NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2024-05-03 15:54 Összes olvasás: 72278| 939. | [tulajdonos]: megnyílt | 2023-02-17 23:40 | „Ez a táj része lényemnek” -- Radomir Maja kiállításának megnyitója, 2023. februárár 17. Szentendre, P’Art Mozi
Kedves Vendégek!
A Holle anyó című mesében az özvegyasszony lánya -- a dolgosabbik -- beleejti az orsóját a kútba, és utána ugrik. Egy különös mezőn találja magát, amelynek közepén egy kemence áll. Ahogy elhalad mellette, hallja, hogy a kemencéből a kenyerek ezt kiabálják: „Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek!”. Egy közeli fa ágai pedig ezt kiáltozzák: Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már!” A lány érti a kenyerek és a fák beszédét, tudja, mi a dolga. James Gibson ökopszichológus szerint a környezetünk elemei, tárgyai cselekvésre ösztönöznek bennünket, meg tudják mondani, mi a legjobb, amit velük tenni érdemes. „Affordanciának” nevezte el a dolgoknak ezt a tulajdonságát, az angol „afford” – megenged, lehetővé tesz – szóból. Ez a terminus azóta az ökopszichológia kulcsfogalma. Valami olyasmiről van itt szó, amit Heidegger, a filozófus a dolgok „kézhezállóság”-ának nevezett.
Miért beszélek minderről?
Aki Radomir Maját ismeri, tudja, hogy neki aztán igazán kezére szoktak állni a dolgok. Mesélhetnék vele kapcsolatban sok minden másról is, arról például, hogy hogyan ismertem meg őt. A családommal, az akkor még apró gyermekeimmel egy előre megrajzolt mesebeli térképet követve, megérkeztem Szigetmonostorra, egy fehérre meszelt házhoz. A kapun belépve, a ház burjánzó kertjén át a pincébe érkeztünk, ahol egy mélyedésben pókhálók között egy vénséges öreganyó állt, és kísérteties hangon mesélt valamiről, amiből egy dologra emlékszem biztosan: benne volt a Föld szó…. A gyerekeim tátott szájjal hallgatták. Én is.
Vagy elmesélhetném azt is, hogy öt-hat éve a 8. kerületi Kálvária téri játszótéren ücsörögtünk naphosszat a Józan Babák Klub Alapítvány szenvedélybeteg anyákat segítő programja keretében, és kreatív tevékenységeket kínáltunk fel az ott tartózkodó édesanyáknak és gyermekeiknek. Ott tanultam meg horgolni -- Majától, aki akkoriban fogott bele az egyetemi szakdolgozatának megírásába, így horgolás közben sok szó esett a heideggeri alaplétről, egyúttal mindenféle praktikus dologról is, például arról is, hogyan készül a jó húsleves, mi mindenre lehet felhasználni az alaplét.
Mesélhetnék a gyógynövényekről is, amelyeket azóta ismerek fel, amióta Maja megtanította, hol és mikor érdemes őket gyűjteni: orbáncfüvet, fekete nadálytövet -- hogy csak kettőt említsek a sok közül.
A dolgok kézhezállóságáról van szó, a bennük rejlő lehetőségekről, az affordanciákról, amelyek cselekvésre invitálnak bennünket olyan nyelven, amelyet kevesen ismernek/ismernek fel. Radomir Maja érti azt a nyelvet, és másokat is meg tud rá tanítani.
Lányi András, a személyiség ökológiai elméletéről szóló „Ez a folyó része lényemnek” című tanulmányában felidézi egy lapp halász esetét, aki Norvégia északi részén, egy folyó partján élt. Ezen a folyón egy szép vízi erőművet kezdtek építeni. A helybeliek tiltakoztak, mindenáron meg akarták akadályozni az építkezést. (Úgyis mondhatnánk, minden követ megmozgattak, mai a szívükhöz nőtt.) A lapp halász a bíróság előtt azzal védekezett, hogy önvédelemből cselekedett, amikor ellenállt, mert a folyó része lényének. Aki gátat emel rajta, az ő létét rekeszti el, vele szemben követ el erőszakot.
