"Voltaképp hihetetlen volt, de úgy érkezett ide Lisszabonba, hogy nem gondolt arra, hogy Bernardo Soares segédkönyvtáros városába jön, aki a Rua dos Douradoresen dolgozott, és ebből kifolyólag feljegyezte Pessoa gondolatait, melyek magányosabbak voltak minden gondolatnál, amelyet a világ előtte és utána hallhatott. Ennyire hihetetlen volt? A földek zöldebbek, ha leírod, mint amennyire valójában zöldek. Ez a Pessoa-mondat vezetett az évek során közte és Florance között a leglátványosabb összetűzéshez." (Pascal Mercier: Éjféli gyors Lisszabonba, 96. oldal)
Tudod, társnőm, az ember olyan tétova, zavaros képződmény, még a magamfajta eszélyes lény is. Hol fatalista, hol csak szeszélyes és gyenge, lökdösik pillanatszülte vágyak. Közben fél is, amolyan fedett félelem ez, elfedik feladatok, közeli célok, mert az ember tervező állat. A tervezés reflex – mint a nyálkiválasztás vagy a pupilla szűkülése-tágulása a fényviszonyoknak megfelelően. És persze dolgozom: köddarabokat dolgozok át jéggé. A fordítás egy szabadabb neme ez: az ősz lágy, nyirkos impresszionizmusát eltolom a tél rideg realizmusa felé. Úgynevezett színházi fordítás ez a saját belső színpadom számára, hol én vagyok a rendező s nemkülönben az összes szereplő is. Más aspektusból nézve, már ami a költő és a vers, úr és szolga viszonyát illeti, a szolga én voltam.
Borotválkozás közben jutott eszembe, hogy kedd van, és ha kedd, akkor meg kell látogatnom Ernát, igencsak meglepődtem, mert az elmúlt három évben még egyszer sem felejtettem el a keddet és Ernát, kicsit szégyelltem magam, de nem volt időm az érzelmekre, pontban kilenckor Ernánál kellett lennem, sietnem kellett, sosem szerette a késést, fogtam hát a szemöldökcsipeszét, és kitépkedtem a hosszú orrszőreimet, Erna ugyanis undorodik az orrszőrtől, a fájdalomtól könnyeztem, nem is hullik a hajam, gondoltam, csak átnő a fejemen keresztül az orromba, aztán zuhanyoztam, befújtam magam sprayjel, és azt a zakómat vettem fel, amit huszonhat éve vásároltunk Ernával, amikor végre kineveztek igazgatóhelyettesnek, vigyáztam rá, drága darab, Erna büszke volt, az elegáns pesti nagyáruház ruhaüzletében azt mondta, mikor kijöttem a próbafülkéből: „Igen, ez az, ez már nem Nyelvtan Náci magyar- és történelemtanár, hanem Horváth Ignác gimnáziumi igazgatóhelyettes!”
Generációk jöttek és mentek, de engem mindenki így hívott a hátam mögött: Nyelvtan Náci, nemcsak a diákok, a tanártársaim is, gyűlölöm ezt a nevet, de hát ki szereti a gúnynevét, tény, hogy néhányszor csúnyán túlreagáltam néhány „dícséretet” és „muszályt”, sőt A magyar helyesírás szabályai 12. kiadása után az iskolai büfé tábláján piros filccel és ordítva javítottam ki a NYITVA TARTÁS-t NYITVATARTÁS-ra, mert én nem hanyagoltam el a nyelvtant, ahogy a többi magyartanár, ez volt a bűnöm csak, valljuk be, utáltak, a többi tanár persze népszerű volt, hiszen Ady szerelmeiről és Pilinszky Istenéről szónokoltak, ezt bezzeg imádják a diákok, az óra eleji röpdolgozatot a magyar nyelv eseteiből már nem szeretik annyira.
Megfésülködtem, felszálltam a biciklimre, és a temető melletti virágbolt felé indultam, Erna kedvence a vörös tulipán, a szerelem és a női nemi szerv szimbóluma, azt is mondták rólam a kollégáim, persze csak a hátam mögött, hogy prűd vagyok, pedig én csak női nemi szervnek hívom a pinát, „Nincs piros szebb / Mint a tulipán / Ha még bimbó / Tavasz derekán”, ahogy Szép Ernő dalolta, ő se azt írta, hogy szeretem a szűzlányok pináját, pedig szerette, de a tulipán, az tulipán, aztán mindenki magában megoldja, neki mit jelent, az irodalom nagyrészt magánügy, akár a hit.
Megvettem a tulipánt, a temető kapujában letámasztottam a biciklimet, és Erna sírja felé indultam, a temetőcsősz, bizonyos Kuli félmeztelenül pakolt a kulipintyója előtt valami szöges léceket, egyiket hajigálta a másikra, ebben a Kuliban én három éve Gozsdu Elek novellájának, az Ultima ratiónak főhősét, a vén Matyi bácsit látom, pedig semmi hasonlóság köztük, csakis az, hogy mindkettő temetőcsősz, a Gozsdué öreg, az enyém középkorú, az ráncos, hófehér szakállas, sovány és csontos, ez kopasz, hordóhasú, borostás, és ennek a Kulinak semmi hajlama a metafizikához, ennyi erővel az erőtakarmánygyár udvarán is dolgozhatna portásként, ez még sose gondolt a halálra, ha adok neki pálinkát, boldog, ha nem, köszönni is elfelejt.
