NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2024-04-26 12:22 Összes olvasás: 71712| 859. | [tulajdonos]: ugyanarról | [tulajdonos]: http://ekultura.hu/2022/06/09/ | 2022-06-22 12:46 | Egyelőre még csak hevenyészett saját írás
F. Melchor narratívája A Hurrikán évada című regénye magyarul megjelent az Európa könyvkiadónál, a Paradájz jelenleg nyomdában.)
Van, aki García Márquezhez hasonlítja (mágikus realizmus), van, aki Juan Rulfóhoz (a szereplők nyelvezetének rekonstruálása), mások Maul Puigot vagy Vargas Llosát emlegetik (az utóbbit a több nézőpontúság miatt).
F. M. bevállalós regényíró. Erőssége: az atmoszférateremtő képesség. Kiérezni a klasszikus mesélő hangot, de egyértelműen saját dialektust teremt. Regényei így állnak a műfajok felett.
Körkörös időben zajlik a történet, visszatérő motívumokkal, variációkkal, szándékosan összekevert idősíkkal, az olvasó helyenként felkapja a fejét: ez már megtörtént vagy még csak most ezután fog megtörténni? Amikor már azt hisszük, túl vagyunk valamin, mintha kezdődne minden elölről, mint a végtelenített felvételeken, de közben új információkhoz is jutunk, de amikor már kezdene kikerekedni a történet, a korábbiaknak ellentmondó részletre bukkanunk. (Lásd: Lázár Ervin: Ha három lábon gyábokorsz. Az elejét és végét tekintve sem kerek és zárt a történet, hanem visszakanyarodik az elejére, és ettől egyfajta tér-időkontinuumba kerülünk. (Azt olvasom, ez a narrációs loop (hurok), végtelen jellel szokták ábrázolni.)
A „valóság” illúzióját mégis fenntartja a szerző, nem teszi idézőjelek közé, mint ahogyan pl. Saramago szokta, aki időről időre kikacsint, és érzékelteti az olvasóval, hogy a szöveget éppen írja valaki, ráadásul másként is írhatná, ha a kísértéseknek engedve más irányba kanyarodna el. Vagy, ahogyan sok posztmodern szerző arra törekszik, hogy a való élet metaforájával egy újabb reflexió adjon a művészetre.
Közeli erőterekkel dolgozik, a középtereket és nagy háttereket úgy láttatja, mint azok a filmek, amelyekben a filmvevő kamera a szereplők háta mögül vagy közvetlen közeléből veszi a jeleneteket. Az ő szemszögükből látunk mindent. A szerző mégsem használ egyes első személyt, úgy „beszélteti” a szereplőit, hogy a gondolataik vagy, ahogyan észlelik a környezetüket és az eseményeket, amelyekbe belesodródnak, egyes szám harmadik személyben fogalmazódnak meg.
Montázstechinája Akutagava Rjunoszuke: A cserjésben (vagy más fordításban: A bozótmélyben,) című novellájára emlékeztet (lásd A vihar kapujában című kötetet, 1922, a japán irodalom egyik leghíresebb darabját és a novella alapján készült filmet: A vihar kapujában-t). [Megjegyzés DOKK-osoknak: Bártfai Attila Márk hívta fel rá a figyelmemet.) A novellában hét szereplő meséli el az említett bűntény körülményeit (köztük az állítólagos tettes és a két áldozat), ám az újabb és újabb beszámolók megismerése után nemhogy tisztulna a kép, hanem egyre kivehetetlenebbé válik. A vallomások egymásnak ellentmondanak, a szereplők úgy ferdítik az igazságot, hogy magukat jobb színben tüntessék fel. A Hurriánok évada hasonlóan sok szereplővel dolgozik, és bár itt tudjuk, ki a gyilkos, a szereplőknek maguk felé hajlik a „keze”, nem is annyira azért, mert hazudni akarnak, hanem mert mindenki a maga pitiáner késztetései felől látja a történteket, a maguk dolgával vannak elfoglalva (a Munra nevű szereplő, aki azzal, hogy már megint langyos a sör, vagy hogy nehogy össze mocskolódjon a furgonja hátsó ülése. Az, hogy közben a hátsó ülésen megerőszakolnak egy kiskorú lányt, vagy megölnek egy embert, az nem jut el a tudatáig. A kormánypárt kampányában is csak azért vesz részt, mert jó kereseti lehetőséget biztosít számára.) A nagy különbség abban van, hogy amíg Akutagava Rjunoszuke egyes szám első személyben mesélteti el a szereplőkkel a történtekről a maguk verzióját, F. Melchor távolít. A szereplői sajátos nézőpontját elfogadja, de azonosulni nem akar velük, és az olvasót sem akarja erre kényszeríteni.
