NAPLÓK: Johann Legutóbbi olvasó: 2024-05-04 16:49 Összes olvasás: 35201| 166. | [tulajdonos]: 2004márc25 | 2004-03-25 09:53 | | A magyarázat: Johann naplója kiürült, és olyasféle magánéleti fejtegetésekre esett szét, amelyektől jóideje hányingerem van. Ezt a témát - I. és J. viszonyát - irodalmi formában szeretném megírni, ez viszont nem sikerül, ha naponta szétaprózom itt a valóság pitiáner részleteivel. Végre valóban írni szeretnék, de Johann naplója megakadályoz ebben. A feszültségekre formát akarok találni, nem pedig hagyományos naplót vezetni róluk. Johann története lezárult: megtalálta társát, kiömlengte magát, nincs többé. Helyette Giovanni van, kritikákkal, műélmény-beszámolókkal és néhanap a készülő írások egy-egy részletével. Ő már egy új ember. Johann, a kis széplélek megszűnt. Kösz a figyelmet és az érdeklődést, jólesik. Üdv! | |
| 165. | [tulajdonos]: 2004márc23 | 2004-03-23 09:49 | | Johann naplója ezennel lezárult. Köszönöm a figyelmet és a megjegyzéseket. Üdv mindenkinek. | |
| 164. | [tulajdonos]: 2004márc16 | 2004-03-16 18:24 | Azt hiszem, végre kialakult az új életem, rendeződtek a dolgaim, bár ez a rév több mint fél évembe és jókora áldozatokba került, nemcsak a részemről.
A vele élés kívánságának megszületésétől kezdve, a hiány fájdalmán át, az érte folytatott rendületlen küzdelmen és a jövőt építgető, ideiglenes káoszon keresztül egészen a mai napig kereken hat hónap telt el. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy biztos talajt érezzek a lábam alatt.
Minden kívánságom teljesült. A gyerekeknek saját szobájuk lett, mi ketten kialakítottuk kéjlakunkat, felszereléseim és tárgyaim a helyükre vándoroltak, könyveim a polcokon sorakoznak, íróasztalom a nagyszoba sarkában várja éjszakai görnyedésemet. Megjelent első filmkritikám a megyei lapban, remélem, ezt még követi néhány. Most az új Lynch-könyvről küldtem nekik anyagot. S. és B. tisztában vannak vele, hogy maradok, nem tiltakoznak, sőt, örülnek nekem. Leszámítva néhány kettőnk közti háztartási nézeteltérést, testvérháborúból adódó gyermekzsivajt, bensőséges környezetben élhetek végre társammal és hóbortjaimmal. Az átmeneti időszak véget ért, most következhet a munka. Legfeljebb némi pénzhiánnyal küszködünk pillanatnyilag.
Azt hiszem, hálás lehetek az időnek. Megszabadultam a magánytól egy olyan szövetségesre lelve, aki mellettem áll mindenben és megosztja velem az otthonát. A gyermekei kedvelnek, talán mondhatom azt is, szeretnek engem. Jól megvagyunk. Ami maradt: némi szorongás, néhány rémálom és olykor egy-egy jó adag bűntudat. Máskülönben teljesen jól érzem magam.
Amire vágyom még - és ez tán meglepő óhaj a részemről - , egy közös gyermek. Eltöprengtem a dolgon és arra jutottam, talán nem volna jó kihagyni az életemből ezt a kalandot, talán butaság meghalni utód nélkül. Szeretnék tőle egy gyermeket, már csak azért is, mert így érezhetném biztosan, hogy igazán szoros a kettőnk köteléke. Ő harminckettő, én harminc, még nem vagyunk öregek, megvalósítható az ötlet. Nem most, nem is a jövő héten, de mondjuk három-négy éven belül. Kaptam rá ígéretet. (Egyébként a megnövekedett szexuális étvágy is ebből eredeztethető szerintem: tudattalnul a megtermékenyítés ösztöne hajt.)
Még nem tudni, valóban segít-e rajtam ez az élet. Amikor esténként összetapadva fekszünk a paplan alatt, meg vagyok győződve róla, hogy igen. Most viszont egy új probléma küszöbéhez érkeztem. Egyrészt túlságosan féltem őt, aggódom testi-lelki épsége, az élete miatt. Aztán: vajon így, együtt könnyebb-e a halál, vagy egyedül. Amíg egyedül voltam, távol tartottam magamtól a nevetséges reményt. Nincs értelme remélni - mondogattam magamban - nem ártok, nem segítek, nem tartozom felelősséggel senkinek, átvészelem az életemet, egyedül pusztulok el és átkot mondok a gyarló létezésre. A mostani állapotban a remény újra kicsírázott. Pedig így is meghalunk, hiába vagyunk ketten, egymagunkban halunk meg, és talán úgy lesz nehezebb. Mert majd meg szeretnénk menteni egymást az elmúlástól, ami lehetetlen. Viszont - és ez az ő megjegyzése - egymás nélkül sokkal sivárabb volna élni.
