NAPLÓK: Kicsi Ólomkatona Legutóbbi olvasó: 2024-04-27 13:38 Összes olvasás: 39180| 281. | [tulajdonos]: én és énke | 2020-12-13 22:31 | Szakadás II.
Elválni könnyű.
Nincs végzet, nincs örökre.
Arcod az idővel kopik
bennem,
mint zarándokérintéstől
a kőszentek lábai.
Bezárult örökkévalóság
minden megidézett pillanat.
Támadj életre- sírom néha
éjszaka, rossz álmokban.
A reggeli könnyek hazugságok,
az elme perverz játékai.
A testem még nem tudja,
hogy nem szeretlek.
Hogy a versén mennyire nem azonos a versíróval: amikor ezt a verset írtam, nem voltam szerelmes. Következésképpen nem voltam szakítás után, nem fájt a szívem. Lehet, hogy épp fagyievés közben írtam, az is lehet, hogy épp halálra untam magam, és nem jutott eszembe értelmesebb dolog az írásnál.
apokrif
ferenccel utoljára a múlt héten találkoztam
ahogy a zebrán átment
határozottan láttam feje körül a dicsfényt
kabátján a pecsétfoltok helyén virágok nyíltak
s az aszfalt lángba borult lába nyomán
ferenc olykor hajléktalan olykor szent
néha sorban áll kajáért a Blahán
máskor évekig nem nyúl táplálékhoz
(arcáról ilyenkor eltűnnek a penészfoltok
s megfigyelők szerint hiába kapaszkodik
akarata ellenére levitál)
ferenc olykor előbb üt mint kérdez
s ha káromkodik belepirulnak a legedzettebbek is
máskor érintéssel gyógyít
s ha beszél madarak röppennek fel ajkairól
ferencet hatvanasnak saccoltam
aztán kiderült hogy alig negyven
(és nem is ferencnek hívják)
se kabátja se glóriája nem volt soha
s mielőtt végleg eltűnt
már törlődött minden memóriából
Lehet, hogy kiábrándító, de az esetek kilencvenkilenc százalékában én is elmegyek a hajléktalan mellett, és elhatározom, hogy legközelebb nem, és legközelebb kitalálok valamit. Aztán mégse, csak marad a lelkiismeret-furdalás. Pedig tény és való, hogy a fenti verset is én írtam. Aztán semmi szociális érzék.
| |
| 280. | [tulajdonos]: film | 2020-11-20 02:23 | Nem ismerem, nem is hallottam róla. De majd megnézem, bár idegesítenek a katolikus témájú alkotások és megnyilvánulások, ha hülyeséget tapasztalok benne. Remélem, ebben nem lesz.
Köszönöm az ajánlást, nekem nem volt mostanában alapvető filmélményem.
A közelmúltból csak a Téboly maradt meg, nem olyan jó, de nem is olyan rossz, és Russell Crowe jó benne; és igazi sokk a Gladiátor után, mert utoljára-jó 15 éve-láttam a színészt ebben a filmben, és most külsőleg "kicsit" más. (Ja, a Téboly thriller, nem valami művészi alkotás.)
A Tébolyról viszont eszembe jutott egy argentín film, bár lehet, hogy ismered, több kis történetből áll, Eszeveszett mesék a címe, és az egyik történet kicsit hasonlít témájában. Ha nem láttad, ezt nézd meg, pár éve odáig voltam az argentín filmekért, ezt kb. minden évben megnézem egyszer. | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 279. | nélküled: döntések | [tulajdonos]: botorság | 2020-11-19 20:55 | Fene se tudja. A rajtvonalazás lehet sorozatos öngyilok is, ezt asszem elég szépen demonstrálom az utóbbi időben. Húzódnék vissza a komfortzónámba, ha még meglenne. De nincs.
Szóval, csak annyit, hogy az ilyen kimondások fontosak, mert a húgynál húgyabb az önigazolás, de a komfortzóna érték is.
