NAPLÓK: A vádlottak padján Legutóbbi olvasó: 2025-01-15 07:28 Összes olvasás: 68590| 882. | [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 124. | 2024-08-04 08:48 | Az írókról és a világról
Manapság (Magyarországon) mindenki ír! És szinte senki sem olvas. Hogy miért alakult ez így? A társadalom defektusát mutatja ez is. Amikor ugyanis a „normál” életben nem kellően becsüli meg egy társadalom a tagjait, akkor a tagok valamilyen kompenzálásban reménykedve megpróbálnak olyan dolgokban keresni örömöt, elismerést, megértést, amilyenben csak tudnak. Mivel általában írni mindenki tud (márhogy a betűket egymás utáni sorba írva szavakat, mondatokat leírni), ezért sokan, nagyon sokan gondolnak arra, hogy ők írók, költők lesznek. Tollat vesznek a kezükbe (manapság „a gép elé ülnek”), és odapötyögik minden bajukat, fájdalmukat. Ezzel nem lenne semmi baj, hiszen olcsóbb, mint egy pszichológus, vagy egy antidepresszáns kiváltása. Ám, ahogy evés közben jön meg az étvágy, úgy az írás közben jön meg a vágy! A vágy a további elismerésre, felismerésre, elfogadásra, sőt, a kitüntetésre, és a felülemelkedésre is.
Amíg az írás valakinek csak öngyógyító folyamat része, addig nem lenne szabad közönséghez fordulnia sem verssel, sem írással, mert szinte lenullázza azt az addig elért eredményt a gyógyulásában, amit addig az írással elért. Ha közönséget keres, akkor máris felteszi nekik a kérdést: „Tetszett amit írtam?” – és ennél bődületesebb baromságot nem követhet el. Ugyanis erre ha nemleges választ kap, akkor MEGSÉRTŐDIK az ilyen írók 99 százaléka. A normális ember ezt tudja, ezért ha nem akar veszekedést, vitát az íróval, ha nem akarja megsérteni őszinte véleményével, akkor hazudik, és igennel válaszol. Tehát mindkét fél „sérül”, az egyik hazudni kénytelen, a másik a hazugságból akar építkezni tovább. Ha a valódi véleményét mondja ki az ember, akkor az írók 99 százaléka NEM FOGADJA EL a kritikát erre a hülye kérdésre, mert a műnek nem tetszeni kell, hanem IGAZNAK, ÉPÍTŐNEK, LEBILINCSELŐNEK ÉS TOVÁBBVIVŐNEK kellene lennie. Ezt csakis a legnagyobbak műveiben találjuk meg, mert ők (bár sokakat vád illet, hogy elefántcsonttoronyba húzódva élnek, és nem ismerik az életet) sohasem teszik fel senkinek azt a kérdést: „Tetszett amit írtam?”
Az írónak, ahogy a neve is mutatja, írnia KELL. Ez a kényszer szorítja, akkor is írnia kell, ha nem szeretne. Egy író, egy költő nem lehet „lájkvadász”, nem adhat az olvasók véleményéra akkor, amikor a világ jelenleg épp egy hatalmas szellemei mélyrepülésben van, hanem épp ez ellen a szellemi mélyrepülés ellen kellene felszólalnia minden írásával, minden írásában! Mert ha már tollat fogott a kezébe, a felelősséget is vállalta azért, hogy be akar mutatni, meg akar ismertetni, ítéletet akar mondani (írni) mindenről, ami körülveszi, mert az írónak-költőnek ez a sorsa, pátoszosan mondva az elhívása! Én úgy mondom, Istentől kapott feladata. És ha már feladat, azt a lehető legjobban, legtisztességesebben kell elvégezni, mert főleg az irodalomban nem lehet mismásolni, nem lehet elkenni, nem lehet hazudni, és nem lehet a hatalom talpa alatt létezni. Aki azt hiszi, hogy igen, az hamarosan megtapasztalja (csak egyetlen egyszer szólaljon meg a lelkiismerete), hogy a hatlom az első adandó alkalomban eltapossa. Könnyű, hiszen a talpa alatt élt az ilyen író. Lehet, hogy nem tapossa el a hatalom, de ha a hatalom bukik, ő is bukik vele. Ilyenkor aztán két dolgot tehet: vagy beismeri, hogy érdemtelen hatalmat szolgált és visszahúzódik, eltűnik, vagy köpönyeget fordít, és az új hatalom talpa alá dolgozza be magát.
De visszatérve: a mai korszellem nem a tudásnak emel katedrálisokat, az alapműveltségünk (átlagosan) a béka feneke alatt van. Mégis, minden tudás, szakmai fogás ismerete és valóban fontos mondanivaló (sok esetben tehetség) nélkül írónak képzeli magát több ezer ember ma, Magyarországon. Hogy is van ez? Hogy szakadhatott szét az irodalom ilyen kontrasztosan két félre? Egyik oldalon vannak a tehetségek, a valódi írók-költők, akik nem tehetnek mást, lényükből, lényegükből adódóan írnak. A másik oldalon vannak azok, akik íróknak-költőknek KÉPZELIK magukat. És általában a valódi tehetségeket megvetik, csak saját magukat olvassák, és önmagukat istenítik. A valódi íróknak könyvtáruk van, olvasnak, műveltek, van élettapasztalatuk, van élményanyaguk (vagy képzeletük), és van tehetségük. Általában nem azonos halmazban vannak a hatalom által támogatott valódi írók-költők, és a megbecsülést semmilyen formában nem kapottak, de tehetségesek, igazak, és valódi írók-költők. Egy másik halmazt alkotnak azok az írók-költők, akik a hatalom által egyáltalán nem létezők, épp ez is ad nekik tápiot arra, hogy ELHIGGYÉK MAGUKRÓL, ŐK NAGYOK, hiszen a hatalom semmibe veszi őket. Nem, a hatalom le sem sz.rja őket, észrevehetnék már! És azt is, hogy nem a hatalom ítéletétől, elismerésétől függ a tehetség.