Péntek délután Ozon új filmje, a Swimming Pool. Rejtélyes kis darab, a képzelet és valóság könnyed színjátéka, erről fogok írni a következő héten, ha lesz hozzá hasáb a helyi újságban. Szombaton Daneil Kehlmann és az Én és Kaminski. Egyfajta fejlődéstörténet, a mester közelébe kerülő tanítvány témaköréből. Ennek az újságírónak pontosan olyan üres az élete, mint amilyen a miénk, amióta Kaminski megöregedett és elfeledték. Azaz mióta eltűnt mindennapjainkból a művészet és csak a kereskedelmi művészkedés meg a csupasz semmi maradt. Ez az újságíró a kisregény végére megtanulja, hogy nincs semmije: ebből a pontból már lehet építeni valamit. Vasárnap Derek Jarman és a Wittgenstein. Tökéletes. Tanulság: irány a könyvtár, Wittgenstein-összes. Elsősorban persze a nyelvfilozófiája izgat. Most pedig Talamon álomkereskedős elbeszélései. Nem bírok ellenállni a szép hosszú mondatoknak.
Hétfő délután séta a ligetben. Márciusi napfény, ketten azon a padon, ahol tavaly ősszel a hidegben egymagam fagyoskodtam. Vállamra hajtja fejét, arcunkat melegíti a nap. Útközben tárlatlátogatás, halk eszmecsere a környék művészeinek festészetéről. Hazafelé cukrászda, aztán a ligeten át újra vissza, hazáig. Béke, nyugalom és harmónia.
Ezt akartam. Csak ne veszítsem el. | |
| 163. | [tulajdonos]: 2004márc10 | 2004-03-10 18:12 | Tegnap hajnalban ismét rémeset álmodtam. S. édesapja (ex), aki ismét elutazott pár hétre, álmomban hirtelen visszatért és egy közös kirándulást javasolt. Hosszas vívódás után elfogadtam az ötletet, elmentünk ötösben gyalogtúrázni, megittam vele egy sört, a kirándulás után azonban visszavackolta magát a lakásba.
Nem értettem, miért van ez így, míg meg nem találtam I. egy feljegyzését, amelyből kikombináltam, hogy néhány napja már járt idefent, sőt, ágyba is bújt I.-vel. Amikor aztán számon kértem I.-n a történteket, azt válaszolta, a férfi is itt fog lakni, mert kettejüket összeköti a szado-mazo szex, erről pedig nem bír és nem is akar lemondani.
Ekkor felébredtem és megnyugodtam.
Teljesen egyértelmű, hogy ez az álom a hétfőn olvasott levél következménye.
A férfi múlt héten küldött I.-nek egy e-mailt, amelyben tíz éves kapcsolatukat tévedésnek minősíti, és azt írja, sokkal jobban érzi magát, mint az utóbbi tíz évben valaha is. Merthogy a közös múltjuk szerinte a kölcsönös szivatás évtizede volt, és csak azt nem érti, miért próbálkoztak meg az együttéléssel az évek során újra meg újra. Ezek után elejt egy "talán szado-mazo énünk miatt?" című költői kérdést.
Úgy tűnik, ez indította be a fantáziámat.
Mivel I. szenvedélyes szeretkezéseink alkalmával olykor meglehetős vadmacskaságot tanúsít, hirtelen úgy gondoltam, talán egyfajta szado-mazo szexstílus- és rítus kötötte össze őket az évek folyamán. Ez aztán az álomban már mint egy megvalósult aktus kelt életre.
Bár megjegyzem, noha ez a szadomazo-dolog minden bizonnyal elsősorban lelki késztetést jelentett, elképzelhető - és ezt némely I.-ben lappangó elem illetve kapcsolatuk krónikája is igazolhatná - , hogy mindkettőjükben bujkált ilyesféle hajlam.
Még ha szexuálisan nem mindenkor és nem is mindig a pornófilmes technika jegyei szerint nyilvánult meg, akár fizikai, akár pszichés értelemben: talán e két alapösztön lehetett az egyik - kimondatlan - fő kapocs köztük.
Talán ezért tarthatott évekig ez a veszekedésekkel és verekedésekkel "tarkított" viszony. Pontosabban: talán ezért csapódott vissza újra és újra hozzá.
A nagy kérdés csak, hogy ez a kötődés miféle nyomokat hagyhatott kettejükben, létezhet-e még egyáltalán. Ha biztos lehetnék e szál végleges elszakadásában, akkor talán megszűnnének a rémálmaim.
(De akkor még mindig ott a másik kérdés: én vajon kielégítem-e I. efféle rejtélyes és rejtett ösztöneit?)
I. egyébként úgy kommentálta a levelet: a férfi feltehetőleg valóban jól érzi magát világ körüli útjain, és amíg velük volt, hiányolt egyfajta szabadságot, amelytől a családi élet így vagy úgy, óhatatlanul megfosztotta. Én persze kissé hamiskásnak vélem az üzenetét, tavaly ősz óta minden sora, mondata mögött más és más sorokat-mondatokat is látok. Leginkább szépelgő-rezignált stílusa taszít (tovatűnt Álom, első mail volt Kedvesemnek, stb. stb.). Volt ebben a levélben egy kis hamiskás "Szebb az élet nélküled"- féle fricska is, ez nyilvánvaló.
