NAPLÓK: Nagy Zoárd mesél Legutóbbi olvasó: 2024-04-18 18:53 Összes olvasás: 6695| 28. | [tulajdonos]: Gizi hozománya | 2019-01-31 17:12 | Gizi hozománya
Idén Oláh Jani a padtársam. Hatalmas gyerek, széle-hossza egy. Ismeritek ezt a fajtát, óriás zsírpacni, de izom semmi. Monor Laci, ő a legjobb barátom, simán két vállra fekteti fél perc alatt. Persze ő birkózni jár, így könnyű. A múltkor megtanította nekem a duplanelsont. Pokolian fájt utána a nyakam, de most már én is tudom, hogy kell. Janira visszatérve, nem nagyon játszunk együtt, lomha melák, se fogócskázni, se focizni nem szeret, és nem tud kártyázni, sakkozni se. De hát ő a padtársam, sutyorgunk óra alatt, ha nem figyel a tanár. Elég gyenge tanuló, csupa kettes, hármas, ezért engedem, hogy lessen, ha doli van. Egyszer jártam csak náluk, a Kőfaragóban laknak. A lakásuk az utcáról nyílik, egyetlen szoba az egész, dohszagú, sötét. A szülein kívül ott lakik még Gizi, a nővére-húga is. Talán ők se tudják biztosan, melyikük látott pár perccel hamarább napvilágot. Nem kellene, de mégis úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás. Vagy inkább, mint két gombóc. Gizi is a mi sulinkba jár, csak másik osztályba. Amit eddig írtam, akár el se olvassátok, mert a történetem Giziről szól, meg még néhány apróságról.
A sulinkban az a szokás, hogy a hetesek közül, emeletenként kettő-kettő egyben ügyeletes is, így segítik a folyosós tanárt a szünetekben. Kell is a segítség, mert hosszú a folyosó, egyenesen szeli ketté az egész iskolát, a két oldaláról nyílnak a tantermek. Ez a vége nincs folyosó oly csábító, állandó futásra ösztönöz, de az persze tilos. Ezen a héten Gizi az egyik ügyeletes. Még a folyosó túlsó végéről is felismerni jellegzetes alakját. Gazsó Laci - nagy csínytevő, nem verekedős fajta, de állandóan valami csibészségen töri a fejét – már ki is szúrta, és kész is az aznapi rendbontás ötletével.
- Ennek a Gizinek olyan vastag a hája, hogy észre se venné, ha valagba rúgnák!
A felvetést alapos vita követi. Bőr Zoli, az osztály esze, - egyébként jó barátom, gyakran játszunk Orionost, ő mindig McLean parancsnok, én pedig Atan vagyok, a navigátor – azt fejtegeti, hogy a hatás csillapodása arányos az elnyelő réteg vastagságával, ami itt ugyebár elég jelentős. Nagy Csaba, aki vidékről költözött fel tavaly, azt meséli, hogy a falujukban egyszer a böllér olyan részeg volt, hogy a koca seggénél próbálta elvágni a torkát. Már több nagy hasítékot metszett a disznó farára, a havas udvar merő vér volt, de a jószág meg se rezzent, vidáman zabált a vályúnál. Ezt nem nagyon hisszük, de akkor megszólal Oláh Jani, és neki viszont hinnünk kell, hisz tapasztalatból beszél, miszerint őt már számtalanszor rúgták fenéken, leginkább a papája, de ő a legtöbbjét meg se érezte. A vita ezzel eldőlt, és Gazsó már a következő lépésen töri a fejét, de akkor megszólal a csengő, és be kell menni órára. A negyvenöt perc bőségesen elegendő Gazsónak, hogy szakszerű érvrendszert állítson fel, mely szerint nekem kell megejtenem a nagy Próbát. Ezek között szerepel büntetlen