Tegnap Halmosi Sándornál jártam az általa szerkesztett Kolumbiai antológia (Mint a vigyázó istenek arca) bemutatója kapcsán, amin lehet, hogy csak mi ketten leszünk (ismerős helyzet: nyolcadikos koromban az görög-katolikus papné osztályfőnökömmel maradtam így egyedül egy hagyományőrző úttörő-pályázat kapcsán). Csaknem egy órát csúsztam a megbeszélt időponthoz képest. Baleset volt az Alkotás úton, szabadkoztam, több megállót gyalogoltam a szakadó esőben. Sok mindenről beszélgettünk, többek között a közlekedő edényekről (annak kapcsán, hogy Sándornak van egy pálinkakitöltő szerkezete, magyar találmány, igazi hungarikum, ami a közlekedő-edények elvén működik). Nekem erről rögvest Vargas LLosa hasonlata jutott eszembe, amit a Levelek egy ifjú regényíróhoz című könyvében fogalmaz meg: „Két vagy több, különböző időben, térben vagy valóságszinten történő eseménysor, amelyeket egységes elbeszélésbe foglal az elbeszélői akarat, hogy ez a szomszédság vagy vegyülék kölcsönösen módosítsa őket, valami más jelentéssel, légkörrel, jelképiséggel stb. ruházva föl mindegyiküket, amely nem olyan, mintha egymástól függetlenül mesélnék őket. Persze nem elég az egymás mellé helyezés, attól még nem hat ez az eljárás. Az a döntő, hogy „kapcsolat” legyen az elbeszélő közelítette vagy összeolvasztotta két cselekményszál közt a mese szövetében. (…) az egység, amelyet ez az elbeszéléstechnika hoz létre azt kívánja, hogy az így kialakult epizód mindig több legyen, mint alkotórészeinek is összege.” (Mario Vargas Llosa: Levele egy ifjú regényíróhoz, Európa, Bp., 1999., 149. o.)
V. LLosa többek között Cortázar elbeszéléseire hivatkozva írja le ezt a jelenséget, ahol gyakran mitikus síkokkal toldódik meg a „realista” történet. Az Éjszaka, hanyattfekvé-ben pl. „két valóság közelít egymáshoz – a mai kórház és az ómexikói vadon-, mintegy áthatva egymást. Végül a befejezés csúcspontján – ez megint váltás, ezúttal nem csak időbeli, hanem valóságszintbeli is -- egybefolyik a két idő, hősünk már valójában nem a modern városban megoperált motorkerékpáros, hanem egy primitív moték, akinek pillanatokkal azelőtt, hogy a pap kitépi a szívét, hogy kiengsztelje vérszomjas isteneit, sejtelmes látomása támad, jövendőbeli városokkal, motorokkal és kórházakkal.” (uott. 152-153.o.)
A sziget délben-ben (ezt már én teszem hozzá, mert ez a kedvenc Cortázar-novellám), egy légiutaskísérő, miközben italokat és szendvicseket osztogat, arról álmodozik, hogy egyszer elutazik arra a görög szigetre, amely fölött a repülő pontban délben szokott elhaladni. Meg is tervezi az utat, a feltételes mód, amit az író használ, egy idő után átcsap múlt időbe (a spanyol nyelv ezt lehetővé teszi, a magyarban nehéz visszaadni a kétértelműségét), és már ott is vagyunk vele képzeletben vagy a valóságban, ezt a szöveg az olvasóra bízza; a légutaskísérő a homokos tengerpartról látja, hogy lezuhan egy repülőgép, egyetlen utas igyekszik kiúszni a partra, ő beúszik hozzá, hogy a partra segítse. A halászok csak a kiúszni igyekvő alakot látják (tehát mégiscsak képzeletbeli volt a másik valóságsík, de addigra az olvasó már be van húzva történetbe). Mindez délben történik.
