NAPLÓK: Ollram Csaba Legutóbbi olvasó: 2024-04-22 15:25 Összes olvasás: 22963| 122. | [tulajdonos]: 2018.12.16 | 2018-12-16 20:10 | fordított mese...
- egyszer még. mondtam.
egyszer majd, gondoltad.
egyszer majd, gondoltam.
- soha. mondtad magadban.
egyszer volt, holnem volt... | |
| 121. | [tulajdonos]: 2012.12.06 | 2018-12-06 22:07 | világvége...
ha a kurvák ingyen basznak, s hatalma lesz minden fasznak, politikusnak és papnak, meg akik a dombon laknak, akkor végre, ránk kacsint a világvége... | |
| 120. | [tulajdonos]: 2018.11.14 | 2018-11-14 22:58 | mikor utoljára találkoztunk megkérdezted, hogy tényleg beteg vagyok-e?
- csak, mint az ország. válaszoltam.
- azt mondják, hogy meg fogsz halni.
- mindannyian meg fogunk.
- de te hamarosan.
- hát ami azt illeti, még sohasem álltam ilyen közel hozzá.
- nem félsz?
- nem tudom. még nem gondolkodtam rajta. de szerintem ha itt lesz az idő félni fogok. azt mondják, akkor mindenki fél. addig is rendet teszek magam körül, és szeretnék még leírni néhány gondolatot, csak nem tudom, hogyan kezdjek hozzá.
bólogattál, mintha értetted volna. én meg azon gondolkodtam, hogy mi rosszabb, önmagunk becsapása, vagy mások áltatása?
Lucius Flavius boldog ember volt, státusza szerint szabad római polgár. bár a szabadsága szemmel láthatóan, az idő múlásával, és a kenyér adagokkal együtt zsugorodott. soha nem vágyott pávanyelvre füge ágyon, sem tüzes mézes borokra. káposztát vagy babot evett és többnyire vizet ivott félhomályos tavernákban.
a császár uralkodása első éveiben kereste népe kegyeit. ajándékokat osztott, és birodalma legkiválóbb gladiátorait, és legkülönlegesebb állatait hozatta az anfiteátrumokba, és a legbővérűbb kurváit a római kuplerájokba, hogy megnyerje jóindulatát.
Lucius Flavius nem sokat tudott Senecáról, de látta égni Rómát, és hallotta szavalni a császárt. látta Pétert fejjel lefelé lógni a kereszten, és elhitte, hogy a keresztények gyújtották fel a várost. elhitte, mert elhitették vele, hogy ők Róma és a rómaiak ellenségei.
azt mindenki tudta, a császárról, hogy képtelen betelni saját magával, és csodálatosnak hitt művészi képességeivel, hogy denariusok millióit, százmillióit herdalja el fékevesztett orgiákon és lakomákon, hogy az esztelen költekezéseit törvénytelenül kivetett adókkal finanszírozza. de mindenki hallgatott, mert rettegtek a haragjától, és a véres megtorlástól.
aztán Róma rajongása kimerült, a császár figyelme pedig kelet felé fordult, és a hellének lettek művészetének kiválasztottjai. őket halmozta el figyelmességével, ajándékaival, és adómentességgel. a birodalom közben az összeomlás szélére sodródott. a megalázott Róma végül szembefordult zsarnokával, a félelem átcsapott gyűlöletbe. és ha valakit sokan gyűlölnek, annak a bukása elkerülhetetlen. a császárt a szenátus halálra ítélte. mikor rettegve a számonkéréstől, tőrét a saját torkába döfte, Róma már csak árnyéka volt, korábbi önmagának.
Lucius Flavius 54-ben még boldog, szabad római polgár volt, 60-ban szabad római polgár, 65-ben római polgár, 68-ban pedig már csak római.
hát ma ennyit a halálról... | |
| 119. | [tulajdonos]: 2018.11.05 | 2018-11-05 20:27 | temetők, remegő gyertyafények, mint összekócolódott vektorok, melyek eredője mély titok. illatok, képek és dallamok, amik az agyamba égtek. éjszakában vibráló fénycsíkok, arcok és gondolatok. zsebben talált gyűrött papírok, rajta fél mondatok. és sóhajok. barátok, akik már odaát vannak. átvirrasztott éjszakák, és üres nappalok. elhallgatott kérdések és félbe hagyott válaszok.
