DOKK

 
2777 szerző 35314 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Imreh András
  Könnyû huzatban
Új maradandokkok

Bátai Tibor: kézenfekvő zárlat [2.0]
M. Karácsonyi Bea: Csontfény 2.
Szakállas Zsolt: DERENGÉS
Kosztolányi Mária: nem az üstökös... ( Jelenések könyve )
Vajdics Anikó: Vendégszöveg
Petz György: A krajcárosról
Oláh Imre: Fény
Czékmány Sándor: 81 sor
Hepp Béla: Lakat-lan
Szikora Erzsébet: Hatóidő
FRISS FÓRUMOK

(V) Varga Zoltán 29 perce
Magyar Éva 1 órája
Nagyító 2 órája
Mészáros László 6 órája
Fűri Mária 6 órája
Pálóczi Antal 6 órája
Karaffa Gyula 8 órája
Oláh Imre 10 órája
Zsuzsanna Grande 10 órája
Bakkné Szentesi Csilla 18 órája
Seres László 21 órája
Kiss Anna Mária 23 órája
Szikora Erzsébet 1 napja
Mórotz Krisztina 1 napja
Varga Alex Dominik 1 napja
Tóth Gabriella 1 napja
Szemere Brigitta 1 napja
Gyors & Gyilkos 2 napja
DOKK_FAQ 2 napja
Duma György 2 napja
FRISS NAPLÓK

 Baltazar 9 perce
Bátai Tibor 1 órája
PIMP 1 órája
mix 2 órája
eszterláncz 3 órája
weinberger 4 órája
költői kérdések 6 órája
Szerdánként, kávé helyett 8 órája
A SZERKESZTŐSÉGI FŐEMLŐS ... 10 órája
Apa levelei 20 órája
Más, és mégis ugyanaz 20 órája
fény 20 órája
fejlakók... 20 órája
JÓ ÉJT! 21 órája
MMA 1 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK


NAPLÓK: JÓ ÉJT!
Legutóbbi olvasó: 2018-07-23 19:44 Összes olvasás: 732

Korábbi hozzászólások:  
25. [tulajdonos]: Segítség, az exem egy T-rex!2018-07-22 22:26
Segítség, az exem egy T-rex!


Valaki nemrég kiírta Facebookra, hogy az exünkkel találkozni olyan, mint leejteni egy fagyit: sajnáljuk, de már nyalnánk bele. Felháborodnék rajta, ha ma nem az történt volna, ami.
Moziba mentünk, megnézni a Jurassic World 2-őt. Mint gyerek koromban. Hihetetlen, hogy eltelik tíz év. Ezzel a lesújtó ténnyel akkor szembesültem, mikor benéztem a biztosító üvegablakán. Nem kellett volna. Ott ült. Pontosabban gubbasztott.
- Látod, ki van ott? – súgtam Apám fülébe, mint egy ovis.
- Nem. Ki az? Csak nem?
- De.
Még egyszer megnézte.
- Csak hasonlít rá, nem?
- Már alig hasonlít.
Tíz éve látta. Én kábé három.
Nyanyának becéztem akkoriban. Méltó lett a nevére. Ha tudom, hogy ő van a vonal másik végén, az utóbbi néhány karácsonykor és húsvétkor inkább nem hívtam volna. Ha akkor régen tudtam volna, hogy egyszer majd így néz ki, talán nem is jártunk volna. Már előre kiábrándultam volna belőle. Benne az örök, a változatlan dívát imádtam. Az állócsillagot. Aki egyformán szép reggel és este, ünnepkor és nap közben. Emlékszem, alig mertem megnézni smink nélkül. És ha nem szól, hogy tessék, most nincs rajtam, bámuld ki magad, észre se vettem volna a hiányát. Ám ez nem ugyanaz. Alapjaiban változott meg. Lényegében. Egy teljes fejjel alacsonyabb lett. Tökéletes lepkealakja elfolyósodott a háj alatt. Súlyfölöslege mind a derekára és combjaira csúszott. Csak kontya a régi. De már az sem. Fejéke megritkult, lelapult, szerény szolgasorba szorítva az egykori királynőt. De hagyjuk is a leírását, míg sírva nem fakadok. Ő már megtette. A biztosító munkatársának, aki közönyösen hallgatta, hogy a férje, akinek nevéből élt, meghalt, hogy egy forintja sincs, pedig mennyi farkat leszopott. A szeme sarkából észrevett, de nem volt benne biztos, hogy én vagyok az. Mély szemgödreiben sárgás fény csillant.
A film felülmúlta az elvárásainkat. Ahhoz képest, hogy csontig lerágott téma, második széria, második rész, cikin sok rendezővel, nem semmi. Két és negyed órás izgalom kicsiknek és nagyoknak. Potom 1300 Ft-ért, 3D-ben. Az új mutáns dinoszaurusz fején pár szőrszál éktelenkedik, ettől olyan bizsegetően undorító. Múmiaszerű mellső lábával kopogószellemként veri fel a múzeum csendjét.
Ma vettem le a ragtapaszt a kezemről. Büdösre pállott ujjam szagolgatom. Néhány perc kiesik a filmből. Mosolygok magamban. Eszembe jut egykori tanárom első találkozása az akkor még kirívóan mutatós szerelmemmel.
- Aztán meddig megy be a banán? – kérdezte a szemtelen, kecskeszakállas vénember.
- Ameddig tart – felelte.
- Nem vásik el?
- Ha elváshatna, már rég elvásott volna! – nyelvelt Nyanya.
A szédítően gyönyörű, láthatóan plasztikázott orrú, vörös hajú főhősnő és bátor, handsome pasija újra egymásra talál. Hát persze. Ennyi nyál minden filmbe kell. Örülök, hogy ezúttal nem vitték túlzásba. Talán az irigység, vagy csak mesterkélt (és egyre alábbhagyó) macsóságom miatt hánynom kell, ha másokat csókolózni látok. Exemre gondolok. Tudnám elfelejteni, mint a másikat, akit a minap temettek. Ő legalább már nem járkált szégyenszemre, emberhez méltatlan állapotban. Mégis, mi lenne, ha felhívnám. Szegényt.
Vetítőterembe csempészett paradicsomlevem utolsó kortyait iszom. A páncélos fejű, idomított dinoszaurusz áttöri börtönének falát, majd minden lény kiszabadul. A két esemény között eltelt vagy fél óra, ami nem egészen rémlik.
Vécére kell mennem, de az előttem rohanó tömeget követve a folyosón jutok ki. Hova sietnek ilyenkor késő délután, nyári szünetben? És miért sikoltoznak? Ennyire beparáztak a filmtől? Bombariadó? Tűz?
Anyuka, tíz éves forma kisfiúval. Odalépek hozzájuk, hogy megkérdezzem mi ez. Mire felsikoltanak. Dühömben beverem a fejem valamibe. Hoppá, ez a virágfűzér a pláza plafonjáról. Kiürül a terem. Végképp nem értem. Hát, ha ilyen nagy a baj, hogy Apám is lelépett, ideje hőst játszani, és megmenteni az exemet. Kicsi is, csúnya is, de az enyém.
Szerencsémre még mindig a biztosító székében kuporog. Halálos félelmében még összébb húzódik.
- Ne félj, itt vagyok, kiviszlek – hajolok be hozzá, áttörve az üveget.
Úgy ordít, mintha valami szörnyet látott volna. Igaz, hogy egyszer felpofoztam, de azt még az ősidőben. Akarom mondani, triász. Vagyis, tíz éve. Most nem mondhatja, hogy nincs farkam. De még mekkora! Egy csapásával elsodorja az információpolcot és a bioszappanos pultot. Nem tehetek róla, mindenki változik. Neki az jutott, nekem ez.
Lassan megszokjuk egymást. Csak olyan nehéz a pirinyó kezemmel simogatni. De ő segít. Állkapcsomba kapaszkodik, a mellkasomra emelem.
- Kezdelek újra megkívánni – nyögöm.
Ijedtében kisimulnak a ráncai.

