ne szólj közbe, idő, idő, idő, érted? a kurva életbe, csetelsz, nem érdekel, érted, leszarom, két jó van a környezetedben, vedd észre! lepedődet, elbaszott lázbeteg vagy. elsikkasztod az életedet, mert minden faszfejre hallgatsz, nem érdekel! erősebb tónus. emeli hangját. Az a sok duma! figyelj, egy mondatot könyörgöm, egy mondatot hadd mondjak el, ne szólj közbe, egyszer ebben a jó, büdös életben hadd mondjak el egy szót. minden lelkiállapotod megmagyarázod. megy az idő, az idő pénz, hallottad már ezt a mondást? olyan koldus vagy, aki gennyedző sebeit mutogatja szánalomért könyörögve. ne kiabálj, és állok a fürdőszobában, próbálok bőgni, ha vele vagyok az időben, vakaróznom kell, persze lelkileg. de nem megy, nem hatja meg, meg különben is németül szól a rádió. állok a fürdőszobában. Szemtől szembe kerültem az idővel, az emberi psziché nyavalyájával. közben paprikát vág, látom, hogy haragoszöldet. a kezében tartott nagykéssel. hallod, hogy sírok? hallom, és jön a piros paradicsom, lehúzza a héját, provokálom keménységét. szeme mögött Isobel. nem tudtam, hogy ha nem akar szépen beszélni, a hangja olyan, mint egy mandragóra, amit most húzott ki egy kutya a földből. nevetek. ott vagy? csönd van, kinézek, a nagy havak ideje jön, a nagy havaké. a nyár eszembe jut, az a nyár, a kis piros kocsi és a kék zokni. csiga. vagyis borotvált. hogy hosszabbnak lásson. csiga. természetes, eszik és vetkőzik, mindene kopott, és tiszta meztelenek vagyunk, élvez, nem zavar a kocsi, nem izgat, őt sem, mert rám koncentrál. jól csinálja, két csóró. és ez így megy, lágy az arca, szempillái lecsukódnak, szinte mosolyog, ahogy ráhajolok. nem most, ha megszólal, mindent elront, lágy és hirtelen gyors. most másra gondol, most másra, nem, ezek olyan intim pillanatok, amikor kell neki a nő, de a nő nincs! haragszik rám, érzem, nem lágyságát érzem, a sás kábító illatát. nem engem kefél, valaki mást, báb vagyok, . nők szemének fényét láttad bódulatodban? más időt használok én is, máshol vagyok, baszunk, igen, ez a baszás, így nyersen, négyen vagyunk a szemhéjak mögött, rá gondolok a késesre, aki megsiratott valamikor a tükör előtt. aki szigorú, aki... akibe bele tudnék szeretni, ott van szemhéjam mögött, és látom, ír. de miért ő? valamit mond. valamit a magyarokról. a hangját hallom, most susog kémia, figyelj kémia, ha működik. oké. kinézek az ablakon, máshol vagyok, egy hotelban vele. nincs lehangolóbb, mint egy hotelszoba. látom őt, remeg, látom a kanvágyat. nem vetkőzik, rám esik, először gyorsan, nagyon gyorsan, négyen vagyunk. a másiknak test vagyok, egy test ezer nővel, neki nem. beszél. sosem szeretett, de kíváncsi rám. minden mozdulatomra. ez a nagy havak ideje, most belenéz a szemembe. barna, ő is az. nézem nyakát, karját, lábát, beszélgetünk, kisiklik kezemből. kisiklik, máshol van megint. alszik a szemem mögött, négyen, igen. végzett a másik a nőjével. elküldöm, menj. most. öltözik, nem volt jó, sokan voltunk. mi az, hogy nem volt jó? ezer éve voltál nővel, mondom. gyerek ez még. elmegy. nem tudom, hol vagyok, lassan hull a hó. és nézem a kocsi nyoma mellett a tavat. a természet legszebb primér tulajdonsága a mozgás. elment. mozgott felettem a mozgás, ami átjárja a világot, de ez a mozgás nem egyéb, mint bűnök állandó következménye, és csupán bűnnel