NAPLÓK: JÓ ÉJT! Legutóbbi olvasó: 2024-05-04 20:21 Összes olvasás: 13558| 51. | [tulajdonos]: Orbanizáció | 2018-08-28 09:23 | A műnek nem célja a politikai állásfoglalás!
Tovább nem titkolhatom el, hogy alientojásokat – vagy valami még rosszabbat - nevelek a hátamban. Végül is, törvényt nem sértek vele, mert még nem találtak ki földönkívüli ivadék rejtegetésére vonatkozó jogszabályt.
Úgy kezdődött, hogy barátommal megnéztük az Alien mind a hat részét, és az elsőt leszámítva egyik sem tetszett. Ha már a második is gagyi volt, miért töltöttük le az összest? Vagy, ezen az alapon, szüljünk kicsi Harry Pottereket, vagy Dart Wedereket. De nem úgy van az! Mit tudtok ti? Az árnyékkormány nem akárkinek mutatja meg magát életnagyságban. Olyan közelről meg, hogy keltető ládának használjanak, - hát keveseket ér ez a megtiszteltetés. A hatalmasok is csak úgy működnek, mint mások. Annak adnak helyet, aki betölti réseiket… Vagy akinek betömhetik a lyukait. Az alsóbb szintek egyedeivel már tizenkét éves koromban ágyba bújtam. Eljöttek erotikus álmaimban, hogy nagy, fekete szemükkel megigézzenek. De ez csak duma. Felnőttem. Ez nem a szerelemről szól. Hanem a hosszú, kőkemény nemi szervekről, pénzről, hatalomról. Rég nem a megválasztott gárda irányított. Itt nem demokratikus, és még kevésbé földi törvények uralkodnak. Az Univerzum polgárai lettünk, és még útlevélre sincs szükségünk.
Választhattam, hogy Orbán Viktor klónjait hordom-e ki, vagy az árnyékkormány kis trónörököseit. Nem is volt kérdés, melyiket szeretném. Miniszterelnökből úgyis kell még pár száz. Majd a hívei. Barátom azt mondta, hogy nem buzi ő, hogy Viktorokat masszírozzon a hátamban. Minden este megnyomkodtatom. Egyrészt a gerincferdülésem miatt, másrészt hogy az ivadékok kellő vérkeringést kapjanak. Mióta bennem vannak, a harminc fokos melegben is téli takaróval alszom, meg ne fázzanak a kicsikék. Havonta megyek átvilágításra. Ilyenkor egy monitoron látom a lüktető pici szívüket, hosszú csontvázujjaikat. Tizenketten vannak, mint az apostolok. Igyekszem betartani az előírt speciális diétát, hogy az én kis szentjeim kellőképpen fejlődjenek. Csak hús és vitaminok. Mit meg nem adnék egy tál tökfőzelékért. Vagy spenótért. Alig várom, hogy megszülessenek. Észre se veszem majd, altatásban csinálják. Egyre többet mocorognak. A tojások mintha játszanának egymással, gurulnak ide-oda, akár a meglökött biliárdgolyók. Milyen pajkosak a kis édesek. Apjuk, a Galaxis Ura majd megneveli őket. Rám még egy kutyát se lehet bízni. Ha nincs kedvem, nem sétáltatom meg.
Hát eljött a nap, amire annyit vártam. Kés alá fekszem, el sem altatnak, fájdalommentesen, lézeres úton emelik ki a tojásokat. Épp idejében. Némelyiknek már meg is repedt a héja. A lelkemre kötik, hogy ne nézzem meg őket, ilyenkor még árt nekik az emberi tekintet. Olyanok, mint a kiskacsák. Ha engem látnak meg először, a végén még azt hiszik, emberek, és akként viselkednek. Az emberség olyan betegség, amiből nehéz kigyógyulni. És nincs ingyen.
A kórterem kész hatcsillagos szálloda. A tányérok a levegőben repülnek asztalomra. Az evőeszköz önmagától felvágja az ételt.
- Még mindig csak húst kapok? - reklamálok a négyszemű ápolónőnél.
- Szoptatnia is kell! – rivall rám.
Erről nem volt szó. Mióta kell a földönkívülieket szoptatni?
Letakarják a fejem, majd a mellemre tesznek egy-egy csecsemőt. Mohón szívják. A tejemet egy injekcióval indították be. Miután végeztek, rám raknak még kettőt. És így tovább. Véresre rágják a bimbómat.
- Legalább megnézhetem őket?
- Mit gondol, miért takartuk le a fejét?
Nem hagyom annyiban. Jogom van látni a kis szörnyetegeket. Akkor is, ha csak azért tettem, hogy legyen miből kiadatni az új könyvemet. Éjjel, mikor a nővérek a cigiteraszon hetyegnek, az inkubátorokhoz osonok. Az első sorban csupa embergyerek. A másodikban is. A harmadik üres. És a negyedikben… Csupa nemzetiszín pelenkás manócska. Érzem, itt valami nagyon nem stimmel. Az egyik felém fordítja fejét. Elszörnyedek. Gonosz törpevigyor. Orbán Viktor néz velem szembe. Ezeket én többet nem szoptatom!
Elszököm. Egy Isten háta mögötti helyen bujkálok, valahol a roswelli bázis közelében, de egy másik dimenzióban. Csak kicsit zavar, hogy az űrhajónk ablakából a magyar zászló lengedezik. Takarja a kilátást. Pedig formás, kigyúrt pasik közelednek. Kiderül, hogy a Nemzeti Spermabank munkatársai. A kitüntetésemet hozzák. Egy magasztos ceremónia keretében közlik, hogy én lettem az Év Szülőanyja. Ocsmányul hangzik. És még rémesebb, hogy jutalmul belém oltanak egy újabb adag Orbán-ondót.
- És a könyvem? Kiadták már? – érdeklődöm.
- Igen, természetesen! Csak pár apróságon változtatott a szerkesztő.
- Micsodaaa?
- Semmi lényeges. Csak egy szót változtattak. Ám azt következetesen. „Szerelmünk története képekben” helyett „Magyarország története képekben”. „Magyarországom karjaiban a Holdra repültem.” „Életem orgazmusát adtad nekem, Magyarország!” Brrr!
- Mi lett a képekkel? Nem igazán tükrözik a tartalmat.
- Ne aggódjon, munkatársaink erről is gondoskodtak.
Már látom magam előtt, ahogy a nagy Magyarország térkép összehajtogatja magát, hogy az erdélyi kopjafák halálra baszhassák a Balatont, a magyar tengert, ami elcsurran örömében.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
