NAPLÓK: A vádlottak padján Legutóbbi olvasó: 2024-05-04 19:38 Összes olvasás: 55797| 526. | [tulajdonos]: Huxley Előadások az emberről 4 | 2023-08-31 08:15 | IV. fejezet
A népességrobbanás
Ma azzal a kérdéssel foglalkozom, mi történik jelenleg az emberi fajjal, és hogy ezekkel a történésekkel kapcsolatban milyen filozófiai, erkölcsi álláspontot foglaljunk el. A mai előadás lényegében az emberek számával, és e számok az ember jólétéhez és az általános emberi értékekhez fűződő kapcsolatáról szól.
Szükségtelen arra emlékeztetnem, hogy az emberek létszámának pontos becslése még meglehetősen új keletű, azonban a múltra vonatkozóan is tehetünk megállapításokat, és így megközelítően helyes következtetésekre juthatunk. Bár a szakértők véleményei jelentős mértékben különböznek egymástól, a számokat illetően mégis megegyeznek. Egyetértenek abban, hogy a mezőgazdálkodás előtti időkben, amikor az ember élelemgyűjtögetésből tartotta fenn magát, például a kora paleolitikus korban, az egész földet alig húszmillió ember lakta. Amikorra már a szervezett vadászat kialakult, a késői paleolitikus korban, ez a szám megduplázódott. A szervezett vadászatot folytató népek számát viszonylag pontosan megbecsülhetjük, hiszen tudjuk például, hogy a fehér ember érkezése előtt hány indián élt Észak-Amerikában. Egész Észak-Amerikában, a Sziklás-hegységtől keletre kevesebb, mint egymillió indián élt, és ebből arra következtethetünk, hogy a vadászó gazdaságok népsűrűsége rendkívül alacsony volt. Forradalmi változást jelentett, Krisztus előtt 6000 körül a mezőgazdaság kialakulása és a városok keletkezése a következő évezredben. Krisztus előtt 1000 körül, ötezer év mezőgazdálkodást követően, körülbelül százmillió ember élt a földön. Ez a szám a keresztény korszak kezdetére nagyjából megduplázódott, kétszáz-kétszázötvenmillióra – Kína jelenlegi népességszámának kevesebb, mint a felére! – emelkedett. Az elkövetkező időszakban a népesség csak fokozatosan növekedett, melyet hosszú stagnáló időszakok tarkítottak, sőt jelentős népességcsökkenés is előfordult, például 1348 után, amikor a fekete halál Európa lakosságának több mint harminc százalékát elpusztította. Azt pedig megközelítőleg sem tudjuk, mekkora mészárlást végzett a pestis az ázsiai népesség körében.
A világ népességét az időszámítás kezdetéhez képest kétszer akkorára becsülték abban az időszakban, mikor a Zarándok Atyák1 erre a földrészre érkeztek. Ez azt jelenti, hogy a népesség ezerhatszáz év alatt duplázódott meg, amely rendkívül alacsony mértékű növekedést jelent. Ettől kezdve azonban, azaz a tizenhetedik század közepétől, az ipari forradalom hajnalától és az élelemimport kezdetétől a népességnövekedés sokkal nagyobb arányokat öltött. A Függetlenségi Nyilatkozat2 aláírásakor nagyjából hétszázmillió ember élt a földön, az egymilliárdot pedig a 19. század elején haladhatta meg a népességszám. 1890-ben, amikor én születtem, 1,4 milliárd volt a világ népessége. Szembeötlő tény, hogy földünk népessége azóta ismét megduplázódott. Az ezernégyszázmillióról, ami már kétszerese volt a 18. század közepi hétszázmilliónak, kétezernyolcszáz millióra nőtt.
