NAPLÓK: Kicsi Ólomkatona Legutóbbi olvasó: 2024-04-29 15:40 Összes olvasás: 39235| 219. | [tulajdonos]: svédgyerek | 2019-02-20 23:54 | Anya szerint ha nem tanulok,
csak kukás lesz belőlem.
Ma reggel jól megnéztem a kukásokat.
Volt köztük egy nagy darab, fura bajusszal.
Fütyörészve feldobta a kukát,
a kukásautó meg elkapta, s még egy papírfecni
sem esett mellé.
Amikor délután anya megint a matekkal jött,
elmondtam neki, hogy szívesen
vezetem majd a szemetesautót,
és fütyörészve fogok zsonglőrködni a kukákkal. | |
| 218. | [tulajdonos]: inkább így | 2019-02-20 22:33 | Palackposta
a foglyom vagyok
kikiáltok magamból
mindenki hallgat | |
| 217. | [tulajdonos]: szabadulóművész | 2019-02-20 22:23 | tojás
a kezdet nehéz
de kikelek magamból
szárnyakat bontok | |
| 216. | [tulajdonos]: pocsék | 2019-02-20 22:11 | pocsékol
a jövő kútján
a múlt koszos vedrébe
töltöm az időt | |
| 215. | [tulajdonos]: bejelent | 2019-02-20 21:56 | Palackposta
a foglyom vagyok
kikiáltok magamból
senki sem hallgat | |
| 214. | [tulajdonos]: kicsit javítva | 2019-01-26 23:28 | ferenc és a fenevad
ferenc olykor még felveszi a páncélt
rozsdás jószág, akár a test.
ferenc olykor még harcolni kész,
kardot köt, kesztyűt vesz.
Ilyenkor indulattal néz tükörbe:
„Fenevad, én fenevadam,
régente alig bírtam veled.
Láncra verve tartottalak,
éheztettelek vagy hányásig zabáltattalak,
ugyanaz lett a vége: csúfos vereség.
Ifjúkorom ádáz ellenfele,
felnőtt éveim megcsúfolója,
gyengülünk már mindketten.
Erőlködés minden harapásod,
erőlködés minden kardcsapásom,
mára nevetségessé lett ez a tusa.
Szívemben élő fogatlan oroszlán,
könyörülj immár rajtam | |
| 213. | [tulajdonos]: életjel | 2018-12-18 20:13 | Túl azon a még ismeretlen nyelven,
ami a miénk lehetne
azon a nem létező néven,
amin szólíthatnálak
túl azon a felfedezetlen ponton,
ami találkozásaink helye lehetne,
túl az idő és a tér koordinátáján,
a gravitáción is túl,
túl minden feljebbvalón és hatalmasságon,
természeti törvényen és gondviselésen,
túl a semmin, a mindenen, az egészen
végül mégis belémivódsz.
| |
| 212. | [tulajdonos]: némaság | 2018-11-28 18:05 | Ezen az őszön három kedves ismerősöm halt meg. Az egész évet nézve négy. Szerencsére mind a négy idős ember volt, a szerencsétlenség viszont az, hogy úgy szerettem volna, ha élnek még egy pár évet.
Remélem, nem botránkoztatok meg senkit, ha ötödiknek hozzájuk sorolom Ashát is, állatkerti sétáim aranysugarát, a titkos barátot, azért titkosat, mert felnőtt nőként az ember már ne egy elefántborjúval kacsintgasson össze.
Emberbarátaim halálában az volt az abszurd, hogy olyan váratlan volt. Az utolsó halála pedig a legabszurdabb. Nem is tudtam arról, hogy kórházba került. Két-három nap alatt a kisebb túrákat tevő, öreg, de jó formában levő barát rosszul lett, kórházba került, meghalt. Nem tudom, hogy a gyász-e ez a furcsaság, ez a zavar, amit érzek. Bármit csinálok, bármire gondolok, végül ide lyukadok ki. Mint amikor hirtelen ébredünk, és olyan valóságos még az álom, hogy összeszorul a szívünk, de közben mégis érzünk valami távoli megkönnyebbülést: hátha ez az egész meg se történt. | |
| 211. | [tulajdonos]: ferences | 2018-11-18 21:15 | ferenc és a fenevad
ferenc olykor még felveszi a páncélt
rozsdás jószág, akár a test.
ferenc olykor még harcolni kész,
kardot köt, kesztyűt felvesz.