Nos, amíg én Halmosival a közlekedő edényekről cseverésztem, a férjem a János kórházban feküdt. Oda szállították be a mentők, miután az Alkotás úton egy fiatal szaúd-arábiai diplomata dzsipjének farának keresztben neki szaladt. A férjemet tetőtől talpig átvizsgálták a kórházban, megállapították, hogy semmilyen belső sérülése nincs, megvédte a légzsák. Akik látták az esetet egyértelműen mellette tanúskodtak. A szaúd-arábiai diplomata unta a pirosban való ácsorgást, és az előtte álló autókat megelőzve át akart hajtani a kereszteződésen.
És én láttam a villogó lámpájú rendőrautókat, a tűzoltót is, amint egy összeroncsolódott autót lehúz a villamossínekről. És simán elsétáltam mellette. Ez nem hagy nyugodni. Hogy végig képes voltam egy másik valóságban létezni.
Mint a vigyázó istenek arca – Kortárs kolumbiai költők antológiája Kötetbemutató beszélgetés a 27. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon
Szeretettel meghívjuk a Petőfi Kulturális Ügynökség és a PesText közös rendezvényére, a Mint a vigyázó istenek arca című kortárs kolumbiai antológia bemutatójára szeptember 30-án 14.00 órától a Millenáris Park D épületében, a Kner Imre teremben.
Az antológiáról és a húsz kortárs kolumbiai költő műveiről Halmosi Sándor beszélget a kötet három fordítójával, Bakucz Dórával, Horváth Eszterrel és Vajdics Anikóval.
Helyszín: Kner Imre terem, Millenáris D épület Időpont: 2022. szeptember 30. 14.00
1998-ban alapítottam a betéti társaságomat, amit a kedvenc Borges-novellám nyomán Alef-nek neveztem el. ALEF-98 Fordító, Oktató és Szolgáltató Betéti Társaság. 24 év (csaknem negyedszázad) elteltével fel kell számolnom a cégemet. Végelszámolás. Micsoda szó! Mint a kivégzés. Fegyvert vállhoz! Tűz! Fél méter távolságból, mint Goya Május harmadika című képén a Puerto del Sol-i csata túlélőire. Hívom az ügyvédnőt, akit akkor ismertem meg, amikor (nem kevés pénzért) kötelezően társasági szerződést kellett módosítanom. Már ne az Újlipótvárosban keressen, figyelmeztet, az iroda új helyre költözött. Ma van a napja, hogy hulla lesz az Alef-ből, az Uzsoki utcában, ott, ahol 58 évvel ezelőtt születtem.
Apai nagymamám, Annuska, rendszeresen elvitt engem a máriapócsi zarándoklatra. Ott láttam először igazi koldust. Féllábút, félkezűt, fekélyes testűt, talán még bélpoklost is, bár fogalmam sem volt akkor még, mit jelent bélpoklosnak lenni. Egy teherautó huzatos platóján utaztam egy sereg kövér nénivel, rajtam kívül nem volt más gyerek, talán még Bogdán Jancsi és Antal Peti lehetett velünk; mindkettővel egy osztályba jártam, hittanra is együtt mentünk, Peti szegről végről rokonom volt, Jancsi miatt évekig csúfoltak az osztályban, mert óvodában egy lakodalmas előadáson, ő volt a férjem. Fáztam a teherautón, hajnalban indultunk és késő este értünk haza; Anyu a legszebb nyári ruhámba öltöztetett, mire hazaértem, a térdig érő fehér harisnyám fekete volt a füsttől és portól. Fullasztó meleg volt Máriapócson és soha nem látott, többezres tömeg. De Vajdics mamától kaptam fagyit, az jó volt; délben egy fa alatt plédet terítettünk a fűre, és rántott húst ettünk. Mézeskalácsszívet vittünk haza a szüleimnek, a húgaimnak mézeskalács-olvasót, az enyémet útközben megehettem. Az ezévi máriapócsi zarándoklat (Nagyboldogasszony-búcsú) most zajlik, ebben a pillanatban. A tévéből kell megtudnom. Énekelve olvassák fel az Evangéliumot, és tulajdonképpen az egész liturgia egy énekelt párbeszéd, mintha a földi és az égi hangok felelgetnének egymásnak. Mindig összeszorul a szívem, amikor hallom. Hiába lettem az eszemmel református, a zsigereim szerint görögkatolikus maradtam. És az is maradok, amíg a Mi atyánkban és a Hiszek egy-ben bizonyos szavakba belebotlok, mert amint helyett miképpen-t, eljön helyett eljövend-et, élők helyett elevenek-et, eltemették helyett eltemettetet-et akarok mondani.