Tehát a növekedés aránya együtt nőtt a növekedés abszolút számával. A növekedésarány a huszadik század elejéig nem haladta meg az évi egy százalékot. Ma évi 1,6 százalékos átlagnövekedésről tudunk, de a világ jelentős területein az évi két százalékot, egyes területeken pedig a három százalékot is meghaladja. Namármost, figyelembe véve, hogy a népesség úgy növekszik, mint a pénz, azaz mintegy kamatos kamataival, az évi háromszázalékos növekedés huszonöt év alatt, az évi másfél százalékos növekedés pedig ötven év alatt ismét megduplázza a népességet. Tehát az átlagosan 1,6 százalékos növekedés kicsit kevesebb, mint ötven év alatt duplázza meg a világ népességét. Az a tény, hogy a huszadik század elejéig a növekedés aránya soha nem haladta meg az évi egy százalékot, viszont az 1905-től eltelt rövid idő alatt 1,6 százalékra emelkedett, egészen rendkívüli jelentőséggel bír. Azt jelzi ugyanis, hogy történelmi precedens nélküli korban élünk. Ezért végül rá kell szánnunk magunkat, hogy teljesen új módon gondolkozzunk egy olyan problémáról, amelyről elődeinknek egyáltalán nem kellett töprengeniük.
Már rámutattam, hogy a világ különböző tájain a növekedés aránya igencsak különböző. A nagy növekedés Nyugat-Európában a tizennyolcadik és tizenkilencedik században zajlott le. Bár a növekedés mértéke addig még az évi egy százalékot sem érte el, ekkor a növekedés ijesztően felgyorsult. Európa népessége mára elérte a négyszázmilliót, és az évi növekedés jelenleg egy százalékos. Ez azt jelenti, hogy a jelenlegi növekedési arány mellett, Európa népessége száz év alatt fog ismét megkétszereződni. Mindeközben, a világ azon részein, ahol a növekedés a tizenkilencedik században még nem volt ilyen mértékű, most hatalmas gyarapodást figyelhetünk meg. Most ugyanazt tapasztaljuk Ázsiában, Afrikában, Dél-Amerikában és a Karib-szigeteken, mint a száz, százötven évvel ezelőtti Európában; csak egészen elképesztő méretekben. Azt látjuk tehát, hogy a Nyugat népességnövekedése jóval kisebb, mint Ázsiáé vagy Afrikáé.
Most pedig vegyük számba a múlt népességnövekedésének okait. A primitív ember szaporodását korlátozta az élelemgyűjtés módja. A gyűjtögető életmód, amikor az ember makkot, csigát, békát és ilyeneket szedett össze, nyilvánvalóan csak igen kevés embert tarthatott el. A szervezett vadászat, amikor már tüzes nyilat, íjat, körülégetéses technikát használtak, és a vadászatba az egész törzset bevonták, több embert élelmezhetett. Szakértők szerint abban az időben a népesség megkétszereződött. A mezőgazdálkodás feltalálása azonnal hatalmas népességnövekedést hozott magával, a nagyobb termelékenység lehetővé tette a városalapítást, a munkamegosztás kialakítását, és mindannak a létrehozását, amit ma civilizációnak hívunk. A mezőgazdálkodás kora a tizenhetedik századig csak kis mértékben változott. Ekkor kezdődött az ipari forradalom, mely egybeesett az újvilági szűzföldek kiaknázásával. Az Újvilágból érkező olcsó élelem nélkül Európa iparosítása lehetetlen lett volna. Az új földterületeket megnyitó történelmi véletlen tette lehetővé, hogy az európai parasztokat a földművelésből kivegyék, gyárakba dugják őket, és élelmezésüket mégis biztosítsák valahogy, miközben az ipari társadalmat építik. A modern népességnövekedést ez az élelemnövekedés idézte elő, hiszen minden faj addig szaporodik, ameddig élelem áll rendelkezésére, és megfogyatkozik, amikor az egyedek száma a rendelkezésre álló élelemmennyiséget meghaladja.
Fiziológiai és orvosi felfedezések következményeként legújabban a közegészségüggyel is számolnunk kell. Az történik ugyanis, hogy a születési arány növekszik – vagy egyes esetekben valamelyest csökken – miközben a halálozási arány, nagyrészt közegészségügyi intézkedéseknek köszönhetően, jelentős mértékben csökkent. Ez a változás már a tizenkilencedik században elkezdődött, amikor például az emberek rájöttek, hogy tiszta vízre van szükségük. Még mielőtt Pasteur a baktériumokat felfedezte volna, az emberek kezdték felfogni, hogy tisztának lenni jó dolog.