24. [tulajdonos]: köszi2018-07-22 22:26
Köszönöm, kedves Weinberger!
Szeretettel: Timi

Olvasói hozzászólások nélkül
23. weinberger: ülepedik[tulajdonos]: Popópingpong2018-07-19 14:39
Egyre jobbak! Egyes mondataidat olvasva hangosan fölnevettem. Hajrá!

22. [tulajdonos]: Popópingpong2018-07-19 14:25
A barátnőm segglyuka már régóta fel akarja venni velem a kapcsolatot, egészen eddig sikertelenül. Sosem különösebben vonzottak az anális dolgok. Ezért elengedtem a fülem mellett takaró alatti sóhajait. Álmomban biztos én is szelelek, gondoltam. A mexikói babsaláta tehet róla. Nem vacsorára kéne enni. Igaz, ha reggelire, akkor az egész, ha ebédre, a fél napot végigfinganá utána. Én a krumplival vagyok így. De a segglyukam legalább kussol. Úgysem tudná túlbeszélni a puncimat.
Barátnőm épp lehajolt, hogy kihúzza a telefonja töltőjét, amikor a hátsója elordította magát.
- Velem nem foglalkozol, csak azzal a kurva iPonnal! – recsegte.
- Elég legyen, unom, hogy állandóan pofázol. Csak azért nem tömtelek be, mert eltűnt a pezsgődugó.
- Lenyeltem – felelte a popólyuk.
- Nem szégyelled magad! – rivallt rá gazdája.
- Csak azért, mert te szégyellsz engem, én nem fogom magam. Nekem is ugyanolyan jogaim vannak, mint bárki másnak.
- Micsoda?
- A Végbélnyílások Szagszervezete megszavazta a szólásszabadságunkat!
- Szófosásod van, vagy mi? Vegyek be széntablettát?
- Meg ne próbáld! Mostantól én mondom meg, mit ehetsz és mit nem.
- Tessék??
- Jól hallottad, kisanyám! És ha még egyszer csípős parasztkolbászt zabálsz, örökre befogom a számat, és soha többé nem tudsz szarni. Akkora leszel, mint egy lufi. És addig pukkadsz, míg ki nem durransz.
- Fenyegetsz?
- Úgy, úgy. Tedd tiltólistára a magos hamburgerzsemlét is! Kidörzsöli az oldalam.
- Még valami óhaj-sóhaj?
Barátnőm kezdett kijönni a béketűrésből.
- Minimum heti kétszer nemi életre van szükségem.
- És mégis kivel baszassam seggbe magam? – háborodott fel erősen leszbikus beállítottságú barátnőm.
- Ebbe az egybe nem szólok bele. Csak előtte mosson farkat. Kizárólag tiszta pöcsöket szeretek összeszarozni.
Itt szóltam közbe én.
- Az én kedvesem feneke nem is olyan! Minden nap ülőfürdőt vesz, vécézés után kiöblíti és bekrémezi.
- Az az aranyere miatt van! Én pedig semmiféle közösséget nem vállalok azzal a rusnya fráterrel. Az egy dolog, hogy mellette vagyok kénytelen lakni, de ugye ti sem értetek mindenben egyet a szomszédotokkal, he?
Albi bácsira gondoltunk. A beszólásaira, a muskátlis erkélyére. Arra, hogy a határban kitette a vizsláját. Nem és nem.
- Akkor ki vele, mit szeretnél?
- Hogy minden szerdán és szombaton nyelvvel izgassanak, vastagon besíkosítózzanak, és kielégítsenek.
- Ha nem vetted volna észre, egy lánnyal élek.
- Annyi engedményt teszek, hogy dildóval is csinálhatjátok.
- Hát te meg honnan tudod, hogy van olyan? – szörnyülködtünk el a tájékozottságán.
- Lányok, lányok. A 21. században élünk. Sosem hallottatok még a szervtranszportációról? Mi, végbélnyílások összeköttetésben állunk egymással.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy a bolygó összes segglyuka ismeri egymást?
- Persze. És nemcsak, hogy ismerkednek, couchszörfingelnek is.
- Lehet, hogy valamikor nem is a saját fenekemen kakálok?
- Gyakran megesik. Halálra is unnám magam, ha folyton rajtad kéne rostokolnom.
- Hiszen ez undorító! Mi van, ha egy bélférges ember lyukát kapom?
- Benne van a pakliban. Ezt pont te szoktad mondani, mikor ittasan vezetsz. Nem nagy esély van rá, hogy megfújatják a szondát, de benne van a pakliban.
- Nekem nincs jogom megválasztani, kinek a segglyukával élek együtt?
- Mire egy gazdatest ezt felfogja, mi már rég lerendeztük az ügyet egymást közt.
- Gazdatest?? Mi vagy te, kullancs?
- Olyasmi. Csak én nem vérrel táplálkozom, hanem ondóval.
- Akkor már rég éhen haltál volna…
- Deehogy, nem kell engem félteni. Nagyban űzöm az ipart. Itt kurválkodok a seggedben! Begyűjtöm a hüvelyedből kifolyó nyálat, és eladom annak a kollegának, aki erre gerjed. Cserébe ad egy löket gecit. Ó, de száraz a torkom, jól jönne egy feles…
- Szégyentelen züllött disznó! – kel ki magából a „gazdatest” – Azonnal takarodj innen, ne is lássalak!
- Hát, nem is sokat nézegettél. Különben feltűnt volna, hogy növekszem.
Szerelmem egy kézitükörrel berohant a mosdóba. Ekkor láttam utoljára. Csak a csatornából hallatszó csámcsogás emlékeztet rá néha. Kár érte. A puncim szívesen futtatná.


