NAPLÓK: Nagy Zoárd mesél Legutóbbi olvasó: 2024-04-23 19:47 Összes olvasás: 6716| 34. | [tulajdonos]: Mennyire erős? | 2019-03-26 14:44 | Mennyire erős?
Nyilván ismerős számodra is a kép, ha máshonnan nem, valami akciófilmből, hogy a főhős egy szál kötélen lóg valami szörnyű mélység fölött, és a kötél egyszer csak el kezd foszlani, a sodrat megpattan, az elemi szálak szépen egyesével elszakadnak, míg a végén már csak egyetlen vékonyka fonálon függ az élet, majd az is…, de itt állítsuk le a képzeletbeli vetítőt, és ettől a pillanattól kezdjük el visszafelé forgatni a történést, míg újra a szép vastag kötelet nem látjuk. Megvan a folyamat? Rendben, akkor nekikezdek a történetnek.
A baljós jelek már szaporodtak egy ideje.
Akkoriban még rendszeresen jártál hozzánk hétvégi ebédre, Mamácska, a lányod igyekezett egybetartani a családot, és Téged is meg édesanyámat is vendégül látta. Jól elbeszélgettetek Anyuval a világ dolgairól, és a finom falatok pedig, meg az emberi közelség, jóleső melegséggel töltött el. A város túlsó végéről taxival szoktál jönni, volt egy bejáratott kisöreg, akinek a telefonszámát is tudtad, vele is beszélgetéssel telt az utazási idő. Az első jel, így utólag, hogy valami nincs rendben Veled, az volt, amikor az egyik szombati ebédet azzal mondtad le, hogy nem ér rá az öreg taxis elhozni Téged. Mint ha nem lenne a városban ezernyi másik taxi, vagy Mamácska vagy én ne mentünk volna el Érted, ha kéred. Rá következő héten arról panaszkodtál, hogy elestél a szobában, és alig bírtál felállni, az egyetemre pedig be sem mentél. Professor emeritusként mindig volt hely számodra a tanszéken, rendszerint Te voltál reggel az első, és csak a korai ebéd után mentél haza. Több mint 60 év a katedrán, az már nem semmi. Ha feladod ezt a rutint, valami nem stimmel. Aztán nem sokra rá kétségbeesve hívtad Mamácskát, megint elestél, nem tudsz felállni. Persze ő egyből a mentőket hívta, pont egy időben érkezett Hozzád velük. A mentősök láttán felkászálódtál, - Semmi baj, már jól vagyok -, és hiába kérlelt Mamácska és a mentősök is, nem akartál kórházba menni. Pár nap múlva ugyanez a menetrend, azonos végeredménnyel. De mindig felkeltél, és olyan erővel bizonygattad, hogy minden rendben, hogy egyszerűbb volt elhinni Neked.
Végül a takarítónő talált Rád reggel, éjszaka a WC felé menet eshettél el, csigolyatörés – mint később kiderült -, ebből már nem tudtál felállni, és az átázott pizsamában a földön töltött novemberi éjszaka néhány óra leforgása alatt emberi ronccsá változtatott. Amikor besiettünk a kórházba – szándékosan nem írom le a nevét, csak szurkolok neked, kedves olvasó, sose kerülj oda -, esküszöm, nem ismertem Rád. Egy ápolatlan, leesett állú, homályos szemű, gyakorlatilag beszámíthatatlan alak feküdt az ágyban, amit a Tiedének mondtak. A kezeid lekötözve – ki ne téphesd újra az infúziót – a pótágy, amire fektettek a terem közepén, félúton a tágra nyitott ablak és a sarkig tárt ablakok között, mint ha a szellőztetés lenne a leghatékonyabb eszköz az emberi ürülékszag elleni védekezésre. És az a nevedet viselő torzó ott vacog az elszennyezett holmijában, és nem csak azt nem tudja, hogy miért mérték rá ezt a büntetést, és hol van, vagy, hogy kik vagyunk mi az ágya körül, hanem talán azt sem, hogy ő maga kicsoda. Mamácska felváltva zokog, dühöng és hitetlenkedik, keresi a kezelő orvost, veszekszik az ápolónővel, - Nem, takaró az nincs, és még egy plusz lepedőt sem tudnak adni. – és – Nem, pelenka sincs, tessék hozni minden nap friss pizsamát. – és – Mi etetjük a bácsit, nem lehet eloldozni a kezeit! Az ebéd persze ott áll az ágy végében, érintetlenül. Az orvos előkeríthetetlen, - Nem, nem tudok telefon elérhetőséget adni a Doktor Úrhoz! – csak amikor elhangzik a varázsszó, hogy Te is doktor vagy, akadémikus, szinte a katedráról hoztak a kórházba, akkor vélek valami kattanást hallani az ápolónő agyában, talán lehet még a betegben valami érték, amiért érdemes lenne életben tartani. Komoly reményt azonban magam nem látok, félre is húzom Mamácskát, hogy véletlenül se hallhassad meg.