figyelem az ajtóréseken átszivárgó csöndet, melyek mögött szorgos kezek a semmi térképeit rajzolják. ismeretlen tengerek kontúr nélküli szigeteit. sosem volt és sosem lesz városokat. utakat amelyek nem vezetnek sehova, de szövevényes hálózatuk a végtelenség illúzióját keltik bennünk.
sokan kétségbeesve, szűkölve keresik Istent az utolsó órán, és nem tudják, hogy ott lakott a szomszédban. Ő volt az öreg néni, aki nem tudta felvinni a pincéből a tűzifát, és már a sarki kisboltba sem tudott lemenni azért a fél kiló kenyérért, amit egy álló hétig evett. Ő volt a koldus, akin közönyösen átléptetek és felrúgtátok a bögréjét, a pénztárosnő, akit lekurváztatok, és én voltam, aki részegen próbáltam elmagyarázni nektek, hogy az üres frázisoknál sokkal többet ér az őszinteség, a létezés tétova szárnycsapásai.
állok a gyertyafényes temetőben, körülöttem halottak szanaszét, és én élni tanulok.
nincsen szavam, és nincsen könnyem, csak az üresség lett sűrűbb bennem... | |
| 118. | [tulajdonos]: 2018.10.25 | 2018-10-25 23:49 | törpeségem igaz története...
egyszer valaki egy poharat tett elém az asztalra. talán az élet vize volt benne, talán halálos méreg. nézegettem, és azon tűnődtem, meg merjem-e inni. vártam. nem mozdultam. először azt gondoltam, hogy ez puszta óvatosság részemről, ezt diktálja az életösztön, de most már biztosan tudom, hogy gyávaság volt. aztán mikor úgy éreztem, hogy bármi is van benne, meg kell innom, mert gyötör a szomjúság, a pohár után nyúltam. de hiába, nem értem el. rövidek lettek a karjaim. kétségbeesetten nyújtózkodtam, körmeim az asztal lapjába vájtam. mindhiába. éreztem egyre kisebb leszek. lassan zsugorodom. most ott van előttem egy pohár víz, és miközben vágyakozva bámulom kiszáradt torokkal, tudom jól, hogy szomjan halok... | |
| 117. | [tulajdonos]: 133 | 2018-10-07 14:58 | | azok az ördögök, már rég ott vicsorognak a falakon... | |
| 116. | [tulajdonos]: 2018.ü9.28 | 2018-09-28 23:43 | a válla fölött visszanézett. megsimogatta szemével a táblákat. szerette őket. alul a zománcozott, „tiszta udvar, rendes ház”, fölötte gyalult, lakkozott, nagy-magyarország alakú deszkán, „Szabadság utca 20”. ezt ő csinálta. a betűket pákával égette a fába. behúzta maga után a kiskaput, cigarettát tett a szájába, és elindult a kocsma felé…
a férfi hátán hátizsák. mindkét kezében egy-egy kézitáska. a testtartásából ítélve nehezek. mellette egy tíz évforma fiúcska lépdel. a nő a két kicsivel néhány lépéssel lemaradva mögöttük. negyedórája szállhattak ki a kamionból. a sofőr mielőtt elhajtott volna, egy kockás füzetlapot nyomott a férfi kezébe, egy rendszámmal, és egy térképet helyettesítő rajzzal. most elmélyülten forgatta a kis papírt, próbált valami viszonyítási pontot találni, ami alapján eligazodhat. amikor meglátta a rég elhagyott téglagyár megdőlt kéményét, elindult…
a kocsma csaknem üres volt. szürke, mocskos falai a régi szép időkre emlékeztették, amikor még vágni lehetett a söntésben a füstöt. most már csak a „kerthelyiségben”, a budi mellett szabad rágyújtani. ahogy a napsütésből belépett a félhomályba hunyorognia kellett. körülnézett. Z-t kereste a tekintetével, akivel megbeszélték, hogy itt találkoznak. kért egy fél vegyest, meg egy korsó sört. a pálinkát egyből fölhajtotta, majd a sörrel a kezében kilépett a kocsma elé. Z éppen akkor támasztotta a falnak a biciklit. lekezeltek. – megjöttek? kérdezte Z-t. – igen. egy órája érkeztek és hajnalban mennének tovább. biccentett, - jól van, akkor 11-kor a téglagyárnál. Z felült a biciklire. sietett még meg kellett etetnie a teheneket…
az úttal párhuzamosan mentek, a fák takarásában. a kicsik nem voltak nyűgösek, hozzászoktak már a gyalogláshoz és a bujkáláshoz, esőben, napsütésben, és bármelyik napszakban képesek voltak akár tíz kilométereket is megtenni. most már csak addig a furcsa épületig kell eljutniuk, ahol az a ferde kémény áll. hajnalig még aludni is tudnak. aztán ha időben megjön a kamion, és szerencséjük van, holnap este már Münchenben lesznek…
az órájára nézett. fél tíz. öltözködni kezdett. a felesége töltött neki egy kupica pálinkát.
