|
Mikor lehunyta szemét
az abdai fák alatt,
az elmúlás kezében
ott hintázott a lakat.
Míg peregtek a képek
lezárt szemhéja mögött,
az őszi szél sóhajtott,
fagyos kínok közt nyögött.
A világ gonosz maradt
és kapzsi ,telhetetlen,
tört sorsok a markokban,
és profit a zsebekben.
Maradtak a fegyverek,
felsírtak a háborúk,
és a békéért öltek,
haltak apák és fiúk.
Az ártatlanok vére
fekete földön rózsa,
a hatalom szakítja,
de mi tehetünk róla.
Nem tudhatom, hogy másnak
kínnal tűrni hogy lehet,
hogy az urak ,mint a borsót
pergetik az életet,
a másét , a szolgáét….
és a hízott gaz mulat,
miközben törli kését,
ő dicséri az Urat.
Az abdai fák alatt
sóhajt és felnyög a szél,
bakancsos idők jönnek,
hol az ember nem remél.
|
