NAPLÓK: Bátai Tibor Legutóbbi olvasó: 2024-05-02 11:34 Összes olvasás: 114770| 990. | [tulajdonos]: Töredék Hamletnek 51 | 2023-01-23 09:42 | Nyers
Felengedek
egy élő résnyit.
Valóban boldogok a praktikus együgyűek,
mert szólni csak egy elmúlt állapotban lehet.
Igy csak olyan, mintha tréfálkoznék:
„Mindent, de nem bármit.”
Eddig
nem kellett semmiféle megszorítás.
Igaz: semmihez.
Anélkül, hogy engednék valamiből,
anélkül, hogy
egyikről vagy másikról lenne szó.
Hogy valamelyiket választanám.
SZÁMOS, DE NEM KÖVETKEZIK.
NEM KÉRLELHETI KÖZTEDIK.
IGY EGYETLEN.
A bolond kibukfencezik. Nem érdem,
ha valaki nem ilyen-olyan csörgősipka.
„De
könnyű annak,
aki vasalt nadrágot és libamájat…”
Próbáljuk befejezni. Eszik? hord?
Lakott egy…
éppugy befejezhetetlen.
A Vár-lépcsőre nyilt az ablaka,
alacsonyan,
a házunk mellett,
mindig egy tükör fedte el az arcát,
rács-sötét volt a szobájában,
ő kiabált fel így a negyedikre,
a szalámigyáros család meg
ürüléket dobált le válaszul
az ablaka alá,
ujságpapírba csomagolva.
Aztán mindkettő elköltözött.
Lábfejnyire
ajtóm és küszöböm közé
behatolnak az események,
mintha zseblámpa reflektorozna
üres kockámba,
s kérdését visszhangoznám:
Van itt valaki?
Teve púpja. Még csak azt sem
mondhatni ezentúl: nem hordja senki.
De hogy nem biztosan én
mondhatom: ez hiányzik.
Talán mindennek ez az oka.
Dehát nem elég igazolás
egy ismeretlen morfinista –
(nincs meg küldeményem „Ajánlott”-cédulája,
mellyel barátságot ajánlottam neki,
hogy odanyujtanám, rég nem az orra alá,
de már nem is tőle tanult arccal,
ha egyszer
engem mond majd. Akkor egy pillanatra
mérleg két serpenyője voltunk.
De csak az egyik,) s nem elég
a halott tüskehajú szobrász,
tíz éven át legalább
itt járt el a Ház előtt a KÖZÉRT-be, a Lánchíd-kertbe,
hátrakulcsolt kézzel, kicsit előredőlve,
kedves kutyaarcú manó;
először volt a Lukácsban,
izületi mészlerakódásra megpróbálta.
Lement, hagytuk, megvártuk fönt a napozón,
zuhogott a fehér vizesés
csontrákjára a zöld mohából.
Feladom azt a jogomat,
hogy becsületesen
kérdezhessem: ha ő, meg ő, meg ő igen s nem –
– mért akkor én? vagy én is mért ne?
Tudnom kell, megbizhatatlan
szélrohamok ezek, valahányszor
azt hisszük. Az volt igaz, hogy kifelé
nincs ajtó. Vonalzónyi
neoncső alatt valaki kötött meg fogok halni a bordótónusú szobában,
ott éreztem először egyetlenszer. Aztán
ültem köztük, mig haza nem mentünk.
Nem ütöttek le Halottak
Napján, egyedül voltam este
a bekerítetlen temetőben,
gaz-dombok közt, márvány közt égtek a mécsek.
Felhívtalak előtte
s utána. Egyedül voltam a lakásban,
hasaltam a nagyszoba szőnyegén,
szétterpesztettem a lábam és te is,
majdnem egész sötét volt a szobában,
csak még a szemed is behunytad,
feküdtél ágyadon a telefonnal,
akkor utoljára egyedül.
Volt egy idő, mikor
velem is bárki
találkozhatott, akár minden nap,
mint a faluból kifelé menet a cigánnyal,
megkérdezhette, hova mész, cigány –
Most már tudom,
ezeknek a dolgoknak vége. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