– hideg van, meg ne fázz.
felhajtotta és kiment a kamrába. a padláslépcsőbe vert szögről leakasztotta a tarisznyáját. a régi stelázsihoz lépett. a szögbelövőt amit a disznóöléseken használt, azzal szokta fejbe lőni az állatokat, a tarisznyába tette. három patront pedig a zsebébe süllyesztett. a fűnyíró damilból a bicskájával lenyisszantott egy méteres darabot, az ujjaira tekerte, és azt is zsebre vágta. aztán a vállára vette a tarisznyát, lekapcsolta a villanyt, és elindult…
a férfi egy vizes palackot és egy kis kendőt vett elő az egyik táskából. a kendőt megnedvesítette, és megtörölte a kezét és az arcát, végighúzta a haján, majd a kendőt a nő felé nyújtotta. a nő megismételte a mozdulatsort, és a gyerekeket is megtisztította. a testek már készen álltak az imára…
a téglagyár az úttól vagy száz méterre állt. a kemencéit már több mint húsz éve fűtötték fel utoljára. vakolatlan téglakerítése, több helyen leomlott. az udvarban méteres gaz, akác és a bodza. a rozsdás, megbillent csillékben esővíz. kicsit előbb érkezett, de nem akart rágyújtani, nehogy a gyufa lángjával felhívja magára a figyelmet. Z. olyan halkan és olyan hirtelen lépett mellé a sötétben, hogy összerezzent. – a fal mellett alszanak, suttogta. előkotorta a zsebéből a damilt és Z. kezébe nyomta.– nehogy kiabáljanak. majd elővette a szögbelövőt és belehelyezett egy patront. a kerítés mellett osontak, befordultak a leszakadt kapu mellett, és majdnem belebotlottak a férfiba, aki a hátát a téglafalnak vetve, félig ülve aludt. mellette jobbra a táskák és a hátizsák, balra a gyerekek. a két kicsi egy hálózsákban. a nagyfiú egy másikban. a nő vagy öt méterrel arrébb, egy bodzabokor alatt feküdt. keze a feje alatt. az alvó férfi mellé lépett. a keze remegett amikor a homlokához illesztette a szögbelövőt. meghúzta az elsütőbillentyűt, a férfi teste megvonaglott de fel sem jajdult. az orra körül két oldalt végigfolyt a vér és a mellére csöpögött. a torka kiszáradt, az inge az izzadságtól a hátához tapadt. miközben újratöltött, látta, hogy Z. a fiú nyaka köré tekeri a damilt, és megfeszíti. a fiú fuldokolva rúgkapálni kezdett. a zajra a nő fölébredt és felkönyökölt, de mielőtt sikíthatott volna, a halántékába fúródott a speciális szög. émelygett a gyomra, hányinger környékezte. nem látta, de tudta, hogy Z. a két kicsit is megfojtotta.