Tanulságos Jeremy Bentham, a haszonelvű filozófus tanítványainak London megtisztítása érdekében kifejtett erőfeszítéseiről olvasni. A gazdagok, akik egy teljesen elszeparált városrészben laktak, tökéletesen közömbösek voltak a város keleti részében uralkodó körülmények iránt. Azonban amikor a kolera és a tífusz, amely betegségek addig csak az East Enden taroltak, a West Enden is felütötték fejüket, a cselekvés mellett döntöttek. Sir James Kay-Shuttleworth nagyjából negyven év alatt a visszataszító, pestisfészek Londont viszonylagosan tiszta várossá alakította. Ez a várható élettartam drámai növekedését eredményezte. A várható élettartam az antik Rómában átlagosan harminc év volt, annyi, mint Ázsiában manapság. Az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban a várható élettartam jelenleg hetven év körül van.
A közegészségügy legújabb fegyverzetének bevetése pedig egészen rövid idő alatt is forradalmi változásokat eredményez. A két leghatalmasabb fegyver, az antibiotikumok és a rovarirtók használatának elterjedéséhez hozzájárult a felfedezés, hogy a maláriát, a sárgalázat és más trópusi betegségeket is rovarok vagy más kisebb állatok terjesztenek. Gondoljanak például Ceylonra, ahol a népbetegségnek számító malária következtében a népességszám hosszú ideig stagnált. A második világháború után közegészségügyi csapatok DDT-vel felszerelkezve érkeztek Ceylonba – és öt éven belül megszűnt a malária. A malária Európában is évszázadokon keresztül népbetegség volt, amelyet Shakespeare mocsárlázként emleget drámáiban. Londonban háromszáz évig tartott a mocsarak lecsapolása és a Temze torkolatának megtisztítása, melynek hatásaként végül is a szúnyogok eltűntek a városból, és így a maláriától is megszabadulhattak.
Tehát amíg Londonban háromszáz év kellett ahhoz, hogy lerázzák magukról a maláriát, ez Ceylonban, a modern eszközök felhasználásával, öt évbe sem tellett. Mit eredményezett mindez? Rengeteg ember megszabadult a maláriától, akik másképp fiatalon vagy éppen középkorúan belehaltak volna a betegségbe. Amíg azonban a halálozási arány megközelítette az európait, a születési arány ugyanakkora maradt. Régebben azonban, amikor öt gyerekből három vagy négy meghalt, hatalmas gyerekszámra volt szükség a népességszám szinten tartásához. Mindennek eredményeként a népességnövekedés Ceylonban évi három százalékos, és ez azt jelenti, hogy az ország lakosainak száma huszonöt éven belül meg fog duplázódni. Akárhogy is, de az ország nincs gumiból. Most, hogy a maláriaszúnyogot kiirtották, egyes területek már művelés alá vehetők, de ezek viszonylag kis területek, ráadásul számos jelentős új probléma is felütötte a fejét. A népesség helyi termékekkel való ellátása egyre nagyobb nehézségekbe ütközik, és az exportálható termékek, a tea és a gumi nem hoznak elég pénzt az élelemvásárláshoz. A tőkebeáramlás is igen nehézkes, egész egyszerűen azért, mert nem forog annyi pénz az országban, hogy az emberek bármennyit is megspórolhatnának. Ráadásul senkinek halvány sejtelme sincs arról, mi történik majd akkor, amikor a népesség megduplázódik.