Voltaképp mindegy. A lényeg, hogy én mostantól többé nem fogok feszengeni a jelenlétében, és a némasága láttán együttérző szánalomra hajlani. Ha jól érzi magát, akkor rendben. Én is jól érzem magam és részemről az I.-vel való élet garantáltan tévedésmentes állapot.
Azt hiszem, kell még egy kis idő ahhoz, hogy megemésszem I. múltját és valóban az elmúlt idő ártalmatlan lomtelepének tartsam.
Péntek délután befejeződött a fürdőszoba és a konyha rendbehozatala. A lakásban szálldosott a por, egészen éjfélig takarítottunk, de végre már idehaza aludhatunk. B. az édesapjánál töltötte a hétvégét, S. a nagyszülőknél.
Apámnak szívrohama volt a napokban. Rokonaim értesítettek telefonon, hogy rosszul lett a munkahelyén, kórházba szállították, és csak egy gyors újraélesztés mentette meg a haláltól. Természetesen mindenki arra próbált rávenni, látogassam meg, de minimum hívjam fel és érdeklődjem a hogylétéről. Bár 12 éves korom óta nem foglalkozik velem és legutóbb három éve futottam vele össze az utcán, nyilván megérdemelne egy hívást, bennem azonban minderre semmifajta érzelmi késztetés nem indult meg.
Legnagyobb érvem csöndemre a következő: ha engem most új lakóhelyemen baleset érne és törött végtagokkal feküdnék a helyi kórházban, ő volna az utolsó, akihez hogylétem híre elérne, és a legutolsó, akinek eszébe jutna, hogy meglátogasson. Hiszen azt sem tudja, hol élek és mit csinálok, évek óta fogalma sincs, mi történik velem, soha egyetlenegyszer sem beszélgettem vele bizalmasan, az apa-fiú viszony csírája sem fejlődött ki köztünk, azt sem tudja, milyen ember vagyok, mi foglalkoztat, stb.
"Kapcsolatunk" annyiban merült ki, hogy ha véletlenül egymásba botlottunk az utcán, összezagyvált mindenfélét aktuális munkahelyéről, máskülönben le sem szart. Soha, egyetlen egyszer sem hívott fel, egyszer sem keresett meg az utóbbi tizenöt évben, minden üdvözlési és találkozási alkalmat kiaknázatlanul hagyva élte mindennapjait, tökéletesen megfeledkezve a létezésemről, amelyet mellesleg ő okozott egy hancúrozás közepette, és szerintem sajnos még élvezte is.
Kétszer kértem tőle pénzt, a lelkiismeretére hatva, ebből egyszer adott egy keveset, egyszer pedig nem. Semmi belső kényszer nem hajt és űz, felhívni őt. Mindez talán tisztességtelen viselkedés és nem is vall túl nagy intelligenciára, ám engem legkevésbé sem bosszúból hagy hidegen a sorsa, egyszerűen csak hiányzik belőlem bármifajta emocionális hajtóerő: a puszta közönyön túl semmit sem érzek iránta. Sajnálom őt, ahogy az újsághírekben szereplő balesetek és betegségek áldozatait is sajnálom. Apám azonban nincs. Ha meg fog halni, észre sem veszem majd a hiányát. Hiszen már régóta halott.
Szombaton kora délután kettesben hazalátogattunk. Hetek óta vártam ezt az utat, mert valami otthoni hangulatot, remek találkozókat és beszélgetéseket reméltem. A rokonokra nem is lehet panaszom, jól éreztem magam náluk, de a haverok-barátok részéről komoly csalódás ért.
G. füvesen érkezett a randevúra és buta bambaságba süppedve nézett a semmibe, amikor pedig többször is szóvá tettem neki, mennyire utálom a befüvezett énjét, agresszív, sértődékeny kis tinédzserré vált. Azt hiszem, félszavaiból és viselkedéséből ítélve - súlyos pszichés gondjai vannak. Képtelen volt bármiféle kommunikációra.
T. kifogástalan állapotban megjelent ugyan, de a maga kis semmitmondásával ismét lelohasztott.
L. el sem jött, bár napok óta készült a találkozóra, és fél órával a buli előtt még ígérkezett, aztán egy hányaveti sms-ben lemondott mindent. Válaszul elküldtem az anyjába, mert hiszen a nagy barátság-halandzsa ezúttal is megbukott.
Tán még egyedül D. hozta a formáját, vele szívesen dumáltam volna hosszabban, de későn érkezett, indulnunk kellett anyámhoz és a többiek már nagyon untattak-fárasztottak.
A másnap Á.-nál tett látogatás pedig tökéletes volt, csak sajnos szintén rövid.
