NAPLÓK: Nagy Zoárd mesél Legutóbbi olvasó: 2025-04-21 21:13 Összes olvasás: 7456| 32. | [tulajdonos]: ÖNKI | 2019-03-11 17:57 | ÖNKI
Meglehetősen sok időt töltök itt, vonzó műintézmény. Amikor épp nagyon kiléphetnékem van a verkliből, belépek ide. A Madám is tök normális –olyan furi bajuszkája van-, amíg várok a lányokra, el-eldumcsizunk, bedobunk egy-két konyakot. Találok itt sokféle kedvemre valót.
Kemény húsú vöröset, halk szavú álmatagot, fénylő szépséget, a legújabb igazi rózsaszál. Mind mind másképp tud a kedvemre tenni.
De most valami másra vágyom, valami szokatlanra.
Kérdezem a Madámot, nincs esetleg valami barna bőrű hableánya?
Fura szemekkel néz rám, mint ha valami perverz disznó lennék.
- És esetleg egy keleti szépség?
Most már látom rajta, hogy tényleg mérges.
Választhatnám persze valamelyik ismerőst, akár a mindig jelenlévő, soha nem hiányzót is. Sok-sok gyönyört köszönhetek neki. De az utóbbi időben már gépiessé, lélektelenné váltak az együttléteink, ráadásul legutoljára megkárosított. Mindig őrzök a tárcámban egy utolsó szalmaszálat, végszükségre. Pont azt kellett neki eloroznia.
Szóval nem találok olyat, aki ki tudna zökkenteni a jelenlegi letargiámból.
Végső kétségbeesésemben –nem is értem miért-, megkérdezem:
- Fiúkat nem tart?
- Mégis, mit képzel, ez egy tisztességes ház, itt nem szokás ilyen beteg dolgokkal előállni! Aztán már csak arra eszmélek, hogy a kidobó ember elkapja a grabancomat, és máris kint heverek az utcán a porban, megalázva, erkölcsileg megsemmisítve.
Hogy jutottunk idáig?
Eszembe ötlik a régi bölcsesség, „A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve”.
Alszom egyet a dologra, az indulat mindenkinek rossz tanácsadó.
Töröm a fejem, hogy mi lenne most a leghelyesebb, hogy mindenki meglelhesse benne a maga lelki békéjét.
Hát visszasompolygok.
A kapu nyitva, a ház kihaltnak tűnik.
Persze, tudom, hogy a Madám itt van valahol, de nem jön elő köszönteni, ahogy régen, és a lányokat se látom, az ajtajaik zárva. Kongó csend vesz körül. De nem adom fel, keresek tovább. Közben gondolkodom, hogy miért is vagyok még mindig itt? Ha már ennyire telhetetlen vagyok, és képtelen vagyok beérni azzal, ami VAN, nem lenne helyesebb kasztrálni magamat?
Végül a picében találok egy aprócska nyitott szobát. Szegényes berendezésű, csak egy szék és egy asztal, rajta papír és ceruza. Lány itt sincs. Nem bírok már a nagy természetemmel, ha nincs más, elkezdem magamat boldogítani. Jár a kezem, mint a motolla, a szívem egyre hevesebben pulzál, és végre elkészülök.
Íme, itt van, olvassátok!
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
