NAPLÓK: DE MI LESZ A NOVELLÁKKAL? Legutóbbi olvasó: 2024-05-05 19:43 Összes olvasás: 3436| 38. | [tulajdonos]: ENNYIT A RASSZTÉMÁRÓL | 2022-07-28 08:32 | Jobb lesz, ha nem csak a felolvasást - hanem magát az írott anyagot is felteszem.
Gondozni kell még a szövegeket. Csak a nyomdakész verzió tekintendő véglegesnek (a nyomdai korrektor utómunkája után). //Ez egyben példa a rasszizmus-nem rasszizmus téma műbe öntéséhez, katarzissal a végén. Nettó politizélés helyett. Másképp minek írni?//
ANDROGÜN
De hát hogy lehet ennyire megharapni az embert? Majdnem lekevertem neki egyet! Belemarkoltam erős szálú fekete hajába és hátrarántottam a fejét. Láttam, szinte várja, hogy megüssem! – Édes szívem, mi bajod? Tenyerembe akartam fogni az állát, de kifordított arccal egészen a hónaljamig fúrta magát, közben esztelen erővel szorított. Könnye átitatta a trikómat.
Pedig fél napja még azt sem tudta, hogy a világon vagyok. Egy padon szedtem fel reggel, uszodába menet, aznap éppen vizsgát halasztottam a Kaposvári egyetemen. A cigány nők mindig izgattak, de még sosem volt velük dolgom, pedig már elmúltam húsz. Igaz, előző nap, a színházzal szemközti talponállóban odajött hozzám egy tarka szoknyás, indiáncopfos, legfeljebb tizenöt éves csaj. – Kéne a pinám? – kérdezte szemrebbenés nélkül. – Kéne – mondtam rövid gondolkodás után, mert a pofátlansága meglepett. – De csak kéne – robbant ki belőle a röhögés, miközben a másik asztalnál kólázó barátnőjéhez szaladt. – Kidoblak! – szólt rájuk a kocsmáros, mire elhallgattak, csak a szemük villogott. – Te hülye vagy! – szóltam utána, amikor kimentek! – Te is, kék szemű csávó!
Na! Itt az alkalom! – gondoltam, mert pár perc után olyan mozdulatot tett, mintha a haját kéne megigazítania, elém tárva trikón átütköző hegyes kis melleit és szőrös hónalját. Pedig még csak pár perce beszélgettünk. A sétányon megéreztem: valaki néz. Törékeny, tizenhét év körüli, rajzosan szép arcú cigánylány, egy közeli padon. Kopott farmer, elnyűtt trikó... Nem lepődött meg amikor minden teketória nélkül leültem mellé, hiszen éppen így akarta. Azért stírölt előtte percekig. – Hogy hívnak? – Tica... Katica – S mi ez az öt tetovált pont a karodon? – Négy fal között egy rab. – Börtönben van valakid? – Á! Csak úgy… – Ráérsz, ugye? Menjünk fel sétálni a tóhoz.
Minden foga jó – gondoltam, mikor beszélgetés közben elnevette magát. Később, mikor hátraszegett fejjel tátogott alattam, meg is győződtem róla. Üde lehelete volt, a ruhája viszont dohos szagot árasztott ezért azt hittem, hogy lent is rossz szaga lesz, de tévedtem. A hüvelye ugyanolyan üde volt, mint a szája! Savas kémhatása úgy ölte el a baktériumokat, mint a kaukázusi kefir. Legjobban mellbimbóinak lilás színe tetszett. Ilyet még nem láttam! A szeméremajkai is sötétek voltak s a szeméremszőre ugyanúgy göndörödött, mint hajának legkisebb szálai a füle mögött, a tarkón. Fehér bőrömmel szinte világítottam a testében. Ez nagyon felizgatott, de ő is felemelte a fejét, ő is látni akarta! Aztán a szememet nézte s én az övét. Az ő szemei csokoládébarnák voltak, az enyéim kékek.
– Mit csinálsz! Pont amikor a legjobb! Ezt kiabálta amikor a végén kirántottam belőle magam, – Csak vigyázni akartam! – Hülye! Most lehet! Holnapra "jön meg"... – Majd mindjárt megint... nem is élveztél? – Hogy élveztem volna, amikor rád vártam! – Most menj el annyiszor, ahányszor csak tudsz, s majd a legvégén velem!
A tó visszatükrözte a föléje boruló tölgyfák zöldjét amikor meztelenül a partjára léptünk. Vadkacsák repültek fel, leírtak egy kört, majd a nádas mellett szálltak le újra. – De hát én nem tudok úszni! – Nem baj! Majd fogod a derekamat és csapkodsz a lábaiddal! A hűs víz jó volt. Ki voltunk melegedve és nagyon megizzadtunk. – Ha most lapostetűt kaptam tőle vagy trippert, akkor elviszem az orvoshoz és majd együtt kigyógyulunk – gondoltam meghatott elszánással. Úgy éreztem, bele tudnék szeretni és minden porcikám ujjongott az életörömtől. – De jó! – visongott ő is. Már nem félt. Mellúszásban tempóztam, de hátul nem zártam teljesen a lábaimat. Ott az ő kinyújtott lábai csapkodtak, miközben a derekamba kapaszkodott mindkét kezével. Kétfejű négylábú lényként haladtunk. Nyomdokvizünk V alakban terült szét a víz tükrén, egészen a nádasig, s még akkor is a nádszálakat ringatta, mikor mi már a parton szárítkoztunk.
Háromszor ment el, utoljára velem. Pedig a végén megint kirántottam belőle magam, ezt orvos nagynéném még tinédzser koromban a lelkemre kötötte, de most közben is a vénuszdombján maradtam. Erős görcsei voltak, s közben jobbra-balra verdesett a fejével, végül ájulás szerűen elcsendesedett. Sokáig feküdtünk így, talán egy kicsit el is aludtunk. Nagy sokára kérdeztem csak meg: – Jó volt? – Nagyon! – A cigány férfiakkal milyen? Olyan, mint a fehérekkel? – Még jobb is! – De azért velem is jó volt? – Nagyon!
– Akkor most bemegyünk a kollégiumba – mondtam amikor ismét a városba értünk. – Nem megyek! Engem úgysem engednek be! – Lányok is bejöhetnek! – Nem! – Miért nem? – Engem oda úgysem engednének! – ideges lett, majdnem kiabált. Így aztán a külvárosi Donnerben maradtunk. Ettünk-ittunk, üzletben vett szalámis zsemlét és kólát fogyasztva, sétáltunk a Kapos partján, végül ugyanazon a padon kötöttünk ki, ahol reggel megismerkedtünk. – Fél óra múlva megy egy vonatom – mondta a karórámra nézve s összerázkódott. Kiderült, hogy a szomszéd városban lakik. – De holnapután átjössz, ugye? Bólintott és szorosan körém fonta karjait, mintha én lennék a szőlőkaró, ő pedig az inda. Majd hirtelen iszonyúan belém harapott. Majdnem lekevertem neki egyet. Belemarkoltam a hajába és hátrarántottam a fejét! Láttam, szinte várja, hogy megüssem!
– Édes szívem, mi bajod?! Simogattam a hátát és puszikat nyomtam a fejére. Gondoltam majd megszelídül, ha járni kezdünk. Majd valahogy civilizálódik...; mint Pocahontas... Nem értettem, miért kell a vonat ablakából annyira kihajolni és annyira integetni nekem, hiszen hamarosan ismét látni fog. Nem tudhattam, hogy soha többet nem találkozunk. Mert ezt – akkor – még csak ő tudta. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