Legfőbb tanulságom: a filmművészeti eseményeken kívül alig van olyan szelete az életemnek, amelyet kizárólag és feltétlenül velük szeretnék-tudnék megosztani. Minden barátom összegződött egyetlen személyben, I.-ben.
Egyébként épp jókor olvastam Kis A holtak enciklopédiáját.
Amikor vasárnap délután elbúcsúztunk nagyszüleimtől, beültünk az autóba és az ablakból integettem az utcakapuban árválkodó-mosolygó két öregnek, erős forróság öntötte el a mellkasom. Megértettem, hogy legfőképp ők fognak hiányozni nekem és hirtelenjében átzuhant rajtam egész náluk töltött kamaszkorom.
Nosztalgiám támadt egy visszahozhatatlan korszak után, és ebbe a nosztalgiába már a haláluk szele is belesípolt.
Utolsó éveikben hagyom őket egyedül, ebben van valami szomorú. Amikor csak lehet, meg kell látogatnom őket, mert pereg az idő. Hazafelé azon töprengtem, igazán jó volna műalkotássá szilárdítani őket.
Nagyaparegény: már számtalanszor megírták és meg is fogják írni helyettem, de az ő egyszeriségét kizárólag én tudnám szavakba szorítani.
Szívesen rábukkannék a halála után majd én is egy könyvre, amelyben mindent megtalálhatok erről a talpig becsületes, okos, jó humorú, a művészetekben ugyan járatlan, de nekem mégis oly sok tudást-élményt átadó emberről. | |
| 162. | [tulajdonos]: 2004márc02 | 2004-03-02 08:43 | Van az emberi tapasztalásnak egy területe, amelyet e két gyermek nélkül sohasem ismertem volna meg.
Hétfő este.
A lakás elkészülőben, de még nem lakható. I. édesanyjánál tartózkodunk.
I. beteg, ennek ellenére este hat órára hivatalos egy munkarendezvényre.
A kisfiú édesapjánál lemezeket másol, én a kislányra vigyázok otthon.
Kettesben végignézünk egy kalandfilmet. A csöpp kislány az ölembe kuporodik és valahányszor izgalmas jelenet látható a képernyőn, arra kér, öleljem át, jó szorosan. Ha cigarettára gyújtok a konyhában, ragaszkodik hozzá, hogy ő adjon tüzet. A film közben csöndesen, fülembe suttogva bevallja: szerelmes lett a főhősbe.
I. este nyolckor hazatér a kisfiúval, én átöltözöm és elindulok egy utolsó bútorcipelésre barátainkhoz.
Közel háromnegyed óra pakolást követőleg alkohol után szimatolva betévedek egy sörözőbe. Megiszom két sört, hallgatom a pincérlány plaza-dumáját, olvasgatok. Nem sietek, mert I. azt előlegezte, hogy korán lefekszik, tekintettel a betegségére, talán már alszik is.
Tíz óra tájt kattan a zár, besettenkedem a sötét lakásba, látszólag mindenki alszik, ám egyszer csak hallom a kislány hangját, amint a nevemen szólít:
- J.! Még nem alszunk! Gyere ide hozzánk!
A kisfiú is ébren van, mindketten izgatottan hívogatnak az ágyukhoz, kérdik, merre jártam. Oda kell mennem hozzájuk, letelepszem a dívány szélére, elmondom, hogy ittam a közelben egy sört.
(I. már alszik ideiglenes hálószobánkban.)
A kisfiú iskolai csínytevéseiről regél halkan, megkér, hogy senkinek se beszéljek a titkos ügyeiről, a kislány tátott szájjal hallgat minket, aztán vizet és csokit kér.
Megfelezek köztük egy Sport-szeletet, szőlőlevet szervírozok a félhomályban. Szinte belém csimpaszkodnak, alig akarnak elengedni. Figyelmeztetem őket, hogy csendben kell lennünk, nehogy anya felébredjen és meglássa, hogy fogmosás után csokoládét osztogatok.
Cinkosság, késő esti terefere hármasban, bizalmas mosolyok és vihogások.
Aztán rövidesen elbúcsúzom és ők szót fogadnak: fél óra múltán a párnára hajtják fejüket és elalszanak.
Én bebújok I. mellé, simogatom lázas, forró bőrét, ő félálomban is érzi, hogy mellette vagyok, megérkeztem, hozzám simul a takaró alatt.
Azt hiszem, aki ezt az élményt kihagyja, veszít valamit.
Én - tán érdemtelenül - , de megtapasztalhattam. | |
| 161. | [tulajdonos]: helyesen | 2004-03-02 08:25 | | Eredetileg: "fáj a feje, sajognak az ízületei" | |
| 160. | [tulajdonos]: 2004márc01 | 2004-03-01 15:54 | A lakás lassacskán elkészül. A hétvégén náthás voltam, de már kilábaltam, viszont I. visszaesett. Ma reggelre belázasodott, fáj a feje, az ízületei, holnap elmegy orvoshoz, aggódom érte, mert roppantul elcsigázott szegény.
