenne, de mondom az igazat.
- Eszembe se jutott Igazgató úr kérem, hogy Gizit az ügyeletessége okán rúgjam meg, hiszen itt pusztán a minden elképzelést felülmúló hátsó fertály volt a kísérlet alanya, ugyebár. Marika Néni is úgy érzi, ideje megszólalnia.
- Természetesen igaza van Igazgató úrnak, hogy minden lehetőséget számba vesz, hisz az éberség fontos, de hát gondolkodjunk reálisan. Egy mafla kisfiúról van momentán szó, mégsem kellene feltételeznünk róla, hogy a rendszer ellensége. A diri hümmög egy kicsit, rágcsálja a bajsza végét, majd kimondja a szentenciát. Mivel tettem nem a rend és a hatalom ellen irányult, ezért nem főbenjáró vétek, és elégséges büntetés egy igazgatói intő. Érzem, hogy Papa és Apu ezt másképp gondolná, de én mégis örülök, mint majom a farkának, hogy ennyivel megúsztam. Mire visszakeveredek az osztályomba, már megelőzött a hír, és a fiúk kitörő lelkesedéssel üdvözölnek, még Gazsó is, mintha valami hőstettet hajtottam volna végre. De én tudom, hogy nem. A legkevésbé sem.
A többi már könnyű. A hét Gizivel hamar eltelik, várakozásommal ellentétben találunk közös témákat, és bár barátok nem lettünk, ezután más szemmel nézek a dagadtakra. Meg a soványakra is.
Azóta eltelt bő négy évtized. Janit és Gizit, Lacit és Zolit rég elsodorta mellőlem az idő gyorsvonata. Papa és Mama, de még Apu is, távoli, felfoghatatlan ölekben ringatóznak már, de bennem még mindig itt él ez az eset, és talán meg se kell kérdeznem, érted-e, hogy miért.


27. [tulajdonos]: … Engedem hadd menjen 2019-01-24 12:13
… Engedem hadd menjen        

1.
Hadd menjen

Szeretek síelni. Apuék tanítottak meg, még öt éves koromban. Aztán kamaszként áttértem a boardra, és hosszú ideig csak azt nyomtam, de tavaly úgy kidurrant a térdem, hogy visszaváltottam a lécre. Azt hittem sokkal nehezebb lesz, de az első nap második órájában már mentem, mint a meszes. Apu próbált a nyomomban maradni, nem nagy sikerrel. Igaz, előző évben rommá törte egy szerencsétlen esésnél a térdét, azóta óvatosabb duhaj. Azért bejött velem a gyorsulási pályára, de a hatvanat is alig érte el (én hetven felett repesztettem).
Kicsit ciki is volt, nem akartam volna ennyire lealázni. Persze, a korához képest nagyon jól megy még neki. Imádom a száguldást a lejtőn, ha igazán nekiengedem, olyan, mint ha én is versenyt futnék a széllel.

2.
Engedem, hadd menjen

De jó lenne már kilépni kicsit a verkliből. Nagyon várom a jövő hetet, elmegyünk pár napra síelni, csak hármasban, Ági, a feleségem, Dzsoni, a fiam, meg én. Most, hogy Dzsoni is visszatért a síeléshez, ugyanazokat a pályákat tudjuk csúszni, igaz, rendre várnia kell ránk.
Bárcsak indulhatnánk már. Sajna addig még cipelni kell a hétköznapokat.
Holnap újra bemegyek a kórházba az Öreghez, gyomordaganattal műtötték, a nyolcvankilencedikben van.
Ma meg …! Bejön az egyik fiatal kollegina, három éve van nálunk, hogy fel akar mondani. Nagyon sajnálja, mert nagyon szeret itt nálunk, de értsem meg, hogy a kölcsön így, meg a részletek úgy, a konkurencia ráígért a fizetésére, és neki minden forint számít. Utálom a szituációt, de megkérdezem, hogy mégis mennyi pénzről beszélünk. Amikor megmondja, egyből látom, hogy közel 70%-os bérfejlesztésről lenne szó. Hogy is tudnám én ezt eladni a többi kollégának, ha egyáltalán akarnám is? Ráadásul tavaly már eljátszotta ugyanezt, akkor egy másik konkurenssel, csak akkor még egy kisebb emeléssel itt tudtam marasztalni. Egyébként helyes teremtés, értelmes, szorgalmas, mindenki szereti. Próbálom magyarázni neki, hogy annak a cégnek igen rossz híre van, menekülnek az alkalmazottak, mert az utolsó csepp energiát is kiszipolyozzák belőlük, de csak a vállát húzza, hogy igen, ő is hallott ilyet, de nagyon kell a pénz.
Aztán arról beszélnék, hogy a munkahelyen töltjük az életünk harmadát, az ébrenlétünk felét, és hogy a munkahely (reményeim szerint) nem csupán egy pénztermelde, hanem annál sokkal több. És azt is megkérdezném tőle, - persze, minden hasonlat sántít -, hogy vajon a férjét is odahagyná-e, ha egy pénzesebb pasi bukkanna fel a láthatáron, vagy mit szólna ahhoz, ha majd egyszer a születendő lánya azzal állítana be, hogy a Vivi sokkal több zsebpénzt kap, mint ő, és mostantól inkább ő is a Réka néni gyereke szeretne lenni.
De e helyett csak legyintek magamban, aztán azt mondom: Rendben!, és behívom a jogászt és a könyvelőt, hogy intézzék a szükséges papírokat.

