Bátai Tibor: Ratkó József 1.

NAPLÓK: Bátai Tibor
Legutóbbi olvasó: 2024-05-02 03:49 Összes olvasás: 114724

Korábbi hozzászólások:

992.	[tulajdonos]: Ratkó József 1.	2023-01-24 15:08
Törvénytelen halottaim Fábián Zoltánnak Eljött a holtak ideje, szorongat a holtak szerelme engem. Ősvilág ösvényére tévedt törvénytelen halottaim, féregnek édességei, szólítnak szerelmükkel engem. Velük viselős temetőkben hallgatózom és vergölődöm. Nem rúg egyik se puha talppal, nem mozdul egyetlen elődöm. Felejti őket anyaméh, kihullnak a gyerekszemekből, arcuk ajtaja becsukódott – ki nyitja föl, ki tépi föl? Szélnek való szavaimra rákérdezni, megfelelni hol a világnak kérdezője, világnak vitázója hol van? Hajnal helye elsötétült, hónak háza összeromlott, köröskörül, kívül-belül halottakkal teljes a föld. Ösvényeimet elforgatják, útjaimat elterelik. Lázítani küldenek lepkét: röpcédulát. Ujjaikat szájukba veszik a gyökerek, kitelelnek rajtuk. Szemem fogyatkozását ők okozzák. Szemük: őrhalom. Bogár áll rajta most. Gerincük gyalogút Budáig. Virágok bársony-agyában, a csalán idegeiben, napozó napraforgók arcára rajzolódva, emlékezetében a rögnek, a földönfutó kőnek, a szél tömérdek tornyába befalazva, húsomba és szívembe befalazva – meglaknak mindent. Átsejlenek a bokrok röntgenképein. Arcukat próbálom magamra, farsangolok. Hasonlít rájuk az anyag. Rájuk hasonlít kisfiam. De kikről beszélek én? Hát kikről beszélek én? Számból a hűség ki ne szaggattassék. Elnyűtt öregeink itt édesednek a földben. Adom annak a hajnalcsillagot, aki siratja őket. Kezük nyugodjék zsoltárba balzsamozva. Hókristály-arcukat én nem siratom, virág-arcukat nem siratom, halottaim közül kitagadom, megszegem, mint a kenyeret, ezt az utolsó törvényt, mert nem kövek ereje az én erőm. Hivatok siratóasszonyt, könnye gyöngyölljön értük, gyászomat ráhagyom. Ó, édes megöletteim, törvénytelen halottaim, utánuk rínak szavaim; kiket kardélre kiszemeltek, szike élére kiszemeltek, gyerekként a földbe tereltek, könnyeim utánuk erednek. Ki hajtotta végre a vérbajt, a tüdővészt, a gégerákot rajtuk? A holtak deresén Nagy Imrét ki üti? Ki gyújtja föl Dózsa gyönyörű koronáját, vastrónját ki gyújtja föl? Akad-e hóhér az éjszaka-arcú urak közt? Nem, nem akad. Nekünk kell megszülni, fölnevelni, etetni őket is. Sistereg, fölsüvölt a máglya; halottaim, nem űrruhába, beöltözve csak a halálba kiröppennek az éjszakába, szállnak föld fölé, Hold felé, lakatlan csillagok felé. A holtak apogeumát ki méri le, ki adja hírül? Forognak fényes ünnepek. A fájdalom elévül. A félelem elévül. Felejt a föld. Én nem felejtek. Úgy épült csontom és agyam, hogy minden kínt kiénekeljek. Tömegsír mélye – halottak perigeuma. Jutott-e lejjebb az emberiség? Tömegsír? földalatti katonavonat. Viszi a fiatalokat. Megrándul, vonaglik, tolat, vesztegel Európa alatt, füstje akácfasor. Nézem a vagonokat. Adjátok ide ujjaitokat! Kicsap a réseken a bűz. Katonanóta rohad. Csörömpölnek a csontok, dörög az utánuk küldött fegyver. Halottaimat föld kívánja. Halottaimat tűz kívánja. Ki ítélt engem apaságra? Haláluk fogytáig ki énekeltet engem? Tartásdíjukat megfizettem. Tartásdíjuk: a fél haza – megfizettük. Tartásdíjuk: szegénység – megfizettük. Tartásdíjuk: a jövő – megfizetjük. Kezük elesett. Elmúlik hét idő, s dolog, elvégezetlen, utánuk mennyi marad? Tíz évnyi? ezer évnyi? S győzi-e majd e fogyaték haza, ez a fogyaték nép erővel, szerelemmel? Előtte rumot, mint a katonák, aztán hanyatt a kövezetre. S. I. ölte meg így magát. Milyen reményt vertek le benne? S milyen reményt vertek le bennük, betűvel se jelezhetőkben, késsel, méreggel szeretkezőkben milyen hitet ütöttek arcul? Elárulnak naponta. Elárvulok naponta. Jaj, lettem volna, mintha nem is voltam volna, anyámnak méhéből sírba vittek volna; nyelvem ordas féreg meglyuggatta volna, számból ez az ének hogy elnémult volna! Pentaton nép, halálba ereszkedő; embriói kihalnak. A föld, mint írás, egybehajtatik, és minden rétegben halottak. Az ég, mint írás, egybehajtatik, és minden levélen halottak. Csillagvirradat. Virrasztom halottaimat. Virrasztom magamat, magunkat. A reménykedő munkát. Hogy mondjak nektek én reményt, hites szót, halálról hatalmat? Nagy ősz van. Égetik a gazt, elhullott fát, elhalt virágot. Bottal őrzi a tüzet egy paraszt. Vigyázza bottal a lángot. Lobog a növénymáglya, zöld a lángja, megégettetik a halál, nincs trónja, nincs koronája. Csillag fölöttünk lebabázna. Csillag fölöttünk lebabázna.

Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!