NAPLÓK: Etzel Mark Bartfelder Legutóbbi olvasó: 2026-04-17 00:51 Összes olvasás: 63141| 420. | [tulajdonos]: félelem | 2022-06-14 10:07 | DZS-
Úgy hiszem Pálóczi Antal többek között perekkel küzd önnön halálfélelmével szemben. Végtelenül megsajnáltam őt, tulajdonképpen aznap amikor párhuzamot vontam közte és Locckhart karaktere között éreztem, hogy van valaki az olvasmányélményeimben, aki sokkal-sokkal jobban passzol hozzá. Hosszú tűnődés után magam elé parancsoltam a karaktert, hogy mutassa magát.
Nebara Dzsozen. :
"Tizenkét nappal később, délután küldönc érkezett Ószakából. Tíz szamurájból álló kísérettel lovagolt be. Agyonhajszolt lovaikról patakzott a tajték. A lándzsák hegyén lobogó zászlók a mindenható Régenstanács jelvényét viselték. Forró, felhős, nyirkos idő volt.
A magas rangú, szikár, keménykötésű küldönc Isido legfőbb vezérei közé tartozott. Nebara Dzsozennek hívták, és könyörtelenségéről volt hírhedt. Sáros Szürke-kimonója rongyokban lógott róla, szeme égett a kimerültségtől. Ételt-italt nem fogadott el, és udvariatlanul követelte, hogy azonnal vezessék Jabu elé.
- Bocsásd meg a külsőmet, Jabu-szan, de dolgom nem tűr halasztást - mondta. - Igen, bocsánatot kérek. Uram először is azt kérdezteti, miért képez ki Toranaga-katonákat is a tieid között, másodszor pedig miért gyakorlatoztok ennyi puskával?
Jabu elvörösödött a durva hangnemtől, de megőrizte hidegvérét, mert tudta, hogy Dzsozen csak a pontos parancsot teljesíti, és ez a modortalan viselkedés szokatlan hatalmi pozícióról tanúskodik.
(...)
Dzsozen felnézett az égre. Későre járt. - Rendben van. Egy kis alvás rám férne. De napnyugta után visszajövök, engedelmeddel. Akkor majd te és parancsnokod, Omi-szan meg a helyettese, Naga-szan elmagyarázhatjátok uram épülésére, mi ez az egész a puskákkal meg a barbárral.
- Ő csak... igen. Természetesen. - Jabu intett Igurasinak. - Adj szállást tiszteletre méltó vendégünknek és embereinek.
- Köszönöm, de nem szükséges - vágta rá Dzsozen. - A föld megfelelő futon a szamurájnak, a nyereg megfelelő párna. De egy fürdőt, ha megengeded... ez a nedvesség, ne? A gerincen fogok táborozni... engedelmeddel, természetesen.
- Ahogy óhajtod.
Dzsozen mereven meghajolt, és szamurájaitól körülvéve távozott. Állig fel voltak fegyverezve valahányan. Lovaikat két íjász tartotta.
(...)
„Miért nevetnek folyton az emberek?”
„Mi nagyon szégyenletesnek és udvariatlannak tartjuk az erős érzelmek kimutatását, különösen a félelemét, ezért nevetéssel vagy mosollyal leplezzük őket. Természetesen mindnyájan félünk, de ezt nem szabad kimutatnunk.”
Azért köztetek is van, aki kimutatja, gondolta Blackthorne.
Neba Dzsozen kimutatta. Csúnyán halt meg, vinnyogva félelmében, kegyelemért könyörögve, és lassan, kegyetlenül ölték meg. Hagyták, hogy futásnak eredjen, aztán nevetve, de óvatosan megszurkálták a szuronyokkal, majd megint futásra ösztökélték, és akkor átmetszették a lába inát. Megvárták, míg odébb mászik, utánamentek, és lassan kibelezték. Dzsozen egyfolytában sikoltozott, vér és ürülék folyt belőle. Otthagyták, hadd szenvedjen, míg meg nem hal.
Naga ezután a többi szamuráj felé fordult. Dzsozen emberei közül hárman azonnal letérdeltek, lemeztelenítették hasukat, és maguk elé tették a rövidkardot, hogy rituális szeppukut kövessenek el. Három bajtársuk segédként mögéjük állt, magasra emelt markukban a kétkezes hosszúkarddal. Naga és emberei békén hagyták őket. Amint a térdelő szamurájok előrehajoltak a tőrökért, felfedték nyakukat, s a három kard lecsapott, mint a villám, a három fej pedig csattogó fogakkal a földre ugrott. Legyek döngték körül őket.