Mindez nagyon feltűnő az olyan helyeken, különösen egyes szigeteken, ahol nincs hova terjeszkedni. Ezt láthatjuk a Mauri-szigeteken, Szardínián és Szicíliában is, és a probléma félelmetes méreteket öltött az egész Karib-térségben. Tavaly Sir Grantley Adamsszal, az Új Karib Nemzetközösség miniszterelnökével találkoztam, aki régebben Barbados miniszterelnöke volt, és sokat mesélt hazájától. Ma Barbados egy főre jutó népessége négyzetmérföldönként 1400 fő. A sziget kizárólag a cukortermelésre hagyatkozhat, hiszen semmilyen más erőforrásuk nincs, és nem tudják mi lesz később. Barbados helyzete alig rosszabb, mint más szigeteké. Azzal a fájó ténnyel kell szembesülniük, hogy gazdasági szempontból ez az új, független ország esetleg életképtelen, és hogy ez a helyzet idővel csak rosszabbodni fog, ahogy a népességnövekedés mértéke egyre nagyobb nyomást gyakorol az erőforrásokra. Egyiptomban is valami hasonlót figyelhetünk meg, ahol pillanatnyilag körülbelül huszonötmillió ember próbál megélni a mindössze 5,25 millió művelhető angol holdból. Zárójelben jegyzem meg, ez a tény azt is megmagyarázza, miért okozott az elmúlt években az egyiptomi politika annyi gondot a nyugatiaknak. Ennek biológiai okai vannak: saját erőforrásaikból képtelenek megélni, így azt, hogy a tőke országukban beruházzon, valamilyen befolyásgyakorlással kénytelenek elérni. Az Egyiptomhoz hasonló országok politikáját teljességgel értelmetlen kizárólag politikai szempontok szerint megítélni. Annak érdekében, hogy bármit is megérthessünk, és ennek alapján valamilyen értelmes politikai választ fogalmazhassunk meg, biológiai terminusok szerint kell mérlegelni.
Vegyük szemügyre, milyen gyakorlati alternatívái vannak a népességnövekedés okozta problémák kezelésének. Az egyik lehetséges változat szerint semmi különös teendő nincs, azonban e magatartás következményei világosak. A problémát a természet fogja megoldani, pontosan úgy, ahogy a túlnépesedésre mindig reagál. Amikor bármely állatfaj létszáma meghaladja a fenntartásához szükséges rendelkezésére álló erőforrásokat, akkor tagjai 1.) éhen halnak, 2.) különböző járványos betegségek pusztítanak közöttük. Az emberfaj esetében szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a korlátlan létszámnövekedést a természet pontosan ugyanígy fogja akadályozni. Járványok és éhezés lesz osztályrészünk, és tekintettel arra, hogy nem állatok vagyunk, hanem emberek, lesz szervezett háború is, ezek a népességszámot ismét a Föld teherbíró képessége szintjére csökkentik majd. A természet azt tanítja nekünk, hogy alapvető egyensúlyának felborítása rendkívül veszélyes, és mi mégis a legriasztóbb és legdrasztikusabb módon tesszük pontosan ezt. A kérdés az, hogy természetes módon, azaz brutálisan és teljességgel emberellenesen állítjuk-e helyre az egyensúlyt, vagy keresünk valamely intelligens, racionális, emberi megoldást? Amennyiben nem cselekszünk, akkor a természet minden bizonnyal saját eszközeit fogja igénybe venni.
A másik alternatíva az ipari és mezőgazdasági termelés annak érdekében történő növelése, hogy ezek az ágak a népesség növekedésével lépést tartsanak. Ez a megoldás azonban olyan, ami Alice-szel történik a Csodaországban. Alice és a vörös Királynő versenyt futnak egymással. Alice legnagyobb megdöbbenésére, mikor már addig futottak, hogy az utolsó szuszból is kifogytak, pontosan ugyanazon a helyen voltak. Ekkor Alice így szólt:
,,Nálunk azért (...) ha elég sokáig és elég gyorsan fut, általában eljut valahova az ember."
,,Milyen lassú ország!" – válaszolta a Királynő.
,,Itt látod úgy van, hogy nagyon gyorsnak kell lenned ahhoz, hogy legalább ott maradhass, ahol voltál. Legalább kétszer olyan gyorsan kéne futnod, ha el is akarnál jutni valahova."3
E kis történet tragikus helyzetünk vígjátéki parabolája. Egyre több munkánkba és energiánkba kerül, hogy egyáltalán ott legyünk, ahol voltunk; holott tulajdonképpen nemkívánatos helyzetben vagyunk. Az Egyesült Nemzetek legfrissebb adatai szerint az emberi faj kétharmada kétezer vagy kevesebb kalórián el naponta. Tekintettel arra, hogy az embernek ideálisan naponta háromezer kalóriát kellene fogyasztania, a csupán napi kétezer kalória bevitele alultápláltságot eredményez.