előéletem, jó tanulmányi előmenetelem, valamint a fociban már többször is a szememre hányt erőtlen rugótechnikám. Az osztály persze egyöntetűen Gazsó mellé áll, naná, senki sem szeretné a saját személyében próbára tenni az elméletet. Én pedig hiába tiltakozom, hogy én nem, én senkit, főleg nem lányt, de nincs pardon, az osztály eldöntötte, hogy a dolognak így kell lennie. Egyedül Bőr Zolinak van ellenvetése, de még ő se akkora tekintély, hogy hallgatnának rá. A határozat értelmében a nagyszünet végén kell végrehajtanom a Kísérletet, mert addigra már lanyhul az ügyelők figyelme. Matek óra jön, és hiába a kedvencem, most nem tud lekötni a legkisebb közös többszörösök varázsa, a szabaduláson töröm a fejem, de nem találok menekülő utat. Aztán kicsöngetnek, és hipp-hopp már a fiúk gyűrűjében állok, akik noszogatnak, tüzelnek, hogy durálnám már neki magam. Nincs mit tenni, nekirugaszkodom a Gizi és köztem feszülő néhány méteres távnak. Már az utolsó méteren belül járok, mikor Gizi hirtelen lehajol valamiért a földre, még nagyobbra tárva ezzel előttem a célpontot. Nyilván ez is megzavar, meg egyébként is, így a rúgás helyszínéül kiszemelt tompor fél közepe helyett a két hegyóriás közti völgybe csúszik be a cipőm orra. A hatás azonnali kataklizma. Gizi éles fejhangon falrengetőt sikít, a folyosó egy csapásra elnémul, majd Gizi szívszaggató zokogásban tör ki. Erre senki nem számított, erre senki nem készült fel, legkevésbé én. Nincs hová bújnom, de nem is lenne helyénvaló. Gizi megfordul, könnyei ködén át is vádló tekintettel néz rám, aztán ott terem Oláh Jani, akiben hirtelen feltámad az érző szívű fitestvér, és nekem is esne, ha Monor Laci le nem fogná. Addigra odaér a folyosós tanár is, Kiss Tamás tornatanár úr, aki néhány gyors kérdéssel felderíti a bűncselekmény körülményeit, és már érzem is nyakamon az erős szorítást, ahogy megyünk együtt az igazgatói felé. Az igazgató úr azonban nem ér rá, és holnapra halasztják az ügyem kivizsgálását. Kezem, lábam remeg, a köpeny alatt csupa víz vagyok, és még mindig nem értem, hogyan fajulhattak el ennyire a dolgok. A hátralévő órák merő kínszenvedés. Az összes tanár hallott a hőstettemről, és egyedül Marika Nénitől, az osztályfőnökünktől kapok némi együtt érző pillantást, aki látja rajtam, mennyire emészt a lelkifurdalás.
Tanítás után általában nem sietek egyből haza, mert Apu kettőig dolgozik, és fél három körül szoktunk otthon együtt ebédelni. Így velük tartok a fiúkkal, akik mennek a Gutira pad-alázni.
De a ténykedésemben nincs sok köszönet, ha kapus vagyok, potyognak a gólok, ha támadó, messze kirúgom a lasztit a kerítésen túlra. Hamar el is zavarnak. Talán szégyellik is, hogy együtt játsszanak egy ilyen bűnözővel. De az is lehet, hogy a jelenlétem emlékezteti őket valamire, amire nem szeretnének emlékezni. Miközben hazafelé tartok, az esélyeket latolgatom. Vajon megúszom egy igazgatói rovóval, - akkor van még egy dobásom – vagy helyből kicsapnak? És mit szólnak majd mindehhez otthon? Egyke vagyok, - nem mondják, de tudom, érzem – a család szemefénye. Elég lesz ez?