Aztán letérdelt a háromból kettő, s az utolsó állt mögéjük segédnek. Az első térdelő ugyanúgy végezte, mint imént a bajtársai. A másik azonban így szólt: „Nem. Én, Hiraszaki Kenko, tudom, hogyan kell meghalni - hogyan illik meghalni egy szamurájnak.”
Kenko karcsú, illatosított, szinte bájos fiatalember volt, fehér bőrű, csinos haja fénylett az olajtól. Tiszteletteljesen felvette a rövidkardot, és félig körbetekerte övével a pengét, hogy erősebben markolhassa meg.
„Tiltakozom Nebara Dzsozen-szan és emberei halála miatt” - mondta szilárd hangon, és meghajolt Naga felé. Azután utoljára felnézett az égre, és még egyszer, bátorítóan, rámosolygott segédjére. „Szajónara, Tadeo.” Mélyen beledöfte a kést hasa bal oldalába, mindkét kezével megmarkolva átrántotta a jobb oldalra, kihúzta, majd újra mélyen magába döfte az ágyéka fölött, és a néma csendben felrántotta. Szétvagdosott belei kifordultak az ölébe, arca iszonyúan eltorzult, s amint előrebukott, segédje villámló karddal leszelte a fejét.
Naga személyesen vette föl a fejet varkocsánál fogva, letörölte róla a sarat, és lezárta a szemét. Megparancsolta embereinek, hogy mossák meg és csomagolják be, díszkísérettel küldjék el Isidónak, és részletes beszámolót is mellékeljenek hozzá Hiraszaki Kenko bátor magaviseletéről.
Letérdelt az utolsó szamuráj is. Neki már nem maradt segédje. Nagyon fiatal volt. Ujjai remegtek, elhatalmasodott rajta a félelem. Kétszer teljesítette kötelességét bajtársai iránt, kétszer vágott tisztán, elismerésre méltóan, hogy megmentse őket a fájdalom megpróbáltatásától és a félelem szégyenétől. Azután kivárta, hogy legkedvesebb barátja úgy haljon meg, ahogy egy szamurájhoz illik, önmagát semmisítve meg néma, büszke csendben, és harmadszor is hibátlanul sújtott le. Eddig még sohasem ölt.
Szemével most a maga tőrére összpontosított. Lemeztelenítette hasát, és szerelmeséhez fohászkodott bátorságért. Könnyek gyűltek a szemébe, de arcát erőnek erejével mosolygó maszkká dermesztette. Letekerte övét, és félig beburkolta vele a pengét. Aztán, mivel az ifjú példamutatóan teljesítette kötelességét, Naga intett a helyettesének.
A szamuráj előlépett, meghajolt, és szertartásosan bemutatkozott. „Oszaragi Nampo vagyok, Toranaga úr kapitánya a kilencedik csapattestből. Kitüntetésnek tartanám, ha elfogadnál segédednek.”
„Az én nevem Ikomo Tadeo, első tiszt vagyok, Isido úr vazallusa - felelte az ifjú. - Köszönöm. Kitüntetésnek tartom, hogy a segédem leszel.”
Halála gyors volt, fájdalommentes és tiszteletre méltó.
A fejeket összeszedték. Később Dzsozen magához tért, és újra sikoltozni kezdett. Kapkodva, reszkető kézzel próbálta visszanyomkodni a beleit.
Otthagyták a kutyáknak, amelyek a vérszagra felosontak a faluból."
(James Clavell: A sógun
Kilenc éves koromban olvastam először James Clavell Sógunját. És ez a jelenet már akkor nagyon elgondolkodtatott. A látszat, a szerep, a valóság. Dzsozen játssza a kemény katonát, de valójában fél. Jogosan fél. Attól, hogy képtelen lesz uralni a félelmét. Sőt, feltehetően egész életében azt tette, amit egy szamuráj soha nem tehet: alkudozott a halállal. -Inkább kemény földön alszom. Én leszek a szikárság és az állóképesség példaképe, csak hagy ne kelljen szeppukut elkövetnem, kérlek! Soha, de soha ne kerüljek ez elé a teszt elé, mert rimánkodni fogok, és azok, akik félték, tisztelték híremet, kinevetnek majd, kiderül, hogy soha, de soha nem voltam szamuráj, miközben azzal nyomasztottam mindenkit, hogy szamurájabb vagyok bármelyik szamurájnál! Az író zseniálisan ellenpontozza szikár alakját a fiatal piperkőc alakjával, aki az ellenséges közegben is megőrzi méltóságát és valóban szamurájabb a többi szamurájnál.
-ZEN | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
