NAPLÓK: Nagy Zoárd mesél Legutóbbi olvasó: 2025-09-09 20:30 Összes olvasás: 7709| 29. | [tulajdonos]: Rém álom | 2019-02-07 12:59 | Rém álom
Keresgetem, hogyan is kezdjem. Mert a zárómondat már megvan, igaz, az évtizedek óta. Kezdhetném a mennyezeti rozettával, de ki a fene olvas el egy írást, ami egy mennyezeti rozettával kezdődik? Vagy kezdhetném a Nagy Bumm-mal, de ki hiszi el egy épphogy iskolásról, hogy a világegyetem keletkezése, párhuzamos univerzumok problematikája jár az agyában? Esetleg kezdhetném Lázár Ervinnel is, de azt a mesét még meg se írta akkor, ez végképp hiteltelen lenne. Hát legyen a rozetta!
Igen ám, de ahhoz el kell először mondanom a csillárt! De annak meg csak az asztallal lesz értelme! Talán jobb is egy asztal, mint egy rozetta. Mit gondoltok?
Mióta csak megszülettem, a szüleimmel lakunk egy szobában, szép tágas szoba, a legfelső emeleten, és mivel a szembe ház csak háromemeletes, árad be a napfény. A boldog békeidőkben ebédlő volt, s ennek a letűnt kornak a mementójaként egy hatalmas, 12 személyes étkezőasztal uralta a közepét. Annak idején komoly túra volt számomra egyik lábtól a másikig elmászni, de még emlékeimben is fenséges óriásként trónol a szoba alapterületének jó harmadát elfoglalva. Mindez rendjén is van egy kizárólag táplálkozás céljaira szolgáló helyiségnél, de a mi szobánkban ott volt még Apuék szintén grandiózus franciaágya, nem is beszélve az én heverőmről. Az egykori tucatnyi székből Apunak sikerült már nyolcat apródonként eltüntetnie Papa (Apu papája) minden ellenkező előjelű szándéka dacára, de a megmaradt négy is egy-egy csatahajó, tudod, olyan, amihez 5 torpedó kell, hogy kilőjed, így aztán ahhoz, hogy a saját ágyamból átjuthassak Anyuékéba, akkora kitérőt kellett tennem, mint ha Pestről Szegedre Pécsen keresztül mennénk. Végül Apu, Papa minden érve és fenyegetőzése ellenére egyik vehemensebb pillanatában felhozta a nagybaltát a pincéből, és lábon felaprította az életünket ellehetetlenítő bútorgigászt. Nagy üresség támadott akkor. Anyu, aki eleinte próbálta csitítani és visszafogni apámat a barbár tettől, a pusztítás végeztével először elálmélkodott, hogy jé, hiszen ebben a szobában másképp is lehet eztán közlekedni, mint lapjával, majd felhorgadó mozgásingerenciáját a hirtelenjében bekapcsolt lemezjátszóból áradó ukulele dallamra improvizált dévaj tánccal igyekezett kielégíteni. Papa, valami zsigeri ösztöntől vezetve épp ezt a pillanatot találta legalkalmasabbnak, hogy a szomszéd szobából átcsörtessen, s anyámat a felabriktolt, s apám által szépen felslichtolt farakások közt végzett vad csípőkörzéseken érje. Nyilván valami ősi totemisztikus rituáléként értelmezte a jelenetet, mert egymáson keresztbetett két mutató ujját többször a szüleim felé lökte, majd hang nélkül távozott.