Pedig a hétvégénk jól telt, mindössze 2-3 zsáknyi anyagot kellett fölcipelnünk a harmadik emeletre. Szombaton reggel I. bátyja elvitte kirándulni a gyermekeket, mi kettesben loptunk magunknak néhány órát, egy közeli falu házias vendéglőjében ebédeltünk. Nyugodt, csendes vasárnap. Hógolyózás, videotéka, ÉS, McEwan.
Nem tudom, mi van velem. Egyfolytában szeretkezni akarok. Ha csak egy éjszaka is kimarad, hisztériázni kezdek. Mint például tegnap este. Napközben elterveztünk egy, a szombat éjszakai remek hancúrhoz hasonló együttlétet, ám késő este , amikor aludni szeretett volna inkább, ahelyett, hogy tudomásul venném a kívánságát, gyerekes monológgal gyötröm. Kimegyek a hálószobából az egyik félszobába és a sötétben kimaszturbálom magam, erre megnyugszom és visszafekszem mellé. Reggel fél hétkor azonban már újra ágaskodom, és ölelésrohammal, simogatásokkal ébresztem. Ő felocsúdva magába enged, képtelen kora reggel az orgazmusra, ezért percek alatt elsülök.
Ezek után kiegyensúlyozottan elindulok dolgozni. Teljesen megőrültem,
amint megpillantom félmeztelenül, azonnal rávetődnék, és ha megérint, úgyszintén. Pedig a tegnap esti fáradtsága már biztosan a kiújuló betegség előjele volt. Megígértem neki, hogy most napokig nem háborgatom, szegényke nagyon beteg és nagyon sajnálom, mindent meg fogok tenni, hogy mihamarabb felépüljön.
A héten véget ér a lakásfelújítás. Péntekre berendezkedünk. Leülök az íróasztalhoz és hétvégén hazautazom. Nagyon sok mindent le akarok írni.
Talán a hó is elolvad már, egy kissé elegem lett a télből. Tavaszi napsütést szeretnék. | |
| 159. | [tulajdonos]: 2004febr25 | 2004-02-25 13:47 | A fenébe, nagyon ingerült vagyok ma is. Ide a rosszat ömlesztem, ez tény. A jó dolgok csak megtörténnek, a rosszakról meg szöveget gyártok.
Ami valóban csüggesztő, az ő krónikus levertsége, álmossága, hosszú, akár órákig tartó csöndjei, mosolytalan, fáradt ábrázata.
Nem is azért bánt ez engem, mert hétköznap esténként sem a beszélgetéshez, sem a szexhez nincs már kedve - bár ez is épp elég aggodalomra adhatna okot - , hanem inkább mert fogalmam sincs, hogyan segíthetnék rajta, mivel dobhatnám fel.
A legbosszantóbb az, hogy ha napközben találkozunk pár perc erejéig, akkor még viszonylag friss és vidám, de mire együtt lehetnénk, azaz tehát este hét után, szinte használhatatlan.
Tehetetlenül figyelem amint szótalanul üldögél magában, és nem értem, hová tűnt az a mosolygós vadmacska, akit tavaly nyáron megismertem. És persze rögtön arra gondolok: elégedetlen az életével, velem, un minket, én sem tudom boldoggá tenni.
Tél, hideg, szürkeség, hó és eső, lakásfelújítás, zűrzavar, rengeteg elfoglaltság, rohanás, vesződés a gyerekekkel: ezek a magyarázatok azért tűnnek kevésnek, mert hiszen én magam is megélem mindezt, kiveszem a részem mindenből, mégsem vagyok olyan lankatag és halott, mint ő minden este.
Folyton azon morfondírozom, hogyan rángathatnám ki ebből a totális apátiából, de bármivel próbálkozom, végül ugyanúgy visszahull a néma közönybe.
Azt hittem, nekem majd sikerül megszabadítanom a depresszív állapotoktól, most pedig üresebbnek tűnik, mint bármikor azelőtt. Mit csináljak? Mi tehetnék érte, azon túl, hogy mindenben igyekszem segíteni neki, mellette vagyok, vidámságot csempészek az otthonába, rendületlenül foglalkozom a gyerekekkel és vele? Nagyon elszomorít a kedvetlensége.
Oké, én is gyakran ingerült és ideges vagyok, de ez inkább a szakadatlan munkahelyi hajtás, időhiány eredménye. Fájront után azonban néhány pillanat alatt átváltok a rendes kerékvágásba. Pedig az én agyam valóban elfárad ettől a tömény melótól, neki pedig viszonylag kötetlen a munkája, mindenre jut ideje, amire nekem mostanában alig. Most is ebéd helyett, ebédszünetben jegyzem be mindezeket a médiatárban, mert szolgálatban géphez férkőzni csaknem lehetetlen.
Kíváncsi vagyok, vajon mit hoz a tavasz, a napfénnyel vajon előbújik-e régi mosolya.