Teljesen off: épp most néztem meg a Corpus Christi című lengyel filmet. Láttad? Régen volt filmnek ilyen hatása rám. | |
| 278. | [tulajdonos]: botorság | 2020-11-17 21:14 | Köszi, hogy írtál. Nem a rajtvonalas mellett döntöttem. Bár még mindig dönthetnék mellette. Kicsit sajnálom, kicsit nem. Fontos és szégyenteljes tapasztalat, de azért is leírom: alapvetően lusta vagyok. Jó lenne ott, a komfortzónán túl, de oda csak én mehetek, nem vihet senki.
Jó neked, hogy te ilyen rajtvonalas vagy. Bátorság, erő, és igazán élni akarás, na ez most nincs bennem. Rossz, de mégis a könnyebbik eset ellebegni a langyos húgyban. | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 277. | nélküled: ? | [tulajdonos]: az emberi élet útjának | 2020-11-15 16:22 | Szia, végül hogy döntöttél? (Én a rajtvonalosnak szurkoltam, nem azért, mert ez lett volna a helyes, hanem mert a saját személyiségemből ez következik.)
Egyébként tényleg nem igazság, h nem írsz ide, a saját hülyeségemben fuldokolva jó lenne olvasni az Ólomkatonás dolgokat. | |
| 276. | [tulajdonos]: az emberi élet útjának | 2020-10-08 22:36 | Nem igazság, hogy már 4 hónapja nem írtam ide. Olvasom más hülyeségeit, ha erre vetődöm, nemhogy a sajátomat olvasnám.
Végre egy napló, amit nem tudok kidobni nagy rendrakó, miezahülyekacat korszakaimban. Aztán mivel időnként évekre visszamenően visszaolvasom, most üzenek évekkel későbbi önmagamnak:
Kedves Nemhanna,
ez a 2020 ősze egy nagyon hogyisírjam időszak. Furcsa is, mivel az első olyan nagyvolumenű döntés előtt állok, amikor sem más, sem a körülmények, még az anyagiak sem gátolnak a választásban. Most tényleg az lehetne, amit szeretnél, amit választasz. Ez nagyon jól hangzik, mégis azt szeretném, ha valaki megmondaná, mi lenne a helyes. Még az se biztos, hogy nem az ellenkezőjét tenném, de mégis jó lenne egy hang a mennyből.
1. Ha azt választod, (tudod, mit) akkor tökéletesen kilépsz a komfortzónádból, sok pénzt költesz, nagyon sokat teszel érte, kb. az életed a következő 3 évben másról se szól majd, mindent ennek rendelsz alá, a vége is kétséges, egyáltalán nem biztos, hogy megéri majd akár anyagilag, akár máshogy, de teljesíted egy fiatal lány vágyait. Újraírod a történeted, visszamész a rajtvonalhoz. Szembenézel a frissen érettségizett lánnyal, és azt mondod neki: tessék; és a kezébe adsz valamit, amire vágyott, de végül nem lett az övé.
2. Ha a másik utat választod, nem történik semmi, csak újra a hiány ismerős íze, aztán ennek az íznek az újra eltűnése. Komfortzónán belül, anyagilag biztosabban, szabadidőmet úgy használva, ahogy akarom. Még a jelenetet is elképzelem: szembenézek a kiscsajjal, aztán csak lebiggyesztem az ajkam, flegmán, ahogy a fájdalmakat tudomásul veszem: na, ez van, anyukám! | |
| 275. | [tulajdonos]: ... | 2020-06-10 23:19 | Szia, mi volt az a galambfiókás sztori, én már nem emlékszem.
Egyébként én az a fajta naiv olvasó vagyok, aki szereti, ha a főhős szimpatikus, vagy ha nem is a főhős, de van szerethető karakter a műben. Én ebben nem találtam olyat.
Szerintem egy nép tragédiája nagyon is univerzális dolog. Erről most annyi minden jut eszembe, hogy még szóban is belezavarodnék. De:
1. Az örmény népirtás nemcsak azért szörnyű, amiért egy népirtás szörnyű, hanem azért is, mert simán lehet most is tagadni, el nem ismerni. (Úgy tudom, hivatalosan Magyarország sem ismeri el). Az elhallgatásban, a tagadásban tovább mélyülnek a sebek, vagy mondhatjuk, elfertőződnek, és megbetegítik az egész testet.
