NAPLÓK: új napló Legutóbbi olvasó: 2024-05-05 19:00 Összes olvasás: 11389| 5. | [tulajdonos]: Gyász | 2007-06-10 22:52 | Amikor meghalt, semmi nem maradt. A szerelem úgy múlt el, mintha elvágták volna. Sőt, mintha éppen ez hiányzott volna mindig. Hogy a szerelmese ne is legyen. Megnyugodott a haláleset után. Reggel végre nem fájdalomra ébredt, hanem ürességre. Az üresség pedig új utakat rejtett. Újat, ami talán nem fog fájni annyira. Újat, amiben szeretve lesz végre. Néha eszébe jutott, hogy lelkiismeret furdalása van, de a mindennapi lelki komfort érzet hamar elfeledtette vele, hogy ő gonosz.
Jöttek-mentek a férfiak. Az ügyvéd úr a konyhaasztalon szerette. A katonatiszt a puha ágyban, s az érintése, a behatolása is lágy volt erőtlenül semmilyen. A tapolcai vállalkozó, a Laci maga volt a kimeríthetetlen fantázia. Tüzes és romantikus. Hetente kétszer, háromszor megtette a kétszáz kilométert egy-egy forró délutánért. A legizgalmasabb mindig az volt, amikor párhuzamosan futottak. Fura tükrei lettek ilyenkor egymásnak a férfiak, s anélkül, hogy tudták volna, hatottak egymásra, rajta keresztül.
Mindegyik kapcsolat keserű véget ért. Elhagyta mind. A kemény, a lágy, a tüzes. Egyetlen egy asztalos mester nem kopott le, még akkor sem, ha küldték. Telefonált, bántó sms-ekkel zaklatta. Furcsa volt viszont látni saját magát ezekben a zaklató üzenetekben.
Végül nem maradt senki.
Talán egy év telt el így. Úszni volt épp egy délután, túl a tisztítókúrán, a spirituális tanácsadáson. Hazaért, teavizet tett föl. A kicsapódó gőz, ahogy csészéért nyúlt a fel polcra bebújt a blúza alá. Egy forró szájat érzett a melle alatt ott, ahol a szív dobog. A csésze csörömpölve a kőre esett. Kezével görcsösen a széktámlába kapaaszkodott, s lassan,mintha valaki benyomta volna a élete spot gombját, miliméterről miliméterre lejjebb ereszkedve leült a székre. A vízforraló fügyült hangosan, a gőz mohón nyaldosta a polcot. Elforrt a víz és füst szállt már gőz helyett, amikor fölocsúdott. Nyugodt, távoli mozdulattal zárta el a gázt, nyitott ablakot.
Éjfélgi az ágya szélén ült. Újra fájt. Félt elaludni. Félt, hogy elszökik tőle a fájdalom. Még virradat előtt autóba ült, s odautazott, ahol a férfit eltemették. A kerítésen mászott át, s rohant a sírig, mintha még mindig szökni tudna előle az az ember. Szinte ráesett a dombra, ahogy odaért. A férfi kérte így, hogy fölötte ne legyen sírkő semmilyen. S milyen jó is volt ez most. Amikor markolni lehetett a földet, a jó meleg földet, s ölelni, a füves dombot, mint férfi mellkast. Szeretlek, súgta. A hajnali órán föltrillázott az első feketerigó. A fölkelő nap már a visszaúton lepte meg. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