Az áprilisi Beethoven-hangverseny izgat, műsorán az Eroicával. Azt a hangzást úgysem fogom megkapni, ami az én original-instrumenten lemezemen van, de talán az élő koncert kárpótol majd. Nagyon érdekel továbbá Gintli-Schein irodalomtörténete. Ha valahol meglátom az első kötetet, nem biztos, hogy ellenállok.
És aztán újra Szentkuthy. Nagy Pál Prae-könyve ismét ráébresztett arra, hogy a Prae nélkül fölösleges élnem. Eddig háromszor rugaszkodtam neki és mindannyiszor abbahagytam időhiány miatt a negyedénél. A nyarat erre fogom szánni.
Gy. aggódik értem és várja, hogy meglátogassam."Szellemi pályafutásomat" félti, márciusban feltétlenül felkeresem, mert már hiányzik a birodalma.
Múlt vasárnap délután ismét segítettem I. barátainak bútorhurcolkodni. Miután befejeztük a munkát, négyesben beültünk sörözni az egyik pizzériába. Megpróbáltam beleolvadni a társaságukba, azt remélve, hátha valami hasonló haveri körre lelek bennük, mint odahaza L. bandájában. Valahol el kell kezdeni. Pár perc múltán azonban rájöttem, rossz helyen kaparászgatok. Valami véletlenül felvetődött téma kapcsán igen furcsán nyilatkoztak meg a világról.
Egy hiperkonzervatív kisvárosi történelemtanár, egy közalkalmazotti báblétbe szenderült szűz agglegény, és M. (M? Hiába minden magyarázat.)
Összefoglalom a hallottakat. A világ morális apokalipszis felé halad. Értékeinket tudatosan szétrombolja egy láthatatlan, ám beazonosítható hatalom. Gyermekeink az ördögi média áldozatai. Tudatos, felülről irányított kampány népszerűsíti a drogfogyasztást és a homoszexualitást. Nagyjából ennyi.
Minthogy magam sem szeretem a média világát és a drogokat is elutasítom, szívesen beszélgettem volna velük erről a kérdésről, de sajna egyfolytában ugyanazokat a jól ismert antiglobalista sablonokat lökték, amiket a világ-összeesküvés hívei szajkóznak. Ez még hagyján, de ráadásul az egészet nyakon öntötték egyfajta prófétikus, erkölcsprédikátori maszlaggal.
A világromlásért a töritanár egyenesen a francia felvilágosodás alakjait tette felelőssé (mintha egy kalap alá lehetne venni valamennyit!) , és amikor azt mondtam, hogy ez azért nem ilyen egyszerű kérdés, hiszen az sem biztos, hogy világvége van, bolygónk jelenlegi állapotáról pedig jelentős kultúrfilozófiai eszmecserébe kellene alámerülnünk, akkor szánakozó, hátbaveregető pillantást vetett rám, mint aki azt válaszolja: fiatal vagy még, nem tudsz te semmit. Később el is hangzott mindez: naivnak neveztek, amiért nem látom tisztán a helyzetet.
Az utóbbi években annyi hasonló emberrel találkoztam, kezdve egykori főnökeimtől, ismerőseimtől és kollégáimtól egészen a rokonokig, hogy már csak lusta mosollyal fogadom ezeket a bárgyú fejtegetéseket és a naivitásomról alkotott heveny véleményeket. Mellesleg én lazán felülemelkednék a véleménykülönbségeken egy baráti sörözés kedvéért, ők viszont olyan bizalmatlan arccal ráztak velem kezet búcsúzáskor, mintha egy szabadkőműves páholyba tévedt betolakodó volnék, aki puszta jelenlétével és szavaival maga is a rejtélyes hazugsággépezet szószólója, de legalábbis galád áruló volna.
Megfontolandó, vajon legközelebb velük tartsak-e, ha egyáltalán asztalukhoz engedik az "ellenséget". M. persze jó haver lesz, de a többieket nem biztosan szeretném látni. Ilyenkor mindig Á.-ra gondolok, akivel blődli vicceket gyártva jókat szórakoztunk egymás világképén, a köztünk lévő különbségeken, amelyek sohasem voltak akkorák, hogy valamely ideológia foglyaivá váltunk volna.
McEwan novellája, A nyár utolsó napja teljesen fellelkesített. Őrületesen jó mondatok, finom dráma. Tanultam belőle a novella-hármasomhoz. Neki kell ülni a jövő héten és befejezni.
Sikerülni fog, de ehhez az ő mosolya és lelkesedése is kellene. | |
| 158. | [tulajdonos]: 2004febr23 | 2004-02-23 11:09 | Tudom, hogy csak néhány napról van szó, és azt is tudom, hogy a fürdő siralmas állapotban volt már, tehát bőven ráfért a felújítás (például forró vizet is a konyhából kellett a kádba töltenünk esténként), engem mégis lehangol a jelenlegi helyzet.