tartható fenn. azért szeretkeztem, hogy még jobban érezzem a magányosságomat, ami félóra élvezet volt csukott szemhéjam mögött, a nagyhavak idején. nem, nem voltam angyal neki a hóban, nem. de a meztelen igazság klassz kifejezés, amit olyannak látok, amilyennek látszik, nem, ami. képek az elmémben, amikor jött a nője, fekete haja volt, ébenfekete, hófehér bőr, mozgott, elmosolyodom, gyönyörű volt, hol volt, hol nem volt. rám nézett, akkor jöttem rá, hogy vak. nem úgy vak, tudod, hanem lát, csak beszél. és nincs csönd. a társam mondja, a férfi a lehunyt pillám mögött az idődbe kopogott be csak, az elmédbe. beszél. az enyém, nem veszed el, mert az enyém. úristen, gondolom, ez a nő vele nem volt késsel a kezében, kislány, neki nő. és az a másik nő. kopasz barack, nem tudom, hogy jutott eszembe. mindig négyen vagyunk az időben, egy levélköteget vesz elő a lány. a fehérbőrű. tessék, itt van, írd. szeretők voltunk, szólt. zavarta, hogy vak vagyok, zavarta, hogy medúza vagyok a hóban. hars volt a sírása, és elment. mi ez bennem, ez a szoláris beszélgetés a szellemivel. elment Isobel, itt hagyott valamit az idő csavarmenetén. szexus és bűntudat, primér mozgások, ugye. bűnök, de tiszták. lassan jő a nő. kiveszi kezemből a leveleket. ordít, hisztizik a férfinak, ki a szemhéjam mögött van. Te, szemét állat, gondolom én. a nő, a társ kisstílű. annyira senki, lehet, hogy én vagyok hülye, az idő igazsága a bensőkben található. Mozog a nő, a fenyves felé megy. Isobelre gondolok és a képeire meg a hol volt, hol nem voltjaira. Mosolygok, holott nem kéne, nem, ő a hunyt szemem mögött lévő férfié, aki kiabált velem, és valamit mondott az őrültekről és a zsenikről. Akkor éreztem igazinak, vadnak és gyengének, igen, akkor éreztem őt sebezhetőnek, amikor nevettem rajta. négyen vagyunk. négyen minden időben.
haza kéne mennem. hippói ágoston szól bennem. nem tudom, mi az idő. ránézek. talán nem röhög ki. a szexualitás és a kultúra egy és ugyanaz, ez a tudás gyökere, hippói ágoston. de ha ez elnyomorodik, a vallás is eltorzul, a rózsa helyett kelbimbó nyílik. rázd le magadról az ótestamentumi bilincseket... négyen vagyunk. a férfi, a kis tökös, aki mást baszott, isobel és a nő. és én, kérdezi egom, én hol vagyok e képtelen monológban? Ki vagyok én itt? a bábu. mi lassan a földre hull és elcsendesedik a színház. a deszkák cseresznyeszínbe zárva. a tökéletesség egyszer véget ér... és a civilizáció egyetlen nagy metafora datolyamagokkal. Igen, a tér konkrét, de az idő, legyen a nagy havak ideje akár, az idő absztrakt fogalom.
Faopálom itt vagyok a zölben ide válaszolok kérdésekre. Nagyon tetszik a vers, ami kilóg nekem az a napfogyatkozás szó, mert hirtelen én kizökkenek, mert látom a képet. nem szólok bele, a te gyermeked, ne menj x, y, z után. mindig a magad útját válaszd a hibák ( ha van ilyen, csak tanítanak) ellenére. Mindent fel fogsz ismerni, jó vagy mutatsz éreztetsz. Százszor jobb ez nekem , mit holmi tagolás! :)) Azt hallgasd meg amikor woow érzésed van, hogy én is erre gondoltam. :) Puszillak! Csak azt! A többi tanácsot dobd a kukába, amin már gondolkozol
Itt nem csak arról beszél, hogy házasság netán élettársi kapcsolat, hanem arról, hogy lényegében NE FELELJ MEG A FÉRFINAK. MAGADNAK FELELJ MEG! MERT MÁSKÜLÖNBEN ELÉGSZ!!!!!! BÁRMILYEN KAPCSOLATBAN!