gyors léptekkel indultak vissza a falu irányába. egymás mellett mentek, de nem szóltak egymáshoz. a régi tsz majornál elváltak. az utat hazáig szinte futva tette meg. lassan nyomta le a kilincset és nesztelenül lépett a szobába, hogy a kislányt föl ne ébressze. a tölgyfa komódon kitapogatta a pálinkásüveget, és meghúzta, aztán ruhástól befeküdt az ágyba…
pirkadatkor egy kamion állt meg az úton a téglagyárral egy magasságban. egy percig várt, majd röviden megnyomta a kürtöt. miután semmi nem történt, a sofőr szentségelve kiugrott a kocsiból, és gyors léptekkel elindult a kapu felé. a férfit vette észre először. a vér már az arcára száradt. – a kurva anyjukat, szaladt ki a száján. elbaszták a tizenkétezer eurómat. megfordult és a kamionhoz futott. felmászott a fülkébe és beletaposott a gázba…
korán kelt. úgy ahogy volt kiment és megetette a jószágot, aztán lezuhanyozott. a felesége az ünneplő ruháját rakta a székre. a kávét az asztal sarkára tette. a kislányra is az ünneplő ruhát adta, és szalagot kötött a hajába. sietniük kellett, hogy el ne késsenek a reggeli miséről. a templomban kerülte Z. pillantását, de kifelé menet odahajolt az asszonyhoz és halkan azt mondta: - ma szépen prédikált a plébános úr… | |
| 115. | [tulajdonos]: 2018.08.25 | 2018-08-25 22:12 | 60
Istennek komoly tervei voltak velem. gyerekkoromban üzeneteket küldött, aztán belátta, hogy rossz helyen kopogtatott, és hagyta a fenébe az egészet. azt hiszem, mostanra már bizonyossá vált, hogy Isten is meg én is, egészen mást gondoltunk egymásról.
életemben rengeteg hülyeséget csináltam, amik idővel vagy visszahullottak a fejemre, vagy elfelejtődtek. sok dolgot a mai eszemmel már nem tennék meg, sok dolog miatt pedig szégyellem magam, de olyan egy sincs, amit ne vállalnék föl, amit ne tekintenék magaménak. nem mintha büszke volnék rá, de a balfaszságaim, a hülyeségeim, a gyengeségeim is én magam voltam és vagyok.
azt hiszem a céltalan őszinteség éppen annyira kiábrándító, mint amilyen visszataszító a tudatos hazugság. sokáig nem tudtam, hogy hazudni nem csak úgy lehet, hogy valótlanságokat állít az ember, hanem úgy is, ha elhallgatja az igazságot.
mindig a gyávák kérkednek a bátorságukkal, a buták az eszükkel, a kurvák az erényességükkel, a hazugok az őszinteségükkel, és a hitetlenek a hitükkel.
a romantika egy kényes jószág. sokkal jobban érzi magát nagy fehér autókban elterülve, mint bicikli kormányokba kapaszkodva. eltévedtem. súlyos vértekbe bújtatott, mozgásképtelen szerelmem, könnyűlovas kurvaságod, egyetlen jól irányzott döféssel leterítette. egy kihúzott fog, vagy amputált végtag fájdalmát hívják fantomfájdalomnak. már régen leszakadtál rólam, de még mindig fájsz. idővel a buja erotikus vágyak, kínzó intellektuális sóvárgássá lényegültek át, és már semmi sem olyan bizonyos, mint a bizonytalanság.
a barátság egy életre szól. ha egy barátodban csalódsz, ezért kicsit bele is halsz. a barátok bizalmával nem, hogy nem illik visszaélni, hanem egyenesen tilos. a barátság felelősség! akinek nincsenek barátai, az magányos marad akkor is, ha egy városnyi embert ismer. a hamis barátságok úgy oldódnak fel az időben, mint az emberhús a vitriolban. majd lefolynak a felejtés csatornáiba.
kézen fogom az igazságot, és magammal hurcolom a szobámba. magunkra zárom az ajtót, és megpróbálom elmagyarázni, hogy fontos számomra. elhúzza a kezét és azt mondja, nehogy azt gondoljam róla, hogy egy ócska kurva.
én nem értem ezt a világot, ez a világ meg nem ért engem. idegenek vagyunk egymás számára. két film pereg bennem párhuzamosan, folyamatosan. a valóság, és a vágyaim kópiája. néha szürreálisan átölelik egymást, összefonódnak, néha pedig eltávolodnak egymástól.
meg vagyok róla győződve, hogy több idősík létezik, mert legkevesebb egyben már biztosan meghaltam.
egy templomot kifordítani, nem könnyű feladat. az égre freskókat festeni különösen nehéz. mégis annak a sok millió szerencsétlennek a látványa a legfájdalmasabb, akik köré falakat emelt a reménytelenség, akiket bezártak önnön butaságuk mögé, és most, egymásba kapaszkodva próbálnak találni egy utat.