Aztán egyszer csak otthon vagyok, és otthon van Apu is, és már el is meséltem neki szakadozva az egész történetet, a Gazsótól Giziig, és az iskola várható reakciójáig bezárólag. Apu hitetlen szemekkel hallgat végig, nem szól közbe egyszer se, és utána is jó darabig hallgat. Végül megkérdi, tudom-e, hogy mit rontottam el. Én próbálgatom a válaszokat, hogy talán, ha nem futok neki annyira, vagy jobban célzok, vagy nem spiccel rúgok, de Aput egyik válasz sem elégíti ki, végül legyint, és elfordul tőlem. Ez nagyon fáj. Pofonokra számítottam és kiabálásra. Nem megvetésre. Apu rám se néz többet, se snapszli, se más közös időtöltés. A házikra gondolni se bírok, előveszem hát a tegnapelőtti magyar ötösért kapott fényes zöld műanyag katonákat, – egy öntésen négyen vannak, egy fekvő, egy térdelő, és egy álló puskás, továbbá egy gránátos – és körbenyírom őket. Aznap mind a négyen ellenséges zárótűzbe kerülnek, és meghalnak. Háromnegyed hatkor szokás szerint hazaér Anyu is. Leteszi a cekkert, és tágra nyitja a karjait: -Na, hány ötöst hozott az én okos kisfiam? De egyből látja, hogy valami nincs rendben. Mikor újra elmesélem a történetet, nagyon dühös lesz, és megérkezik a megérdemelt kiabálás és a pofonok is. Apu váratlanul mellém áll: -Hagyd már el! Csak egy gyerek! Ha nem tanulta még meg, mit és hogyan, akkor az elsősorban a mi hibánk! Erre Anyu is lehiggad, de a nagy csinn-bummra átjön Papa és Mama is. Ők Apu szülei, a szomszéd nagyszobában laknak, míg mi a hajdani ebédlőben. A lakás régen volt további szobáit leválasztották, és abban most Hanna Néni lakik a lányával. Apu és Papa társbérlők, - ezt nem teljesen értem, mit jelent -, de csak így lehetett kivédeni, hogy a lakást még tovább aprózzák, vagy idegen társbérlőt rakjanak be hozzánk. Te érted ezt?
Papa és Mama kedvéért harmadjára is elő kell adnom az esetet. Mama csak a kezét tördeli, de neki egyébként sincs sok beleszólása a családi döntésekbe. Papa szerint Anyunak se kellene, hogy legyen, de Anyu és Apu ezt másképp gondolja. Most mindenki Papát lesi, mi a helyzet megoldása. Papán is látom, hogy mérges, de tudom, hogy szeret, és csak nem fog elkergetni, vagy intézetbe záratni, ha netán ki is vágnak a suliból. Mintha csak látná a gondolataimat, pont ezzel kezdi. Az iskola, az csak iskola, ha ez a mostani, ha egy másik. Arra való, hogy sok okossággal tömje meg a fejedet. A mi dolgunk pedig az, hogy a szívedet töltsük meg minden jóval. És most jól figyelj rám! Mindegy, hányan és kik mondják, hogy tegyél meg valamit, amit te nem akarsz megtenni, mert a saját lelkiismereted előtt egyedül a te döntésednek van jelentősége. Amit aztán a következményeivel együtt vállalnod, viselned kell. De az a Te döntésed legyen! Mások hibás döntéseinek az árát megfizetni egyszerűen ostobaság. Az iskola holnap határoz majd, amit jónak lát, attól mi még egy család maradunk, bárhogy lesz is. Hanem azt a kislányt meg kell követned, és ki kell engesztelned. Hogy mi módon, az nem az én dolgom, kitalálni. Apu, akinek egy egész délutánja volt gondolkodni, már áll is elő egy javaslattal.
- A saját zsebpénzedből veszel egy doboz Macskanyelvet, - ha nincs elég pénzed, majd én kiegészítem - és holnap reggel az iskola előtt várod Gizit, és hangosan bocsánatot kérsz tőle! Lélegeznék föl, hogy ilyen olcsón megúsztam, de Apu folytatja: -És egy álló héten át minden nap megvárod az iskola után, viszed a táskáját, és hazáig beszélgetsz vele!
