NAPLÓK: EXTITXU-UXTITXE Legutóbbi olvasó: 2024-05-03 15:08 Összes olvasás: 31687| 29. | [tulajdonos]: ... | 2020-06-20 12:00 | Audrey Magee: The Undertaking – lektori vélemény
Audry Magee, ír szerző regénye a második világháború idején játszódik. Lineáris cselekménye két szálon fut: Berlinben és az orosz fronton. A két helyszín közötti összeköttetést egy fiatal német házaspár levélváltásai adják, akik különös módon házasodnak össze 1941-ben: egymástól több száz kilométerre, külön-külön kelnek egybe, úgy, hogy csak a fényképük van jelen. Személyesen még soha nem látták egymást.
Mindkettejüknek érdeke fűződik a házassághoz: a vőlegény, Peter Faber, ifjú német frontharcos, csak a mézeshetek ürügyén tud pár hét eltávozásra szert tenni Kijev közeléből, ahol a front éppen tart. A huszonkét éves Katherina Spinell számára pedig ez a házasság garantálja a biztonságos anyagi jövőt: ha a férje meghal, lesz ki után özvegyi nyugdíjat kapni. Erről a szól a szerződés, amit tanúk jelenlétében, pap jóváhagyásával külön-külön kötnek. Egybekelésük bármilyen rendhagyó, hivatalos támogatásban részesül, mivel az ilyen módon ösztönzött házasságok lehetővé teszik, hogy amíg az életerős férfiak a Német Birodalomért harcolnak, létrejöjjenek a következő nemzedékhez szükséges utódok is. Katherina és Peter frigyéből is létrejön egy fiú utód a mézeshetek alatt.
Katherina nácibarát szülei jobban örülnénk, ha az újdonsült vő magasabb pozícióban helyezkedne el. Peter ugyanis csak közkatona (bár szívós testalkata miatt mindig az élen harcol), polgári foglalkozása szerint pedig "csak" tanár. Ő elégedett lenne a tanári hivatással, ráadásul már az apja és a nagyapja is tanár volt, Spinellék azonban erősködnek, hogy a háború után olyan állást kell találnia, amelyből meg tud gazdagodni.
Spinell üzletember. Komoly kapcsolatokkal rendelkezik. Ideológiailag egy magas beosztású náci orvos, Weinart doktor befolyása alatt áll, aki az ifjú Fabert is "szárnyai" alá veszi: elintézi, hogy egy héttel meghosszabbítsák a fiú szabadságát. Cserébe elvárja, hogy az esténként neki dolgozzon. A "munka" pedig nem más, mint hogy zsidó családokat kergetnek ki a lakásukból, és raknak teherautóra. A legkisebb ellenkezést is halállal torolják. Amikor Faber visszamegy a frontra, Spinellék beköltözhetnek egy gazdagon berendezett, tágas zsidó lakásba. Csak sejteni lehet, hogy a lakás egyike azoknak, ahol előzőleg Faber Dr. Weinarttal járt.
Minden a tervek szerint alakul tehát. A Spinell-szülők egy dologgal nem számolnak: hogy a két fiatal, Peter és Katherina pár nap alatt egymásba szeret. Amikor a frontra tartó vonatnál elbúcsúznak, ígéretet tesznek egymásnak. Katherina megesküszik, hogy a háború végéig várni fog Peterre abban a lakásban, ahol a mézesheteket együtt töltötték; Peter megígéri, hogy túléli a háborút, és visszatér Katherinához. Van tehát egy hivatalos, írásbeli szerződésük, és van egy szóban kötött vállalásuk. Az utóbbi bizonyul erősebbnek. (Lásd a regény címét: "Undertaking".) Már az első éjszakán megindítóan bensőséges kapcsolat alakul ki köztük, amihez a kölcsönös szexuális vonzalmon kívül egy komoly, kötődést erősítő próbatétel is hozzájárul. A nászéjszaka ugyanis tetűirtással és ruhamosással kezdődik, hiszen Faber egyenesen a frontról érkezett, ahol nem tudott rendesen tisztálkodni, a ruhája bűzlik, a haja tele van élősködőkkel. Katherina megmosdatja a férjét, beáztatja a ruháit, beszórja a fejét irtószerrel, szenvedélyesen szeretkezik vele, másnap pedig egyenként kiszedegeti a hajából a döglött tetveket. A férfi iránti vonzalma lehetővé teszi, hogy túltegye magát minden nehézségen.
