Valamelyik éjjel nem ment az alvás (meleg, lábfájás, aggódás a világbéke iránt, stb), hogy álomba ringassam magam, elkezdtem érdektelen dolgokkal foglalkozni.
Jó ötletnek tűnt, hogy megnézzem, hogy állnak verseim olvasottsági szempontból.
Egy Excel-táblába importáltam a listát.
87 vers, összesen 33.411 olvasó. Ez versenként átlagosan 384 olvasót jelent.
Ja, azt elfelejtettem mondani, hogy ezek mind a múlandokk fiókban vannak. Úgy tapasztaltam, hogy besorolásuk előtt ritkán érték el a 80-as számot, tehát átlagosan mintegy 300-an olvasták úgy, hogy már a múlóban voltak.
Az automata a Dokkra való bejelentkezéskor múlós verset nem dob fel, tehát ezeket a verseket csak szándékosan, a címre vagy az íróra rákeresve lehet megtalálni.
Magyarul, ha valakinek felkeltettem az érdeklődését "munkásságommal", az megtalálja remekeimet akkor is, ha azok nem a maradók között vannak.
Ezt csak azért tartottam fontosnak leírni, mert gyakran megdöbbenek azon a hisztin, amikor valaki magából kivetkőzve csatázik, hogy egy-egy verse maradó legyen.
Szerintem, ha egy verset a szerkesztői többség maradónak tart, az csak annyit jelent, hogy a szerzőnek azzal a verssel már nincs annyi tennivalója, hogy sikerült egy témát jól feldolgoznia.
Ha meg múlónak ítélnek egy verset, akkor meg mérlegelni kell. Mi lehet az oka?
Lehet, hogy a téma elcsépelt. Ha már sokan feldolgozták, tud-e az én versem valami újat nyújtani, másfajta megközelítéssel vagy más konklúzió levonásával, vagy a jóég tudja mivel, majd az írástudók kifejtik, ha van kedvük hozzá.
Elképzelhető, hogy az általam választott forma nem illik az egyébként jó témához. Lehet, hogy logikai bukfencek vannak benne, lehet, hogy egy engem közelről érintő esemény hatására, érzelmektől feszítve írtam egy olyan olvasónak, aki sok esetben nem érintett, sőt, nem is tud arról, ami engem az írásban motivált. Én számtalanszor besétáltam abba a csapdába, hogy nem hagytam ülepedni magamban az érzéseket, aztán nem értettem, hogy fogadhatják értetlenül, közömbösen azt a verset, amit én nem tudok könnyek nélkül újraolvasni.
Na mindegy, biztosan hosszasan lehetne folytatni, tán még én is tudnám, de a szakértők biztosan. A lényeg az, hogy az olvasó eldönti, hogy tetszik-e neki vagy sem, és itt a szerkesztőket olyan olvasóknak tekintem, akik ráadásul meg is tudják fogalmazni, hogy milyen hibát találnak az írásban.
Aztán én meg eldöntöm, hogy mihez kezdek a véleményükkel.
Én a legritkább esetben javítok, hiszen nem tekintem olyan fontosnak, hogy egy már megírt versem melyik fiókba kerül. Inkább legközelebb, ha megint írni támad kedvem, megpróbálom elkerülni a feltárt hibát. Persze, nem mindig, hiszen tudom, hogy mint mindenki, én is kicsit másként látom a világot, lehet, hogy az nem is hiba, hanem az vagyok én. Nekem a legjobb énektanár se tudná betanítani Csocsoszán áriáját, ha hozzám Páger Bicska Maxija áll közelebb. Louis Armstrongnál sem hiba a rekedtség.
Mindenesetre egy dolgot nem tartok jónak, amikor egy szerző egészen a személyeskedésig elmegy a vitában, hogy meggyőzze a szerkesztőket vagy bárki mást, hogy az ő verse jó, és felháborító, hogy nem lett maradó. Nekik a maradóság a cél, bármi áron, nem az, hogy megtanuljanak írni.
Én csak azt tudom, hogy pontosan ugyanennyi lenne a nyugdíjam akkor is, ha csupa maradót írnék. Meg azt, hogy akkor nem írni járnék ide, hanem csak olvasni. Azt is, hogy múló verseim is számos olvasót csábítanak, akár már itt is, de máshol ugyanúgy. Viszont máshol nem kapok igazi kritikát, se jót, se rosszat.
Én büszke vagyok arra, hogy több, mint harmincezren olvastak Gyurcsis múló verset. Önként! :D
A halmazelméletet csak nagyon felületesen ismerem. Tanulmányaimban nagyobb szerepet kapott a gömbháromszögtan - én tudok olyan háromszöget, melynek mindhárom szöge derékszög -, ez kellett a navigációhoz. Jellemző, hogy évekig tanultam a helyzetmeghatározást szextánssal, különböző rádióadók, világítótornyok, jellemző tereptárgyak iránymérésével, most meg egy GPS azt is megmondja, hogy egy utca páros vagy páratlan oldalán állok-e.
Halmazok. Van két nagy halmaz, az egyik, aki meghal, a másik, aki olvassa.
Te egy olyan halmazban vagy, aki nem halt meg, és úgy olvasott saját magáról.
Innentől kezdve a mások halálhíréről értesülve fel kéne tenned a kérdést: - Vajon, akiről olvasol, nem jártak-e úgy, hogy ők is élnek még, csak egy veled közös halmazba kerültek?
Brit tudósok viszont megállapították, hogy akinek halálhírét költik, tovább él.
Annál biztosan tovább, mint a halálhír ideje.
Az már szar ügy, ha a hír csak kicsivel előzi meg a valóságot.