21. [tulajdonos]: A ragtapasz2018-07-17 11:06
A ragtapasz


Csak mások vérét bírom, a sajátomat nem. Ezért, mikor múlt héten leesett a jobb kezem kisujjának körme, gyorsan ráragasztottam egy sebtapaszt. Ne is lássam, míg helyre nem jön. A biztonság kedvéért vettem még egy csomaggal. Cuki állatmintákat nyomtak rá. Hogy elhitessék a gyerekkel, semmiség az egész. Ahogy a gipszet is telifirkálják, mintha attól nem lenne ugyanolyan tragikus, hogy eltört a lába. „Katonadolog!” – mondta nagyanyám, mikor elestem. De én csak bőgtem, és egy fa kirakós kockával kékre-zöldre vertem a térdét.
Szóval eltakartam. Nem vagyok oda a nyers hús látványáért. A csirkecombot is csak sülve, vastagra pirult rozmaringréteggel a tetején szeretem. Kivétel az út menti dögök, amiket, ha módom van rá, alaposan megszemlélek. Egyszer le is fotóztam, amint a halott galambot etetni próbálta a párja. Mire egy fazon leelmebetegocsmánykurvázott. Már megszoktam.
Napi kétszer zuhanyozok, ennyiszer nem cserélhetem a tapaszt, sec perc alatt elfogyna. Próbáltam logikus érvekkel megmagyarázni magamnak, miért akarok minél kevesebbszer szembesülni vele.
A legapróbb koccanástól is óvom, eltartom a testemtől, mint egy nyomorék, vagy mint egy affektálós homoszexuális. Folyton átnedvesedik. Hiába vigyázok paradicsom-szeleteléskor és kézmosáskor. Nyirkosan tapad rám, akár egy hideg fürdőruha. Már most alig bírom elviselni, pedig még csak egy napja van rajtam. Barátom segít lecserélni, inkább, mint hisztirohamot kapjak. Másnap is elintézi. Harmadnap sikerül fél tizenegyig elszundítanom. Ármin fél órája mehetett el. Most mi lesz? Majd este. De nem. Annyira viszket. Fújom, mintha megégettem volna. Támad egy ötletem. A hajszárító hűvös levegő funkciója. Fél órán keresztül szárítózom, de a masina gyanúsan zörögni kezd. Lezárom, mielőtt felrobbanna.
Este elfeledkezem róla, megnézzük az Alien sokadik részét. Elég gyenge, de legalább nem valódi.
Szokásos sós ülőfürdőmben ázok, és Apukámmal trécselek telefonon. Megcsap valami mocsáros bűz. Biztos a vízkivezető nyílásból jön. Amiből a kutya olyan jóízűeket lefetyel. Undorodva nézek bele. Száraz. Közelebb hajolok. Nem büdös. Jaj ne. Nem merem megszagolni, mert tudom. Az ujjam. Vajon mi történne, ha sosem cserélnék kötést? Belenőne a húsba? Elfertőződne? Ez már nyilván megtörtént. Le kell vágni a karomat? Mivel írok, hegedülök? A többiről inkább ne is beszéljünk.
- Javul az ujjad? – kérdezi Ármin.
Mintha meg se hallanám.
- Mi van az ujjaddaaal? – ismétli meg hangosabban.
- Hagyj békén! – üvöltöm, berohanok a szobámba és belesüppedek A menekülő ember c. Stephen King könyvbe.
Napokig ki se mozdulok. Felélem utolsó hagymakarika és mentatea készleteimet. Vécére is csak akkor megyek ki, amikor már nem bírom tovább. Becsukom az ablakokat, és füstölőt gyújtok, hogy ne érezzem.
Bekopog Ármin.
- Jössz velem boltba?
- Á, nem, nem vagyok jól.
- Hozzak valami gyógyszert?
- Á, nem kell, köszi.
- Bemehetek teregetni?
Kulcsra zárom szobám ajtaját. Minden erőmet összeszedve nekidöntöm az asztalt. Érzem, hogy a seb rágja az ujjam. A kötés egyre kisebb és feketébb. Biztos elmérgedt, vagy elrákosodott. Ám egyre feljebb türemkedik, és már tudatom hasi pajzsát verdesi a tény, hogy egy szörnyeteg lakik a kötés alatt. Még kicsi, de egyre nagyobb lesz, megbénít, és lassan felfal. Vagy hirtelen pattan ki, mint egy ifjú isten, hogy megsokszorozza méretét, és egyben nyeljen le. Ezt nem engedhetem! Még nem hagytam elég nyomot a világban! Még nem rendelkeztem arról, kié legyen a kutyám, a lakásom, a hangszereim, még nem jelentettem meg az összes könyvem! Mi mindent kell még megosztanom az emberiséggel! Ha én nem lennék, ki írna a vaginában lakó emberkékről és a penészes sajtot hányó pizzáról? Felbecsülhetetlen érték veszne el a süllyesztőben. Vajon hova kerül azok lelke, akiket a saját ujjuk öl meg? Az Ujjvilágba? Gennyországba? Lelki szemeim előtt felrémlik a kegytárgybolt kirakatában látott gipszgiccs. Alvó gyerek egy nagy tenyéren, Istenén. A szektások katalógusának címlapja: egy mutatóujj, hegyén a hit fényével. Nem és nem! Nem adom az ujjam! A lelkemnek már mindegy.
Fogom a levélbontó kést, és nekiesek. Nem viszi. Mit is várok egy levélbontótól az emailek és chatszobák világában?
Felhajtom az összes szekrényt és fiókot, valamit vágóalkalmatosságért. A konyhában lesz. Ármin ilyenkor duplaburgerezés utáni sziesztáját tartja. Nem állíthat meg senki. Kezembe veszem a sorsom.
Nem jött be a számításom. Az előkészítő asztalnál barátom küzd egy darab marhalábszárral. Látom, amint hosszú, zöld csápok kígyóznak a kötés alól.
- Végem, végem! – sikítom – Ármin, segíts!
Csak nevet. Talán ő is benne van.
- Kitesszük a kovászos uborkát? – kérdezi.
- Tőlem…
- Ideadnád a kaprot? – tekeri le ujjamról a zöld akármit – Ezt nem kértem – ejti tenyerembe a ragtapaszt. Mindenre elszántan nézek oda. Végül is, egy ujj hiánya nem a világ vége. Bár jobban örülnék, ha eggyel több lenne. Ady hattal is elbírt.
Hitetlenkedve bámulom. Friss, rózsaszínű, formás köröm. Nem illik a többihez. Olyan szép, mintha nem is az enyém lenne, hanem egy plázacicáé. Ő vajon mit kezdene vele?

