NAPLÓK: Kicsi Ólomkatona Legutóbbi olvasó: 2024-04-27 03:15 Összes olvasás: 39164| 275. | [tulajdonos]: ... | 2020-06-10 23:19 | Szia, mi volt az a galambfiókás sztori, én már nem emlékszem.
Egyébként én az a fajta naiv olvasó vagyok, aki szereti, ha a főhős szimpatikus, vagy ha nem is a főhős, de van szerethető karakter a műben. Én ebben nem találtam olyat.
Szerintem egy nép tragédiája nagyon is univerzális dolog. Erről most annyi minden jut eszembe, hogy még szóban is belezavarodnék. De:
1. Az örmény népirtás nemcsak azért szörnyű, amiért egy népirtás szörnyű, hanem azért is, mert simán lehet most is tagadni, el nem ismerni. (Úgy tudom, hivatalosan Magyarország sem ismeri el). Az elhallgatásban, a tagadásban tovább mélyülnek a sebek, vagy mondhatjuk, elfertőződnek, és megbetegítik az egész testet.
Az örmények semmiféle "rehabilitációt" nem kaptak. Pedig még csak az is gyógyít, ha kimondják az igazságot.
(Gondoljunk a Vörös Hadsereg (nem csak) magyarországi rémtetteire. A traumát elszenvedett nők, gyerekek egész életükben a tagadásban, vagyis inkább a hallgatásban éltek. És évtizedekig hallgathatták a "felszabadítás" legendáját.)
Meg a sok egyéni, elhallgatott titok, fájdalom, amiről csak az illető tud. A tettes mindig előbb felejt).
2. Gondoljunk csak a mi tragédiánkra, Trianonra, bár ahogy észlelem, ez sem mindenkinek tragédia. És most nem a szomszéd államokra gondolok, hanem belülre. És most még nem is feltétlenül különböző oldalakra gondolok. Furcsa leírni, furcsa Trianonról beszélni. Mert a polkorrekt ember ezt nem teszi, legfeljebb nagyon finoman, úgy utalgatva, messziről, gondosan megválogatva a szavakat.
Nem tartottam negyedikén gyásznapot, olvasgattam, zenét hallgattam, filmeztem, ilyesmi, de valami olyan jutott eszembe, ami még eddig soha. Tudod, az én családom a Jászságból, Hevesből, meg Nógrádból származik, nincs olyan rokonom, ősöm, akit közvetlenül érintett volna Trianon. Vagyis mégis. Ez leírva olyan patetikus, meg ócska, de azon a napon valahogy megéreztem azt a fájdalmat, vagyis dehogy! inkább rácsodálkoztam arra a fájdalomra vagy traumára, amit az akkor élő őseim megélhettek, úgy, hogy az életükben minden maradt a régiben, és semmi sem maradt a régiben.
Azok a dédszüleim, akiket legalább fényképről ismerek, húsz évesek voltak akkor. El tudom képzelni, mit éltek át, amikor az ország nagy részét elcsatolták.( Mi lenne, ha ma mondanák: viszlát Debrecen és onnan keletre, vagy viszlát Bács-Kiskun!) Vagyis nem, nem tudom elképzelni.
Pont ma olvastam valami cikket a transzgenerációs traumákról, amik, ha nincsenek feldolgozva, öröklődnek nemzedékről nemzedékre, mint az anyajegy.
Hogy most ezt miért írtam le? Ha tudnám... Mindenesetre azt gondolom, ami az emberrel kapcsolatos, az mind univerzális. Az örmény tragédia nem egy országot érint, hanem egy népet, sok embert, egy embert, minden embert. (Örmény felmenőm sincs, bár ezt nem tudhatom, mégis úgy érzem, engem is érint ez a "dolog".)
Orhan Pamuktól van egy könyvem, kb. 3 éve törölgetem róla a port. Pedig én vettem, és nem véletlenül. Lehet kezdem azzal, amit ajánlottál. Mindenesetre biztató, ha már valaki egyszer elolvasta. És ha tetszik, nem kell egy újabbat vennem, csak le a polcról.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