Továbbá az élelmezésügyi és mezőgazdasági ipar, valamint más nemzetközi szervezetek megfigyelői is egyetértenek abban, hogy a mai helyzet rosszabb, mint harminc vagy negyven évvel ezelőtt, ugyanis jelenleg egy átlagos embernek kevesebb ennivaló és kevesebb áru jut, mint régebben. Míg harminc évvel ezelőtt a világ népességének fele volt alultáplált, addig ma 65 %-uknak jut a szükségesnél is kevesebb élelem. A helyzet folyamatos rosszabbodásának oka világos: az olyan országokban, mint Mexikó, Guatemala vagy Ceylon, ahol a népesség évi három százalékkal növekszik, a mezőgazdasági és ipari termelésnek is legalább évi háromszázalékos emelkedést kéne mutatnia a jelenlegi alacsony és elégtelen életszínvonal fenntartásához. Bármilyen fejlődéshez pedig legalább évi négy vagy ötszázalékos növekedést kéne produkálni. Azonban a négy százaléknál jóval csekélyebb, évi két-háromszázalékos mezőgazdasági termelésnövekedés is csak igen nehezen érhető el. Ez az elmúlt negyven-ötven évben Japánnak, hatalmas erőfeszítések eredményeként sikerült ugyan, de a meghatározó tőkehiány következtében igencsak valószínűtlen, hogy a világ más tájai, különösen a fejletlen országok hasonló eredményt produkálhatnának. Végső soron a tőke a népesség alapvető szükségleteinek kielégítése után rendelkezésre álló maradvány, azonban a fejletlen országokban még a népesség alapvető szükségleteit sem elégítették ki soha.
Egészen meglepő, milyen kevés tőke áll például India rendelkezésére. Az ENSZ legutóbbi adatai szerint a nyugati országok hetvenszer több tőkével rendelkeznek, mint a fejletlen országok, miközben a fejletlen országok tőkeszükséglete hetvenszerese a fejlett országokénak. A helyzet fájdalmas valósággal igazolja az evangéliumot: ,,Mert mindannak, akinek van, még adnak és bővelkedni fog. Attól pedig, akinek nincs, még azt is elveszik, amije van."4
A fejletlen országok tőkehiánya együtt jár a képzett munkaerő hiányával, amely pedig legalább annyira szükséges a termelékenység növekedéséhez, mint a megfelelő mennyiségű tőke. Tehát már a népesedésnövekedéssel lépést tartó termelékenység növekedése is alig teljesíthető, nemhogy még az azt meghaladó növekedés. Ennyi elég is a második lehetőségről.
A harmadik alternatíva a termelékenység lehetséges növelésével párhuzamosan, nem a természet kegyetlen eszközeivel, hanem intelligens és emberi módszerek alkalmazásával, a születési és halálozási arány egyensúlyának újbóli helyreállítása. Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyeznünk, hogy a népesség növekedésének korlátozása nem új gondolat. Sok primitív társadalomban és az antik világ magasan fejlett kultúráiban, ahol a helyi túlnépesedés gondokat okozott, különféle népesedéskorlátozási módszereket alkalmaztak. Egyes módszereket bizonyosan nemkívánatosnak tartunk, azonban ezek még mindig kevésbé félelmetesek, mint a természeti eszközök. A legelterjedtebb a csecsemőgyilkosság volt, amikor a nem kívánt, vagy a valamilyen fogyatékossággal született gyereket megölték, vagy egyszerűen magára hagyták a hegyekben. Sok társadalomban szigorú vallási szabályok a gyerek születése után hosszú önmegtartóztatást írtak elő. A tizenkilencedik és huszadik században aztán kevéssé félelmetes születésszabályozási módok is kialakultak, és joggal feltételezhetjük, hogy ezek a módszerek világszerte alkalmazhatók.
