NAPLÓK: A vádlottak padján Legutóbbi olvasó: 2025-01-15 07:20 Összes olvasás: 68587| 886. | [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 127. | 2024-08-22 10:10 | Az Istenről
Most még az eddigieknél is őszintébb leszek, mert ehhez a fejezethez-témához nem illik a mismásolás.
Gyerekkorom vallásossága megalapozta azt nálam, hogy semmiféle istenképem nem volt, egyrészt mert gyerekként nem értettem, hogy miért kell Istennek állandóan feddeni, és utasításokat adni ahhoz, hogy mit csináljak, ha örök életet akarok. Mondták ezt akkor a papok a misékben nekem, aki akkor még a saját földi életlehetőségeivel sem volt tisztában, és még egy valóban bűntelen, romlatlan, gyermeki léleknek számítottam. Olyannal terhelték meg az agyamat, a lelkemet, amit nem értettem bár sokat gondolkodtam róla, és sokat olvastam is róla. Az Ószövetség Istene, a zsidók Istene kemény és határozott volt, könyörtelen ha kellett, és nem rettent meg attól, hogy az általa teremtett egyiptomiakat milliószámra ölje meg csapásokkal, csak azért, hogy választott népe egy saját földterületet, egy saját államot kapjon. (Ebben még a keresztény István királyunk is hasonlított rá, a magyar állam emberek lekaszabolt hulláinak tízezrei által alakult ki, bár ekkor már a keresztényeknek a bosszúállás és a gyilkolás tiltva volt.) Ha gyónnom kellett, akkor egy sablonszöveget „nyomtam” el a papnak, mert mit is bűnözhettem volna? Aztán a penitencia után azt tapasztaltam, hogy más gyónók ugyanúgy isznak, verik a feleségüket, lopnak, csalnak, és ki tudja még, milyen dolgokat követnek el. Ez ,meghasonláshoz vezetett nálam, és feltettem a kérdést magamnak, mi értelme van annak, hogy egy hatalmas munkával felépített templomban valaki „megszentül”, majd ha kilép a kapuján, visszaváltozik olyanná, amilyen a belépése előtt volt? Mi történik a templomban? Mi az, amitől „összekapja” magát az is, aki odakinn hőzöngő a kocsmában, itt meg csendes és hallgatag, a földet nézi, kalapját szorongatva. Csak nem fél valamitől? Mitől fél ott, ahol örülni kellene, mert Isten van a falak között? Vagy nincs itt Isten? A szent ostya az áldozáskor (?) a szájpadlásomra ragadt, mert olyan szentnek gondoltam, hogy összerágni sem mertem. (Vagy csak eleve tiltakozott a lelkem megértve azt, hogy ha ez Jézus teste, akkor én kannibál vagyok?) Sokszor öklendezésig fajult a helyzet, míg aztán nagy nehezen a nyálam feloldotta a lisztből készült ostyát, és végre tápcsatornámba kerülhetett, hogy aztán néhány óra múlva barna ürülékként távozzon belőlem maradék anyaga. Mi maradt meg belőle a testemben? Mi maradt meg belőle a szellememben, a lelkemben? Nem éreztem soha semmit!
Érdekes volt azt is megélnem, hogy mivel apám római katolikus volt, anyám pedig hörö9g katolikus, ezért egyik héten Pócspetribe mentem misére a római katolikus templomba egyeddül, majd másik héten anyámmal gyalog zarándokoltunk a kb. négy kilométerre lévő máriapócsi templomba. Az sokkal érdekesebb volt nekem, mert azt hatalmasnak láttam akkor, az ikonosztáz elbűvölt, bár az „értetkőzés” (Jézus képét csókoltuk meg egy emelvényre fellépve, egy pap törölte meg minden ember után a képet) itt is teljesen értelmetlennek tűnt számomra. Az viszont szimpatikus volt, hogy nem ostya, hanem kenyérdarab volt az „áldozáskor”, és egy kikanál vörösbor is járt a híveknek, míg a rómaiaknál bort sosem adtak. A szertartásuk is érdekesebb volt számomra, az állandó és folyamatos éneklés a papok részéről egyszerre volt érthetetlen és elbűvölő. Ám istenélményem itt sem volt, itt is azt láttam, hogy a búcsú és a körmenet után a páston „adtak az érzéseknek” a fiatalok, ittak, és sokszor verekedtek, szinte minden búcsúban volt egy-egy késelés, többnyire lányokért, akik a közeli kukoricásban veszítették el szűzességüket, majd rászokva a „jóra” búzatáblában, erdőszélen és egyéb helyeken élvezték a földi élet gyönyöreit. Úgy látszik, rájuk sem hatott a templom, és a mise szövege.