Tulajdonképp minden simán megy: I. édesanyjánál szállásoltuk el magunkat, mert a lakás lakhatatlan. A fürdőszoba és a konyha romokban, a kőműves és a vízvezetékszerelő vasárnapra ígéri a visszaköltözést. Várni kell a száradó vakolattal, jön a járólapozás és csempézés, és majd csak azután kerülnek helyükre a csapok, a vécé meg a kád. Addig vizzenteni is lehetetlen. Márpedig én úgy saccoltam, hogy ma estére akár már alkalmas lesz ürítésre a fürdő és meghúzhatom magam a kisszobában.
Ugyanis I. édesanyjának lakásán egyelőre valahogy zavarban vagyok, megint nem érzek a lábam alatt talajt, amolyan kiszolgáltatott és kiszolgált csavargónak érzem magam. Pedig I. mindent megtesz azért, hogy túlemelkedjem ezeken a napokon, panaszra semmi okom. És az édesanyja is megszokott már, egészen kedves velem.
Csakhogy a munka sokkal lassabban halad, mint sejtettem. Péntek reggel vette kezdetét az átalakítás. Aznap egész délután törmeléket hordtam le a harmadik emeletről, másnap pedig negyven kilós zsákokba porciózott vakolóanyagot cipeltem föl a harmadik emeletre. Jócskán kifáradtam, ráadásul estefelé még egyik barátunknál is cipekednem kellett, de ez sem akadályozott meg abban, hogy szombat este megtekintsem a helyi moziban Trier őrületét, a Dogville-t.
Bár az alaptéma nem változott, ez azért már más jellegű munka, mint az Aranyszív-trilógia darabjai. Ez egy színpadi mű. És ahogy a flmben is elhangzik: illusztráció, egy tétel kimondásához. Hagyományos filmként megnézni nagy tévedés. Úgy kell beülni rá, mintha színházba lépne az ember. Ennek ellenére persze tetszett, mert végül Dogville elpusztul, mert Dogville eredendően rossz és pusztulnia kell. Isten szerepében James Caan, a végzet angyala Kidman. Ez a film nem akar film lenni. Illusztrál egy gondolatot, esztétikailag hűséges ehhez a gondolathoz, és kész. Újra visszatérnek a szokásos drámai elemek, de itt már végképp elidegenít: semmiféle érzelmet nem enged meg a mozinézőnek. Intellektuális kaland. Trier még mindig képes meglepetést okozni, de már nem olyan hatásosan, mint régen. Na persze: tudatosan likvidál mindenféle hatásvadászatot. Nekem Beckett jutott eszembe, meg úgy általában, a minimalista abszurd színpad.
Vasárnap reggel aztán folytatódott a munka. Irány autóval újabb zsákokért, a rengeteg törmelék (sitt) lecipelése.
Szerda este óta nem szeretkeztünk. Ilyen nagy munka közben persze az embernek legkisebb gondja ez, de estefelé, amikor a párja félmeztelenül lépeget körülötte, annál inkább. Igazándiból nem csupán az ürítés hiányzik, hanem valóban a szerelmeskedés. Három napnál tovább nem bírom egy kis enyelgés nélkül.
I. édesanyjának lakásán ezt azonban megoldani (dédnagypapa, idős édesanya, két gyermek) legalábbis problémás. De persze nem lehetetlen, hiszen három félszoba is akad a lakásban.
Nemcsak a helyszín az oka mindennek: I. betegeskedett a napokban, és hősiesen küzdött a lázzal meg a náthával. Nem is követeltem semmi különöset, én magam is fáradt voltam, azt akartam, hogy mielőbb meggyógyuljon és sokat pihenjen.
Tegnap azonban beígérte, hogy késő este megszorongatjuk egymást, én pedig lelkesen keltegettem fél tizenegy tájban, amire persze morcos ábrázat volt a válasz. Szegénykém, nagyon fáradt lehetett, ő maga is cipelt le vasárnap délelőtt törmeléket, fáj a dereka, csöpög az orra, én meg rá akarok ugrani. Ha nem ígért volna semmit, békésen elalszom, így viszont éberen vártam az ölelkezést. Mikor aztán rádöbbentem, hogy ezúttal is elmarad a dolog, dühösen dohányozni és olvasni kezdtem a konyhában.
A Korrektúrát vettem elő, bízva abban, hogy Bernhard szitkai levezetik a dühömet, de őszintén szólva, valahogy unom ezt a könyvet. Annyira megszoktam a stílusát, hogy pontosan tudom, mikor mi következik. Ez a körpiramis-ötlet izgat, mégsem találok a könyvben semmi újat. Valami újra, szokatlanra, előrelendítőre vágyom.
Ma reggel a buszmegállóban McEwan novelláskötetét olvasgattam. Azt hiszem ezzel folytatom a héten inkább.
Elcsüggeszt ez a szürke idő, ez permetező eső, ezek a csúszós járdák és utak, a romokban heverő lakás.
Írni és dugni akarok. | |
| 157. | [tulajdonos]: 2004febr20 | 2004-02-20 09:45 | Ennek a városnak sincsenek titkai, bár tavaly nyáron roppantul rejtélyesnek, mi több, misztikusnak tűnt. De azokban a hónapokban még csak nyaraltam, most meg itt lakom. A fél délutánok és hétvégék, melyeket itt töltöttem, felruházódtak valami varázslattal. Amikor pedig hazautaztam, egy olyan lény lépteit rejtegette a tekintetem elől, akinek a mindennapjaiban nem részesülhettem.