Adva van tehát két fiatal, akit az Isten is egymásnak teremtett. Akiket ugyanaz a háború hoz össze, amely majd a végén szétválasztja őket.
Spinellék lázas izgalommal veszik birtokukba a zsidó lakást, a Katherina és anyja sorra felpróbálják a ruhákat. Bosszankodnak, hogy ékszereket nem találnak. Faber és társai mindeközben a hideggel küzdenek a fronton, ahonnan Katherina bátyja, Johannes magatehetetlen sokkos állapotban tér vissza. Nem tud egyedül enni, nem beszél, maga alá vizel. Amikor óvóhelyre kell menniük, Johannes pánikrohamot kap. Csak Katherinában van annyi együttérzés, hogy megnyugtassa. A szülei azzal vannak elfoglalva, hogyan rejtsék el a szégyent, ami a fiúk gyávasága miatt érte őket. Weinart morális okokból azt javasolja nekik, ne vigyék le többé az óvóhelyre, hogy a szomszédok ne lássák, hogy egy német katona fél a bombázástól. Johannes hivatalosan egy hetet kap a regenerálódásra, s bár a doktor megtehetné, hogy felmenti a szolgálat alól, csak egy héttel hosszabbítja meg a betegszabadságát. A fiúnak fizikai értelemben némileg javul az állapota, ám mentálisan továbbra is poszttraumás tüneteket produkál: amikor megtudja, hogy vissza kell mennie az orosz frontra, nem emlékszik, hogy valaha ott járt volna. Spinellné és Katherina világosan látják, hogy Johannes nem gyógyult meg, Spinell azonban ragaszkodik hozzá, hogy a fia megmutassa a világnak, ő nem gyáva. Nincs lelkiismeretfurdalása akkor sem, amikor meghozzák a hírt, hogy a fia meghalt. Úgy érzi, hogy a Német Birodalom ügyéért ezt az áldozatot meg kellett hozniuk; hogy a káosz elkerülése végett meg kell felelni a rendszernek, engedelmeskedni kell a parancsoknak. Spinellné magába roskad. Amikor az unokája megszületik, akit Katherina a bátyja után Johannesnek nevez el, ő rá sem hederít.
Katherina és Spinellné eleinte még teljes meggyőződéssel támogatják a háborút, büszkék a fronton harcoló katonákra, a veszteségek azonban elbizonytalanítják őket, és fellázadnak az ideológiai megfontolásokkal szemben. Katherina, aki a mézeshetek után nem győzi biztatni Petert, milyen fontos, hogy visszatérjen a frontra, Johanns halála után félni kezd, hogy ő a férje is úgy járhat, mint a bátyja. Spinellné soha nem tudja kiheverni, hogy a fia meghalt. Lázadásuk azonban kimerül abban, hogy időről időre vitába szállnak Spinellel, és a szemére vetik Johannes halálát. A Weinartékkal való kapcsolat jóléti hatásainak azonban ők sem tudnak ellenállni. Amikor Weinart csokitortát visz nekik (számukra elérhetetlen helyről: a Führer egyik cukrászától), alig várják, hogy megkóstolhassák. Visongva örülnek, amikor vacsorameghívást kapnak tőlük. Bárókkal, grófokkal ehetnek egy asztalnál, fényűző körülmények között divatos ruhákban, rókaprémmel a vállukon. Katherina még finnyáskodhat is, amikor osztrigát szolgálnak fel.
A Weinartékkal való kapcsolat nem csak előnyökhöz juttatja őket, de el is szigeteli őket a társadalomtól. Katherina egy idő után szenvedni kezd attól, hogy a környékbeli nők nem állnak vele szóba. Érzi, hogy túl nagy árat fizet a kényelemért. Apja Német Birodalommal kapcsolatos álmát olyan szörnynek nevezi, amelyet fiatal férfiakkal, apákkal kell etetni. A kisfia születésnapjára mégis elfogadja a Weinartné által rendelt tortát.