az Igazság aludt, koszlott ruhái alatt, hervadtak fonnyadt bájai, fájdalom tapadt püffedt hasára, törötten csüngtek le szárnyai. a Valóság durván a torkára térdelt, fogatlan szájából a sóhajok, úgy szálltak föl, mint ősi átkok, vagy rég elfelejtett dallamok. a távoli múltból ismerős arcok révedtek némán a semmibe, mint szentképek a tisztaszobákban, nem néztek soha senkire. az emlékeim úgy szórtam széjjel, mint nyár esti szellő a dögszagot, még fogom a kezed, bár már nem tudom meddig, és fogalmam sincs, hogy hol vagyok. a Hazugság közben kéjekben gázolt, dicsfény övezte, s áhítat, gyilkolt és rabolt amerre járt, de nem készült ellene vádirat. ostobák, és gyávák ünnepelték, nem látták felvarrt ráncait, meggyalázott álmainkon lejtette, megvadult táncait. minden az enyém! ordította, gonoszságával kérkedett. amihez nyúlt, amire nézett, mindent megmérgezett. én csak álltam némán és néztem őket, a haldoklót meg az ördögöt, és nem értettem, hogy mi történik, a kulisszák mögött.
a vesztes háborúknak is vannak hőseik... | |
| 114. | [tulajdonos]: 2018.07.22 | 2018-07-22 13:40 | 59
éveken keresztül hajkurásztam önmagam, turkáltam a múltamban, mint egy szennyesládában, próbáltam magyarázatot találni a kialakult helyzetre, beilleszteni a magamról alkotott képet, a fantáziám koordinátái közé.
most ajándékba adom ezt a pántlikával átkötött semmit. a gondolatot, ami megfogalmazhatatlan, még csak körül sem írható. egy biztos, én vagyok, ennek a képlékeny szarkupacnak a közepén, és várom, hogy az általam megkomponált labirintusból egyszer kitaláljak. ez nem lesz könnyű, mert az intuícióim és emócióim mindig felülírták az értelem racionalitásait.
miközben az emlékeim között kutakodtam, nem csak az idő fordult meg. felszakadt sebeimből a vér az ereimbe szivárgott vissza, majd a szívemben egyetlen kérdőjellé fogalmazódott meg.
a lelki púposság és az erkölcsi sántaság, önvádban és bűntudatban kristályosodott ki. a tehetetlenség, pedig teljesen elbizonytalanított. már régen nem vagyok ura az életemnek. hazug politikusok, egy közönyös és szervilis társadalom, a butasággal jóllakatott reménytelenség szervezik akkurátusan a mindennapjaimat.
felkészültem mondhatnám. nincs bennem félelem. csak kérdésekkel vagyok most is teli. mindig vágytam rá, hogy megismerjem magam körül a világot. az embereket, a dolgokat, az érzéseimet, mások érzéseit, és ezek vetületeit. de valószínű, hogy ebben sem voltam kitartóan következetes, mint általában semmiben, mert még önmagam megismerésével is adósa maradtam magamnak.
úgy gondolom, a boldogtalanság az illúziók, és a beteljesületlen vágyak megtestesülése, és mint ilyen, nagyon visszataszító tulajdonság...
| |
| 113. | [tulajdonos]: 2018.07.17 | 2018-07-17 22:04 | vajon lehet-e valaki annyira fontos saját maga számára, hogy mások fontosságáról nem vesz tudomást? létezhet-e olyan helyzet, amikor az egoizmus már irritálóan bántó, amikor a saját hangunktól nem halljuk meg másokéit, és egyedül kitöltjük a rendelkezésre álló összes teret?
a minap egy Balaton-parti településen beszélgettem egy kutyatulajdonossal, aki egy 16 éves pulinak a gazdája. a kutya eredetileg a feleségéé volt, de miután meghalt, rá maradt. a férfi külföldi üzleti útjaira is mindig magával viszi, mert nincs senki akire rá tudná-, vagy rá merné bízni. Európa, Amerika, Ázsia. az eb többet utazik, mint egy futballcsapat. de ugye ahogy az emberi élet véges, úgy az állatok sem élnek örökké. meséli a gazda, hogy tavaly, annyira leromlott a kutya állapota, hogy egy héten át infúziót kapott. minden nap négy órán keresztül tartotta az ölében, amíg a folyadék lecsorgott.
