NAPLÓK: A vádlottak padján Legutóbbi olvasó: 2025-01-15 07:09 Összes olvasás: 68583| 890. | [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 131. | 2024-08-26 10:34 | A vendégeskedésről
Ha vendég jelentkezett be hozzánk, anyám már napokkal előtte takarított, rendezkedett, próbálta eltüntetni szegénységünk jeleit, és olyan „állapotokat” létrehozni, hogy a vendégek ne vegyenek észre semmit abból, ahogy valóságosan élünk. A vendégnek „kijárt” az, hogy semmit se csináljon, csak pihenjen, ebédkor kijárt neki a legjobb falat, anyám ilyenkor mindig csak a „szárnyát vagy a hátát szerette” a csirkének, de azt is épphogy csipegette, a vendégnek kijárt a legjobb ágy, a legnagyobb csend ebéd utáni pihenésekor, míg anyám mosogatott, vagy főzte a vacsorát. A vendégeink általában ezt így tartották helyesnek, mert mind városi ember volt, és ha nálunk vendégeskedtek, mivel messziről jöttek, minimum egy éjszakát nálunk aludtak. Reggel addig aludtak míg akartak, anyám sosem zavarta őket téblábolással, de már ébredéssükkor minden az asztalon volt. Erején felül költött ilyenkor a boltban, hogy „minden legyen a vendégnek”, olyan is, amit egyébként soha sem vett volna meg. Aztán amikor a vendégek szedelőzködtek, anyám telepakolta az autójuk csomagtartóját krumplival, zöldségekkel, hússal, szalonnával, gyümölcsökkel, és még az útra is élelmet készített nekik.
Mi, én és anyám általában keveset vendégeskedtünk. ha igen, sosem tudtunk magunkkal mit kezdeni úgy, hogy nem kell semmit csinálnunk, ezért a vendégeskedésünk alatt is feladatokat kértünk, vagy kerítettünk magunknak. Félve mentünk az udvari budink után a városi wc-be, ami ráadásul egy kis luk, amiből minden kihallatszik. Ilyenkor nem fingtunk (nem mertük emésztésünk hangjait „elereszteni”, mert azt ilyen környezetben szégyelltük), de talán vizelésen kívül nem is jártunk oda be. Étkezéskor vendégként is csak falatkákat ettünk, anyám szinte semmit, biztosan mindig éhezett. Én fiatalon azért megettem a magamét. Napközben nem mertünk sehol kényelmesen leülni, mert nem az otthonunkban voltunk, nem tartottuk illendőnek. Éjszaka későn tudtunk csak elaludni, mert zavart minden a környezetben. Szinte megváltás volt, ha hazautazhattunk végre! Persze ilyenkor mi a városból nem vittünk semmit egy kis útravalón kívül, mert mit is vihettünk volna? Mi hoztunk ilyenkor is több kilónyi élelmet, ajándékot.
Magyarán, én is és anyám is nagyon bután viselkedtünk, azaz hülyék voltunk. De falun ezt nevelték belénk, a hülyeséget, mert az ilyen mértékben való megalázkodás, másokra istenként tekintés eleve hülyeség kérem, és még az ősi szegénység reflexei. Igen, a szegény mindig levette a kalapját az úr előtt, meghajolt földig, mindenét odaadta, vagy hagyta elvenni, csak néha lázadt, de akkor a büntetések ismét felidézték lelkében azt, hogy neki „hol a helye” a magyar lét társadalmában.
Én is ezt „örököltem”, ezeket a zsigeri hozzáállást a vendégekhez. Emlékszem, mi is állandó takarítással vártuk a vendéget, minden rendben volt, mégis, egy karácsonyi látogatásukkor a hozzánk képest „kőgazdag” sógorom fiam és lányom karácsonyi éneklésekor nem őket videózta az új és modern kamerájával, hanem azt, hogy a zongoránk mögött a fal alján lepergett a vakolta egy foltban. Még rá is zummolt. Később megkaptam ezt a felvételt, és megdöbbenve tapasztaltam ezt, elég megalázó, de sokkal dühítőbb volt számomra. Ő például nálunk soha sem evett. Vagy a négy gyerek zavarta, vagy a (neki) szegényes ellátás, a számára szegényes konyhában elkészült ételbe sokszor bele sem kóstolt.
Mára szabadosabb lett az emberek felfogása, de én „megrekedtem” azona szinten, amit anyámtól „örököltem”, láttam a vendéglátással és a vendégeskedéssel kapcsolatban: ha vendég jön hozzánk, a lelkünket kitesszük elé, ha én megyek vendégségbe annyi mindent viszek, ami tán el sem fogy, és máig feszengek, még ha a legjobb barátomhoz is vagyok hivatalos.
Kijelenthetem, hogy nem szeretem, ha vendégségbe hívnak. örömmel megyek, de nem szeretem, mert utána „ki kell pihennem” az ottani fáradalmaimat. Kijelenthetem, hogy én a készülődés ellenére is szívesen látok vendégeket, és tőlem még soha sem ment el senki üres kézzel: hol egy befőtt, hol egy bőrtárgy, hol egy üveg pálinka, hol „bármi”, ami megtetszett a vendégnek – de mindig adtam valamit „útravalónak”. (Meg kell tanulni adni, és elengedni tárgyakat. Persze meg kell tanulni elfogadni mások ugyanilyen szándékú ajándékozását is. Nekem az utóbbi mindig kellemetlen egy kicsit, de gyakorolom magam, hogy az örömön túl nagy természetességgel tegyem meg az elfogadás gesztusát is.)
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