Mert nincs annál gonoszabb komment, ha az előzményhez hozzáteszi a hamis hír költője, hogy "-Na ugye! Én megmondtam!"
Emlékezetem szerint lehet úgy húsz éve is, hogy a gyászhírekben az asszonynevemen halálhíremet olvastam. Azóta szinte mindennap elolvasom az aznapiakat és jó érzéssel konstatálom, hogy én még nem vagyok benne... :-) Minden alkalommal figyelmet szentelek annak is, hogy ki hány évesen szenderült jobb létre. A korok láttán őszinte elismeréssel adózok a hosszú életúttal megáldott elhunytaknak, miközben végigfut rajtam, hogy bizony már jól benne voltak a korban. Legalábbis hozzám képest. ...és ilyenkor jön a hideg zuhany: hiszen én is annyi idős vagyok, vagy egy-két éven belül leszek!
Az ördög sem érti, hogy miközben a mindennapok taposómalmában rozzant nyanyókának érzem magamat, a halál hírvivője miért fiatalít...
Most elolvastam azt, amit az éjjel írtam, és eszembe jutott valami ezzel kapcsolatos.
Feleségem nagyanyja - anyósom anyja - az Üllői út 50-ben volt házmester. Én már egy kis madártestű öregasszonyként ismertem meg, aki látszólag törékeny termete ellenére hihetetlen szívós volt, hatalmas munkabírással, és vasszigorral tartotta rendben a házat és fegyelmezte családját is. Anyósom nővére válása után ismét vele lakott, és hiába volt már vagy 45 éves és hiába legalább kétszer akkora mint ő, komolyan egy anyai pofont kockáztatott volna, ha tiszteletlenül beszél vele.
Engem - ma sem értem, miért -, nagyon szeretett, mindig megkínált valami édes itallal, azt hiszem, kevert lehetett, ilyet máshol sose ittam, közel laktunk, a Baross utcában, ha tehettem, útba ejtettem.
Sajnos éppen hajón voltam, amikor meghalt. Egyedül rám hagyott névszerint néhány dolgot, egy márványasztallapot - a mai napig használjuk -, és egy 150 éves zsoltároskönyvet.
Szerettem vele beszélgetni, olyan volt, mintha valaki saját emlékeiből mesélné a történelemkönyvet.
Amikor a Világháborúról beszélt, egyszer előadta, hogy mit mondott egy katonának - és szó szerint tótul idézte magát -, hát én elaléltam a gyönyörtől...
Halálra röhögtem magam, amikor elmesélte, hogy a szomszéd fiúhoz gyakran járt az a kis zsidógyerek, ki volt az, kérdeztem, hát a Kun Béla...
Egyik alkalommal, mikor meglátogattam, ki volt kelve magából. - Mi a baj? - Hát most hallgattam a rádióban, beszélt a Honthy Hanna, hogy hány éves, most három évvel fiatalabb, pedig eddig egyidősek voltunk, ugyanolyan vén kurva, mint én!
Feljöttem a műhelyből kajálni, amíg a leves hűlt, bekapcsoltam a gépet, és az első hír ez volt.
Őszintén megrendültem, gyorsan kitettem, aztán kaja után láttam, hogy írtál. Azt a portált, ahonnan a hibás adatot vettem, már nem találtam meg, szerintem ők is észrevették, hogy hibáztak.
Az az igazság, hogy az internetes világban szinte senkiről nem tudom, hogy hány éves, hiszen egy előadó minden korszakából egyszerre látok előadásokat például a jútyúbon. Magamról is csak azért tudom, hogy hány éves vagyok, mert mondogatom, vagy, ha ezt elmulasztanám, hát mások mondogatják. Ha látom Koncz Zsuzsát énekelni a zászlósat, akkor számomra Koncz annyi, mint akkor volt, és én is. Amikor olvasom, hogy Szörényi Levente 73 éves, akkor csak az jut eszembe, hogy bazdmeg.
Józsiról most márt tudom, hogy 70 és nem 75. Elhittem a hetvenötöt, és távozásával kapcsolatban ugyanazok jutnak eszemben, mint most, amikor már TUDOM, hogy hetven. Ő azok közé tartozik, akiknek bármikori távozása korai.
Csilla, köszönöm, hogy szóltál! Méltatlan lett volna hibásan hagyni!
Hirtelen felindulásból megint ellőttem a heti versadagomat egy leendő múlóra... :D
Viszont tudtam, ha ezt nem írom le úgy, ahogy jön, az idegesített volna, pedig most figyelnem kell majd a műhelyben.
Szarban vagyok, a hegesztőasztalom csak két méter, a kapu meg több, mint négy, a fele is lelóg. Mindenféle alátámasztást kell alkalmaznom, mintha az asztal folytatása lenne. Amíg csak heftelem - rögzítem a pozíciókat a végleges hegesztés előtt -, a CO-géppel teszem, az meg a palackkal együtt vagy 80 kiló, a kábelei meg rövidek. Szóval, elfoglaltabb leszek, mint a féllábú ember a seggberúgóversenyen.
Jelenleg egy mellmagasságban felakasztott deszka a kapum. Ez csak nekem akadály, mert nehezen bújok át alatta, átugorni meg vagy húsz éve nem tudnám. Tehát egy betörőt nem akadályozna, de engem az ő üldözésében igen.
Viszont áthatolhatatlan kerítés nincs, ez inkább morális, mint fizikai akadály.
Áldatlan állapot, tenni kéne ellene, mindjárt megyek, de főzetek káprázatos szépségű és lenyűgözően okos feleségemmel még egy kávét.