Lányi megemlíti, hogy 10 diákjából 9 szinte mindig azzal magyarázza ezt az érvelést, hogy a lapp halász természeti lény, eltéphetetlen szálak fűzik a környezethez, amelyben él. Lányi azonban úgy véli, ez téves értelmezés. Szerinte nem azért vagyunk képesek a környezetünk elemeivel való azonosulásra, mert természeti lények vagyunk, hanem, mert szellemi lényekké fejlődtünk. A buberi és lévinasi gondolatot -- hogy nem az Én köré szerveződik a világ, mert Én önmagában nem létezik, létre sem jön/ki sem fejlődik a másikkal, a Te-vel való azonosulások sora nélkül --, azzal egészíti ki, hogy a „Te” körébe bevonja az ökológiai környezet elemeit is.
A fentiek alapján elmondhatjuk: Radomir Maja festményei önvédelemből születtek. Mert az a táj, az a folyó, az a part, azok a dombok, fák, bokrok, amelyek az akvarelljein megjelennek, részei lényének. És aki mindezt tönkreteszi, vele szemben követ el erőszakot.
Tévúton járnánk, ha azt hinnénk, mindez csak azért van, mert ő természeti lény. Aki Radomir Maját ismeri, tudja, milyen komoly szellemi utat járt -- színházi emberként, szociális segítőként, művészetterapeutaként, teológusként. Doktori kutatási tervében – mert neki „olyanja” is van -- azzal foglalkozik, milyen választ képes adni az egzisztencialista teológia az emberiség globális határszituációjára, az egész földi létezést fenyegető változásokra, a küszöbön álló klímakatasztrófára, amely ma már korántsem távoli fenyegetés, hanem egyre inkább mindennapos tapasztalat. A kutatási terve egy pontján Maja ezt a kérdést teszi fel: „Lehetséges, hogy az ökoteológiának már csak az a feladata maradt, hogy a gyászfolyamatot segítse, elfogadhatóvá tegye az elkerülhetetlen véget, bolygónk ökoszisztémájának pusztulását, vele az emberi kultúra végét és egy ember nélküli poszthumán jövő elfogadását?”
Maja legutóbbi, egyre komorabbá váló képeivel kapcsolatban merült fel bennem hasonló kérdés. Lehetséges, hogy a ránk váró gyászfolyamatban Maja akvarelljeinek már csak az a szerep jut, hogy az elkerülhetetlent elfogadhatóvá tegye? A levegőt kaparászó csonka ágak, a gyökereket már alig tartó, erodálódó talaj, a csipkefátyol-szerűen tört, szépséges, mégis ijesztő mintázatok mind-mind a gyász előképei? A gyászfolyamat fázisai ismertek: tagadás, harag, alkudozás, depresszió, elfogadás. Talán a tagadáson már túl vagyunk. Egyre többen gondoljuk, hogy elveszíthetünk mindent. A jövő iránti szorongás a világban egyre fokozódik, már-már apokaliptikus méreteket ölt. Radomir Maja képei is ezt az üzenetet hordozzák. Mint a Holle anyó-ban a kemencében sülő kenyerek, maga a Föld üvölt le hozzánk a festményekről: húzzatok ki, húzzatok ki a gödörből, különben szénné égtek, megfagytok, megfulladtok, kicsúszik a lábatok alól a talaj!
„A sors parancsa, hogy ki-ki egymást megértse, s hogyha eljön a Csend, teremjen hozzá nyelv is, közös.” – olvashatjuk Hölderlin Békeünnep című himnuszában. Ezt a gondolatot továbbfejlesztve: a sors parancsa, hogy az ember és mindaz, ami lényének része -- a természeti környezetet is beleértve -- egymást megértse, és ha eljön a nagybetűs csend, teremjen hozzá nyelv is, közös.” Radomir Maja festményei ezt a közös nyelvet teremtik meg, még a Nagy Csend előtt.
Kedves Maja!
Én még reménykedem. Remélem, hogy a festményeid nem egy gyászfolyamat előképei. A te szakdolgozatodat olvasva tanultam meg Szondi Lipót egyik legfontosabb fogalmát: a Pontifex oppositorum-ot. Hogy az olyan állásfoglaló Én-ek, mint amilyen te vagy, „érettségének egy sajátos fokán” hídverőként működhetnek, az ellentétes tendenciák egyesítőjeként. A „hídverő” szeme előtt az Egész lebeg, a részek újraegyesítése. A képeiddel – mint sok más egyéb alkotó tevékenységeddel – ezt a hídverő, áthidaló szerepet töltöd be. Kívánom neked, hogy a művészetterápiás foglalkozásokon, amelyeket tartasz, sok követőre találj. Legyen minél több Pontifex oppositorum a világban, hogy ne az Egész-t szétdobáló Diabolosz hatalma érvényesüljön!
Vajdics Anikó
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