A lejtőn azonban nincs megállás! A tűzifává lefokozott asztal egykori védőövezetében, a mennyezet közepén csüngött a szoba másik éke, egy 12 bronzkarú kristálycsillár. A fő attrakció egy vödör méretű egybe kristályfélgömb, melyet egy öklömnyi bronztoboz rögzített. Mindaddig, míg az asztal távol tartotta apámat a szoba közepétől, nem derülhetett ki, hogy a toboz jelentősen lejjebb helyezkedik el, mint a feje teteje, így a kínos ütközések lehetősége is ki volt zárva. Nem így az asztal pusztultával! Szegény Apu, ahelyett, hogy felszabadultan élvezhette volna a megnyílt tágas tereket, rendszeresen konfliktusba keveredett a bronztobozzal, s bár igen keményfejű ember volt, a csillárdísz még keményebb. Talán egy fél évet bírtak ki együtt, aztán ismét elérkezett az indulat napja. A szokásos ütközési mód a homlokkal durrbele volt, ami ugyan fájdalmas, de néhány hogyazistennel elintézhető, azonban ez alkalommal egy földre esett toll felemelése után sikerült koponyatetővel megtámadnia a csillárt. Míg az oldalirányú behatások esetében az ütközés erejét az ingaszerű kilengés jelentősen csillapította, addig a közel mázsás műremek fejbúbbal történő megemelésének kísérlete fájdalmas és azonnali megtorlásra sarkalló volt. Apám hirtelen horgadó haragjában megragadta az ominózus bronzdíszt, és akkorát rántott rajta, hogy a csillár a mennyezet egy jókora darabjával egyetemben kiszakadt, és a padlót szikrázó kristályszilánkok milliárdjaival terítette be. Az asztallal ellentétben a csillárt én sajnáltam. Ezernyi csiszolt felülete okán a szoba bármely zugából lehetett olyan pontot találni rajta, ahol megcsillant a nap, vagy egy lámpa fénye. A griffeket formázó bronzkarok pedig varázslatos kalandok ígéretét rejtették. Azonban a kristálygömb meghasadt, a griffek eltorzult, kifacsarodott pózokban fetrengetek a földön, s akkoriban nem, hogy kapni nem lehetett hasonlót, de olyan mester se akadt, aki hajlandó lett volna ilyen úri huncuccságot a kezébe venni. A csillárral együtt zuhant a felfogatását körbeölelő, díszítő gipszrozetta is, de valamilyen megmagyarázhatatlan véletlen folytán csupán kettétört, de még csak ketté se vált. Apám szíve szerint kihajította volna a rozettát is a csillár után, de tudta, bármilyen ügyes ezermester is, a kiszakadt plafont sose fogja tudni úgy helyreállítani, hogy nyoma se lássék, így megtartotta a stukkót. Az új csillár, nevezzük inkább mennyezeti lámpának, ötágú, modern vacak volt, se íze, se bűze, de jó fejjel magasabban végződött, mint a régi. Az eltört rozettával azonban hiába ügyeskedett apám, sehogy sem tudta mindkét felét síkba hozni a plafonnal, az egyik karéj mindig elállt vagy egy félujjnyival. Ennek a résnek azonban egész addig az éjszakáig nem tulajdonítottam semmi jelentőséget. Maga a rozetta kiváló kalandterület volt. Esténként, mikor nekem már le kellett feküdnöm, de Anyu és Apu még olvastak az ágyukban, lámpájuk fénye mellett a rozetta mintái megelevenedtek, és hol a tenger hullámai dobálták leleményes Odüsszeusz hajóját Szküllák és Kharübdiszek között, hol Scott kapitány vezette a Terra Nova expedíciót az Antarktisz jegén, hol pedig Ali Baba öszvérei hordták a kincset a sivatagban a dűnék között.
Aznap éjjel azonban valami más is történt. Nem tudom, ettem-e előtte valami nehezet, vagy olvastam-e valami borzongatót, talán Winnetou épp aznap hallotta meg a sötét szárnyak suhogását, mindenesetre, miközben szokásom szerint a rozetta dombjai és völgyei közt vezettem kutató csapatomat, azon a bizonyos résen keresztül elkezdett valami kiszivárogni. Először nem gondoltam semmi rosszra, talán éppen Berend Iván küzd a bányatűzzel, de aztán az a füstszerű valami kezdett testet ölteni. Talán túlzás is a testet öltés, mert a jelenés teljesen alaktalan volt, illékony, de mégis egybetartozó. Néztem is Anyuék felé, ők is látják-e, de nem adták semmi jelét, hogy észlelnék, amit én, békésen olvastak tovább. Közben a rém, mert addigra már annak láttam, egyre testesebb, egyre fenyegetőbb lett. Nem voltak se karmai, se agyarai, de még csak fullánkja se. Nem hörgött, kaffogott, vagy sziszegett, de még csak meg se nyikkant. Mégis olyan rettegés kezdett eluralkodni rajtam, mint még soha. Nem is a szürkesége, mert valójában színe sem volt, nem is a formája, mert formája sem volt, nem is az üressége, mert hisz üressége is csak valaminek lehet, és még csak nem is a nincs, hanem maga a tökéletes hiány kezdett belopódzni a szobába. Hiánya minden szépnek és jónak, melegségnek és szeretetnek. Vagyis pont olyan volt, mint a Retemetesz, csak mindenben az ellentettje, egy Temetesz! És egyre közeledett felém, és tudtam, hogy nemsokára elnyel, és én nem hogy nem leszek többé, hanem valami sokkal rosszabb, valami emberi szavakkal leírhatatlan, valami emberi ésszel felfoghatatlan. Hát sikoltottam, ahogy a torkomon kifért, de nem jött ki hang a torkomon, és rettegve ugrottam ki az ágyamból, hogy Anyuhoz fussak menedékért, de nem engedelmeskedett a lábam, még a kisujjamat se bírtam megmoccintani se, és ami a legjobban megrémisztett, hogy Anyuék mindeközben csak olvasnak, mint ha mi sem történt volna, mint ha nem egyszülöttjüket akarná éppen elragadni tőlük valami sosem látott borzadály. Úgy kell, legyen, hogy valamikor a kalandom közepe táján elaludtam, de álmomban a valóságos szobát és szituációt álmodtam magam köré, megtetézve a rémmel, mert mielőtt az elérhetett volna, végre valahogy felébredtem. A lámpák addigra már leoltva, szüleim is elaludtak. Annyira rettegtem, hogy odabújtam Anyu mellé, és felébresztve, nagy szipogások közepette meséltem el neki a szörnyű jelenést.
