NAPLÓK: Árny a fényben Legutóbbi olvasó: 2024-04-27 04:47 Összes olvasás: 9473| 36. | [tulajdonos]: Miért ne plagizáljunk? | 2017-12-17 18:08 | A feleség verseket olvas, majd kis idő múlva berohan a férje dolgozószobájába:
- Dezső, valami Goethe kiadta a versedet, amelyet harminc évvel ezelőtt nekem írtál! | |
| 35. | [tulajdonos]: Bűn és bűnhődés | 2017-12-13 23:34 | Bertolucci Az utolsó tangója szókimondásával, naturalizmusával kicsit hajaz H. D. Lawrence Lady Chatterleyére. Különbség, hogy itt nincs férfi és nő között társadalmi osztálykülönbség. A durva megnyilvánulás érző lelket takar. Mikor a halott feleségével beszélget, engem kicsit emlékeztet József Attila Kései siratójának egyik versszakára (persze nem gondolnám, hogy Bertolucci ismerné József Attilát!): „Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő, ki csal és hiteget!” „Cigány vagy! Amit adtál hizelegve, mind visszaloptad az utolsó órán!” Mondjuk, ennél azért sokkal durvább a jelenet. A végén, mikor Jeanne lelövi Pault, na az meg amolyan thomasmanni (Márió és a varázsló). Katia Mann Megíratlan emlékeim c. könyvében egyébként megírja, hogy minden ugyanúgy megtörtént a valóságban, ahogy Mann leírta, csak az nem, hogy a fiú lelőtte volna a hipnozitőrt. Az alapötletet az adta a regény befejezéséhez, hogy Mann lánya megjegyezte a cirkuszi előadás végén hazafelemenet, nem csodálkozott volna azon, ha a fiú lelőtte volna Cipollát. (Apró kitérő: Láttam Latinovitscsal a tévéjátékot, félelmetesen játssza Cipolla szerepét. De komolyan! Annyira ellenszenvesre tudta venni a figurát, hogy talán még én is lelőttem volna a végén!) Aztán még egyszer Jeanne és Paul utolsó jelenete. Beugrik nekem Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése is! Szabad-e ölnünk?! Egyetlen erkölcsileg helyes válasz: nem, még akkor sem, ha az uzsorás öregasszony végtelenül káros a társadalomra nézve! Összességében véve: Bertolucci filmje számomra a korai posztmodern egyik kiemelkedő alkotása. Egy kis Lawrence, egy kis József Attila, egy kis Thomas Mann, egy kis Dosztojevszkij, majdnem azt mondtam, hogy remake, de nem, nem utánozza egyik filmet sem, azért kíváncsi lennék rá, hogy az eredetileg négy órás filmből mit vághatott ki Bertolucci. Szóval, nincs új a nap alatt. A posztmodern sem új. Nézd meg Rabelais Gargantua és Pantagruel, vagy Lavrence Sterne Thristram Shandyjét. Persze, ne gondold, hogy így nézek filmet. Egy fenét, teljesen a film hatása alatt vagyok, aztán innen-onnan beugranak bizonyos dolgok. Persze ez nem filmkritika (persze tudnék azt is írni, de már megtették annyian előttem, hogy a hatásuk alól úgysem tudnám kivonni magam, akkor meg minek?!), csak egyszerűen leírtam néhány hívószót, mint azt korábban is tettem.