F. Melchor, amikor már hozzászoknánk a gondolathoz, hogy a világ (legalábbis Mexikó) tele van mocsokkal, és mindenki csak azzal van elfoglalva, hogy magát mentegesse, egyfajta deus ex machina-ként becsempész egy Embert, aki beszélget a halottakkal, és megnyugtatja a háborgó lelküket, és ezzel talán az olvasó háborgó lelke is némiképp lenyugodhat. Kuroszawa filmjében is egy deus ex machina érvényesül: a kapu egy sarkában felsíró csecsemő. „Amikor már hozzászoktunk a gondolathoz, hogy minden romlott és hiábavaló, hogy a világ megérett a pusztulásra, Kuroszava csavar még egyet, átértékeli a hazug favágó karakterét, és megmenti őt, megmenti a pap hitét, és megmenti velük együtt az emberiséget.” (Rusznyák Csaba: Kurosawa retrospektív: A vihar kapujában – Geekblog, 2011. dec. 16.) A Hurrikánok évada is úgy ér véget, hogy felsejlik a tabula rasa reménye.
A Hurrikánok évada, akárcsak a Paradájz olyan, mint egy polifonikus zenemű: visszatérő motívumokkal és variációkkal meséli el a témát és a melléktémákat, így egyre többet tudunk meg, de egyúttal egyre jobban össze is zavarodunk, mert az igazságot illetően a szöveg nem ad biztos támpontokat. Ellenkezőleg: az olvasó úgy érezheti magát, mint azok az esküdtek, akikben a tárgyalás folyamán hullámoznak az érzéseik. Hol vádoljuk, hol felmentjük a „vádlottat”, miközben simán előfordulhat, hogy soha nem kerül bíróságra az ügye, mert megússza. Mert a Paradájz főszereplője, Polo csak asszisztált a bűnhöz, akárcsak Munra, a sánta sofőr, a Hurrikánok évadá-ban, aki a gyilkosokat a tetthelyre szállította. Emlékszem, a móri bankrablásnál elég hamar megtalálták az egyik tettestársat, aki állítása szerint ő csak a sofőr volt a bankrablásnál. Mindkét regény egyfajta védőirat, magyarázkodás: a narrátorok megpróbálják elhitetni magukkal, hogy őket csak belerángatták a balhéba, és a történet nagy része ebből a szemszögből van elmesélve: hogyan sodródnak bele az egészbe az akaratuk ellenére. Már, ha lehet azt mondani, hogy van akaratuk, mert lépten-nyomon az derül ki, hogy akarat nélküli antihősökről van szó.
Nyelvezet. F. M. kemény, feszes képeket alkalmaz, a történet mégis hömpölyögve árad. Egyúttal olyan nyelvi labirintust teremt, amelyből a főhősei nem találnak ki, csak az olvasónak adatik meg a közepétől visszafordulva eljutni a bejáratig, és gondolatban újrakezdeni az utazást. Az elbeszélés ritmusa folyamatosan változik. A Paradájz-ban az induláskor a felszínen nyugalom van, az önmagába visszatérő történet végén derül ki, mi forrong a felszín alatt. Addigra a végsőkig fokozza a feszültséget. Amikor az események teljes fordulatszámon pörögnek, a nyelvezet is megváltozik.
A Paradájz és a Hurrikánok évada látszólag krimi, bűnügyi regény, valójában bűnregény bűnhődés nélkül. Részben a Mexikót érrendszerként behálózó országutakon játszódnak, s a bennük keringő vér fertőzött.
Mindkét regény kompromisszummentes. Nem píszí, hogy a gyermeküket egyedül nevelő anyák férfigyűlölőek és gyermekük iránt érzéketlenek, „politikailag nem korrekt”, hogy az ingerszegény környezetben felnövő, szexuálisan túlfűtött kamasz fiú gusztustalanul kövér, nem píszí, hogy a Boszorkánynak gúnyolt, transzvesztita férfi gyilkosai maguk is áldozatok, részben éppen a Boszorkány a áldozatai, aki részben az anyja áldozata, de az meg azért olyan, amilyen, mert valamikor csúnyán áldozattá tették), nem píszí, hogy a kiskorúak saját maguk is részt vesznek elkurvulásuk folyamatában (nem mintha lehetőségük volna nem részt venni benne -- az alternatíva az öngyilkossága vagy az önismeret elaltatása drogokkal, alkohollal).
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
