NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2024-05-05 05:13 Összes olvasás: 72350| 812. | [tulajdonos]: ... | 2022-05-13 11:20 | „Pokoli mulatság úgy járni-kelni idegenben, hogy a szájak lármája közönyösen hagy bennünket, s mi kukán meredünk mindenkire, aki megszólít. Micsoda előkelő magány ez, barátaim, micsoda függetlenség és felelőtlenség. Egyszerre csecsemőnek érezzük magunkat, gyámság alatt. Valami magyarázhatatlan bizalom ébred bennünk a felnőttek iránt, akik bölcsebbek nálunk. Hagyjuk, hogy helyettünk beszéljenek és cselekedjenek. Aztán mindent elfogadunk, látatlanul, illetve hallatlanul.” –írja Kosztolányi az Esti Kornél-ban (Kilencedik fejezet). Már csak az a kérdés, mit tekintünk „idegen”-nek. Idegenben járni-kelni, öt forintért semmit (se) venni.
Anyu ma hajnalban sült oldalasról álmodott. Mama sütötte neki, szép pirosra egy nagy lábasban, de mire evett volna belőle, felébredt. Reggelire megevett egy olivás kiflit, amit még két napja kívánt meg estefelé. A középső húgom élettársa munkaidőben ugrott át vele a nyomdából a kórházba, miután jeleztem a húgomnak, hogy Anyunak hányingere van, és egy kis levesen kívül semmit sem tudtam beleimádkozni még délben sem. Felültetni sem tudtam, pedig óránként kellene ülnie tíz-húsz percet, mert a tüdeje vizenyős lett a sok fekvéstől (hétfőn röntgenezik). Két napjig újfajta antibiotikumot kapott (Rocephim), valószínűleg attól émelyeg. Ma reggel már nem kapott antibiotikumot, a hányingere elmúlt, így (k)úszhatott be az álmaiba a sült oldalas. Süssek neked? Ne süssél, úgyse tudnám megenni, de álmomban megettem volna. Nem élvezted volna, Anyu, álmunkban nem érzünk ízeket, illatokat sem. Én éreztem a sült oldalas illatát. Biztos? Nem biztos, de olyan szép piros volt.
„A démoni legjellemzőbb megnyilvánulási formája a beszéd nélküli működés, a hallgatag cselekvés. Az önmagába zárt magány.” Írja Heller Ágnes (Két epizód Shakespeare és Kierkegaard szellemi kapcsolatáról). Látom magam kívülről. A beszűkült gondolkodás féligáteresztő falait. Ahogy a távoli háború zaját és a madárcsicsergést kiszűrve csak azt engedik át, ami a robotszerű működéshez feltétlenül szükséges. Ma a Tescó-ba menet leszólított egy erdélyi cigányasszony. Ne haragudjál már, csíksomlyói vagyok, nem segítenél megmondani, merre jutok el az állomásig? Először azt hittem, pénzt akar kérni, de a szövege elaltatta az éberségemet: megmondom, bár én sem debreceni vagyok, innen ezen az úton tovább kell haladni egy jó darabig, aztán jobb, ha újra megkérdezi, magyaráztam, és már mentem volna tovább, de az asszony újra megszólított: ne haragudjál már, még akarok tőled valamit kérdezni, mondta, és a szatyrából elővett egy zacskó fehér zoknit. Meg tudtam volna ölni. De csak széttártam a karomat: "köszönöm, nem", és ott hagytam. Este egy csapat szerenádozó gimnazista jött velem szemben, narancssárga virágfűzér lógott a nyakunkban, mint a tahitieknek. Máskor mindig nosztalgiával nézem az érettségizőket: olyan éretlenek! Most teljességgel hiábavalónak éreztem a viháncolásukat.
"Én is éreztem már hajlamot arra, hogy szinte démoni módon kötelezzem magam, hogy erősebb legyek, mint amilyen valójában vagyok". (Søren Kierkegaard)
Sok mindenben kételkedem. Egyben nem: ha anyám vízben fuldokolna, nem adná fel egy pillanatra sem, addig kapaszkodna belém, amíg mind a ketten le nem süllyednénk a tó aljára. Ez persze, csak képletesen igaz, hiszen nem tud kapaszkodni, mert pont a kezét nem tudja használni. De valamije akkor is rám zárulna. Szétnyithatatlanul. Ha életben maradnék is: örökre ott ücsöröghetnék vele a tó mélyén. Talán csak a saját mérhetetlen önzőségem mentene ki onnan.
Azt hittem, fogyni fogok. Első nap nem ettem szinte semmit. Másnap is alig valamit. Harmadnap rászóltam a testvéreimre, hogy legalább addig ne beszéljenek pelenkaügyekről, amíg vacsorázom. Akkor miről beszéljünk, kérdezett vissza a kisebbik húgom. Kint ültünk az udvaron. Lágyan sütött az alkonyati nap. Anyu akkor még a traumatológián feküdt, csak etetési időben járhattunk be hozzá egy-egy fél órára. Jó, akkor beszélgessetek, én bemegyek a házba, mondtam. Hideg volt odabent, és sötét. Egy hét elteltével éppen vacsoráztam, amikor a kisebbik húgom figyelmeztetett, hogy Anyu emésztésének egész hetes alakulását ecsetelem részletekbe menően. Ja, legyintettem, már nem zavar, ha evés közben beszülünk róla; azt is kibírnám, ha hullák között kellene vacsoráznom, sőt, talán még emberhúst is képes lennék enni, csak hogy ne legyen üres a gyomrom. Legalább az ne.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
