NAPLÓK: az utolsó alma Legutóbbi olvasó: 2025-12-01 03:45 Összes olvasás: 84846| 390. | [tulajdonos]: ... | 2019-09-02 23:23 | Cserna-Szabó András: Nagykötőjel
Borotválkozás közben jutott eszembe, hogy kedd van, és ha kedd, akkor meg kell látogatnom Ernát, igencsak meglepődtem, mert az elmúlt három évben még egyszer sem felejtettem el a keddet és Ernát, kicsit szégyelltem magam, de nem volt időm az érzelmekre, pontban kilenckor Ernánál kellett lennem, sietnem kellett, sosem szerette a késést, fogtam hát a szemöldökcsipeszét, és kitépkedtem a hosszú orrszőreimet, Erna ugyanis undorodik az orrszőrtől, a fájdalomtól könnyeztem, nem is hullik a hajam, gondoltam, csak átnő a fejemen keresztül az orromba, aztán zuhanyoztam, befújtam magam sprayjel, és azt a zakómat vettem fel, amit huszonhat éve vásároltunk Ernával, amikor végre kineveztek igazgatóhelyettesnek, vigyáztam rá, drága darab, Erna büszke volt, az elegáns pesti nagyáruház ruhaüzletében azt mondta, mikor kijöttem a próbafülkéből: „Igen, ez az, ez már nem Nyelvtan Náci magyar- és történelemtanár, hanem Horváth Ignác gimnáziumi igazgatóhelyettes!”
Generációk jöttek és mentek, de engem mindenki így hívott a hátam mögött: Nyelvtan Náci, nemcsak a diákok, a tanártársaim is, gyűlölöm ezt a nevet, de hát ki szereti a gúnynevét, tény, hogy néhányszor csúnyán túlreagáltam néhány „dícséretet” és „muszályt”, sőt A magyar helyesírás szabályai 12. kiadása után az iskolai büfé tábláján piros filccel és ordítva javítottam ki a NYITVA TARTÁS-t NYITVATARTÁS-ra, mert én nem hanyagoltam el a nyelvtant, ahogy a többi magyartanár, ez volt a bűnöm csak, valljuk be, utáltak, a többi tanár persze népszerű volt, hiszen Ady szerelmeiről és Pilinszky Istenéről szónokoltak, ezt bezzeg imádják a diákok, az óra eleji röpdolgozatot a magyar nyelv eseteiből már nem szeretik annyira.
Megfésülködtem, felszálltam a biciklimre, és a temető melletti virágbolt felé indultam, Erna kedvence a vörös tulipán, a szerelem és a női nemi szerv szimbóluma, azt is mondták rólam a kollégáim, persze csak a hátam mögött, hogy prűd vagyok, pedig én csak női nemi szervnek hívom a pinát, „Nincs piros szebb / Mint a tulipán / Ha még bimbó / Tavasz derekán”, ahogy Szép Ernő dalolta, ő se azt írta, hogy szeretem a szűzlányok pináját, pedig szerette, de a tulipán, az tulipán, aztán mindenki magában megoldja, neki mit jelent, az irodalom nagyrészt magánügy, akár a hit.
Megvettem a tulipánt, a temető kapujában letámasztottam a biciklimet, és Erna sírja felé indultam, a temetőcsősz, bizonyos Kuli félmeztelenül pakolt a kulipintyója előtt valami szöges léceket, egyiket hajigálta a másikra, ebben a Kuliban én három éve Gozsdu Elek novellájának, az Ultima ratiónak főhősét, a vén Matyi bácsit látom, pedig semmi hasonlóság köztük, csakis az, hogy mindkettő temetőcsősz, a Gozsdué öreg, az enyém középkorú, az ráncos, hófehér szakállas, sovány és csontos, ez kopasz, hordóhasú, borostás, és ennek a Kulinak semmi hajlama a metafizikához, ennyi erővel az erőtakarmánygyár udvarán is dolgozhatna portásként, ez még sose gondolt a halálra, ha adok neki pálinkát, boldog, ha nem, köszönni is elfelejt.