A képen nincs szeder, most érik. Egy gyönyörű versben fogod majd látni. Írni akarok, mert elmaradt a pille vége, hogy átadja helyét valami másnak, a zöldnek, Griet főkötőjének akár. (ami takarta az arcát és a burgonya kifőzött levelében lett kemény.) Hm, beengedjelek a kertembe, ahol most sokan vagyunk, igen, talán majd rám nevet a szeder hajnalonként, ha merek hinni az éjszakákban! A kintiekben, egy asztalban, aminek törött a lába, még sincs erőm kicserélni. Hinni a magányban, abban az érzésben, amit hagyok átfolyatni magamon. A színekben, formákban. Hajnalonként valami fölkelt, de nem pattanok ki az ágyból, csak nézem a narancs függöny repedéseit, a napsugarakat. Nyújtózom, pedig tudom, hogy vérrel borított a lepedő, mintha életet adtam volna. Azt tettem. A hajnal rózsaként terül el alattam. Elhussan szememből az álom. Ellazulni, rácsodálkozni. arra, amint Johanna fogja Marcel fiát. A baba kicsit oldalra dől, s ő is megidézi a hajnalt. Egy időben, egy percben születtem ezzel a kisemberrel. Füvet rágok, és már nem akarok nagy dolgokat, csak azt, hogy a szeder nevessen rám, amikor megbököm magam véle, amikor felkelt a nap, és az első rigó fütyülni kezd. Az éjjelből hajnalt teremtettél, és nem akarod megváltani a világot. De minek is? Én sem csinálok semmit, csak füvet rágcsálok, de nem gondolok a múltra, csak egy kicsi részletére. Emlékszem egy meredek hegyoldalra, ahol hosszan üldögéltem, s körülöttem szőlő ültetvény volt. A házak pici dobozkák voltak a távolban. Akkor értettem meg, hogy szőlő szívekben lakom. Magházak védenek, de majd felnövök, hogy egy rothadás beletiporjon a földbe, hogy egy aszott emlék se maradjon utánam. A Naptól kérek életet, éjektől meg enyhet adó nyugtot. A szőlő alatt citromfüvek laknak, millió kis citromfű. A reggelek sárga paradicsomát miért szakítod le ócska kolbászok mellé? Az a reggel ígéretéé, hogy érni fog. Beleharapok és szétfröccsen az ízletes vér. Nézem a kisembert. Beszélek hozzá halkan. Elfelejtettem a mozdulataidat, amiket te élsz át ezen a hajnalon. Hívlak, gyere most a rétemre. Az sem baj ha esik, ne zavarjon! Hűség, szeretkezés. Látod, magába fogadja a cseppeket a korhadt ág. A szél port fúj, a Nap meg óvatosan szárítja. Esőszagú hajnalaimban bújnak a madarak. Átázott a régi csűr földje. A hozzátámasztott létrák az égig érnek. Mindenfelé szitakötők kelnek életre. A mángorlók mosni készülnek a patakban. Kiszáradt tökgyaluk szomjazzák a termés érintését. Megfesti önmagát a táj. A földet, a csűrben valaha úgy döngölték, mint a fecskék a fészküket? Ilyen levelet írnék én istennek. Aztán egyszer csak leülne mellém a nagy faasztalhoz. Mondaná, hogy adtam néktek fényt, ez a hajnal. Teremtettem sötétet, puha karú nőt. A többit meg már látta az a nagy fa amott, amikor az első madár feltűnt az égen. Adj ennem, messziről jöttem! Jóféle pálinkával kínálom. Állok és nézem az arcát, A szeme körül, sűrű nevetőráncok. Edd csak meg az összes gyümölcsöt és minden étket! Látom, a szeder is mosolyog.