Faber mindeközben az orosz fronton éhhalállal és fagyhalállal küzd. Elege van a háborúból, semmi nem úgy működik, ahogyan a kiképzésen tanulták. Haza szeretne menni tanítani, a felesége férjévé, a gyereke apjává válni. A parancsnokuk végig azzal hitegeti őket, hogy hamarosan véget ér a háború, végül bevallja, hogy nem lehet tudni, meddig tart. A háború elején Faber és társai még "küldetésük" teljes tudatában küzdenek a győzelemért, mint egy iskolai tornacsapat. Egy idő után, amikor egyre embertelenebbé válnak a körülmények, már csak a rutin tartja őket életben. Eleinte még gondosan eltemetik a halottaikat. Nem csak a közvetlen bajtársaikat, hanem bármelyik német katonát, akit útközben találnak. Később a téli fagyban, amikor arra sincs erejük, hogy rendesen beássák sátraikat a több méteres hóba, már nem vesztegetik az energiájukat a saját társaik eltemetésére sem. Eleinte ódzkodnak leszedni a halott orosz katonákról a sajátjuknál melegebb kabátot és csizmát, ám miután több társuk fagyhalált hal, másoknak meg lefagynak a lábujjai, leszoknak a finnyáskodásról. Saját halott társaikról is leszednek minden használhatót, még mielőtt az a testükre fagyna. Egy darabig még számolják, ki hány orosz katonát ölt meg, hogy a nap végén összevethessék a számokat, aztán leszoknak erről is, mert belefáradnak a számolásba. Elvesztik az időérzéküket is. Az 1943-as új év úgy köszönt rájuk, hogy nem tudják, mikor volt karácsony. Az ellátmány fokozatosan gyengül, előbb csak húst nem kapnak, aztán semmit. Katonai utánpótlás sem érkezik. A tisztek repülőn elmenekülnek. Tartsanak ki, szól a parancs, és ők harcolnak tovább az oroszok és románok által körbezárt városban, Sztálingrádban. Támadásra számítanak. Nem sejtik, hogy az oroszok ki akarják éheztetni őket. A közvetlen felettesük már csak azért hajtat végre velük műveleteket, hogy csináljanak valamit.
Faber, aki addig minden parancsot végrehajtott, végül úgy dönt, hogy kiszáll a háborúból. Nem akar tovább harcolni, olyan tisztekért kockáztatni az életét, akik nem harcolnak tovább velük. Már nem az eszméért küzd, hanem a saját túléléséért. Eleget akar tenni az ígéretnek, hogy visszatér a Katherinához. A rövid pihenőidőkben társaival a háborúról vitatkoznak. Faber élő lelkiismerete, a félig orosz származású Faustmann kínos kérdéseket vet fel neki. Az éhhalál szélén életről, halálról, a háború értelméről, gyávaságról, bűntudatról elmélkednek. Az olvasó előtt feltárul a hódítókból legyőzöttekké válók lélektana. (Ezzel párhuzamosan Katherina hasonló vitákat folytat az apjával Berlinben.)
Faber végül feladja a küzdelmet: megadja magát az oroszoknak egy tál ételért. Nem érzi magát gyávának. Csak életben akar maradni, ahogyan ígérte. Berlinben annyit tudnak róla, hogy eltűnt. Spinell reméli, hogy nem adta meg magát "gyáván", hanem "hősként" meghalt. Katherina másként látja ezt a kérdést. Ő nem tartja értelmesnek a hősi halált, ha a gyermeke apjáról van szó. Mégis hagyja rábeszélni magát, hogy új férjet keressen magának. Hiszen, ha Faber úgy maradt életben, hogy feladta magát, nem lesz zsíros állása a Német Birodalomban, és Katherina a szerződésben foglalt özvegyi nyugdíjra sem számíthat, jobb, ha úgy gondolnak rá, mint aki meghalt. Katherina találkozni kezd egy náci tiszttel. Egy hónapot tölt gyászviseletben, utána visszacseréli a ruháit színesre. Az a jelenet, amelyben a náci tiszttel való találkozásra készül, közvetlenül az után a fejezet után következik, amelyben a már fogoly férjére ráparancsolnak, hogy mosakodjon meg. Ahogyan Faber a szappannal végighalad a testén, úgy szerez vele együtt az olvasó is tudomást arról, milyen állapotban van több heti éhezés, fagyoskodás és mosdatlanság után. Például több lábujja hiányzik.