- Búcsúzz el, szívem, cérnaszálon függ az élete. Holnap talán már késő lesz.
- Nem, nem engedem! Holnapra erőre kap! – mondja.
És neki lesz igaza. Másnap jönnek velünk a gyerekek is, felkészítjük őket arra, hogy a nagyapjuk milyen állapotban van, de az ágyban már Te vagy újra. A szemeidbe ismét fény költözött, és bár minden moccanásnál hangosan jajgatsz, és továbbra sem érted, miért nem vagy otthon, mindenkit felismersz, és beszélgetni is lehet Veled, ha zavaros is nagyon a mondandód. Édesanyádat emlegeted, aki sok évtizede halott, és előkerül apád is, akit ugyanúgy hívtak, mint Téged, így hát a Te nevedet is viselik utcák az országban. Apádnak vajon mekkora elégtétel ez egy Dunába lövetésért?
Az ebéded most is érintetlen, és a kezeid most is lekötözve, felváltva próbálunk egy-egy kanállal beléd imádkozni, de nem vagy túl együttműködő. Ami nagyobb baj, inni sem akarsz, a büfében már minden ihatóból vettem Neked, végül az eperlé elég édes ahhoz, hogy hajlandó legyél belőle másodjára is kortyolni. Mamácska megborotvál, tiszta pizsamát is húznánk Rád, de a legkisebb mozgástól is hangosan üvöltesz, és az időközben előkerülő orvos elmagyarázza, hogy noha a gerinc alsó szakaszán következett be a törés, ahol az idegek már kiléptek a gerinccsatornából, nagyon erős fájdalmakkal jár, hat-nyolc hét a gyógyulási idő.
A következő mondata azonban már arról szól, hogy csak hétvégéig tudnak benntartani a kórházban, sok a beteg, kell a hely, Veled meg úgysem tudnának mit kezdeni. Mamácska csak hápog, alul-felül csövek lógnak Belőled, moccanni se tudsz, hová vigyen Téged ilyen állapotban? Az orvos még hozzáteszi, van ugyan egy elfekvő osztályuk – Jézusom, az vajon milyen lehet? -, de azt ő nem szívesen ajánlja. Végül némi papírsusogást követően az orvos hajlik egy olyan megoldásra, hogy jövő hét elejéig maradhatsz, addigra rendezzük el valahogy a kérdést. Jó néhány megoldás fel-, majd elvetődik, nem részletezném a kálváriának ezt a részét – kis hazánkban nem ajánlott magatehetetlen öreggé válni, és még csak azt sem állítanám, hogy ez pusztán anyagi kérdés -, végezetül egy huszonnégy órás otthoni ápolást is biztosító irodánál lyukadunk ki. Irgalmatlanul sok pénz, de semmi más út nem járható. Keddre sikerül összeszervezni mindent, hazaszállítás, elektromos kórházi ágy otthonra, na meg az ápolónő, aki Veled lesz most egy-két hónapig, míg összeforr a csigolya. A kórházi zárójelentésben a következő mondat: „A beteget problémamentes állapotban hazabocsátottuk, kímélő életmód javasolt.” Ez aztán valóban eufemisztikus körülírása egy minden szempontból magatehetetlen betegnek. Otthon aztán – amit egyébként az ott töltött negyvenegynéhány év dacára soha többé nem voltál hajlandó OTTHON-odként elfogadni, vajon melyik réges-régi lakásba vágytál vissza folyton? – az első napok leginkább a táplálásodról szólnak. Hogy az enni-inni nem akarásnak a továbbra is állandó nagy fájdalmaid az okai, vagy valami más, nem derül ki, de minden egyes kanál ételért, kortynyi folyadékért szabályos csatát kell vívni. Mamácska egy hét szabit tud kivenni, azt végig Veled tölti, bár az altáji műveleteket az ápolónőre hagyja. Aki nem volt benne, elképzelni se tudja, hogy egy infúzió beadás, vagy egy katéter csere otthoni körülmények között milyen Canossa-járást igényel, ne is tudjátok meg soha! Aztán, ahogy telnek a hetek, és gyengülnek a fájdalmak, úgy erősödsz, először csak az ágy szélére tudunk kiültetni, aztán kétoldali támogatással bár, de fel tudsz állni, és átülni a karosszékbe, és Karácsonyra, szépen kicsinosítva, már végig az ünnepi asztal mellett ülve fogadod a családodat. Addigra az ápolónő is teljesen felveszi a háziasszonyi szerepkört is, és Te Anyukámnak szólítod. Nem sokkal később jövünk rá, talán azért, mert előzőleg édesanyád volt az utolsó, aki megpofozott. Az ápolónő repül, nem csak tőlünk, az állásából is, de ez nem teszi meg nem történtté az esetet. A lényeg persze az, hogy újra lehet reménykedni, hogy szép lassan visszaállhat a régi rend, és ha sokkal több segítséggel is, de újra a saját lábadra fogsz állni. Ebbe az erősödő kötélbe kapaszkodunk mindnyájan.