20. [tulajdonos]: Telihold2018-07-15 17:14
Telihold


Mióta felköltöztem Budapestre, egy-két havonta látogatok haza vidékre. Ilyenkor napjaim nagyrészt kutyasétáltatással-és fürdetéssel, valamint az akváriumaim takarításával telnek. Kell néha egy kis távollét a nagyvárostól, a nőktől. Ám ezúttal nem úsztam meg. Épp könyékig zöld és békaszagú voltam, mikor Pinky becsengetett. 220 kilométerről ideautókázott. Ha szólt volna, rendet rakok, és kicsinosítom magam. Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy nem engedem be, mert mégiscsak ciki a halomra hajigált szennyes és kutyaszar szag. De megsajnáltam, és beinvitáltam. Ittunk egy-egy pohár bort, sötétedésig zenét hallgattunk, improvizáltunk. Ám ebbe is beleuntunk. Vártam, hogy majd mesél a családjáról. Már illene. De minden másról fecsegett, mint hogy az egyik tanítványa bárányhimlős lett szegény, hogy a eladja-e a hajóját vagy sem. Csupa életbevágó dolog…
- Menjünk inkább ki, a kutyafuttatóra – javasoltam, remélve, hogy a szabadban őszintébben, természetesebben viselkedik.
A hely gyalog is percek alatt megközelíthető, de Pinky ragaszkodott hozzá, hogy kocsival menjünk. Már egészen ránk sötétedett, mikor megláttuk a narancssárga gömböt. A domb mögött.
- Hogy került oda a hold? – kérdeztük egyszerre – Az előbb még fent volt?
- Most is ott van. Az a fény másvalami – döbbentem le.
- Nézzük meg, mi az! – jött lázba barátnőm.
Nekem se kellett kétszer mondani. Mindig kapható vagyok egy izgalmas kalandra. Előbb össze kellett szedni a kutyákat. Ám a négyből csak hármat találtunk. Pici eltűnt.
- Innen nem mehetett ki, a terület be van kerítve – mondtam – becsukjuk a kaput, és visszajövünk érte.
Kocsiba pattantunk és a parkot megkerülve rátértünk az erdei útra. Reflektoraink fényében éjjeli madarak, sünök és egy sakál tűnt el. Pinky karja libabőrös lett.
- Huuh- borzongott kéjesen, mint egy kiskamasz lány.
Ölébe ejtettem a kezem.
- Aaah, ne csináld, az erdőben úgyis mindig rám jön! Tinédzser koromban ilyen helyekre mentünk a fiúkkal. Hamar lekerült a bugyi.
Ezért meghúztam volna a haját, ha el nem tereli a figyelmem valami. A narancssárga fény egyre erősödött. Közeledtünk.
- Mi ez? – kérdezte szájtátva.
- A biomassza-erőmű. Ez látja el az egész várost hővel.
- Aztaa!
Felnéztem. Egy gally-és avarhegy lábánál álltunk. Rémlik, hogy hallottam már róla. Ez lehet a fűtőanyag. A város kandallója. Milyen romantikus.
- Mindjárt megsülök! – kapta le felsőjét Pinky – alaposan befűtöttek.
- De hiszen nyár van!
- Tényleg. Akkor miért?
Azzal viccelődtünk, hogy itt a pokol kapuja és csak arra vár, hogy minket benyelhessen.
- Már érzem az ördög leheletét! – így barátnőm.
Égett, kénes szag. Mintha egyszerre égett volna a pirítós, és robbant volna szét a főtt tojás. A város minden bűnös emberének reggelije.
Közelebb mentünk. A sárga pirosba ment át. Égett gumiabroncs szaga is becsípte magát az orrunkon át egészen az agyunkig. De már nem tudtunk megállni. Benéztünk az ablakon. Félmeztelen barna emberek (?) hosszú rudakkal tömködtek be valamit a kemencékbe. Pokoli pékek, akik maguk is kérgesre sültek, mint a finom, illatos cipó.
Megbabonázva álltunk néhány percig, de a hőség teljesen kiszárított, így a kocsi felé indultunk. Pinkyt úgy kellett húzni magam után, marasztalta a különös világ.
El sem tudott rögtön indulni. Nem tudom meddig ültünk csendben magunk elé meredve, mikor végre megszólalt.
- Te is láttad őket?
- Igen. Szerencsétlen munkások éjnek idején is robotolnak.
- Nem! A szüleimet! És az öcsém! Elevenen égtek el. Apám most azt mondta, nem kell többször végignéznem. Elbúcsúzott Öcsi is. A macija kezével integetett. Anyám nem beszélt, csak mosolygott. Olyan szép volt, mint az esküvői képükön. Boldogok voltak.
Potyogtak a könnyei.
Kisírta magát a vállamon, majd elindultunk. Bepakoltuk az utolsó kutyát, hazamentünk. Nem kellett bennünket ringatni. Pinky most először nem nyüszített álmában. Egyedül Pici, a kis albínó csivava nem aludt nyugodtan. Kapart, fészkelődött. Két telihold szeme vörösen izzott a sötétben.