Az örmények semmiféle "rehabilitációt" nem kaptak. Pedig még csak az is gyógyít, ha kimondják az igazságot.
(Gondoljunk a Vörös Hadsereg (nem csak) magyarországi rémtetteire. A traumát elszenvedett nők, gyerekek egész életükben a tagadásban, vagyis inkább a hallgatásban éltek. És évtizedekig hallgathatták a "felszabadítás" legendáját.)
Meg a sok egyéni, elhallgatott titok, fájdalom, amiről csak az illető tud. A tettes mindig előbb felejt).
2. Gondoljunk csak a mi tragédiánkra, Trianonra, bár ahogy észlelem, ez sem mindenkinek tragédia. És most nem a szomszéd államokra gondolok, hanem belülre. És most még nem is feltétlenül különböző oldalakra gondolok. Furcsa leírni, furcsa Trianonról beszélni. Mert a polkorrekt ember ezt nem teszi, legfeljebb nagyon finoman, úgy utalgatva, messziről, gondosan megválogatva a szavakat.
Nem tartottam negyedikén gyásznapot, olvasgattam, zenét hallgattam, filmeztem, ilyesmi, de valami olyan jutott eszembe, ami még eddig soha. Tudod, az én családom a Jászságból, Hevesből, meg Nógrádból származik, nincs olyan rokonom, ősöm, akit közvetlenül érintett volna Trianon. Vagyis mégis. Ez leírva olyan patetikus, meg ócska, de azon a napon valahogy megéreztem azt a fájdalmat, vagyis dehogy! inkább rácsodálkoztam arra a fájdalomra vagy traumára, amit az akkor élő őseim megélhettek, úgy, hogy az életükben minden maradt a régiben, és semmi sem maradt a régiben.
Azok a dédszüleim, akiket legalább fényképről ismerek, húsz évesek voltak akkor. El tudom képzelni, mit éltek át, amikor az ország nagy részét elcsatolták.( Mi lenne, ha ma mondanák: viszlát Debrecen és onnan keletre, vagy viszlát Bács-Kiskun!) Vagyis nem, nem tudom elképzelni.
Pont ma olvastam valami cikket a transzgenerációs traumákról, amik, ha nincsenek feldolgozva, öröklődnek nemzedékről nemzedékre, mint az anyajegy.
Hogy most ezt miért írtam le? Ha tudnám... Mindenesetre azt gondolom, ami az emberrel kapcsolatos, az mind univerzális. Az örmény tragédia nem egy országot érint, hanem egy népet, sok embert, egy embert, minden embert. (Örmény felmenőm sincs, bár ezt nem tudhatom, mégis úgy érzem, engem is érint ez a "dolog".)
Orhan Pamuktól van egy könyvem, kb. 3 éve törölgetem róla a port. Pedig én vettem, és nem véletlenül. Lehet kezdem azzal, amit ajánlottál. Mindenesetre biztató, ha már valaki egyszer elolvasta. És ha tetszik, nem kell egy újabbat vennem, csak le a polcról.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 274. | nélküled: isztambuli | [tulajdonos]: Az isztambuli fattyú | 2020-06-10 13:52 | Hali!
Nem tom, mennyire tolakodás, ha idemásolom, amit anno írtam róla, mert én meg még 2014 végén olvastam, s nagyon hézagosan emlékszem egyébként. Talán így értelmesebb válasz lesz:
"Amit nem szerettem benne: hogy maradt benne anakronizmus (Musztafa a 90-es évek elején visszahúzódó férfiként nem ölhette internetezésbe az idejét, mert a világ még nem tartott ott), egy előszörre ütős bekezdést, ami másodszorra is benne maradt máshol, karaktereket, amik csak meg lettek lengetve.