A felolvasó, egészen más. Igazad volt. Valóban jobban tetszett, csak másképp és más miatt. Egyébként egyes jeleneteiben A felolvasóban is megvan a túlfűtött erotika, de egyáltalán nem zavaróan. (Bertoluccinál néha már zavart, pedig nem vagyok egy prűd alkat! Bertolucci viszont a ’70-es évek fenegyereke! Minek szépelegtek? Ecce homo! Ezek vagytok Ti, ott a négy fal között!) Megint a Bűn és bűnhődés örökzöld témája. Nem fogok belemenni annyira, mint Az utolsó tangóba – beletudnék! –, de itt a holokauszt túlélő nőtől hangzik el a kulcsmondat, most mit vár?, hogy meghatódjak?! – mondja az egykori elcsábított férfinek. Hanna jellemábrázolása számomra egyébként nem túl bonyolult, még nem húz le a börtönben jó néhány évet, természetesnek veszi a koncentrációs táborban elkövetett cselekedeteit, de kérem, mi ott őrök voltunk, mi lett volna, ha annyi ember széjjelszéled! Kicsit banálisnak tűnt nekem, mindössze azért vállalt magára mindent, mert szégyellte bevallani, hogy analfabéta. (Megúszhatta volna négy és fél évvel az életfogytiglanival ellentétben.) Persze a börtönben töltött húsz év alatt azért történt egy két dolog vele, és itt nem csak arra gondolok, hogy megtanult írni, olvasni, hanem főleg arra, hogy rádöbbent arra, hogy valójában milyen bűnt is követett el SS őrként. Érdekes jelenet a jogászprofesszor és a jogászhallgatók szemináriuma. Szintén, a mi a bűn kérdése. Ami bizonyítható! Az én túlgondolásom: Hannánál sokkal bűnösebbek voltak a társai, akik még tetteiket is letagadták, nem beszélve azokról, akiket soha nem kaptak el! Michael szerepe a film vége felé kicsit szirupos azért. Persze tény, hogy éppen a film vége felé voltak olyan részek, melyeket mi tagadás, kicsit megkönnyeztem. Én azért nem vinném el a lányomat a holokauszt bűnt elkövető egykori szeretőm sírjához. Szóval nekem ez kicsit nonszensz! Vannak elgondolásaim, miért nem tartott hosszú ideig Michael és a felesége házassága, mégis egy kicsit elnagyoltnak érzem. Érdekes, mivel a két egyenként két órahosszás filmet egymás után néztem, A felolvasóban többek között Lawrence Lady Chatterley szeretőjét is felolvassa Hannának. De, hogy a film vége felé, emléktárgyai rendezése közben, miért éppen Homérosz Odüsszeiája akad Michael kezébe, no látod, azt nem tudom! Esküszöm, nem vagyok normális, hogy ilyen dolgok is eszembe jutnak. Az öngyilkosságot viszont, nem naturalista módon, vágásos technikával oldotta meg a rendező, a csehovi puska (melynek ugyebár egyszer csak el kell sülnie, ha már a színpadon van!), mikor Hanna leveszi a cipőjét, és a kamera közelről mutatja a cipőfűzőt, nem kérdéses, hogy mi fog történni. Ami aztán be is bizonyosodik, amikor feláll az egymásra rakott könyvek tetejére. Basszus! Vizuális típus vagyok. Szinte látom magam előtt, mint rúgja ki maga alól a könyveket! Ajaj, pedig azt mondtam, ebbe a filmbe nem akarok olyan részletesen belemenni!
Röviden ennyi!
| |
| 34. | [tulajdonos]: Beszélek hozzád | 2017-12-02 02:22 | Beszélek hozzád, hogy ne legyek egyedül!!!
Magamba kucorodom, és föl-föl emelve néha a fejemet, tekintgetek ki a nagyvilágba. Tényleg egyedül vagyok, vagy van azért még valaki rajtam kívül is a Földön?! Néha kételkedem. Nem tudom mikor alakult ki bennem ez a hiányérzet? Nem tudom mikor alakult ki bennem ez a szeretetéhség? Vajon már az anyu pocakjában?! Próbálom elképzelni magamat eredő helyemben! Nem megy. Nem tudok felidézni semmit. A korai időszakból legalábbis! Nem hallok énekhangokat (dalfoszlányokat), nem hallom, hogy beszélnének hozzám, nem érzem apám kezét anyám hasán, hogy szeretne velem kapcsolatba lépni valami módon, világra jövetelem előtt. Aztán születésem előtt egy hónappal két ember összefeszül, ha kijövök majd óvóhelyemről és tudok majd fogalmakat alkotni, alighanem a szüleimnek fogom majd nevezni őket. Apám őszinteségi rohamában (ha már történt valami disznóság, legalább a szája ne járna!) elárulja anyámnak, hogy időközben lánya született. Pápán éltek akkor, vagy Várpalotán? Nem is tudom! Közeledik a karácsony, most először gondolok arra, talán téged is köszöntenem kellene, édes nővérem! Anyám majdnem elájul, érzem, ahogy kapkodja a levegőt, síkit velőtrázóan, apám próbálja nyugtatni, anyám üvölti, ne próbálj hozzám érni, muszáj orvost hívni, még egy óra ebben az állapotban, és elindulok a szülőcsatorna elkamínóján, első odüsszeiámon. Nagyapám jön anyámért, hogy hazavigye őt Gádorosra, ahol 1952. december 19-én 10.15-kor a helyi zöldkeresztben olyan hangerővel sírok fel majd a bába kezében, hogy kis híján leejt, egy kicsit meg is csusszanok a kezében, de még időben sikerül elkapnia, mielőtt földet érnék. Anyám rám néz és elmosolyodik, mikor a tenyerével az arca fölé emel megtisztítva a magzatmáztól, pont olyan vagyok, amilyennek megálmodott, csigás fekete hajam van, és mikor nagynehezen kinyitom csipás kis szememet, búzavirágkék tekintettel (nem is értem, vagy talán nagyon is, hogy miként is vált ez aztán haragos tengerzölddé?) fintorgok a köröttem lévő világra, de aztán jobb, ha mindjárt mellre vesznek, különben éktelen óbégatásba kezdek.