Amikor meglátott, Kuli megpróbált meglógni, de hangosan rákiabáltam, fél tőlem, mert mindig valami munkát adok neki, és dolgozni nem szeret, akkor aztán elém jött, elvette a félliteres szilvát, amit hoztam neki, és megkérdezte, mit parancsol a direktor úr, nem javítottam ki, hogy csak igazgatóhelyettes voltam, lehettem volna igazgató is, ha nincs az a seggnyaló Morvai, akit negyven évig nem lehetett elmozdítani az igazgatói székéből, szóval mondtam Kulinak, indulás, tegyük rendbe a nejem sírját, hozza a szerszámait, söprűt, kapát, gereblyét, lapátot, kannát, mire ő fájdalmas arccal, hogy már a múlt héten megcsináltam, igazgató úr, persze, próbált kibújni a feladat alól, de nem hagytam, szigorúan ránéztem, ahogy régen a diákjaimra, amikor nem készültek, és Kuli már ment is a szerszámokért, lehajtott fejjel, szomorúan.
Szép sírhelyet vásároltam három éve, fekete márvány, szögletes formák, fehér betűk, a minimalista hangulatot csak két angyalka töri meg, az angyalokhoz Erna ragaszkodott, meg ahhoz is, hogy ne hamvasztassam, azt mondta, esze ágában sincs azt hallgatni a temetésén, hogy Erna az urnában, szóval koporsós temetés volt, négy ember engedte alá Ernát, most is itt van a fekete márvány alatt, a neve felvésve fehérrel: HORVÁTHNÉ SOÓS ERNA (1940–2016), és már ott az én nevem is: HORVÁTH IGNÁC (1939– ), ennyi az élet, egy vízszintes vonal, előtte a születés, utána a halál.
Tán másfél órája dolgoztunk már, mikor Kuli megkérdezte: direktor úr, a gondolatjeleket kitisztítsam?, mire én dühbe gurultam, és azt ordítottam: hányszor kell még magának, Kuli, elmagyaráznom, hogy nem gondolatjel, hanem nagykötőjel?!, ez itt, Kuli, nagykötőjel, melyet szavak, szókapcsolatok többnyire lazább, alkalmi összefűzésekor, népek, nyelvek, tulajdonnevek összekapcsolásakor, valamettől valameddig terjedő viszony jelölésére vagy géptípusok számjelzése mellett használunk, a nagykötőjel előtt és után nem állhat szóköz, itt egy valamettől valameddig terjedő viszonyról van szó: a feleségem 1940-ben született és 2016-ban halt meg, világos?, tehát mi ez itt?
Kuli halkan, lehajtott fejjel mondta: nagykötőjel, direktor úr, és nekiállt fülpálcikával tisztítani mindkét fehér vonalat, melyek egy hét alatt jócskán beporosodtak, és mikor Kuli elment, én – szokásom szerint – (két gondolatjel!) a majdani koporsóm fölé, a fekete márványra (vagy ahogy hívni szoktam, a „helyemre”) feküdtem, Erna rögtön ezzel kezdte: ez most mire volt jó?, miért kellett ilyen szörnyen legorombítanod?, és hát igaza volt, túlreagáltam a dolgot, már megint, bocsánat, mondtam Ernának, de ő azt válaszolta, ne tőle kérjek bocsánatot, hanem a csősztől, hát felkeltem, odasétáltam a rozzant házához, bocsánatot kértem Kulitól, és adtam neki egy ezrest, már jócskán be volt rúgva, vidáman összecsapta bokáit, mint egy baka, és azt kiáltotta: köszönöm tisztelettel, direktor úr, akkor visszamentem Ernához, lefeküdtem újra a márványra, ő azt mondta, nem mostál fogat, mire én azt feleltem, elfelejtettem, de szoktam, aztán sokáig hallgattunk, végül megenyhülve annyit mondott, szépek a tulipánok, mire én: oda a kút mellé majd még ültetünk egy kőrist Kulival, így tizenegy után már nagyon idesüt a nap. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