19. [tulajdonos]: A Balatonhal2018-07-14 09:50
A Balatonhal


- Hogy lehet olyan nevet adni egy abc-nek, hogy Botanika? Talán vegán kaját árulnak? – nevettem, kezemet kilógatva a nyitott kocsiablakon.
- A vele szemközti Nemzeti Botanikus Kertről nevezték el – így barátom.
- Nemzeti? Piros-fehér-zöld liliomok és huszárhalak a kerti tóban? – gúnyolódtam.
- Ha már a halaknál tartunk, folytatod, amit az előbb elkezdtél, a Balatonhalról? – Barátom, mint egy kisfiú az anyukájától, kérte, hogy meséljek. Legalább hamarabb eltelik az út a rémunalmas felolvasás helyszínéig. Egy rakás amatőr öreg bácsi kedveséhez írt nagyon megható verse, a rendezvényszervező – aki mellesleg görög félistennek hiszi magát – magasztos ömlengése a rendezvénysorozat nagy múltjáról. Mindig ilyen, de azért elmegyek, ez is eggyel több sor a publikációs listámban. Ha szerencsénk van, megkínálnak valami egzotikus ínyencséggel is. Arra nem számítottam, hogy szemtől szemben találkozom fantáziám egy teremtményével.
A Balatonhal a Srí-Lankai szökőár után született. A híradóban bemondták, hogy senki ne vegyen a tragédia utáni két héten belül dobozolt olajos halat, mert ezek nagy eséllyel hullákkal táplálkoztak. A tengeri hal iránti kereslet erősen megcsappant. A kereskedő persze azért kereskedő, hogy profitot termeljen. Egy magyar vállalkozó úgy döntött, felhagy a szennyvízelvezetési menedzserkedéssel, és halat fog tenyészteni. Végül is víz, víz. A tengeri halak édesvízbe való átszoktatása nem új keletű. Így lehet az, a fagyasztott hekkek fele „Származási hely: Balaton” felirattal van ellátva. Nincs sok különbség. Tulajdonképp, miért ne. Még mindig jobb, mintha a teheneket nevelnék át húsevésre.
Nem is lenne túl izgalmas a sztori, ha a vállalkozó el nem tűnik. Hónapokon át, mindenütt keresték. Kórházban, halottasházban, rendőrségen. Határainkon innen és túl. Nyomozókutyák kajtattak utána földön, égen, csak épp a víz alá nem mentek érte, de nem lelték. Valaki szerint hamis személyazonossággal kezdett új életet. Másik szerint átoperáltatta az arcát, hogy ne ismerjék fel. A plasztikai sebészt úgyis ismerte, hiúsága nem viselte el folyton kiújuló pikkelysömört.
- Aztán mi lett? – kérdezte Ármin.
- Nem tudni.
- Ennyi az egész?
- Nagyjából. Csak annyi még, hogy időnként furcsa, indokolatlan halszag terjeng a pasas elhagyatott tanyáján. Egy környékbeli kisfiú pedig azt állította, a halfejű bácsi harapta le a kisujját, mikor a tóban fürdött. Persze senki se hitt neki. De mégis miért tenné a nagyanyja egérfogójába?
- Mint valami ZS kategóriás film eleje – ásított barátom, a horrorszakértő.
Aztán többet nem beszéltünk róla. Megérkeztünk. A hely határozottan kellemes. Vízparti nyaraló, tágas terasszal, ami megtelt jegyzeteikbe lógatott orrú wannabe költőkkel. Majdcsak túlesek rajta, aztán jön a terülj-terülj asztalkám. Direkt ezért nem ettem uzsonnát. Reménykedve bámulom a mellettem ülő, madárijesztő küllemű pasast, amint egy pohár bort emel piszkos szakállához. Várom, hogy nekem is hozzanak, de csak ketten kapnak. Talán nem hiszik el, hogy nagykorú vagyok? Vagy ezek ketten kivételezettek? Az fel se merül, hogy fizettek a piáért. Akkor hagyjuk. Ropira még lenne apróm, de magában felesleges, csak kiszárad tőle a szám. Hátha az esemény után. Lelki szememmel már látom szőlőlevélbe csavart kéksajtot, a rozmaringos csirkecombokat.
Pár rémunalmas, de magát fontosnak és maradandónak képzelő „kollega” után végre sorra kerülök. Felolvasom direkt erre az alkalomra, megadott témára írt novellámat. Egy fiatal párról – rólunk – szól, akik egy öregasszonyt keresnek harmadiknak. Végül egy fiatal nővérkét akarnak megöregíteni, de a kísérlet félresikerül, és egy ráncos fejű csinibabát kapnak. Egy átbulizott éjszaka után leveszi arcát, ami mögött semmi sincs.
A hallgatóság kicsit furán néz, de kénytelen lenyelni a sztorit. Ezek a mai fiatalok már csak ilyenek. Szex, erőszak, buli, trágárság. Na igen. Meg a többi.
Az utolsó szereplőt már nem hallgatjuk végig, mert nekem gyomorgörcsöm támad a visszafojtott röhögéstől, Árminnak pedig pisilnie kell.
- Fú, annak a csávónak milyen rohadt büdös volt a szája! – jegyzi meg Ármin. Én is éreztem. Gyenge, csöpögős verseivel kibírhatatlanul émelyítő elegyet alkot.
Dolgunk végeztével kimegyünk a tópartra levegőzni egyet. Kutyasétáltató lányok és egy-két hippi. Szabad és tiszta tájkép. Akár egy film végkifejlet utáni jelenete. Ám itt nem írják ki, hogy „The End”, vagy „Fin”. Nyári szellő borzolja végig a fák gerincét. Halszag furakodik orrunkba. Nem a korzó sültponty-illata. Hanem valami rohadó és mély. Ilyen lehet a mocsár, amiből senki nem húzhatja ki magát hajánál fogva. Ami olyan régi, mint a dinoszauruszok. A hideg pokol. A bomló szerves anyagoktól böfögő-fingó, vonagló, már-már megszólaló.
- Mi a franc ez? – dugja bele nagylábujját Ármin. Csak víz. Valami mégsem stimmel. Mintha élne.
- Képzelődünk az éhségtől, menjünk fel, hátha megterítettek már! – javaslom. Azt nem vallanám be, hogy félek.
- Aztaaa, mekkora hal! – mutat kedvesem a távolba.
- A lesőharcsa ember nagyságúra is megnőhet.
A múzeum teraszán két tálca fogad minket. Egyiken zsíros kenyér, a másikon margarinos kenyér. Lehet választani. (Ahogy víz és málnalé közül is…) A zsírosat választjuk. Megpakoljuk hagymával.
- Így legalább mindkettőnknek egyforma szagú a szája! – csókolózunk össze.
- Tényleg, hol a büdös pofájú csóka? – kérdezem.
- Ki? – kérdezi a házigazda.
- Ó, bocsánat, tovább ne adja neki. Aki utolsó előttiként olvasott fel.
- Az én voltam.
- Nem, dehogy?
- Előtte, vagy utána.
- Előttem te, utánam Pisti barátom.
- Nem őt keressük.
- Hanem?
Kezembe nyomja a napi programot, rajta a felolvasók névsorával. Mind ismerem. Nincs közte. Tanácstalanul adom vissza a papírt.
- Itt hagyta a szemüvegét! – vesz fel az asztalról egy régimódi okulárét Ármin – Csak szeretnénk visszaadni neki.
A görög félisten a fény felé tartja. Két lencséje két szivárványos halpikkely.
- Ööö, hát akkor köszönjük a meghívást, mennünk kell, elnézést! – és már be is pattanunk a terepjáróba.
- Elmondjam a botanikus sáska történetét? – ajánlom fel.
- Inkább ne – ciripeli Ármin.