Amikor meglátott, Kuli megpróbált meglógni, de hangosan rákiabáltam, fél tőlem, mert mindig valami munkát adok neki, és dolgozni nem szeret, akkor aztán elém jött, elvette a félliteres szilvát, amit hoztam neki, és megkérdezte, mit parancsol a direktor úr, nem javítottam ki, hogy csak igazgatóhelyettes voltam, lehettem volna igazgató is, ha nincs az a seggnyaló Morvai, akit negyven évig nem lehetett elmozdítani az igazgatói székéből, szóval mondtam Kulinak, indulás, tegyük rendbe a nejem sírját, hozza a szerszámait, söprűt, kapát, gereblyét, lapátot, kannát, mire ő fájdalmas arccal, hogy már a múlt héten megcsináltam, igazgató úr, persze, próbált kibújni a feladat alól, de nem hagytam, szigorúan ránéztem, ahogy régen a diákjaimra, amikor nem készültek, és Kuli már ment is a szerszámokért, lehajtott fejjel, szomorúan.
Szép sírhelyet vásároltam három éve, fekete márvány, szögletes formák, fehér betűk, a minimalista hangulatot csak két angyalka töri meg, az angyalokhoz Erna ragaszkodott, meg ahhoz is, hogy ne hamvasztassam, azt mondta, esze ágában sincs azt hallgatni a temetésén, hogy Erna az urnában, szóval koporsós temetés volt, négy ember engedte alá Ernát, most is itt van a fekete márvány alatt, a neve felvésve fehérrel: HORVÁTHNÉ SOÓS ERNA (1940–2016), és már ott az én nevem is: HORVÁTH IGNÁC (1939– ), ennyi az élet, egy vízszintes vonal, előtte a születés, utána a halál.
Tán másfél órája dolgoztunk már, mikor Kuli megkérdezte: direktor úr, a gondolatjeleket kitisztítsam?, mire én dühbe gurultam, és azt ordítottam: hányszor kell még magának, Kuli, elmagyaráznom, hogy nem gondolatjel, hanem nagykötőjel?!, ez itt, Kuli, nagykötőjel, melyet szavak, szókapcsolatok többnyire lazább, alkalmi összefűzésekor, népek, nyelvek, tulajdonnevek összekapcsolásakor, valamettől valameddig terjedő viszony jelölésére vagy géptípusok számjelzése mellett használunk, a nagykötőjel előtt és után nem állhat szóköz, itt egy valamettől valameddig terjedő viszonyról van szó: a feleségem 1940-ben született és 2016-ban halt meg, világos?, tehát mi ez itt?
Kuli halkan, lehajtott fejjel mondta: nagykötőjel, direktor úr, és nekiállt fülpálcikával tisztítani mindkét fehér vonalat, melyek egy hét alatt jócskán beporosodtak, és mikor Kuli elment, én – szokásom szerint – (két gondolatjel!) a majdani koporsóm fölé, a fekete márványra (vagy ahogy hívni szoktam, a „helyemre”) feküdtem, Erna rögtön ezzel kezdte: ez most mire volt jó?, miért kellett ilyen szörnyen legorombítanod?, és hát igaza volt, túlreagáltam a dolgot, már megint, bocsánat, mondtam Ernának, de ő azt válaszolta, ne tőle kérjek bocsánatot, hanem a csősztől, hát felkeltem, odasétáltam a rozzant házához, bocsánatot kértem Kulitól, és adtam neki egy ezrest, már jócskán be volt rúgva, vidáman összecsapta bokáit, mint egy baka, és azt kiáltotta: köszönöm tisztelettel, direktor úr, akkor visszamentem Ernához, lefeküdtem újra a márványra, ő azt mondta, nem mostál fogat, mire én azt feleltem, elfelejtettem, de szoktam, aztán sokáig hallgattunk, végül megenyhülve annyit mondott, szépek a tulipánok, mire én: oda a kút mellé majd még ültetünk egy kőrist Kulival, így tizenegy után már nagyon idesüt a nap.
Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani.
Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem. Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! Társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult.
Ha megtalálnám! Sose merném többet kimondani a szót: szeretlek! Csak azt mondanám: vonat, mert talán állomás mellett lakott, és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám: cigaretta, mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló tüdővel robogott a szerelem felé.
Csak rá kell figyelni, a mozdulataira: karjával most olyan ívet ír le, amilyet csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól, semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz.
A szájad mellett egy ránc emlékezik, és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted, arcodon a fájdalom nyomai, és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. El kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, mikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kék-zöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda. Kikapcsolja a telefont.
De hiszen volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
