NAPLÓK: Kicsi Ólomkatona Legutóbbi olvasó: 2024-04-29 12:23 Összes olvasás: 39224| 80. | [tulajdonos]: Máté és Máté | 2017-01-01 13:30 | Nemcsak a saját dolgaimmal kapcsolatban vagyok makacs. Tegnap éjjel valamiért Narkissos alakja foglalkoztatott, és persze, ha Nárcisz, akkor a Caravaggio kép, és ha Caravaggio és kép, akkor a Máté meghívása. Olyan húsz éves korom körül kaptam/vagy vettem magamnak egy a festő műveit felsorakoztató albumot, abban találkoztam először úgy igazán a Máté-üggyel. Ha azt írom, hogy tetszett a kép, az kevés, mert napokon, heteken, sőt nem túlzok, éveken keresztül élénken foglalkoztatott. Jézus belép a képbe, egy valóban szép és komoly férfiarc, és a kéz, amely Mátéra mutat, mint a Sistina mennyezetén lebegő Úr keze, amikor megteremti Ádámot. Mert itt újra teremtés lesz: a pénzfüggő, könyörtelen vámosból a szegény vándortanító szegény követője lesz. Máté, a szintén szép és fiatal férfi a kép másik oldalán, fel sem emeli a fejét, unottan vagy talán kissé ittasan belemerül a pénzszámlálásba. Még nem tudja, még észre sem veszi, hogy az élete egy másodperc múlva olyan fordulatot vesz a belépő férfi által és miatt, amire sosem számíthatott. Később akárhányszor elolvastam a Szentírásból Máté meghívásának történetét, mindig megdöbbentett, hogy a vámos azonnal otthagyja a pénzes asztalt, azonnal elhagyja egész addigi életét, mintha arra várt volna mindig, hogy valaki elhívja az eddigi élete mellől.
25 évesen jártam először Rómában, persze első utunk a Szent Péter Bazilikába vitt. Volt valami előképzetem arról, míg a buszon zötyögtem, hogy fogok viselkedni, mikor először megpillantom a Pietát. Hatalmas katartikus zokogásra számítottam, aztán egy a szobrot védő üvegfalon koppant a homlokom. Sem könnyek, sem katarzis.
Már a sokadik napon, a sokadik templomban, mikor végre valaki bedobta az egy eurót, aminek hatására felgyúlt a fény, ami megvilágított egy addig a templom homályába vesző képet, és én, a többi csóró zarándokkal odagyűltem, hogy mi a csuda van itt, na, akkor fogyott el a levegő hirtelen.
Évekig néztem az albumbéli képet, próbáltam bebújni az arcvonások mögé, látni, amit a festő nem festett oda, de soha nem érdekelt sem a keletkezése, sem azt hogy hol van, sőt még Caravaggio élete sem.
Az a kép pedig ott volt, a San Luigiben, teljes valójában, valaki egy eurójának köszönhetően teljes kivilágításban, olyan arculütő elevenséggel, hogy le kellett ülnöm a kőre, és úgy bámulni tovább, mert teljesen kiment az erő a lábaimból.
Azzal szembesülni, hogy nem is a szép fiatal, pénzt számolgató az igazi Máté, hanem az öreg szakállas fószer középen, ehhez képest semmi volt. Húszévesen épp csak a központi figurát nem vettem észre, az ősz szakállút, aki még magára is mutat, hogy el ne tévesszük. De én nemcsak a magam dolgaiban vagyok makacs. A képen számomra Máté örök fiatal és pénzt számol, Caravaggio Mátéja, a meglepett öreg pedig nem is magára mutat, hanem kézmozdulata a fiatal felé irányul, mintha ezt mondaná: Nem, Uram, összetévesztesz valakivel, a Lévinek nevezett nem én vagyok, hanem ő, aki még arra se képes, hogy felemelje a fejét, ha belép valaki. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