Emlékszem, volt egy fekete-fehér fotó a családi fotóalbumban, valamikor 1954 nyarán készülhetett, meztelenül guggolok lógó pöcörővel az udvarunk közepén, valahol a háttérben egy fémvázas hintaló, fekete vagyok, mint a néger, éppen csak a szemem fehérje világít. Mióta az eszemet tudtam, mindig szégyelltem azt a képet. Anyám mutogatta a családban boldog boldogtalannak! Legszívesebben kikaptam volna a kezéből és miszlikbe téptem volna! Volt azért még egy-két dolog, amivel ki tudott volna űzni a világból, de egyelőre ennyit!
Azt a fényképet viszont szerettem, mikor fehér blúzban, fehér szoknyában, fehér magas sarkú cipőben áll az én gyönyörű ébenfekete hajú anyám a kertkapuban, fogja a kezemet, néz le rám, rövidnadrágos kis „lelencére”, én meg keresem a tekintetét, hogyan is veszhetnék el abban a gyönyörű szemében?!
Azért nem voltam én mindig olyan szégyenlős. Emlékszem, Miklós Katáékkal voltunk szomszédok. Szüleink együtt mentek el szórakozni Vásárhelyre. Én tíz éves voltam akkor, Kata tizenhat. Nyár volt, pizsibe öltöztetve vitt át anyám, foglaljuk le magunkat valamivel, és lehetőleg időben feküdjünk le aludni. De ugyan mit is lehetne egy tíz éves kiskrapekkal játszani? Kata csiklandozott. Persze bepisiltem. Levetette rólam a pizsi alsót meg a kisgatyát, kiterítette száradni. – Hmm, meztelen vagy! – mondta. – Hmm, meztelen! – vontam meg a vállamat! Kártyáztunk, labdáztunk kicsit, aztán meg kergettem Katát az asztal körül. Tizenegy körül zuhantunk fáradtan az ágyba, melléhez dugtam a fejemet, a tenyerem combja közt lapult. Így is találtak ránk reggel. Egy ideig úgy hívtak: a kis Rómeó!
Rossz a magány. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire igénybe veszi az ember idegszálait. Sokszor elképzelem, milyen jó lenne téli álmot aludni! Néha hiányzik az édesanyám! Hiányoznak az elmaradt simogatások! Már azt sem bánnám, ha mutogatná a szomszédoknak azt az utálatos kis pöcörős fényképemet!