3.
… engedem, hadd menjen

Nagyon csikarnak a beleim! Hiába nyomom ezt a rohadt csengőt, csak nem jön a nővér. Persze miért is pont emiatt rohanna, ha már akkor nem rohant. Még a műtét előtt voltam, mikor a szobatárs rosszul lett. Szegény kisöreg. Milyen relatív is ez, otthon én vagyok az Öreg, a kisöreg meg 93 volt, néggyel több, mint én. De már csak volt. Valahogy összekászálódtam, és kimentem a folyosóra, mert a csengőre persze akkor se reagált a kutya se, és el is csíptem egy nővért, de az elsipircelt, hogy majd jön. Mire visszaértem, addigra a kisöreg az ágyról is leesett, és nem láttam emelkedni a mellét. Na, vissza a folyosóra, a nővér addigra felszívódott, el az orvosi szobáig, mondom az ügyeletesnek, szerintem meghalt a kisöreg. Rám üvölt, hogy micsoda érzéketlenség, miért nem szóltam előbb, ha meghalt, miattam halt meg!
Mit lehet erre mondani?
Most meg itt kínlódom, felkelni nem tudok, az ágytálat meg nem érem el. Legalább Ági, a lányom itt lenne. Minden nap bejön, de most, amikor kéne, akkor sehol sincs. A tanszéki demonstrátor is elment már, örülök, hogy meglátogatott. Hogy van, a professzor úr? Micsoda kérdés. Mindenhonnan csövek lógnak belőlem. Cseréljünk, majd meglátja, gondolom.

Nagyon csikarnak a beleim! Tegnap is majd egy órát szenvedtem, mire végre előkerült a nővér. Csengetek, mint a bolond villamos, de hiába. A lányom - hogy is hívják? -, az se segít, mióta behoztak, az orrát se dugta ide. A vejem, annak is csak a munkán jár az esze, meg a síelésen. Meg vagyok én áldva a rokonaimmal.

Nagyon csikarnak a beleim! Minden nap ugyan az. Már nem tudom, mióta vagyok itt, mintha állandóan kakálnom kéne, de nincs hová.
Mióta a feleségemet eltemettem, egyedül vagyok. Milyen más is volna, ha legalább gyerekem lenne, meg unokám. Egyáltalán, kinek és miért próbálom még mindig tartani magam?
Szarok én már az egész világba.


