Értem, amiről írsz, csak azt nem tudom, mi az a Blikk :))
Amúgy a közismertség egy nagyon kétséges és homályos ügy. Gondolj csak Hitlerre, v. Néróra.
Más. Amikor valaki kiemelkedő képességeket mutat fel, mondjuk a tudományokban, akár valamely művészeti ágban, sportban, de akár az üzleti életben, hajlandóak vagyunk azt hinni róluk, hogy a kiváló teljesítményeik, képességeik és tehetségük mögött, az emberi oldalaikban is megnyilvánul az a különbség, amely az átlag felé emeli őket. Sajnos ez nem így van. De ez a „sajnos ez nem így van” ismerete sem csökkenti általában a feléjük áramló önkéntelen tiszteletünket, vagy elismerésünket. Ezek bensőnk mélyebb rétegeiből törnek utat maguknak, gyökereik a fajunk múltjába érnek le.
A modern szórakoztatóipar celeb sztárjai egy másik kategória. Egy olyan ipar, amely nagyon sokat tud az emberek szórakozási igényeiről, és egyszerűen megcsinálja őket számunkra. Miközben aktívan felhasználja a celeb megjelenését, gesztusait, véleményeit, hangját, mosolyát, érzelmeit, szokásait és testbeszédét, pontosan azt, amire szüksége van belőle, majd gyárt számunkra egy olyan lényt, akihez szeretetünkkel, vagy például ellenséges indulatainkkal, de mégiscsak kötődhetünk. Mert mi átlagemberek, ezeket a „hősöket” befogadjuk az ismerőseink közé, vagyis kis túlzással: a családunkba, esetleg a hiányzó családunkba. Így azután, amikor a valóságos emberi kapcsolataink valamilyen mértékben sérültek, de az is elég, ha csak beszűkültek, ezek után úgy olvassuk, nézzük a velük kapcsolatos eseményeket, mintha az a valós ismerőseinkkel esett volna meg. Van egy nagy szabadságunk azonban. Ki lehet őket kapcsolni.
A házunkat, lakásunkat, szobánkat, praktikus adott célt szolgáló berendezési tárgyakkal és díszekkel tesszük számunkra lakályossá, lakhatóvá. Nevezzük ezt a helyet otthonunknak, annak a helynek, amelybe több száz, vagy több ezer kilométerről is biztosan hazatalálunk. Az „emberi lénynek” azonban nem csak beton v. téglafalak által biztosított élőhelyek jelentenek otthont. A múlt ködébe burkolódzó szocializációnk alapján, mi mindig kisközösségre, esetleg nagyobb közösségekre vágyunk, a megérinthetőség kapcsolataira és megérinthető barátokra, esetleg közös hitre, esetleg az egyik legszebb közösségre, a hazára. Az általunk látott, átélt, értelmezett, megértett eseményekkel és ismerősökkel, ezek után már nem a szobáinkat, hanem az életünk tereit rendezzük be. Életünk szobáit, ahol, ha a tartóoszlopok meginognak, akkor bajban vagyunk. Hogy igazából léteznek-e ezek a pillérek, oszlopok, vagy csak az elménk tesz elképzelhetővé egy bonyolult valóságot, én nem tudom. Máskor meg szinte tapinthatóvá válnak számomra, mint például amikor Bakkné Szentesi Csilla nagyítós versét olvastam:
„s hogy egyszerre szólnak
minden rendben
helyre igazodnak a
pillérek oszlopok „
(Bocsi, hogy csak belekaptam, további jó igazodást, akár a celeb kérdésben is, üdvözlettel:Tibor :)
|