- De a fiúk azt fogják hinni, hogy szerelmes vagyok abba a dagadékba, és csúfolni fognak, és… - kezdeném, de Papa rám szól, hogy Istennek minden teremtménye egyformán kedves, ha dagadék, ha nem, Apu pedig csak annyit tesz hozzá, hogy: - Uff!, és én, aki May Károly emlőin nevelkedtem, tudom, hogy nincs további apelláta. Gyorsan leszaladok még a Sarkiba, megvenni másnapra a csokit. Aztán az álom végül sokkal könnyebben rám talál, mint azt reméltem.
Reggel, míg Gizire várok a suli bejáratánál, újra és újra hallom, ahogy összesúgnak a hátam mögött, de nem törődöm velük. Gizi nagyon csúnyán néz rám, amikor meglát, de ahogy lassan eldadogom, hogy mennyire sajnálom, amit tettem, és a bocsánatkérés után a szabad kezébe szuszakolom az engesztelő csokit, valami furcsa, soha nem látott fény villan meg a szemében. A nagyszünetben hívatnak be az igazgatóiba. A dirin kívül ott az összes tanárom, valamint Gizi, és nagy örömömre Bőr Zoli is. A történetem sokadjára is ugyanaz. Bőr Zoli is megerősíti, hogy itt tulajdonképpen egy tudományos kísérlet zajlott, ennek végrehajtója voltam én, és hát a tudomány rejtelmeinek megismerése néha áldozatokkal jár. A fojtott kuncogásban ráismerek Marika Néni – egyben fizika tanárunk is – hangjára. Gizi is elmondja a maga verzióját, hogy épp ügyeletes volt, és egy papírfecnit akart felszedni a földről, mikor hátulról iszonyatosan pisilőn rúgták, de már nem fáj, és nem is haragszik rám. A diri ekkor új szempontot vet fel, lám, erre idáig senki sem gondolt, hogy vajon nem az Ügyeletes tekintélye elleni lázadásról van-e itt most szó? Nekem is szegezi egyből a kérdést. Nem egészen vagyok benne biztos, hogy ez most számára enyhítő, vagy súlyosbító körülmény lenne, de mondom az igazat.
- Eszembe se jutott Igazgató úr kérem, hogy Gizit az ügyeletessége okán rúgjam meg, hiszen itt pusztán a minden elképzelést felülmúló hátsó fertály volt a kísérlet alanya, ugyebár. Marika Néni is úgy érzi, ideje megszólalnia.
- Természetesen igaza van Igazgató úrnak, hogy minden lehetőséget számba vesz, hisz az éberség fontos, de hát gondolkodjunk reálisan. Egy mafla kisfiúról van momentán szó, mégsem kellene feltételeznünk róla, hogy a rendszer ellensége. A diri hümmög egy kicsit, rágcsálja a bajsza végét, majd kimondja a szentenciát. Mivel tettem nem a rend és a hatalom ellen irányult, ezért nem főbenjáró vétek, és elégséges büntetés egy igazgatói intő. Érzem, hogy Papa és Apu ezt másképp gondolná, de én mégis örülök, mint majom a farkának, hogy ennyivel megúsztam. Mire visszakeveredek az osztályomba, már megelőzött a hír, és a fiúk kitörő lelkesedéssel üdvözölnek, még Gazsó is, mintha valami hőstettet hajtottam volna végre. De én tudom, hogy nem. A legkevésbé sem.
A többi már könnyű. A hét Gizivel hamar eltelik, várakozásommal ellentétben találunk közös témákat, és bár barátok nem lettünk, ezután más szemmel nézek a dagadtakra. Meg a soványakra is.
Azóta eltelt bő négy évtized. Janit és Gizit, Lacit és Zolit rég elsodorta mellőlem az idő gyorsvonata. Papa és Mama, de még Apu is, távoli, felfoghatatlan ölekben ringatóznak már, de bennem még mindig itt él ez az eset, és talán meg se kell kérdeznem, érted-e, hogy miért.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