| |
| 33. | [tulajdonos]: csehek | weinberger: cseh | 2017-11-30 21:00 | | A sportban sajnos nem vagyok járatos, jómagam is zenész volnék ugye (csak nem "sportos" zenész, s csak később újságíró. Eredeti szakmám: trombitatanár. Viszont az egyes számú nagy kedvenc mellett (az én Bohusom, szoktam volt mondani Hrabalra), megemlítenék még egy pár ugyancsak kedvencet: Hasek, Milos Forman (talán a legkedvesebb filmem tőle: Száll a kakukk fészkére), Capek, Kafka, Kundera (na még Ő majdnem olyan kedvenc, mint Hrabal!), Egon Erwin Kisch (Őt napilapos újságíró koromban szerettem meg nagyon - kitartás, szívósság, szemfülesség -, sokat tanultam tőle), talán még Havel, de Őrá inkább Hrabal "hívta fel a figyelmemet", a Levelek Áprilkának című könyvét olvasván, és ha már zenész volnék: Smetána és Dvorák feltétlenül! A Moldva és az Újvilág szimfónia kihagyhatatlan! | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 32. | weinberger: cseh | [tulajdonos]: Egy kicsit a kocsmázásról | 2017-11-30 01:04 | | Hogyan van az, hogy évszázadokig volt közös határunk, közös királyaink, közös időjárásunk... Később évtizedekig tartoztunk ugyanabba a politikai, gazdasági, kulturális táborba... És ennyire különböző utat jár be a két ország. Én határozottan kedvelek szinte mindent, ami cseh: komoly zenét, futballt, filmet, irodalmat, színházat, ételeket és italokat, és mindezek koronájaként: Prágát. | |
| 31. | [tulajdonos]: Egy kicsit a kocsmázásról | 2017-11-29 23:50 | Kicsim! Mindenem!
Hiszed, nem hiszed, talán jobban örülök a holnapi csajos bulidnak, mint Te! Végre kimozdulsz otthonról, beleszagolsz egy kicsit a nagyvilágba, csak biztatni tudlak, hogy jöjjön meg a kedved, és hát hm, nem hangzik rosszul a találkozó helye sem: Kelta.
Tudod, milyen kis utánanézős vagyok, a honlapjukon ez áll (csatolok persze egy fotót a sörözőről is, ne legyen ismeretlen a hely), de nézzük csak a kínálatot:
Budapest belvárosának Magyar Dreher sörözője, de megtalálja nálunk a cseh sörözők hangulatát és ízvilágát. Sörválasztékunkhoz tartozik a csapolt Dreher sör, Csapolt Bak barna sör, cseh Kozel sör, Hb Búza sör és a Pilsner Urquell. Sörözőnkben megismerheti a hazai pálinkafőzdék választékát. 50 féle pálinka közül válogathat, amelyeket a legnemesebb pálinkaházakból gyűjtöttünk egy csokorba. Lehetőség nyílik pálinkakóstolókra, amelyeket tematikusan állítottunk össze. Hölgyek, urak valamint a törzsvendégek kedvenceiből. Választékunkban szerepel: – Bolyhos pálinka – Savanya pálinka – Bestilló pálinka – Matheus pálinka – Panyolai pálinka – Zsindelyes pálinka – Magyarbólyi pálinka – Márton és lányai pálinka.
Elmondanám, hogy én mit tennék, persze a beszélgetés, a közös emlék felidézése a lényeg, de aszongya hogy, kezdeném mondjuk a Bolyhos pálinkával (csoda jól hangzik, hát nem?), és aztán egy széles mozdulattal szétcsapatnám egy Cseh búzasörrel. (Nekem mondhatnak bármit, a cseh sörök verhetetlenek!) S akkor itt hadd osszam meg Veled egy 1984-es emlékemet. A Népművelők Békés Megyei Egyesülete (ma már nincsenek népművelők, csak művelődésszervezők, de akkor még így hívtak bennünket) külföldi utat tervezett Csehszlovákiába (ma már Szlovákia és Csehország – tudom, hogy tudod, nem is azért mondom, csak a hitelesség kedvéért), jelentkeztem, velük mentem, és nem fogom elmesélni az utat, volt sok móka meg kacagás, de ami számomra szent, hogy Prágában néhány barátommal úgy léptünk be az Arany tigris sörözőbe, mint valami szentélybe! Az Aranytigris Hrabal kedvenc törzshelye volt, akár össze is futhattunk volna az öreg sörjampeccel (Ő hívta így magát), és, és... nekem még sör soha úgy jól nem esett, mint ott Hrabal országában, Hrabal városában, Hrabal törzshelyén, abból a Pilzeniből kortyolgatva, amiből Ő is kortyolgatott, hát az maga volt a csoda, szóval érted: Hrabal meg a cseh sör, isteni párosítás! Kocsmológiai tanulmányaim netovábbja!