Istent soha sem láttam. Ám sok olyan embert láttam, aki látta Istent és látta Jézust. Ez is érdekes volt számomra, mert elképzelhetetlennek tartottam azt, hogy bárki egyszerű ember előtt megjelenjen, mert MINEK? Üzenetet nem küldött velük, csak ők dicsekedtek el azzal, hogy Jézussal pertuban vannak. Lelkük rajta. Én máig sem láttam sem az Urat, sem Jézust. És levetve gyerekkorom templomi képeiből felépített sztereotip arcait, a szakállas és hatalmas Istenről, az ugyancsak szakállas és szelíd tekintetű Jézusról, eltűntek számomra. Soha sem látok egy arcot vagy egy személyt, amikor rájuk gondolok, vagy imádkozom. Azt olvashatjuk, hogy saját képére teremtett bennünket az Isten, tehát logikailag mi rá, ő pedig ránk hasonlít. Neki is van keze, lába, szakálla, haja, kell hogy legyen nemi szerve, és ha emésztőrendszere is van, akkor székletének is kell lennie. Emberi logikával legalább is így van-lenne. Jézusnak is lehettek merevedései kamaszodva, sőt, talán (tanítói fellépése előtt) akár nemi vágyai is, ha meglátott egy szép zsidó leányt.
Az, hogy később a művészek, de elsősorban az erkölcseikben nem igazán topon lévő pápák és bíborosok alakítottak ki évszázadok alatt a katolikus és a görögkeleti egyházban egy KÉPET ISTENRŐL ÉS JÉZUSRÓL, sőt, az angyalokról (akiket talán még egy ember sem látott) az semmi egyéb, csak egy-két ember fantáziája, amit aztán erőszakkal és fondorlatokkal kanonizáltak, és beépítették a szertartásrendbe. Így tarthatták félelemben az egyszerű embereket, azokat, akik erőszakkal lettek az „egyház” kebelébe fogadva (vagy behajtva, terelve). Persze csak az adók miatt történtek ezek a szent kijelentések, a dogmák, a frázisokat puffogtató bűnös, de a külvilág felé szent embereket játszó egyházi vezetők részéről.
A pápaság, a bíborosok, és más egyházi „méltóságok” hataloméhsége, és kicsapongó élete, vagyongyűjtése sokszor valódi és örök művészeti értékeket hoztak létre, de szinte mind mögött az önzés, és nem az istenszeretet állt. Az adófizető néptől elkülönülve éltek szabados és tanításaiktól teljesen eltérő életet, de a kicsiktől erőszakkal megkövetelték a szabályok betartást.
És Isten nem csapott le rájuk, és Jézus sem űzte ki őket a templomokból. Ez a tény, és főleg az egyházi túlkapások, erőszakok (inkvizíció) a gondolkodó embereket reformációra késztette, és az egyesült és egyetemes egyházi vízió végképp „kútba esett”. A pápaságnak, a katolikus egyháznak a történelme miatt NINCS JOGA magát kizárólagosnak tekinteni, pedig jelenleg Magyarországon épp a világi hatalomba olyan szorosan beépültek, hogy megint üldözni kezdték azokat, akik kritikusak velük szemben (lásd Iványi Gábort és egyházát).
Visszatérve magamhoz: miután teljesen csalódtam mind a katolikus, mind a görögkeleti egyházban, magányos lettem, és önmagamtól kezdtem a magamnak feltett kérdésekre választ keresni. Így megfordultam Jehova tanúinál, megfordultam Evangélikusoknál, Baptistáknál, de sehol sem találtam azt az Istent, azt a Jézust, az a Szellemet, amiről a biblia beszélt. Aztán a Hit Gyülekezetében rátaláltam. Az úgynevezett hőskorban, amikor még a budaőrsi házba jártak. Én persze csak hírből ismertem meg a tanaikat akkor, de mindent a bibliával egyezőnek találtam, és az embereket sem úgy ismertem meg, akik hasonlóan képmutatók kifelé, de odahaza ördögök. Az első időkben a Folyondár utcába jártam fel, majd Balassagyarmaton lettünk tagok, akkor keresztelkedtünk meg felnőttként, tettünk nyilvános bűnvallást, kaptunk feloldozást és örömhírt, és nagy szeretetet és vidámságot tapasztaltunk az úrvacsorákon, ahol maceszt és édes vörösbort ettünk-ittunk, és nem csak egy pici darabot, és nem csak egy kiskanállal. Persze senki sem részegedett le, mert nem arról szólt az ünnep. 1989-től 2001-ig voltunk tagok, persze nem hivatalosan, mert nem tudjuk, volt-e nyilvántartás egyáltalán. Adományokat adtunk, később megpróbáltuk a négy gyerekünk nevelése mellett a tizedet is fizetni (a gyülekezet gyömrői úti csarnokában nekünk is van pénzünk, így tulajdonrészünk is, persze azt soha nem kérhetjük vissza), úgy-ahogy sikerült. Volt amikor az összes pénzemet odaadtam egy gyűjtéskor, pedig lerobbant az autóm, nem indult csak tolásra, a testvérek betoltak, aztán a négy gyerekkel hazaindultam Pestről. Egy 1970-es WV kisbusz (hippi, vagy terrorista busznak hívták) volt, a hátsó ülésen ültek a nagyobb három gyerekek, a feleségemnek velük szembe be volt téve egy fotel, mellette pedig Eszter lányom babakocsija volt. Szendehely után megállítottak a rendőrök, kérték, állítsam le a kocsit. Mondtam nekik, hogy ha leállítom, nem tudom beindítani. Benéztek az ablakon, látták a négy gyereket, a fotelt, a babakocsit, és legyintettek: „Menjen, van magának elég baja így is!” – mondták. Én arra gondoltam, ezt az Isten intézte így.