Katherinát egy bombázás téríti vissza a "vállalásához". Közli szüleivel: ragaszkodik hozzá, hogy ígéretéhez híven megvárja a férjét. Weinarték nem segítik őket tovább. Vissza kell költözniük a régi lakásba. Amikor Katherina kisfia agyhártyagyulladást kap, az orvos nem ad neki antibiotikumot, és a gyerek meghal.
Faber mindeközben tovább sínylődik az orosz fogságban. Legnehezebb pillanata az, amikor az oroszok a német nők megerőszakolásával cukkolják: kétségbeesetten tiltakozik, hogy ő nem erőszakolt meg soha egy orosz nőt sem, mintha az ő részvétele a háborúban ettől magasabb erkölcsi alapokon állna, mint az oroszoké. Ez a motívum újra előkerül, amikor a háború vége felé Katherinát Berlinben megerőszakolják az oroszok:
– Vajon Peter is ezt tette? – kérdezi Katherina a segítségére siető szomszédasszonyától. – Ő is katona.
– Nem tehetett ilyet – feleli a szomszédasszony. – Ő német katona.
Faber végül túléli a fogságot, és visszatér Berlinbe. Katherinát otthon találja egy iskolás kisgyerekkel, aki éppen a leckéjét írja. Johannesnek szólítja. Katherina elárulja neki, hogy nem ő a gyerek apja, hanem egy orosz férfi. Faber nem tudja elfogadni a helyzetet. Azt gondolja, hogy Katherinának meg kellett volna akadályoznia, hogy teherbe ejtsék. Vagy, ha már így történt, nem kellett volna elárulnia, hogy az új Johannes nem az ő fia. Katherina új életet akar kezdeni, olyat amelyben nem kell többé hazudni. Faber viszont úgy érzi, nem tudna olyan országban élni, ahol orosz katonák állomásoznak. Írországba készül. Hívja magával Katherinát is - a gyerek nélkül. Katherina az ígéretére hivatkozik: "Azt ígértem, hogy várni fogok rád Peter. Megtettem."
A regény érzékletes jelenetekben mutatja be azt a lelki folyamatot, amelyen a főszereplők keresztül mennek, miközben zajlik a háború. Azt, ahogyan Peter Faber esetében a "Német Birodalomért" építéséért és a "dicsőséges győzelemért" folyó harcból a túléléshez szükséges elemi küzdelem lesz; ahogyan az emberi méltóság utolsó vonásival együtt lefoszlik róla a meggyőződés, hogy értelmes dologért harcol. Ahogyan a halál közelében kitisztul az értékrendje, és rájön, mi fontos számára az életben. És ahogyan az ideológiai megfontolásai újra működésbe lépnek, amint az élet újra biztonságossá válik számára. Végül elhagyja Katherinát, akiért túlélte érte a háborút.
A könyv jól rávilágít arra, hogy a náci Németország hatalmi törekvéseit nem csak az elpusztított áldozatok oldaláról szenvedték meg, hanem azoknak a német kisembereknek az oldaláról is, akik a maguk kis életével hozzájárultak a náci Szörnyeteg tápláláshoz.
A regény izgalmas, érdekfeszítő cselekménybe ágyazva (és a szereplők szájába adva) vet fel fontos morális kérdéseket. Lehet-e háborúban helyesen cselekedni? Van-e választási lehetőségünk? Tudunk-e egyéni döntéseket hozni egy olyan társadalomban, amelynek működésébe az egyénnek nincs beleszólása?
Ezt a témát annyiféleképpen feldolgozták már, hogy az olvasóban joggal merülhetne fel a kétely: lehet-e még róla újat mondani. Az olvasó kételye azonban csupán addig tarthat, amíg a kezébe nem veszi a regényt. Az első mondat után nem fogja tudni többé letenni.
Írta: Vajdics Anikó
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