- Csak álmodtál drágám, ne félj, csak egy rossz, buta álom.
- De itt volt, itt a szobában, és engem akart, és Te nem védtél meg, hiába sírtam!
Végül kiegyeztünk, hogy ott alhatok mellette, az ő ágyukban, égve hagyja a lámpát, és foghatom a kezét, és ha netán megint jönne a rém -de persze nem fog!- akkor jól megszorítom az ujjait, és akkor ő, felébredvén elkergeti a szörnyet. De a történet nem így folytatódik.
Mai fejjel visszagondolva, lehetséges, nem túl valószínű, de nem is lehetetlen, hogy tán tényleg nem álom volt. A tudósok azt állítják, hogy az általunk ismert világban sokkal több az anyag, mint az antianyag. Pedig a világnak a jelenleg elfogadott tézisek szerint szimmetrikusnak kellene lennie. A tudósok azt állítják, létezhetnek velünk párhuzamos világok, amelyekben talán pont fordítva, antianyagból van több, és rendes anyagból kevesebb, és így áll helyre a szimmetria. A tudósok azt is állítják, ezek a párhuzamos világok lehetnek a mienkétől csupán karnyújtásnyira, töredék másodpercekre is. Mi van, ha akkor éjjel ez a karnyújtásnyi vékonyodott el lepkeszárnynyira, aztán már annyira se. Mi van, ha azon a leheletnyi résen, világaink összecsúszásán egy antiember próbált antiszeretni engem? Tudom, elég valószerűtlen, mindenesetre reálagyammal annak is rendkívül kicsi esélyét látom, hogy egy hihetetlen álom néhány perc leforgása alatt megismétlődhessen. Pedig így esett.
Nem sokkal azután, hogy észleltem, Anyu szuszogása egyenletessé válik, megint szivárogni kezdett a rém, de ezúttal nem a rozetta alatti résből, hanem az odahagyott ágyamból láttam kiemelkedni. A lámpa lassan elhalványodik, és megint ugyanaz, üvöltenék, de egy nyikkanásra se futja, szorítom, tépem, marcingolom Anyu kezét, de nem reagál, és már érzem a Temeteszből áradó űrhideget, a szemgolyóim majd szét pattannak az eszeveszett félelemtől, hogy nem bírok se elfutni, se szembeszállni, már a verítékem szagát is elnyelte a rém, itt van már az ágy végiben, egy pillanat és a magatehetetlen lábujjaimhoz ér…,
és akkor végre felébredek ismét!
Zokogok és üvöltök ugyanazzal a levegővel, hogy:
-Nem szeretsz, hagytál volna veszni, hiába szorítottalak, nem segítettél!
Anyu pedig bizonygatja, hogy le sem hunyta a szemét, és a lámpa is végig égett, én kezdtem csak álmomban egyre vadabbul hánykolódni, ezért is ébresztett fel.
-De mégsem voltál ott, amikor kellett! -vágom ki a végső adut hüppögve.
-Jaj drágám, az álmaidba csak akkor tarthatok veled, ha Te magaddal viszel, de ígérem, hogy minden éber pillanatodban vigyázni fogok Rád, amíg csak élsz! –mondja akkor Anyu.
És ez így is történik, míg világ a világ.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