ki kell gyászolnom valahogy és nem tudom hogy miért jutott eszembe a száz év magány amit mindig rosszul olvastam lapokat átugorva vagy egy sort aláhúzva mert fontos volt azon a napon született amikor a legjobb a bor cukorfoka (van ilyen ezredik Nap? ) édes asztali desszertboré ahogy a meséimben képzelem aznap autózott majd amikor kiszállt a kocsiból akkor látta egészben a regényét két meddő év után megelevenedett egy falu élete ahol nem történik semmi az asztali bor borostyán fénye kellett ahhoz hogy kiugorjon a kocsiból a bor és egy kérges férfitenyér az illat hogy eszébe jussanak ursulák és combjaik. a combokról jutott eszébe az egész követhetetlen laookon csoport aureliánók és buendiák amaranták és fernandák,josék és ursulák szeretkezve
beletört a bicskám mondtad nekem aznap bevallom képtelen voltam elolvasni feküdj a sorokra és hagyd magad vinni az árral. cseppet sem csodálkoztam ez inkább az én világom volt. levélben ócsároltalak mert azt elolvastad akkor már tudtam hogy becsaptál hogy a barátságunk téged csak mulattatott én meg mindent komolyan vettem. lassan rájöttem minden férfinak minimum kell hét hat öt négy nő akikről beszél és mindig ugyanazt mondja más hangsúllyal de mindig marad egy és pont az élet adja ezeket a faramuci helyzeteket odatolja az orrod elé és én megértem mert én vagyok az a nő akit kiszemeltél arra hogy legyen aki rajongva felnéz rád a nőkön át ismerlek meg téged a nő is beszél belőled akár az a borostyán asztali bor ami lassan pimpósodik a szádban foltot hagy egy faasztalon amit már rég kifakított a Nap pattogzik barnája de sorban állókból sosem lesz zseni márpedig mi sorban álltunk fények mikről nem mesélek ne fojtsd belém a szót érezted már hogy fának döntesz egy nőt és és istenhez imádkozol könyörületért nem jött a megkönnyebbülés csak mázsás súly azon az éjjelen vadállattá váltál vérszagot akartál azon a napon neveztél remediosnak annak aki a nedvével megy a férfi elé mint egy méh amikor összegyűjti cseppjeit alázatosan magára kenve és az arcomba nevettél melyik aurélióhoz is mész? tudtad hogy erre ugrok és pofoztalak a a versekkel amin a tinta nem száradt meg és csillagok lettek kéken világítóak kéken gurultak fel az égre hogy sohase lássam viszont a fényüket a vázában rothadó liliomok fejét téptem kéjesen miközben a narancs narancsvörös szavakat mantráztam előre-hátra guggolva magamat ölelve hogy kócosan kibőgött szemekkel odarohanjak a vázához a liliomokat a szőnyegbe tiportam és közben még mindig hintázva azt ordítottam hogy gát egy hatalmas gát van bennem és nem tudom szikáran leírni mit érzek nem tudok semmit csak azt hogy ezt a gátat fel kell oldani egy zuhataggal bánom én mivel és ne mondd meg mi vagyok kék csillagok mentek hol volt hol nem volt meséikkel
élveztem
ahogy szétmállanak a virágmaradványok s velük együtt a gyűlölt verseim is utáltad írásaimat mert oda már nem vittelek magammal kirekesztettség? egy ház volt ahová nem engedtelek be egy kert amit neked akartam adni egy fal egy V Á L Y O G F A L morzsák rozsdafarkú madaraknak észak felé repülő madarak miközben fel és le rázott a sírás egy madár és a legnagyobb hold érted?
vak kerítések maradtunk "futott ön olajbogyóval a zsebében?" miközben felordítottál kétszer léptem ugyanabba a folyóba minek partján mandragórák félték a kutyák ugatását fülemben felerősödtek a fekete bennszülött dobok tirirá tirirá tam tam és újra ez a tirirá tirirá tam tam és újra mit tudsz te egy nőről -. tudod te mitől izzik egy nő szemében a gyűlölet? csak futottam a magam teremtette lúdvércei elől elvágódtam a borostyán gyökerében nem érdekelt a combomon vérző seb felhasadt a szoknyám sebekből véreztem összecsuklottam szemhéjam mögött vörös eső (emlékszel artemiszre? szarvastehenedet a fának döntötted s vadul tépted le rólam őrületruhámat mindent adj nekem vissza amit elvettél hogy nyolckarú pókasszonyként átfonhassalak nyolc lábbal szoríthassalak,miközben csak megvetést érezzek megvetést a férfi iránt jéghideg laterna magica ez életünk filmje elmebaj röhögtél elmebaj ez sárgán reccsenő liliomszirmok narancsizzásában kurvulunk na és? elveszítem minden erőm, szakadt szoknyám tovább tépted és belémhatoltál dühösen gyorsan vadul meg tudtalak volna ölni mélyről tört föl belőlem a párduc üvöltése rázkódott a vállad most te voltál a sérülékeny aki elvesztette minden erejét és én ordítottam a kéjtől minden férfi kéjétől a dobok még mindig --
hallottam a fekete dobok őrjöngését tiritárá és újra ez a tiritárá tam
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