Azonban ami elméletileg lehetséges, a gyakorlatban csaknem lehetetlennek mutatkozik. Hatalmas problémákba ütközik bármilyen politikai szintű népesedéskorlátozási intézkedés bevezetése. Miközben a jelen modern körülmények között a halálozás arányának csökkentése könnyű, a születési arány csökkentése rendkívül bonyolult. Ennek oka egyszerű. A halálozási arány csökkentéséhez, például a fertőző betegségek esetében, néhány szakértő, némi képzetlen munkaerő és kis tőkebefektetés is elegendő. Ceylonban például a maláriát egyszerűen úgy számolták fel, hogy DDT-vel szórták tele a tavakat, mocsarakat és a lakóházakat. Ugyanígy, meglehetősen olcsó dolog kutat ásni annak érdekében, hogy tiszta ivóvízhez lehessen jutni. Azonban a termelékenységnövekedés, a születési arány csökkentése olyan problémák, amelyek megoldásához a népesség teljeskörű együttműködésére lenne szükség. A mezőgazdasági termelés növeléséhez hatalmas arányú oktatási tevékenységre van szükség a gazdálkodók és parasztok millióinak körében, a születési arány korlátozása pedig a teljes felnőtt népesség együttműködését igényli. így tehát a jelenlegi kiegyensúlyozatlan állapot még jó ideig fennáll majd.
A születési arány korlátozásának problémája végtelenül összetett. Nem egyszerűen orvosi, kémiai, biokémiai, fiziológiai problémáról van szó, hanem ez egyben szociológiai, pszichológiai, teológiai és nevelési kérdés is. Körülbelül tíz különböző területen kellene beavatkozni ahhoz, hogy a megoldásban reménykedni lehessen. Először is biológiai alapkutatásokat kell végezni annak érdekében, hogy valamilyen szájon át szedhető egyszerű fogamzásgátlót hozzanak létre, amely az emberek számára könnyen és gyorsan hozzáférhető lenne. Tavaly beszélgettem a Rockefeller Intézet kutatóival, akik azt mondták, még a szükséges alapkutatásokkal sincsenek kész. Egész egyszerűen még keveset tudunk egy elégségesen megfelelő szájon át szedhető fogamzásgátló létrehozásához. Sajnálatos módon elég kevés pénzt fordítanak ezekre a kutatásokra; fizikai és kémiai kutatásokra általában sokkal több pénzt költenek, mint a biológiaikra – és a biológián belül ez a terület kevéssé hangsúlyos. Mindenesetre, feltételezve, hogy elég pénzt és kutatási kapacitást fektetnek ebbe a területbe, a probléma talán tíz éven belül megoldható, azaz létrehozható és nagy mennyiségben előállíthatóvá válik egy megfelelő termék. Tíz év múlva azonban a világ népessége 500 millió emberrel lesz több.
Ezen kívül még azzal is számolnunk kell, hogy időbe telik, amíg millió és millió férfi és nő elfogad egy új fogamzásgátlási módszert. E problémával kapcsolatban néhány évvel ezelőtt érdekes kutatásokat végzett két angol fábiánus, Beatrice és Sidney Webb. Történeti eszközökkel vizsgálták, hogy mennyi időbe telik, amíg egy ötlet, amely először forradalminak tűnt, teljesen elfogadottá és a lakossági norma alapjává válhat. Arra a megállapításra jutottak, hogy átlagosan huszonnyolc évre, azaz egy generációnyi időre van szükség. Rendkívül nehézkes ugyanis felnőtteket a véleményváltoztatás szükségességéről meggyőzni; egész egyszerűen előbb meg kell halniuk ahhoz, hogy az új generáció elfogadhassa az új gondolatokat. Ha tíz év kell a szükséges fogamzásgátló kifejlesztéséhez, és újabb huszonnyolc év széleskörű elfogadásához, akkor ez azt jelenti, hogy ekkorra a világ népessége másfélmilliárd emberrel lesz több. És megint itt állunk a rémséges Alice-féle parabolával szemben, rohannunk kell ahhoz is, hogy egyáltalán ott maradjunk, ahol vagyunk.
Kizárólagos technikai és időbeli szempontból is nyilvánvalóan szorult helyzetben vagyunk. Azonban politikai szempontokat is figyelembe kell vennünk. Vagy világméretű megállapodásokra vagy regionális egyezményekre, de mindenképpen a teljes népességre kiterjedő intézkedésekre van szükség ahhoz, hogy esély legyen a helyzet kielégítő ellenőrzésére. Pillanatnyilag azonban remény sincs egy ilyen jellegű politikai megállapodás létrehozására.