18. [tulajdonos]: Ganaj-galopp2018-07-12 10:08
Ganaj-galopp


Már közel húsz évtizede tartok angol telivéreket a csatornarendszeremben, de most először nyertem meg a Hulla-Handicapet. Ráadásul egymás után háromszor. Bizony csodaló ez a Shitbiscuit! Nem hiába írnak róla annyit a Daily Toilet News-ban.
A Hulla-Handicap lényege az, hogy a lovakra életkoruknak, eddigi eredményeiknek és súlyuknak megfelelő kilogrammú zsokét szabnak ki. Ettől „Handicap”. És mitől „Hulla”? Hát hogy a zsokék már nem élnek. A világ galopp-pályáinak egyikén szenvedtek halálos balesetet. A sportág hősi halottjai. Lóvizeletből és titkos Amazonas-menti növényekből kevert folyadékban áztatják a holttesteket, amitől néhány milliméteresre zsugorodnak. Így alkalmassá válva a szűk csatornákban való versenyzésre. Lovaik is hasonló úton kerülnek ide. Második esély ez a győzelemre. Különben kolbász készülne a húsukból, hegedűvonó a farkukból.
Shitbiscuit nevét elődéről, a világhírű amerikai versenylóról, Seabiscuitről kapta, az alkalomhoz illő apró változtatással. Nehéz volt fellelni a sportlegenda sírját, és orvos barátomnak külön kihívást jelentett a több évtizedes csontokból létrehozni a hús-vér miniatűrt. A kicsike szokatlanul élettelire sikeredett, olyan izgága, hogy verseny előtt rendszerint kirúgja pici boxa ajtaját.
Mióta versenygyőztes-tulaj vagyok, sokkal gyakrabban és alaposabban takarítom a wc-csészét. A patások ugyanis minden apró székletszemcsén elcsúszhatnak, és akkor a kupának lőttek. Ami még kulcsfontosságú: a zöld mező illatú wc-frissítő spray. Egyszer kipróbáltam a fenyőerdő aromájút, de attól Shitbiscuit kapart, prüszkölt, és egyáltalán nem volt hajlandó tréningezni.
Az edzések hajnali öttől hétig tartanak. Óra ébreszt, kócosan, izzadtan kimászok az ágyból, hideg vízzel lezuhanyozok. Reggeli pisi-zuhannyal készítem fel lovaimat. Ezt nagyon szeretik, és szép fényes lesz tőle a szőrük. Egyik vetélytársam a vörösboros hányásra esküszik. Azzal nem számol, hogy a piától szédült lovak esetleg megbotlanak a saját lábukban. Megint mások tamponjuk tartalmát facsarják paripáik szájába, mondván ettől megtáltosodnak.
Én odafigyelek a zsokék kiképzésére is. Mert bár csak hátasuk nyergéhez pillanatragasztózva ülnek és lötyögnek, mint egy babzsák (vagy inkább takonylabda), nem mindegy, mennyire akadályozzák vagy segítik a lovat. Ehhez meg kellett tanulnom a szellemkommunikáció alapelveit, amit itt most nem részleteznék. Tény ami tény, az én oszló, büdös, vörös hajú kis Rat Pollard-om még haló poraiban sem okoz csalódást. Shakespeare-drámákat olvas Shitbiscuitnek. Ilyenkor bél-istállóm patkányai is köré gyűlnek. Ki hinné, milyen műveltek tudnak lenni ezek a szarcsimbókok.
Már fél éve készülünk a nagy napra, a Kentucky Durr-by-re. Itt a világ legjobb klotyólovasai mérkőznek meg egymással. A pálya olyan hosszú és kemény, hogy a lovak kirázzák lovasaikból a maradék bélgázt is. De én tudom, hogy nyerni fogunk. Már ha addig valami sajtburgerzabáló teli nem rondítja a wc-met. Ezt igyekszem elkerülni, ezért a verseny előtti napokban senkit nem hívok vendégségbe. Shitbiscuit patája ugyanis hajlamos beleragadni a (bél)sáros talajba. Emiatt már több balesetet szenvedett, bár nem ebbe halt bele, szívroham végzett vele tizennégy évesen.
Elérkezett a nagy nap. Eddig minden jól alakul, Shitbiscuit fej fej mellett halad LuckyLoo-val. Ez a taktikája, hogy a menet két harmadában hagyja magát beérni, így ingerelve kifárassza ellenfelét, akit a finishben simán legyőz. Ilyenkor gonosz, diadalittas vigyorral robog át a célszalagon. Tudja, hogy győzött, peckesen felemeli fejét, mikor ráakasztják a papírkoszorút. Toalettpapír, természetesen. Most is pont úgy történik, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Főleg, hogy a könyvet én írtam. Már bontom a pezsgőt, mikor kiderül az apró turpisság, ami miatt évekre eltilthatnak a csatornagalopptól: Rat Pollard a dugópukkanásra felnyitja szemét. Azt mindenki tudja, hogy alkoholista, de hogy még él, az óriási megdöbbenést vált ki a rendezőkből.
- Ez szabályszegés! – ordítja a bíró.
- Hagyományaink rút megcsúfolása! – kontráz LuckyLoo tulajdonosa.
- Csalás, csalás, csalás! Shitbiscuit helyett LuckyLoo a győztes! Micsoda egyedülálló verseny! Éljen LuckyLoo, éljen Luckylooo! Pezsgőt neki! – üvölti a hangosbemondó.
Az újságírók éhes piócákként tapadnak rám. Le akarják fotózni Shitbiscuitet és Pollardot, mire a klotyóba mutatok.
- Maga szórakozik velünk? – kérdezik kórusban.
- Önök le szeretnéd fényképezni a lovamat, nemde?
- Pontosan!
- Akkor csinálják, ha tudják.
- De nincs ott semmi, csak pár odaszáradt ööö…Tudja mi.
Ezen teljes joggal felháborodom, hiszen én alaposan, Ciffet, illatosítót és étvágyat nem sajnálva saját kezűleg tisztítottam meg a pályát.
- A ló nincs meg, rendben, beollózunk valahonnét egyet, úgyis mind egyforma. De hol van a zsoké? – kérdezi az egyik firkász.
- Ugyanott.
- A klotyóban?
- Ott.
- Kezdem gyanítani, hogy maga nem viccel, hanem megőrült. A vesztes csaló tulaja bedilizett a leleplezéstől! Micsoda szalagcím! – örvendezik a másik tollkoptató.
De tényleg, merre van az én drága zsokém? Kitessékelem a fickókat és a wc-csészébe tekintek. A lovacskám megvan, éppen vizeletsugárral csutakolják, miközben békésen algát legelész. Ott van mindenki, a paripák, a közönség, a többi zsoké. De hová lett Pollard?
- Rat, Rat! Merre vagy? – kiabálom a lefolyóba. Hangom echója tér csupán vissza. Pollard nem felel.
Ekkor valaki vállamra teszi a kezét. Azt hiszem, a firkászok szemtelenkedtek vissza. De nem. Hátranézek, a zsoké az, teljes életnagyságban. Haja lángolóbb vörös, mint új korában. Kezében lovaglópálca. Széles, barátságos mosolya azonnal megnyugtat. Bemutatkozunk egymásnak.
- Szóval lehetséges visszatérni a halálból?- kérdezem.
Némán bólint. Arca továbbra is szelíd.
- Hogyan nyerte vissza régi méreteit? – próbálkozom másképp.
- Büszkeségem nem bírta az igazságtalanságot, így minden egykori erőmet összeszedve felpumpáltam magam.
- Azért zártak ki minket, mert a szeme nyitva volt! Már akkor visszatért a szellemvilágból– helyesbítek.
- Nem térhettem vissza, hiszen ott sem voltam.
- Ezt nem értem.
- Nincs élet, meg halál, sem újjászületés. Időszakok vannak. Nekem most jött el az időm a váltásra. Velem párhuzamosan valaki elfoglalja helyemet az előző világomban, adott esetben a wc-lefolyóban.
- És, ha szabad tudnom, ki lesz az? – kérdezem naivan.
Válaszként suhint egy pálcájával, mire zsugorodni kezdek. Rat Pollard óriásként magasodik fölém. Mosolyog. Óvatosan felcsippent és egy kerek, hideg vizű tóba ejt. Vízesés zúdul rám, és mint a balatoni óriáscsúszdán seggelek lefelé. Egy illatos zöld pázsitra huppanok. Ott legel Shitbiscuit.
- Édes lovacskám – paskolom meg, felülök a hátára, és csak vágtatunk, vágtatunk.