26. [tulajdonos]: Süni2018-12-19 17:49
Süni

Talán azért, mert szintén egy élőlény. Ha a teremtő úgy akarja, lehetnék én is a helyében.
Terentius azt mondja: Ember vagyok, semmi sem idegen tőlem, ami emberi. Én azt mondom, élő vagyok, semmi sem idegen tőlem, ami élő. És ez alatt nem csupán Süsü értendő, aki már elmúlt hat, házinyulaknál ez szép kor, és esténként, amikor leülök a tévé elé, beüget, feltápászkodik a fotel szélére, és orrával bökdösi a kezemet, mert neki jár a napi simogatás.
És nem csupán az idegen galambok, cinkék, mókusok, amikkel összesodor a sors, és akiknek élete, halála valamilyen módon rajtam áll. De ide értem a huncut, dagadtra hízott egérkét is, aki beköltözött Süsü búzás zsákjába, és akit sokadik próbálkozásra egy műanyag lavórral sikerült csapdába ejteni, hogy aztán háromnapi hideg élelemmel ellátva költöztessem ki az utca végi kiserdőbe, és a pókokat is, akiket a balatoni nyaralóban félbevágott petpalackkal fogdosok össze szezon elején, és telepítem őket a közeli sövényre. De ide tartozik még a szarvasagancs páfrány is, aminek már csak két nyamvadt levélkéje maradt, ott csúfoskodik a nappali plafonján, de érzem benne az élni akarást, és nincs szívem kihajítani.
A tibetiek nemeztalpú csizmákat hordanak, mert, egyfelől nem kell elpusztítani semmilyen élőlényt az alapanyagért, másfelől a véletlenül a talpuk alá kerülő rovar is nagy valószínűséggel túléli a kényszerű találkozót. Nem hiszek a reinkarnációban, csak abban, lehetnék én a bogár, és a bogár az ember. A szerepek olykor felcserélhetők, és jó néhány alapvetésünk is csupán nézőpont kérdése.
Persze, mondhatod, álszent vagyok. Semmi problémám a vegetáriánus étrenddel, de szívesen elfogyasztok egy jó pörköltöt, rántott karajt, bifszteket. Noha nem én oltom ki az áldozat életét, de haszonélvezője vagyok a pusztulásának. Sose felejtem el az öt éves kisfiam reakcióját, amikor egy séta során az utcán szemtanúi lettünk, ahogy a henteshez hordják be a fél disznókat a culágerek. Nem értette, hogy mit lát, és amikor végül összekapcsolódott benne a véres látvány az ebédre elfogyasztott hússzelettel, éveken keresztül nem volt hajlandó húst enni. Egy ideig még a virsli és társai, jótékony elnevezésük okán étrenden maradhatott, de végül itt is eljött az igazság pillanata, és tizenéves koráig sajtdiétát tartott.
Elborzaszt, amikor azt hallom, Harci Marci hány száz fácánt vagy fajdot puffogtatott le x nap alatt. Számomra ez semmivel nem különb, mint bármely irtóztató tömeggyilkosság. Életek tömegének oktalan elvétele puszta kedvtelésből. Világvallások épülnek erre az egyszerű tételre: Ne tedd másnak azt, amit magadnak nem kívánsz! De mi az a MÁS? Bármi, ami él és mozog? Vagy bármely állat? Vagy bármi, ami képes a logikus gondolkodásra? Vagy bárki, aki ember? Vagy bárki, aki ember, és fehér? És keresztény? És heteroszexuális? És az aktuális hatalommal szimpatizál? Vagy bárki, akinek piros sapka van a fején?
John Donne is megáll itt: … minden EMBER a kontinens része …
Nekem ez kevés, az én harangom ennél gyakrabban szól.
Mondhatod, érzelgős pöcs. Nem zavar. Én is gondolok majd rólad valamit.
Igen, nedvességgel telítődött a két árok az orrom tövében. Pedig csak egy süni volt, már ha azt a véres-tüskés pépet annak lehet nevezni, ami maradt belőle az úttest közepén. Meg mellette az a jó pár tizedakkora paca. Nem láttam, de nem is feltételezem, hogy szándékosan történt, aki okozta, tán észre se vette. Mégis, el van rontva az egész napom, és ha ez ma szégyellni való, akkor is büszkén vállalom.


Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!




Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2019-07-26 13:02 lista
2019-02-11 10:51 Kosztolányi Mária
2018-12-07 20:19 u.a.
2018-12-07 14:21 szép
2018-11-14 11:19 Bara
2018-09-28 23:41 furim
2018-08-27 10:16 Vajdics Anikó -- kedvencek
2018-08-21 09:29 Vezsenyi Ildikó
2018-08-21 09:17 vim
2018-08-17 21:42 válogatott versek
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2019-08-20 17:33       ÚJ bírálandokk-VERS: Bara Anna Alkonyhalál
2019-08-20 17:28   Napló: Seholsincs
2019-08-20 17:25   Napló: történések
2019-08-20 16:39   Új fórumbejegyzés: M. Szabó Mihály
2019-08-20 15:30   új fórumbejegyzés: Új Gyors és Gyilkos
2019-08-20 15:18   új fórumbejegyzés: Új Gyors és Gyilkos
2019-08-20 14:33   új fórumbejegyzés: Új Gyors és Gyilkos
2019-08-20 14:30   új fórumbejegyzés: Új Gyors és Gyilkos
2019-08-20 14:27   új fórumbejegyzés: M. Szabó Mihály
2019-08-20 13:44   Napló: Ötvös Németh Edit naplója