Aztán jött a HIT Gyülekezetében a nagy szakadás. A nagy pesti gyülekezetben ellentétek alakultak ki, s én azt mondom, hogy ha Németh Sándorról akkor elmondottaknak csak a tíz százaléka igaz, akkor nekem nincs ott a helyem. (Voltam én a csarnokban akkor, amikor épült, és egy külön folyosót építettek a színpad és a pihenőhelyiség közé, hogy „ha a Sándor prédikáció után izzadtan átmegy oda, meg ne fázzon”. Komoly, hites, számomra hiteles embereket láttam sírni a lelki fájdalomtól, amit a gyülekezetben éltek meg. Kettészakadt a gyülekezet, az Autonómok ki lettek átkozva. Mi Balassagyarmaton akkor „léptünk le”, amikor a roma dicséret-zenekar zenészeit eltávolították, majd később „megkérték” a cigányokat, ne járjanak a gyülekezetbe, mert hogy ők cigarettáztak, mulattak is néha, a saját egyszerű életükkel HITTEK, és Istennek csak ez a fontos. Amikor a romák eltűntek a gyülekezetből, én sem mentem többé oda. Volt egy roma barátom, aki ugyancsak sírva mesélte, hogy a pásztor felszólította, ne járjon többé be az istentiszteletekre. Sírva mesélte egy többgyerekes anya, hogy megvádolták azzal, csak férfit akar fogni magának a férje halála óta (azóta sincs társa). Elfordult a tanítás a bibliától, Pestről „A Sándor” olyan fiatal feltörekvő pásztorjelölteket küldött le, akiknek sem családjuk, gyerekük, de sokszor hitelük, elfogadottságuk sem volt, de helyi pásztor nem lehetett, mert akkor az ellenőrzés elmaradt volna. Így a fiatal öltönyös „pásztor” összeszedte az adományokat egy borítékban, majd a tizedet egy másikban (számolatlanul) zsebre tette, és beült a luxuskocsijába, majd távozott. Hogy odafenn mennyit adott át a borítékok tartalmából, nem tudhatjuk, de az nem a mi dolgunk, mint az sem, ha adunk egy hajléktalannak egy ezrest. Nincs tovább közünk hozzá, hogy egy üveg bort, vagy tíz kiflit és egy darab párizsit vesz-e.
Távozásunk után soha senki, egy pásztor sem keresett fel, mint elveszett bárányok után nem jött utánunk. (Ez sem igei dolog.) Sőt, voltak, akik azt mondták, mi magunk vagyunk a Sátán, amiért odahagytuk a gyülekezetet. Örömmel jelentem, van élet a HIT Gyülekezetén túl is, mert Isten már nem lakik náluk, főleg az ATV-s botrányok, és a Németh-família uralkodása miatt.
Isten nem láttam soha. Jézust sem. Istenélményem volt sokszor. Megtapasztaltam azt, hogy ha adok, az úr többszörösen adja vissza valamilyen formában. Minden piacon legalább tíz százaléknyi ajándékot osztogattam el mindig idegeneknek, helyette kaptam más, szükséges dolgokat másoktól, akiket Isten arra késztetett, hogy nekünk adjon. EZ A RENDSZER ÍGY MŰKÖDIK!
Máig Istenhívőnek tartom magam, mert hiszek abban, amit nem láttam! A természet, a logika és az érzelem alapján ELFOGADTAM, TUDOM, hogy Isten van, a többi nem érdekes. Sem neki, sem nekem. Saját magamnak felépített erkölcsi normák szerint élem az életem, amit erősen igyekszem összeegyeztetni az Isten akaratával, Jézus tanításával. Én nem mondanám a szegényeknek, hogy ne kolduljanak a templomok környékén, a szemem sülne ki, ha ilyet mondanék!! Aki kér tőlem, annak adok. Én keveset kérek, az Istennek meghagyom azt a lehetőséget, hogy ha TUDJA mire van szükségünk, akkor azt adja meg, vagy intézze úgy, hogy megkapjuk. Ez is működik.
Istent nem láttam, de boldog vagyok, mert a hit a nem látott dolgokban való meggyőződés. És én egész életemben ezt a meggyőződést kerestem, s miután megtaláltam, már nem nyugtalankodik semmi miatt.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