Új év, új remények. Mindenki legnagyobb örömére már tudod használni a szobavécét, sajnos a katéter marad, és az urológus szerint nem is érdemes forszírozni az elhagyását, oly kicsi az esély a sikerre. De hát ezzel azért együtt lehet élni. Kezd kialakulni a napi rutin, a reggelihez fel kell kelned az ágyból, járókerettel ugyan, de keresztül a nappalin, végig az előszobán egész az étkezőig, Neked 16 lépés, néha kicsit több. Az erőpróba jutalma a reggeli, aztán irány vissza az ágyba. Egész nap megy a tévé, sajnos Téged már nem köt le, csak a zene szól, és nem a Mezzo, mint régen, hanem a Muzsika TV. Persze ebben leginkább az ápolónők kezét sejtem, de váltig bizonygatják, hogy Te ezt szereted. Ismerve rajongásodat a komolyzene, az operavilág, és a jazz iránt, nehéz elhinnem, hogy mostanában lagzilajcsikra gerjednél, de ki tudja. Ebédnél ugyanez a menetrend, séta, kaja, séta vissza, csak a könnyű vacsora a kivétel, azt ágyba kapod. Amikor én is ott vagyok, macerásabb a napod. Többnyire a szelíd unszolás is elég, de néha hosszas rábeszélés kell ahhoz, hogy kirángassalak az ágyból, és csak úgy, mindenféle jutalom nélkül sétáljunk fel és alá a lakásban. Magamban kuncogok, ahogy a keretet használod. Csak addig van rajta a kezed, amíg előrébb rakod, amikor lépsz, elemeled a kezeidet. Valójában nincs is rá már szükség, de biztonságot ad.
Ahogy telnek a hónapok, és beköszönt a tavasz, egyre gyakoribb témád, hogy be kéne menned az egyetemre. Mivel fél éve nem jártál az utcán, sikerül rávenni, hogy tegyünk egy rövid sétát odakinn. Mamácskával két oldalról támogatunk, szépen boldogulsz, el a folyosón a liftig, le a földszintre, ott sajnos van hat fránya lépcsőfok, de azt is sikerül abszolválni, aztán ki az utcára. Ragyogó májusi napsütés, az utcán lengén öltözött emberek. A szép nőket megnézed, nagyon igaz a mondás, vén kecske is megnyalná a sót. A tervezett néhány lépésből végül egész kirándulás lesz, el a tér sarkáig, de oda már csak bizonyítási vágyból megyünk. A visszaút sokkal nehezebb, néhány lépésenként megroggyannak a lábaid, de végül legyőzzük a lépcsőket is, és megelégedett mosollyal rogysz le az ágyadra. Mivel ilyen nagy a fejlődés, szóba kerül az is, hogy esetleg júniusban lemehetnél egy pár hétre a Balatonra, ahol nyaralód van, és ahol eddig is töltötted az egész nyaraidat, és ahol régi jó barátok lesik az érkezésedet.
Sajnos az ápolónők, akik 3-4 hetente váltják egymást, egyike sem hajlandó elutazni, hiába lenne ott is külön szobájuk, és a beígért külön jutalom se tudja rábírni őket, hogy ezt az örömet megszerezzék Neked. Már azon törjük a fejünket Mamácskával, hogy ezt a nyarunkat az ápolásoddal töltsük a Balatonon, amikor a sors közbeszól. Egy hajnali telefoncsörgés formájában. Az ápolónő az, hogy nagy fájdalmaid vannak, és orvost kéne hívni. Mamácska hívja az ügyeletet, és útnak is indul azonnal Hozzád. Az ügyeletes megállapítja, hogy a katétered eldugult, több liter vizelet gyűlt fel Benned – vajon miért nem tűnik fel az ápolónőnek, hogy két napja nem kellett a vizeletes tasakot ürítenie? – és azonnal kórházba kell menned, mert akár halálos is lehet a halogatás. Mamácska próbálja rávenni, hogy egy katéter csere már csak nem haladja meg egy mentőorvos képességeit, de a doki hajthatatlan, nem az ő dolga, és pénzért se vállalja. Mamácskában még élénken élnek az emlékek a legutóbbi kórházi eseményekről, ezért inkább az urológus ismerősét tárcsázza, közben már hajnalodik, aki a hathetente esedékes katéter cseréket szokta végezni, baráti alapon. És lám, van még együttérzés, és hivatástudat a világon, az urológus kimászik az ágyából, átautózza a fél várost hajnalban, és egyetlen perc alatt kicseréli az eldugult katétert.
