NAPLÓK: Johann Legutóbbi olvasó: 2026-05-10 21:58 Összes olvasás: 37962| 217. | [tulajdonos]: 2004febr20 | 2004-02-20 09:45 | Ennek a városnak sincsenek titkai, bár tavaly nyáron roppantul rejtélyesnek, mi több, misztikusnak tűnt. De azokban a hónapokban még csak nyaraltam, most meg itt lakom. A fél délutánok és hétvégék, melyeket itt töltöttem, felruházódtak valami varázslattal. Amikor pedig hazautaztam, egy olyan lény lépteit rejtegette a tekintetem elől, akinek a mindennapjaiban nem részesülhettem.
Tegnap viszont, ahogy munkahelyem felé tipegtem a kora reggeli órában, már csak egy szimpla településnek tűnt. Elcsodálkoztam a hétköznapiságán. Otthon éreztem magam benne, úgy lépdeltem a járdán, ahogy néhány hete még régi városomban.
Az otthon azonban, ahogy Lynch mondja, veszélyes, csalóka hely. E heti szellemi táplálékom a nemrégiben megjelent Lynch-monográfia, vagy inkább interjúkötet volt. Túl sok újat nem tudtam meg belőle, legfeljebb érdekes apróságokat. Az intuíciós munkamódszeréről szóló válaszai azonban nagyon megfogtak. Ez a módszer lényegi hasonlóságot mutat azzal a tudatműködéssel, ami a szövegeimben beszélő narrátor monológjait létrehozza. Szabad folyást enged a tudattalan dimenziónak. Ezzel a módszerrel kiküszöbölhető az öncsalás. Minden titkot felszínre dob.
Azt kérdezem tehát most magamtól, hazudhatok-e önmagamnak?
Két életem van: az egyik a valóságban, a másik néhány fájl mélyén. A valóságos életemben minden rendben: együtt élek egy nővel és két gyermekével, s a számtalan apró gond ellenére remekül érzem magam. Titkos naplóm viszont pokoli kínok hordozója. Vajon a valós életem a látszólagos, és a megírt szövegek a valóságosak? Ez nehéz kérdés, bár talán inkább költői dilemma. (Az igazság valahol a kettő között... etc.)
Az biztos, hogy mióta ideköltöztem, megváltozott az életem. Sokkal kevesebb időm jut magamra és az irodalomra. Ugyanakkor senki sem akadályoz meg abban, hogy írjak és olvassak. Én magam, önszántamból ragasztom az időmet társam mindennapjaihoz. (Itt is rendelkezésemre áll a "hölleri padlásszoba", bárha egészen más viszonylatban.)
Vannak emberek, akik egész életükben arról panaszkodnak, hogy nincs idejük és lehetőségük írni, pedig csak arról van szó, hogy képtelenek írni, hiszen nem írónak születtek, féltehetségek, tehetségtelenek. Vajon én is közéjük tartozom? A családi szerveződés művészetellenes birodalmát választom, hogy magyarázatot kerítsek írásképtelenségemre? És ha inkább a társaslétre vagyok alkalmas, nem pedig az irodalomra, akkor miért vallok kudarcot készülő szövegeimben a párkapcsolattal? Mennyi köze van a valósághoz? Ha puszta absztrakció ez az egész, akkor honnan erednek azok a beteg monológok, amelyeket egyik-másik éjszaka jegyzetfüzetembe rovogatok?
Kérdések sorakoznak. Talán össze kellene olvasztanom a kettőt: az életet és az irodalmat. Nem tudom, vajon képes vagyok-e erre. És még mindig nem tudom azt sem, helyes-e az a koncepció, ahogyan írni akarok. Lynch azt mondaná, csakis a belső útmutatást kövessem, és én ezt teszem.
A fő kérdésem azonban továbbra is az, vajon milyennek tartom a mostani életemet. Jó nekem az, ahogyan most élek? Elégedett, boldog vagyok? De bármennyire is elborzasztanak a fiókszövegek, végül mindig oda jutok: nincs más választásom. Egész életemben egy olyan társra vágytam, aki képes megszabadítani a magánytól. Megkaptam. És ha számtalan problémával is kell megküzdenem, ha különféle idegbántalmak és rövid lefolyású hisztériák is gyötörnek olykor-olykor: nélküle tovább nem ment volna.
Hiába bújnék életgyűlölő izolációmba, legfeljebb évente húsz kötet könyvvel többet nyerek vele, miközben megőrülök. Most pedig csak okosan kell gazdálkodnom az időmmel: mindössze ennyi terhet ró rám az együttlét öröme. A végső mérleg évekbe kerül, tudom.
Mellesleg jónéhány új ötletem támadt a napokban, egészen felvillanyozódtam a friss tervektől, és sürgősen módot valamint időt kéne rá kerítenem, hogy papírra vessem őket. Az éjszakai novellából triptichont fogok csinálni, ennek akár már ma este szívesen nekikezdenék. Hemzsegnek fejemben a mondatok.
A napokban úgysem lakunk otthon, én arra apelláltam, hogy a feldúlt lakás kisszobájában meghúzom magam és ezen a pár éjszakán írni fogok. I. persze azt szeretné, ha velük mennék édesanyja lakására. Nem tudom, meglátjuk.
Aztán a bakfisnapló ősszel írt részleteibe is beleolvastam: érdemes foglalkozni vele.
Mire kitavaszodik, feltétlenül le kell ülnöm az íróasztalhoz. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