a puli egyébként meglepően fürge és éber volt. minden mozdulatunkat lereagált. szagmintát vett, érdeklődött. szóval úgy viselkedett, mint egy teljesen egészséges állat. álltunk a teraszon, alattunk a Balaton, és azt mondta az ember, hogy odaadná a házat a telket, (ami kb annyit ért mint az utca ahol lakom) ha azzal meghosszabbíthatná a kutyája életét. nem tudom miért, de elhittem, hogy komolyan gondolta.
a hétvégén meglátogattam egy jó barátomat. beszélgettünk, sétálgattunk, aztán régi fényképeket mutogatott a nagyszüleiről, a faluja elöljáróiról, régi épületekről. az egyik szobában egy páros portré az apai nagyszülőkről. fiatal pár simul össze magyar népviseletben. a barátom mosolyogva mondja, a nagypapa tót, a nagymama sváb. anyai öregapja akinek a képe egy másik szobában lóg, meg bolgár. a barátom ennek ellenére tősgyökeres magyarnak vallja magát. számára ez sohasem volt, és nem is lehet kérdés.
arra gondolok, hogy az én apai nagyapám is német anyanyelvű volt, az anyukája egy szót sem tudott magyarul. mégsem fordult meg soha a fejemben, hogy valaki is emiatt megkérdőjelezhetné a magyarságomat. aztán tovább haladtam e gondolat sor mentén. a nagy fiam most Németországban él, és valószínű, hogy ott megtalálta az új hazáját is. neki még erős magyar identitása van, a felesége is magyar. otthon kizárólag magyarul beszélnek, de a születendő gyermekei valószínű már magyar anyanyelvű német állampolgárok lesznek, és a következő generáció pedig nagy valószínűséggel már megint csak németül beszél. mint annak idején az én dédnagymamám.
vajon mi a barátommal, akkor csak átszálló jegyet váltottunk, és próba magyarok voltunk? nem hiszem. abban viszont majdnem biztos vagyok, hogy Ő is és én is, jobban ismerjük a magyar történelmet, irodalmat, művészeteket, mint azok, akik előszeretettel bélyegeznek meg másokat a származásuk miatt, és vonják kétségbe magyarságukat, németségüket, franciaságukat.
életünk a kölcsönös (és kényszeres) bizalom alapjaira épül. megbízunk a tanárban, hogy csak jóra tanítja a gyerekeinket, az építészben és a kőművesben, hogy megtervezik és felépítik a házainkat. az orvosban, hogy gyógyít bennünket. a buszsofőrben, a mozdonyvezetőben, a pilótában, hogy elvisznek minket "A"-ból "B"-be. a pékben, hogy nem köp bele a kenyértésztába. a családunkban és a barátainkban, hogy vállalnak bennünket az összes hülyeségünkkel együtt. és természetesen bizalommal fordultunk a politikusaink felé is. egy ideig.
nagy kérdés viszont a továbbiakban az, ha nem tudunk megbízni abban, azokban, akik egy országot irányítanak, a hogyan bízhatunk meg egymásban? hiszen itt jóval többről van szó, mint az életünk. múltról, jelenről, jövőről. hazáról vagy hazátlanságról. békéről, vagy háborúról. emberségről vagy embertelenségről.
vannak dolgok, amiket csak megfelelő távolságból láthatunk igazán. hiába állunk a Kheopsz piramis vagy az Eiffel-torony lábánál, csak a hatalmasságukat érezzük, ami szinte agyon nyom bennünket, de ahhoz, hogy képesek legyünk befogadni a látványt is, és csodálni tudjuk őket, el kell távolodnunk tőlük. szükségünk van egy optimális látószögre, ahol a szemünk és az elménk is képes valós képet alkotni.
én egy ideje próbálok hátrálni, hogy megláthassam ennek a rendszernek, amit állítólag nekünk és értünk építenek, a nagyszerűségét, de ugyanúgy nem látok semmit, mint amikor ott álltam a közvetlen közelében. lehet, hogy bennem van a hiba?
u.i.
nekem nem az hiányzik, ami voltál, hanem az, ami lehettél volna... | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