17. [tulajdonos]: A morzsik2018-07-10 11:16
A morzsik


A morzsik mindenütt ott vannak. Még csak nem is zsemlemorzsa színűek. Az udvarok utcáról nem látható sarkaiból rontanak elő. Poros sufnikból, csótánylátta pincékből, fák odvából, ebihalas hordókból, lyukas fazekakból, kiivott boroshordókból. Minden második kerítésnél áll egy, a fekete szőrtömegből csak vicsorító fogsoruk fehérlik ki. Róluk mintázták a Végtelen történet Gmorkját. Itt vannak télen-nyáron, hóban-esőben, napsütésben. Mindenütt egyformák. Mintha testvérek lennének. De ennyien? Azt sem tudni, fiúk vagy lányok. Pardon. Kanok vagy szukák. A barátom szerint a szörnyetegeknek nincs nemük. Osztódással szaporodnak. Ez sok mindent megmagyaráz.
Az imént egyik szomszéd asszonyom – hallván a vele szemközt lakó morzsi nyálfröcsögős csaholását azzal fenyegetett, hogy kihívja a rendőrséget. Vasárnap van, munkaszünet, túl a családi ebéden, most lehet semmit tenni, nézni a Szulejmánt. De miattam nem tudja. Innen fúj a szél.
- Miért ingerled szegény kis kutyát? – kérdezi az otthonkás, papucsos, hajcsavarós banya. Tipikus kispolgár. (Művészember jobban teszi, ha kerüli az ilyet, míg el nem szívja az ihletével együtt az életerejét is.)
- Én csak elsétáltam mellette! – védekezem.
- Direkt ingerkedik vele! – fröcsögi protkója közül a muskátlis erkélyről.
- Mindenkit megugat! – ordítom.
- Dehogy, csak magukat!
A többes számmal nyilván a barátomra és a kutyánkra utalt. Bütyök kész angyal, hófehér, egyik szeme körül egy folttal. Csak néha harap, és ennél is alig gyakrabban pisil az ágyba. Egész nap elvan kedvenc játékaival: egy Barbie-fejjel egy szárított szarvaslábbal. Ezeket időnként a párnámon találom barátom legújabb, díszkiadású sci-fijének cafatjaival megspékelve. Van ízlése, nem mondom! Csak frissen mosott pokrócra hajlandó hányni, a legformásabb grillcsirke-combot lopja el a tányéromról. De mindez édes kölyök-csínytevés.
Bezzeg azok a morzsik! Ha csak rájuk nézek, felgyorsul a pulzusom, szívem a torkomban dobog. Rémálmaim főszereplői ezek a koromgombócok. Kéményekből füstölögnek elő, lefolyókat tömítenek el. Tőlük bűzlenek a kukák, őket veti fel kék nejlonzsákba kötözve a Duna. Ezek sírnak fel a kriptákból minden éjfélkor. Morzsikkal terhesek a kamaszlányok, az orvosok kénytelenek zárójelentést hamisítani. Teszik ezt Hippokratészi esküjük megszegésének és büntetőjogi felelősségük tudatában. Mert etika és törvény ide vagy oda, azért azt mégsem mondhatják, hogy mindenről a morzsik tehetnek. Miattuk növekszik az abortuszok és a végtag-amputációk száma. Elhiszem, ezek a bestiák felfoghatatlan rémtettekre képesek. Múltkor a porcelánbabát is széttépte. Pedig csupán azért lógattuk be hozzá, hogy kamerán rögzítsük a reakciót. Jó lesz valamelyik null-budget filmünkbe.
- Ne ugattassa a kutyáááát! – szól már jól ismert hősnőnk az emeletről. A változatosságkedvéért most nem virágos, hanem kockás otthonka van rajta.
- Fogja be a pofájááát! – üvöltöm.
- Tessééék? Mondja még egyszer, nem hallooom!
- Legyen szíves befogni a pofáját, kérem szépen! – váltottam udvariasabb stílusra. Közben a barátom lőtt is pár snittet.
Pénz és szakértelem híján nem sok mindenhez nyúlhat az ember. Várjuk a botrányt, egyelőre hiába. Az kihúzna a morzsiból. Ugyanis, jobb híján kénytelenek voltunk beleköltözni. Olcsón béreljük, igaz már csak a végbele jutott. Nagyon kell kapaszkodnunk, mikor szellent, ám így legalább megspóroljuk a hurrikán-szimulátort.
Hollywoodba készülünk. Ott még a morzsikaka is sikerszagúbb. Angolt magolunk szorgalmasan, különös tekintettel a social expressions-re, fel ne tűnjön, hogy szociopaták vagyunk. Kár, hogy kutyákat nem engednek fel az utastérbe. Főleg, még ha tudnák, hogy kiket rejteget. Vajon az állatokat hány évre büntetik embercsempészetért? Náluk a tíz év talán egyenlő az életfogytiglannal.
És ha kérdezik, kellemesen utaztunk-e, majd csak ugatunk valamit.