Anyu egészen jól megtanult a bal kezével bánni. Telefonálni is tud, órákat beszélget. Szörnyű, borzasztó, hallom Marika néni hangját, akinek a lába fáj évek óta, a lánya ápolja, és mivel jól beszél angolul és németül (évekig élt Svájban az interpolos férje oldalán, akitől aztán elvált) közben szakfordításokat vállal, hajnalokba nyúlóan dolgozik. Szörnyű, sopánkodik Marika néni, az ember nem lehet otthon a saját otthonában, idegenek matatnak benne. Először azt hiszem, magáról beszél, aztán rájövök, hogy arra reagál, amit Anyutól hallott, hogy ez se jó, meg az se jó, K.-vel is mennyi baj van. K. a szociális gondozó kislány, akit én kifejezetten kedvelek, öröm nézni, ahogyan Anyu körül tesz-vesz, ismerek más huszonéves lányokat is, és bizton állíthatom, hogy nem mindenki lenne képes arra, amire ő. De Anyu, most, hogy már jobban van (ezerszer jobban, mint három hónapja, amikor a húgaimmal már a nekrológját írtuk), a kákán is csomót keres. Rajtam is, minden mozdulatomon, amikor havonta egyszer egy hétvégét nála töltök. Előttem van az Anyám és más futóbolondok-ból a jelenet, amelyben „anyám” (miután a lánya megeteti, tisztába teszi, beszélget vele stb.) az ágyon imádkozva panaszkodik a képzeletbeli rendőrnek: Felneveltem két gyermeket, etettem, itattam, iskoláztattam őket, ők meg kiraktak az utcára. Csavargó asszony lett belőlem mit csináljak, rendőr úr?” Szörnyű, borzasztó.
Nincs jobb ötletem, meséltetem Anyut. A gyerekkoráról. (Lásd Anyu mesél -- naplót. Hamarosan.)
A DOKK is mintha egy ilyen nyavalygó, sopánkodó öregasszony volna. "pedig basszátok már meg, mind arról beszéltek, hogy évtizedek óta együtt vagytok az asszonnyal, hát fogjatok kezet" (az univerzum szélén).
Nekem anyámmal kapcsolatban nincs jobb ötletem, meséltetem. A gyerekkoráról. Arról hajlandó.
Ruhástól léptem a medence vizébe. Akkor még annak látszott: folyosószerűen előrenyúló, keskeny úszómedencének. Hú, de hideg, kiáltottam fel, amikor a víz már a derekamig ért, de nem fordulhattam vissza. Úsznom kell minél előbb és minél gyorsabban, gondoltam, különben megfagyok. Egy nagytestű férfi ácsorgott előttem, rá kellett szólnom, hogy engedjen előre. Nyakig merültem a medencében, ami addigra sodró vízű, széles folyóvá változott, és tele volt mindenféle mocsokkal, mint egy szennyvízcsatorna. Ki akartam szállni, de amikor kiemelkedtem a vízből, észrevettem, hogy nincs rajtam ruha. Formás, kerek melleim voltak, és fiatalnak látszott a testem, mintha nem is hozzám tartozott volna, csak megelevenítettem volna valamit, egy festményt vagy szobrot, egy szép műalkotást, amit igazán meg lehetett volna mutatni a világnak, nem lett volna rajta mit szégyellnem, én mégis ijedten bújtam vissza a vízbe. Nyálkás, rothadó, alaktalan szürke valamik úsztak el mellettem. Döntenem kellett: vagy felvállalom a meztelenségemet, vagy ott maradok a mocsokban. Talán örökre.