Sajnos az esetnek további következményei is vannak. A napokig pangó vizelet nyomán fertőzés lép fel, másnapra magas lázad van, megint félrebeszélsz, és a szemeid megint valami szánalmas, idegen vénemberé. És kezdődik az egész elölről. Az infúziók, a tápszerek, a könyörgések az ilyen, olyan, amolyan orvosoknak, és persze szó sem lehet már sétákról nyaralásról, mert már annak is örülnénk, ha egy értelmes mondatot ki tudnál nyögni. Aztán a csigalassúságú javulás, néhány hét után kiülés az ágy szélére, néha séta az étkezőig, egy-egy veleje is van beszélgetés, bár az örök kérdés, hogy mikor mehetsz már haza, mindig, de mindig felmerül.
Aprócska javulgatások egész az újabb visszaesésig, amit kiválthat egy erősebb front, vagy egy egyszerű szorulás is. Ciklikusan fel-feltámad a remény, hogy lehet még ismét ember belőled, hogy tényleg bemehetsz újra az egyetemre, majd a keserű ébredés, és az újabb lélekőrlő viaskodás az elkerülhetetlennel.
Aztán pár nappal a születésnapod előtt egy váratlan, tudható ok nélküli magas láz, és újra az infúziók és a lórúgás injekciók, de most ez sem segít, és a körzeti orvos hajthatatlan, muszáj kórházba vinni Téged. Mamácska nagyon nem akarja, ő már tudja mi vár ott Rád, de elmagyarázom, hogy pusztán jogi értelemben az apja gyilkosává válhat, ha az orvos határozott utasítása ellenére mégsem vitet be Téged a kórházba. Szellemileg most egész magadnál vagy, megszorítod a kezem, és mondani akarsz valamit, de csak hörgő susogást hallok. Érteni vélem a mondandódat, ezért bólintok, vigyázni fogok a lányodra. A végére még egy kalamajka, az aktuális ápolónő, aki összességében majd fél évet húzott le melletted, közli, hogy ugyan huszonnégy órás őrzést fizetünk Érted, de ő csak maximum tíz órát kell, hogy az érdekedben házon kívül – értsd a kórházban - töltsön. Mamácska igyekszik a lelkére beszélni, hogy nézze, teljesen magatehetetlen vagy, és a kórházi ápolókat rendkívüli módon nem érdekli, tudsz-e egyedül enni, inni, nem is beszélve az egyéb élettel vele járó funkcióról, az ápolónő hajthatatlan, sőt, a tíz órát módosítja nyolcra. Ez már Mamácskának is sok, minden előző kedvező vélekedés dacára azonnali váltást kér az irodától. Az új ápolónő csendes, könyörületes fajta, minden gesztusából árad valami együtt érző alázat. Kár, hogy nem sok időt tudsz már szánni rá. Másnapra már nyelni sem vagy képes, orrszondát kapsz, amit persze szokás szerint azonnal kitépsz, és újra le kell kötni a kezeidet. A láz se csillapodik, nem használ semmi gyógyszer, így jön az egész testes priznic, és nehéz nem félrefordítani a fejet, amikor a tűzforró tested szánalmasan vacogva rángatódzik.
És akkor és ott hirtelen elszakad az utolsó cérnaszál.
A beálló csendben, még a veszteség tudatosulását is megelőzve, önkéntelen sóhajtás. Ez a szabadulás pillanata. Neked is, nekünk is.
Eddig szándékosan nem beszéltem a rendszeres vizelet szétlocsolásokról, az ürülékkel dobálózásokról, a gyűlölködő tekintetekről, amikben rosszabb napjaidon részeltettél minket, mert hisz oly annyira méltatlan, és ki akarna így emlékezni Rád, pedig e nélkül nem festhető igazán árnyalt kép, hogyan fordul önmaga szánalmas paródiájává egy hajdan köztiszteletnek örvendő, nagy tekintélyű, univerzális tudású polihisztor, aki nem mellékesen szerető apa.
Nem tudom, miféle furcsa, kegyetlen végzet mér ránk ilyen embertelen sorsokat, melyek ellen védekezni nincs erőnk, de mindannyiunk érdekében remélem, időben felnövünk ehhez is.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
