NAPLÓK: Ollram Csaba Legutóbbi olvasó: 2025-01-30 22:53 Összes olvasás: 23847| 127. | [tulajdonos]: 2018.07.17 | 2018-07-17 22:04 | vajon lehet-e valaki annyira fontos saját maga számára, hogy mások fontosságáról nem vesz tudomást? létezhet-e olyan helyzet, amikor az egoizmus már irritálóan bántó, amikor a saját hangunktól nem halljuk meg másokéit, és egyedül kitöltjük a rendelkezésre álló összes teret?
a minap egy Balaton-parti településen beszélgettem egy kutyatulajdonossal, aki egy 16 éves pulinak a gazdája. a kutya eredetileg a feleségéé volt, de miután meghalt, rá maradt. a férfi külföldi üzleti útjaira is mindig magával viszi, mert nincs senki akire rá tudná-, vagy rá merné bízni. Európa, Amerika, Ázsia. az eb többet utazik, mint egy futballcsapat. de ugye ahogy az emberi élet véges, úgy az állatok sem élnek örökké. meséli a gazda, hogy tavaly, annyira leromlott a kutya állapota, hogy egy héten át infúziót kapott. minden nap négy órán keresztül tartotta az ölében, amíg a folyadék lecsorgott.
a puli egyébként meglepően fürge és éber volt. minden mozdulatunkat lereagált. szagmintát vett, érdeklődött. szóval úgy viselkedett, mint egy teljesen egészséges állat. álltunk a teraszon, alattunk a Balaton, és azt mondta az ember, hogy odaadná a házat a telket, (ami kb annyit ért mint az utca ahol lakom) ha azzal meghosszabbíthatná a kutyája életét. nem tudom miért, de elhittem, hogy komolyan gondolta.
a hétvégén meglátogattam egy jó barátomat. beszélgettünk, sétálgattunk, aztán régi fényképeket mutogatott a nagyszüleiről, a faluja elöljáróiról, régi épületekről. az egyik szobában egy páros portré az apai nagyszülőkről. fiatal pár simul össze magyar népviseletben. a barátom mosolyogva mondja, a nagypapa tót, a nagymama sváb. anyai öregapja akinek a képe egy másik szobában lóg, meg bolgár. a barátom ennek ellenére tősgyökeres magyarnak vallja magát. számára ez sohasem volt, és nem is lehet kérdés.
arra gondolok, hogy az én apai nagyapám is német anyanyelvű volt, az anyukája egy szót sem tudott magyarul. mégsem fordult meg soha a fejemben, hogy valaki is emiatt megkérdőjelezhetné a magyarságomat. aztán tovább haladtam e gondolat sor mentén. a nagy fiam most Németországban él, és valószínű, hogy ott megtalálta az új hazáját is. neki még erős magyar identitása van, a felesége is magyar. otthon kizárólag magyarul beszélnek, de a születendő gyermekei valószínű már magyar anyanyelvű német állampolgárok lesznek, és a következő generáció pedig nagy valószínűséggel már megint csak németül beszél. mint annak idején az én dédnagymamám.
vajon mi a barátommal, akkor csak átszálló jegyet váltottunk, és próba magyarok voltunk? nem hiszem. abban viszont majdnem biztos vagyok, hogy Ő is és én is, jobban ismerjük a magyar történelmet, irodalmat, művészeteket, mint azok, akik előszeretettel bélyegeznek meg másokat a származásuk miatt, és vonják kétségbe magyarságukat, németségüket, franciaságukat.
életünk a kölcsönös (és kényszeres) bizalom alapjaira épül. megbízunk a tanárban, hogy csak jóra tanítja a gyerekeinket, az építészben és a kőművesben, hogy megtervezik és felépítik a házainkat. az orvosban, hogy gyógyít bennünket. a buszsofőrben, a mozdonyvezetőben, a pilótában, hogy elvisznek minket "A"-ból "B"-be. a pékben, hogy nem köp bele a kenyértésztába. a családunkban és a barátainkban, hogy vállalnak bennünket az összes hülyeségünkkel együtt. és természetesen bizalommal fordultunk a politikusaink felé is. egy ideig.
nagy kérdés viszont a továbbiakban az, ha nem tudunk megbízni abban, azokban, akik egy országot irányítanak, a hogyan bízhatunk meg egymásban? hiszen itt jóval többről van szó, mint az életünk. múltról, jelenről, jövőről. hazáról vagy hazátlanságról. békéről, vagy háborúról. emberségről vagy embertelenségről.
vannak dolgok, amiket csak megfelelő távolságból láthatunk igazán. hiába állunk a Kheopsz piramis vagy az Eiffel-torony lábánál, csak a hatalmasságukat érezzük, ami szinte agyon nyom bennünket, de ahhoz, hogy képesek legyünk befogadni a látványt is, és csodálni tudjuk őket, el kell távolodnunk tőlük. szükségünk van egy optimális látószögre, ahol a szemünk és az elménk is képes valós képet alkotni.
én egy ideje próbálok hátrálni, hogy megláthassam ennek a rendszernek, amit állítólag nekünk és értünk építenek, a nagyszerűségét, de ugyanúgy nem látok semmit, mint amikor ott álltam a közvetlen közelében. lehet, hogy bennem van a hiba?
u.i.
nekem nem az hiányzik, ami voltál, hanem az, ami lehettél volna... | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