Amit viszont igen: 1. Elgondolkodtató dolgokat vetett fel, amik messze univerzálisabbak, mint a török-örmény viszony, pl a másik nép megbocsáthatatlan vétkei nyomán a gyűlölet, mint közösséget összetartó sötét malter hogy válik a benne nevelkedő identitásának részéve, amit ha elenged -megbocsát- akkor elárulja nemcsak a népét, de az őt felnevelő családot is, paradox módon a szeretetet.
2. Hogy amikor az épp csak meglengetett karaktereken gondolkodtam, akkor eszembe jutott, h olyanok voltak inkább, mint az összetevői vmilyen ételnek, amitől leesett, h mit ad ki a fejezetek címe, ami kiütött.
3. Az eltévedt galambfiókáról szóló mese hátborzongató és gyönyörű úgy, ahogy van. (És talán magyarázza is, h miért olyan szinten vannak elkötve a szálak a végén.)"
Egyébként meg pont aznap reggel kölcsönöztem ki az iskolai könyvtárból az Özvegy és leányát, mikor este ezt a bejegyzést írtad.
Ja, meg még a török irodalom+szexualitás témához annyit szólnék, h van azért rá másik példa is, pl szerintem nagyon érdemes elolvasni Orhan Pamuk: Nevem piros című regényét. No, nemcsak az erotikus részek miatt, hanem mert még foglalkozik is ezzel a témával, h mit szabad és mit nem ábrázolni, és (sztem) nagyon jó könyv.
(Lőj le, ha sok vagyok.) | |
| 273. | [tulajdonos]: korr. | 2020-06-08 21:18 | | Bocsánat, félreérthető: nem a török gondolatokkal értek egyet, hanem ahogy a török gondolkodásról írnak. Egyértelmű, hogy Törökországban a 19. sz. végén, 20.sz. elején népírtás történt az örmény lakossággal szemben! | |
| 272. | [tulajdonos]: Az isztambuli fattyú | 2020-06-08 21:14 | Kedves Nélküled!
Voltál már úgy, hogy nem tudtad feketén-fehéren megmondani, hogy most tetszett-e egy könyv vagy sem? Én így vagyok Az isztambuli fattyúval. Ami mindenképpen mellette van, hogy elég gyorsan olvastam ki, szóval "etette magát", és hogy már vettem is egy másik könyvet Elif Safaktól, sajnos, elég kevés könyv elérhető tőle.
Ami meglepett egy kicsit, az a néhol szappanoperás történetszövés (pedig nyilvánvalóan nem ponyváról van szó), és eléggé sokkolt a Mustafa-ügy.
Nem tudom, hogy tetszett-e az a gondolat, ahogy a két felet -törökök és örmények- jellemezte valaki (nem most olvastam ki, úgy két hónapja, már nem emlékszem mindenre pontosan), azaz, hogy az örmények belekapaszkodnak ebbe a tragédiába, és a "nem felejtünk" a szlogenjük. Egész identitásuk alapja a Tragédia, a törökök pedig próbálnak nem emlékezni, vagy úgy tenni, mintha ez a szörnyűség csak egy szokásos háborús adok-kapok része lenne. (Mondjuk a török résszel egyetértek.)
Nagyon furcsa volt a szexualitás megjelenítése, már az, hogy egy török nő könyvében erről nem is olyan kevés szó van. Én ahhoz vagyok szokva, hogy a török sorikban még a rakit is kitakarják, meg a homlokon csordogáló vért is; és max. csókolóznak a szereplők, de még azt is olyan kis takarósan.
A kedvenc részem volt, amikor egy helyen visszafutottak az időben, a huszadik század elejére, a genocídium idejére. Jó lett volna egy ilyen szál végig.
(Azért ide, hogy ne nálad alkalmatlankodjam, de remélem, úgyis idetalálsz. Nem most, de el fogom olvasni a Zord időket is, már beszereztem. Fogok írni arról is, hogy tetszett. Köszi az ajánlásokat, és szép estét, vagy jó reggelt, esetleg szép napot!) | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