Ilyenkor indulattal néz tükörbe:
„Fenevad, én fenevadam,
régente alig bírtam veled.
Láncra verve tartottalak,
éheztettelek vagy hányásig zabáltattalak,
ugyanaz lett a vége: csúfos vereség.
Ifjúkorom ádáz ellenfele,
felnőtt éveim megcsúfolója,
gyengülünk már mindketten.
Erőlködés minden harapásod,
erőlködés minden kardcsapásom,
mára nevetségessé lett ez a tusa.
Szívemben élő fogatlan oroszlán,
könyörülj immár rajtam:
egyezzünk ki döntetlenben”. | |
| 210. | [tulajdonos]: Márton nap van ma | 2018-11-11 17:37 | GYŐRFFY ÁKOS
Havazás Amiens-ben
Szent Márton-apokrif
Tegnap reggel óta havazik. A város körvonalai
alig látszanak a sűrű hófüggönyön át. Lovam mozgásán
érzem, hogy fárad, minden lépésnél remeg alattam a teste.
Csak akkor vettem észre azt az embert, amikor elhaladtam
mellette. Addig azt hittem, egy kupac föld az út mellett,
amit belepett a hó. Megmozdult.
Gyerekkoromban láttam utoljára ilyen havat,
Pannóniában. Apám a hátán vitt haza, különben elsüllyedtem
volna a hóban. Már csak ruhájának faggyúszagára emlékszem,
és a válla fölött a messzi dombsorok szürke vonalára.
Az ember megmozdult, kinyújtotta a kezét.
Fagytól szederszínű bőrén csorgott a megolvadt hó.
Megpróbált szólni hozzám, de csak nyöszörögni tudott,
keze megdermedt a mozdulatban. Mint egy csupasz faág,
ahogy kimeredt a hóból a karja. Leugrottam a lóról,
köpenyemet ráterítettem, és dörzsölni kezdtem dermedt
testét a köpenyen át. Rám nézett, szólni akkor sem tudott,
láttam a szemében az arcomat, az arcomat és a hólepte
vidéket körülöttünk. Fiatal férfi volt, olyan sovány, hogy a
köpeny alatt szinte elveszett a teste. Magam elé ültettem
a lóra, úgy haladtunk át a városkapun.
A centurio utánam szólt, hogy miért nem hagytam
inkább odakint, a falon túl, mindenkinek jobb, ha az ilyen
nyomorult koldusok elpusztulnak télen, mint a legyengült
őzek, már így is sok van belőlük. Ha tudnád, mit beszélsz,
belepusztulnál a szégyenbe, mondtam neki, s ahogy
továbblovagoltam, hallottam még harsány röhögésüket.
Amikor aznap éjszaka, a legénységi szálláson álmomban
megjelent az Úr, megismertem rajta a köpenyem, amelyet
ráborítottam arra az emberre, aki ott feküdt a hóban, nem
messze a városkaputól. Nem láttam tisztán az arcát, olyan
erős fényt árasztott, de tudtam, hogy Ő az. Beszélt hozzám.
A köpenyed nekem adtad, a köpenyedet rám terítetted. A fény
az én ruhám, öltözz fel az én ruhámba, terítsd magadra
palástomat, melyre Atyám nevét hímezték az angyalok.
Reggelre elállt a havazás, méteres hó borította
a város utcáit.
Álltam a hideg, téli napsütésben az ablaknál.
Olyan ürességet éreztem, mintha nem lenne testem.
Mintha nem is én nézném a halványkék eget a
sikátorok fölött, mintha csak tekintet lennék, test
nélkül, de mintha ez a tekintet sem az enyém lenne.
Mintha eltűntem volna magamból. Mint ez az üres
mosdókancsó mellettem, az asztalon, ahogy üvegfalán
ragyog a fény. És mintha valaki idegen hangját hallanám,
úgy hallottam saját szavaimat, ahogy az ablakpárkányra
dőlve suttogom: Nem az enyém volt, amit adtam, Uram.
Nem vagyok a magamé.
Az a koldus vagyok, senkié, a falakon kívül, kitaszítva,
mint te voltál közöttünk. Nem vagyok sehol, csak arcod
fényében. Nem mozdulok el a fényből, Uram. Ruhádba
öltözöm, fényes palástodba öltözve kelek át a végtelen
havazáson, ami az evilág.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
