NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2024-05-03 09:27 Összes olvasás: 72238| 706. | [tulajdonos]: ... | 2020-04-29 16:33 | Kedves Naplóm! Nagyon bosszant, hogy nem tudom kijavítani a hozzád írt szövegeket, de juszt se halok bele. Ebbe nem.
2020. április 29.
Érdekes, hogy az Audrey Hepburn-rekeszben tároltam a Marnie-t. És nem emlékeztem, hogy Hitchcock-film. A kritika jól lehúzza, mint vulgár-freudista alkotást. Meg, hogy ebben a filmben nyilvánulnak meg leginkább Hitchcock elfojtott vágyai a szép, szőke színésznő, Tippi Hedren iránt, aki nem volt képes viszonozni a vizenyős szemű öreg szenvedélyét, a szerepekre bezzeg szüksége volt, Hitchcock nélkül a semmibe hullt volna. Így is oda hullt végül, de előtte még szárnyalhatott. Megvolt az ára. Mint ahogyan megvan mindig mindennek az ára. Vagy ücsörögsz ölbe tett kézzel, mint itt Anyunál a szomszédban sokan, irigylésre méltóan üres ábrázattal, esetleg dolgozol naphosszat egyik helyről a másikra rakosgatva dolgokat, aztán vissza mindent az eredeti helyére, esetleg egy kicsit arrébb. Mint egy takarítónő, aki nem túl jó megfigyelő. Nem lehet mindenki olyan kifinomultan szemfüles, mint Griet, Vermeer „gyöngyfülbevalós” cselédje.
A takarítónők többsége nem jó megfigyelő. Mama szerintem az volt. A háború idején Nagyváradon szolgált egy családnál. Cseléd a családnál. Jól megfigyelte, és sose felejtette el a harmincezer fős zsidó gettó felszámolását (értsd: azt, ahogyan a háború vége felé, szinte az utolsó pillanatban koncentrációs táborokba hurcolták azt a rengeteg embert, köztük azt a családot is, amelyiknek ő, a mezítlábas cselédlány hordott be szerdánként élelmet a gettóba). A gettóba való titkos bejárkálás közben ismerkedett meg azzal a fiatal kékszemű katonával, aki miatta hagyta ott a háborút Nagyvárad bombázása után, és aki a nagyapám lett.
Hitchcockra visszatérve. Nem tudom, mennyit von le egy alkotás értékéből, ha kiderül (vagy legalábbis gyanítható), hogy elfojtott vágyak lapulnak a háttérben, mint sok árbochoz kötözött Odüsszeusz. Emlékszem, amikor az Alice Csodaországban angol változatát megvettem Londonban egy antikváriumban, Hollandiába „hazafelé” menet a buszon a könyv több oldalas bevezetőjében azt olvastam, hogy a kalandokban, amiket Alice átél, a szerző Lewis Caroll kislányok iránti pedofil vonzalmai nyilvánulnak meg. A kerítés tetején ücsörgő, pipáló hernyó képében, és ahogyan rendszeresen megnőnek és kicsivé zsugorodnak a dolgok. Vagy a nyúlüregben, mint szimbólumban. Érdekes volt ennek a fényében újraolvasni angolul is a mesét, huszonhét évesen már nyugodtan elveszítheti az ember az olvasói az ártatlanságát. De a mű értéke nem csökkent a szememben. József Attila verseit sem nézem le, csak mert tudom, hogy ödipális komplexus áll mögöttük, ja, meg border line személyiségzavar. Levon Pilinszky verseinek értékéből bármit a tény, hogy látensen homoszexuális volt? (Allítólag. Van, aki ezt elképzelhetetlennek tartja, balliberális fantáziálásnak, ó, istenem!).
"A film olyan legyen, mint cipőben a kavics." (Lars von Trier: Járvány) Nem mindegyik film ilyen. A film helyére behelyettesítve a vers szót: nem mindegyik vers olyan, mint a cipőben a kavics. Van, amelyik olyan, mint egy kényelmes cipő. Pont az én lábamra való. Hosszú sétákat tehetek benne, anélkül, hogy beledagadna a lábam, és feltörné a bokám. De olyan is van, ami töri a lábamat. Túl magas a sarka, vagy túl alacsony. Csetlem-botlom benne. Végül leveszem, és mezítláb megyek tovább. Érzem, ahogyan a talpam megkönnyebbülve végiggördül a talajon. Közben el lehet tűnődni azon, hogy szükséges-e ehhez az érzéshez előzetesen a láb gyötrése.
Ahogyan öregszem egyre többször veszem észre magamon, hogy külön agyrekeszekben tárolom a különböző élethelyzeteimhez kapcsolódó információkat, élményeket. Az információk és élmények egy darabig vidáman lubickolnak önálló életük tágas tavában, a külön-külön rekeszekben, amíg szép lassan, el nem indul közöttük a kommunikáció. Az információcsere. Mint amikor a féligáteresztő hártyán keresztül megkezdődik a folyadékok átáramlása egyik edényből a másikba. Másfél hónapja fordítom a Fehér város-trilógia második kötetét, amelyben újra egy sorozatgyilkos szedi áldozatait. Fejezetről fejezetre megismerkedünk többek között egy kislány sorsával, aki ellen valaki (a saját apja) szexuális abúzust követ el.
Tegnap este éjfél után nem sokkal a következő mondathoz érkeztem: „Rebeca lopva a fiú kezére sandított. Nem tűnt veszélyesnek. Viszonylag kicsi, ártatlan gyerekkéz volt.” Hát, persze, jutott eszembe. Ez a kislány aszerint ítéli meg, kiben lehet megbízni, hogy kinek mennyire hasonlít a keze az apjáéra. És eszembe jutott a kb. egy hónapja fordított rész: „A lány mereven nézte az övéhez képest hatalmas kezet. Jól ismerte minden részletét: az inakat, az ereket, a hosszú ujjakat. Kifinomult, tudóskéz volt. Rebeca egy ideje megszállottan figyelte az emberek kezét. Még magának is szégyellte bevallani, de az ismeretleneket aszerint osztályozta, hogy hasonlított-e a kezük az apjáéra. Ha nem, megbízott bennük. Ha igen, nem kaphattak tőle semmi esélyt.”
Megint eltelt két hét. A körmöm növekedésén érzékelem.
Közben a saját családomról mintha elfelejtkeztem volna. Mintha valamit munkával és az írni-írni-írni-val kellene kipihennem. Egy lámpafényes kis szoba a szanatóriumom. Nem biztos. Csak gyanakszom. Hogy soha szabadabb nem voltam, mint most, amikor be vagyok ide zárva, erre a nagyjából 49 négyzetméternyi területre. Voltam szabadabb. Gyerekkoromban, amikor a többiekkel, a húgaimmal és a környék gyerekeivel, akiket magam köré gyűjtöttem (Tóthéktól, Kovácséktól és Marjánéktól), a falu határában bolyongtunk. Egyszer megtisztítottunk egy patakot, ami tele volt falevéllel, kidobott tárgyakkal, mindenféle trutymóval. Egy letört babafejet is találtunk. Hazavittem. Sokáig megvolt. Apám dobta ki, amikor már gimnáziumba jártam.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