A probléma abban áll, hogy a politikai vezetők egész egyszerűen nem biológiai terminusokban gondolkoznak. Itt megkockáztatok egy érdekes spekulációt: mi történt volna, ha az egyetlen ember, aki számottevő biológiai tudással bír és politikával is foglalkozik, az Egyesült Államok elnöke lett volna? Henry Wallace-re gondolok. Henry Wallace ugyan kétségtelenül rossz politikus volt, azonban biológiai keretekben gondolkozott, és azzal, hogy elősegítette egy hibrid kukoricafaj előállítását, megkérdőjelezhetetlen és valóságos jót tett az egész emberiséggel – és ehhez hasonlót egyetlen, általam ismert politikusról sem állíthatok. Ha tehát ilyen elnöke lett volna az Egyesült Államoknak, akkor az ezektől a problémákról való gondolkodást sikerült volna a politikai területéről, ahol azok egyszerűen megoldhatatlanok, a biológia területére terelni, ahol viszont talán megoldhatók. Esetleg sikerült volna kialakítani egy olyan politikát, amely hosszú távon sokkal értelmesebb lett volna, mint az, amelyet most mindegyik politikai szereplő erőltet. Ez ugyanis, a hosszú távú érdekeket szem előtt tartva, szörnyűségesen frivol és felelőtlen játszadozás – miközben Róma már lángokban áll. A meglehetősen undorító, nemzeti alapú hatalmi politikával vagyunk elfoglalva, miközben az alapprobléma az, hogy a jelenlegi hatalmas növekedési ütem mellett milyenek az emberiség viszonylag elfogadható körülmények közötti túlélési esélyei – és, hogy mit teszünk annak érdekében, hogy elfogadható állapotban hagyjuk örökül a Földet unokáinknak, sőt unokáink unokáinak. Szerencsétlenségünkre ezt az esélyt elszalasztottuk, így a nagy Állam élére nem került olyan ember, aki biológiai fogalmakban gondolkozna.
Az oktatás szintén összefügg a népesedésnövekedés problémájával. Erről csak röviden szólok. A hatalmas méretű gyors növekedés szinte lehetetlenné teszi a mindenki számára elérhető alapoktatást. A második világháború óta jelentős erőfeszítéseket tettek, hogy az alapoktatást a világon mindenki számára elérhetővé tegyék. Azonban azt a tényt – a legújabb erre vonatkozó UNESCO adatokat éppen két hónapja publikálták –, hogy az írástudatlanok abszolút száma, minden erőfeszítés ellenére, ma nagyobb, mint bármikor valaha – nem sikerült megváltoztatni. Nyolcszázmillió gyereket kellene oktatni, de van még hétszázmillió írástudatlan felnőtt is. A fejletlen országokban azonban, a.) nincs pénz iskolaépítésre, b,) nincs elég adóbevétel a tanárok fizetésére, továbbá c.) nincs elég jól képzett tanár. Még itt is, a világ leggazdagabb országában megalapozott panaszokat hallunk arra vonatkozóan, hogy túlzsúfoltak a tantermek, nincs elég iskolaépület és a többi. Képzeljük csak el az olyan országok problémáit, mint Mexikó, Brazília vagy Ceylon, ahol sokkal gyorsabb a népesedésnövekedés, és jóval kisebb pénzügyi és emberi erőforrás áll rendelkezésükre. Tehát most azzal a rémes valószínűséggel kell szembenéznünk, hogy több írástudatlan lesz a földön, mint volt valaha. Ugyanakkor számolnunk kell azzal is, hogy ezek az írástudatlanok nem egy hagyományos társadalom írástudatlanjai lesznek – ahol annyira nem is volt lényeges, hogy írástudatlan-e valaki vagy sem, hanem egy teljességgel szétesett hagyományos társadalom keretei között fognak élni, amelynek romjain a nyugati civilizáció legrosszabb elemei vernek gyökeret.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