16. [tulajdonos]: A szerelmes levél2018-07-09 09:51
A szerelmes levél


Az ünnepelt színésznő ma nem lép a rivaldafénybe. Vasárnap van, meghozták a rajongói leveleket. Egész héten erre várt.
- Dobja csak félre, majd ha ráérek – legyint fellengzősen – Kér egy kávét?
- Nem, köszönöm, sietek – mondja a postás.
Megkönnyebbülten lélegzik fel. Izgatott piros kígyó csusszan vissza odvába. Elmereng, vajon a második, vagy a negyedik férje hívta cicanyelvűnek. Rég volt. Csak a gyerekek miatt érte meg. Mind a négytől egy-egy szöszi. Bocsánat, az egyik vörös, mert rá ütött. Sajnos nem csak a haja színében. Heti kétszer hordja a környék legmenőbb sztárpszichológusához, aki csak egészen exkluzív szülők csemetéivel foglalkozik. Dave tíz éves, de még ágyba vizel, és fél a férfiaktól, akik apjára emlékeztetik. Anyja cipőjében kacsázik fel-le a luxusnyaraló lépcsőin. Térde és könyöke sebes, ezt büszkén mutogatja, legalább ebben olyan, mint a többi gyerek.
- Ne kapard le a bibit! – mondja az anyja, miután gondosan lehúzta ruhája ujját, hogy eltakarja a hegeket.
Az elmúlt évben háromszor próbált véget vetni az életének. Először leszakadt a kötél, miután új célt nyert az élete: fogyni, fogyni. Másodszor, mikor elege lett hányásokkal tarkított jojóeffektusos életéből, több doboz altató vett be, ivott rá fél liter Martinit, de ezeket túlságosan megszokta már ahhoz, hogy hasson. Két nap múlva frissen, kipihenten ébredt. Nemrégiben felvágta az ereit és barátnője kádjába feküdt, hogy a – szerinte – egyetlen őt elfogadó ember közelében halhasson meg. A barátnő persze nem hagyta. Ezért haragudott rá. Egy ideje nem is találkoztak. Havonta kap tőle egy levelet, kézzel írottat, mert azt szereti. Sosem felel rá. Illatos szekrénykéjébe teszi, alaposan lezárja.
A borítékok egyre gyűlnek. Egyes rajongók valahonnan megneszelték, hogy a kézzel írottra bukik. Mindegyikük azt reméli, így közelebb kerülhet az imádott bálványhoz. De nem. Ő a fanokkal nem foglalkozik, csak a levelekkel. A papír illata már kislány korában elvarázsolta. Első fiúja leveleivel aludt el. Álmában erős karjaival átemelte a zenekari árkon. A valóságban meg sem csókolta soha. Félt a drámapedagógus bosszújától. Szüzességét ő vette el, ahogy minden más csinosabb tanítványáét is. Jobb idejekorán megtanulni a szakma szabályait.
Sebtében letudja a rutin autogrammokat. Olvashatatlan krikszkrakszokat vet húszéves fotói sarkára. Igen mulatságosnak találja, hogy az emberek azt hiszik, most is így néz ki. Pedig eltelt két évtized, feljött tizenöt kiló plusz. A bőréről nem is beszélve. A pikkersömölyös foltokat egyre nehezebb eltüntetni. A csúfolódást megszokta, ez a szeplős, vörös gyerekek sorsa.
A kézzel írottakat hagyja a végére, mint az ebéd végére a desszertet. Először csak pisze orrával érinti. Beszívja az illatát. Kitalálja, milyen parfümöt használ a feladó. Mit főzött aznap. Van-e kutyája, lovagol vagy úszik. Nő vagy férfi, milyen korú, milyen ember lehet. Lassan, óvatosan bontja fel, meg ne sérüljön. Lágyan végigsimít ajkán a papírral. Az élével is, hogy éppen csak felsértse. Vércseppnyi rózsák nyílnak a lapon.
- Épp, mint egy lepedő – sóhajtja, majd gyengéden az asztalra fekteti, és a papír, akár egy újdonsült mennyasszony, édesen, szégyellősen terül el. Csak egyik sarka kacérkodik még, behajlik.
- Ne is add magad olyan könnyen, te céda – mondja elérzékenyülten a díva.
Kipirult arcához nyomja, a púder kiábrándító nyomokat hagy rajta. Most ezzel sem törődik, élvezi az érintést. Olyan ismerős. Összébb hajtja, most éppen olyan, mint egy diszkréten csókos száj. Cicanyelvével köröz, vigyázva, el nem áztassa egészen. Kioldja, majd a székre teríti fürdőköpenyét. Elnyúlik az ágyon. Melléhez szorítja a lapot, „aki” halk roppanással fejezi ki háláját. Sokat szoptatott emlőit cirógatja vele. Pontosabban a lap simogatja az őrületig. Már ő cselekszik. Hallatlanul figyelmes szerető. Amilyen csak egy szerelmes levél lehet. Az elolvasását a végére hagyja. Addig maradjon titok. Ha már úgyis mindenki mindent tud róla, legalább neki legyenek titkai. Vagy legalább előtte legyenek…
Végigkúszik a fehér hason. A császármetszés mentén. Jó, nagyon jó. Olyan jó, hogy szinte elviselhetetlen. Pimaszul befurakodik a résbe. Hengeredik, forog, akár egy szerelmes oroszlán. Tép és tépődik. A nő halk nyöszörgése párnába fullad. Titkos szeretője ismét vörös rózsákat hozott, ezúttal sokkal nagyobbakat. Szirmai lecsepegnek a nászi ágy lábán. Kötelek, láncok lakhelye.
Közel a vége. A rózsás ingű szerető kibújik a ragadós szorításból, és visszakúszik az ajkak közé. A szabályos, a kifogástalan műmosolyú szájba, hogy ott betűket ejakuláljon. Így születnek a szerelmes szavak a romantikus színésznők szájában.

A napló folytatása
A napló jelszava:
Tartalom:
Add meg a biztonsági kódot: ahws  


Olvasói megjegyzés
Feladó:Tartalom:
Add meg a biztonsági kódot: 4v8p  


Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2018-07-18 12:25 Vajdics Anikó
2018-07-17 09:48 Bakkné Szentesi Csilla
2018-07-14 09:06 Vezsenyi Ildikó
2018-07-09 15:39 Vajdics Amikó
2018-06-08 17:41 Metz Olga Sára
2018-05-29 16:37 Francesco de Orellana
2018-05-26 21:06 Szokolay Z.
2018-05-14 11:04 Pataki Lili
2018-05-03 14:16 P. SZ.
2018-04-28 01:12 Iványi Mónika
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2018-07-23 19:36   Napló: Baltazar
2018-07-23 19:16   új fórumbejegyzés: (V) Varga Zoltán
2018-07-23 19:15   új fórumbejegyzés: (V) Varga Zoltán
2018-07-23 18:39   Napló: Bátai Tibor
2018-07-23 18:39       ÚJ bírálandokk-VERS: Magyar Éva Nics irgalom
2018-07-23 18:37   Napló: Bátai Tibor
2018-07-23 18:04   Napló: PIMP
2018-07-23 17:53   Napló: Bátai Tibor
2018-07-23 17:38   Napló: Bátai Tibor
2018-07-23 17:27   NAGYÍTÓ /Burai Katalin:Rengető!/