Sokan irodalmi közösségekbe tömörülnek. Ez jó. Mert megvan az esélye annak, hogy egymást tanítva emeljék fel a lelküket a magasba, hogy igazán kulturálódjanak, és jogot szerezzenek arra, hogy íróknak, költőknek nevezhessék magukat. Hogy aztán mások kimondják róluk ugyanezt. Mert egy íróról, költőről a BEFOGADÓK, AZ OLVASÓK mondhatják csak ki, hogy ő író, vagy költő. (Meg persze a „szakma”, a különféle lapokban való megjelenés, amit aztán KÁNONNAK hívnak. Ám ez azért álságos, mert a lapokat épp a hatalom finanszírozza, és gyakran „benyújtja a számlát”, azaz neki kedves emberek jelenhetnek csak meg.) Sok irodalmi közösség a kitartó munkával eléri, hogy tagjai akkor is írók és költők lesznek, ha a hatalom nem támogatja őket. Megszervezik a műveik olvasóhoz jutását, kiadványaikban állandó kapcsolatot tartanak a „célközönséggel”, még akkor is, ha ez a közönség mára olyannyira megcsappant, hogy néha egy-egy könyvbemutatón csak tíz-húsz ember van egy fővárosi eseményen is. Afféle írókeltetőként, költőkeltetőként működnek, tehetséggondozást folytatnak, és biztosítják azt, hogy közvetlenebb legyen az irodalom, és az irodalmat alkotók, és a közönség kapcsolata.
Nagyon könnyű dilettáns csoportokba keveredni az irodalomban is. Nem csodálom, ha a „nagyok” visszahúzódók, sok esetben magányosak lettek. Ha nem tud népszerűséget kialakítani magának egy nagy író-költő, akkor szinte elveszett: a mai világ nem szereti a renitenseket, az okosakat, a szépeket, a tehetségeseket, a jellemeseket. Ugyanúgy elveszett az is, aki ugyanolyan tulajdonságokkal bír mint amit felsoroltam, de nem lett nagy író-költő, ám mégis valódi író és költő. Szóval, nehéz „kenyér” az íróság, a költőség!
„Soha ne politizáljon; mindig ítéljen; s természetesen először és legszigorúbban önmaga felett ítéljen. Máskülönben nincsen joga, írónak nevezni magát.” – mondja az egyik legnagyobb magyar író, és milyen igaza volt! A rendszerváltásnak nevezett csendes hatalomátadás után a magyar irodalomban az írók NEM MERNEK ÍTÉLNI! Ugyanis annyira átpolitizálódott az irodalom, a kultúra is, hogy aki valamit kijelent, nem a kijelentés valóságtartalmát nézik meg a lapszerkesztők, kritikusok, ítészek, támogatók, döntéshozók, a hatalom, hanem csak azt, hogy az sérti-e az ő érdeküket, pozíciójukat, helyüket, fizetésüket, hatalmukat. Ha igen, akkor bélyeget sütnek az íróra-költőre, a gondolkodó emberre. Régen ilyen esetben maradt az „íróasztalfiók”. MA IS ÍGY VAN! Sokan dolgoznak az íróasztalfióknak, és írják meg azokat a műveket, amit az épp aktuális hatalom nem szeretne olvasni. A mű születésében a hatalomnak semmiféle szerepe nincs, de a mű megjelenésében már van. A nyílt cenzúrát egy hatalom sem vállalja fel azóta, amióta hamisan demokráciának hívjuk társadalmi berendezkedésünket, ám mégis eléri különféle eszközökkel, hogy ismét működjön a magánkiadás, a szamizdat, a „háttérirodalom”. Bár ezt sok esetben megtorolja a hatalom, lassan a „mindig ítéljen” tételt megvalósító írók száma nő, és van remény egy olvasóbarátabb, valódi céllal rendelkező MAGYAR IRODALOM kialakítására. Persze ez is személyfüggő, csak remélni tudom, hogy sokaknak többet ér a tisztesség és a becsület, mint a rang és a pozíció, a pénz.
A világ mindig a zsigeri érzések, a primitívebb viselkedésformák felé szeretné terelni az embert, az emberiséget. Az írók-költők feladata lenne az, hogy figyelmeztessék az embert, az emberiséget, hogy ez így nem jó. Azt is vállalva, hogy a rossz hír hozóját általában megölik. De mi az élet, hogy annyira ragaszkodunk hozzá? Mi értelme van, ha nem vagyunk benne boldogok és megelégedettek?
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