Tegnap viszont, ahogy munkahelyem felé tipegtem a kora reggeli órában, már csak egy szimpla településnek tűnt. Elcsodálkoztam a hétköznapiságán. Otthon éreztem magam benne, úgy lépdeltem a járdán, ahogy néhány hete még régi városomban.
Az otthon azonban, ahogy Lynch mondja, veszélyes, csalóka hely. E heti szellemi táplálékom a nemrégiben megjelent Lynch-monográfia, vagy inkább interjúkötet volt. Túl sok újat nem tudtam meg belőle, legfeljebb érdekes apróságokat. Az intuíciós munkamódszeréről szóló válaszai azonban nagyon megfogtak. Ez a módszer lényegi hasonlóságot mutat azzal a tudatműködéssel, ami a szövegeimben beszélő narrátor monológjait létrehozza. Szabad folyást enged a tudattalan dimenziónak. Ezzel a módszerrel kiküszöbölhető az öncsalás. Minden titkot felszínre dob.
Azt kérdezem tehát most magamtól, hazudhatok-e önmagamnak?
Két életem van: az egyik a valóságban, a másik néhány fájl mélyén. A valóságos életemben minden rendben: együtt élek egy nővel és két gyermekével, s a számtalan apró gond ellenére remekül érzem magam. Titkos naplóm viszont pokoli kínok hordozója. Vajon a valós életem a látszólagos, és a megírt szövegek a valóságosak? Ez nehéz kérdés, bár talán inkább költői dilemma. (Az igazság valahol a kettő között... etc.)
Az biztos, hogy mióta ideköltöztem, megváltozott az életem. Sokkal kevesebb időm jut magamra és az irodalomra. Ugyanakkor senki sem akadályoz meg abban, hogy írjak és olvassak. Én magam, önszántamból ragasztom az időmet társam mindennapjaihoz. (Itt is rendelkezésemre áll a "hölleri padlásszoba", bárha egészen más viszonylatban.)
Vannak emberek, akik egész életükben arról panaszkodnak, hogy nincs idejük és lehetőségük írni, pedig csak arról van szó, hogy képtelenek írni, hiszen nem írónak születtek, féltehetségek, tehetségtelenek. Vajon én is közéjük tartozom? A családi szerveződés művészetellenes birodalmát választom, hogy magyarázatot kerítsek írásképtelenségemre? És ha inkább a társaslétre vagyok alkalmas, nem pedig az irodalomra, akkor miért vallok kudarcot készülő szövegeimben a párkapcsolattal? Mennyi köze van a valósághoz? Ha puszta absztrakció ez az egész, akkor honnan erednek azok a beteg monológok, amelyeket egyik-másik éjszaka jegyzetfüzetembe rovogatok?
Kérdések sorakoznak. Talán össze kellene olvasztanom a kettőt: az életet és az irodalmat. Nem tudom, vajon képes vagyok-e erre. És még mindig nem tudom azt sem, helyes-e az a koncepció, ahogyan írni akarok. Lynch azt mondaná, csakis a belső útmutatást kövessem, és én ezt teszem.
A fő kérdésem azonban továbbra is az, vajon milyennek tartom a mostani életemet. Jó nekem az, ahogyan most élek? Elégedett, boldog vagyok? De bármennyire is elborzasztanak a fiókszövegek, végül mindig oda jutok: nincs más választásom. Egész életemben egy olyan társra vágytam, aki képes megszabadítani a magánytól. Megkaptam. És ha számtalan problémával is kell megküzdenem, ha különféle idegbántalmak és rövid lefolyású hisztériák is gyötörnek olykor-olykor: nélküle tovább nem ment volna.
Hiába bújnék életgyűlölő izolációmba, legfeljebb évente húsz kötet könyvvel többet nyerek vele, miközben megőrülök. Most pedig csak okosan kell gazdálkodnom az időmmel: mindössze ennyi terhet ró rám az együttlét öröme. A végső mérleg évekbe kerül, tudom.
Mellesleg jónéhány új ötletem támadt a napokban, egészen felvillanyozódtam a friss tervektől, és sürgősen módot valamint időt kéne rá kerítenem, hogy papírra vessem őket. Az éjszakai novellából triptichont fogok csinálni, ennek akár már ma este szívesen nekikezdenék. Hemzsegnek fejemben a mondatok.
A napokban úgysem lakunk otthon, én arra apelláltam, hogy a feldúlt lakás kisszobájában meghúzom magam és ezen a pár éjszakán írni fogok. I. persze azt szeretné, ha velük mennék édesanyja lakására. Nem tudom, meglátjuk.
Aztán a bakfisnapló ősszel írt részleteibe is beleolvastam: érdemes foglalkozni vele.
Mire kitavaszodik, feltétlenül le kell ülnöm az íróasztalhoz. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