U zlatého (Arany tigris söröző), Prága. Bohumil Hrabal kedvenc kocsmája, szinte csak akkor nincs tele, amikor nincs nyitva. A söre (pilzeni) kitűnő, a falakon mindenhol a nagy és Magyarországon is igen népszerű cseh író nyoma. Bill Clinton amerikai elnök is meglátogatta itt Hrabalt, amikor Václav Havel elnök meghívására Prágában tartózkodott. A kocsmai pletykák szerint még szaxofonozott is a "mesternek" – írja az Aranytigrisről a Bohemia folyóirat. No, akkor most elárulom Neked, hogy két olyan író van ezen a sárgolyón (sajnos már egyik sem él!), akivel ha kezet foghattam volna, soha többet nem mostam volna kezet: a tavaly hasnyálmirigy rákban elhunyt Esterházy Péter, és az 1997-ben elhalálozott Hrabal, aki galambetetés közben, a prágai Na Bulovce kórház ötödik emeletéről kizuhanva halt meg. Halálát többen hrabali szatirikus, fekete humorral megkomponált öngyilkosságnak tartják. (És szerintem így is történt! Hrabal szerette annyira a madarakat, hogy úgy érezte, utána kell röpülnie annak a suhogó szárnnyal repülő galambnak!) Ő, a sörgyári capriccio, az Őfelsége pincére voltam, a Szigorúan ellenőrzött vonatok etc. írója. Ő a huszadik század egyik legnagyobb írója!!!
Szóval a lényeg az, hogy tanúsíthatom a cseh sörök kiválóságát, úgy Hrabal, mint a magam tapasztalatai alapján, a Bolyhos pálinka meg olyan sejtelmes, olyan üdítően jól hangzó nektár, bár hangzásra a Zsindelyes pálinka sem lehet olyan rossz. Szóval gyógyszert ne vegyél be, Drágám! Hallgass rám, kúráld Magad, beszélgess a csajokkal, közben kortyolgass a Bolyhos pálinkából, meglásd, ezt követően garantáltan nem lesz bajod a beszéddel, és rá egy korsó cseh Búzasört, vagy Pilsenit. Meglátod, sokkal szebb lesz a világ!!! Hajjajj, de mennyire!!! Persze azért taxira tegyél félre pénzt!!! (Tapasztalatból mondom!) És iváskultúrád fejlesztendő, mielőtt a találkahelyedre indulsz, egyél meg, csak úgy á la natúre 30 dekányi pickszalámit, kevésbé finnyásak ezt kiválthatják egy púpozott evőkanálnyi tiszta disznózsírral, tudniillik a zsír és az alkohol egymással foglalkoznak, és így az ivásban kevésbé járatos halandó sem áll be váratlanul, mint a frissen szívműtöttnél a klinikai halál!
Látod, Kicsim! Minden idegszálammal azon vagyok, hogy végre merd jól érezni Magad, nem bűn az, a család is jól jár vele, jó hangulatoddal mindjárt viszel egy kis színt az életükbe, persze bizonyos szint (alkoholszint!) fölött! Szóval, ihaj-csuhaj, helyretyutyutyu, eccer élünk, eriszd el a hajamat.
Mindezek reményében sok-sok puszit küld és ölel öreg barátod: M.
| |
| 30. | [tulajdonos]: Lószar az élet | 2017-11-24 21:03 | Haj, Kistesóm!
Csak magányos ne légy soha! Ülsz a sötét szobában, mozizol. Képzeleted vásznára vetíted a múlt ködébe veszett szeretteid emlékét, édes, bús szerelmek lélekmorzsáit, érzed a tavaszi akácvirágzás illatát, a bőrödön koppanó esőcseppek ütemes dobolását. Nem vár senki sem, ha átléped ajtód küszöbét. Köszönni sem köszön senki. „Megjöttél? Vártalak!” Az egyetlen zaj, inkább zümmögés, mi körülvesz, a hűtőgép monoton zúgása. Nem kérdezi senki, nehéz volt-e a napod? A fáradt délelőtt után nem gőzölög asztalodon illatos tyúkhúsleves.
Az élet már csak ilyen, Kistesóm!
Persze volt idő, mikor még körülültük a tüzet, egy szál gitár hangja, meg énekszó lengte be az erdő simára gyalult, sejtelmes tisztását. Hold világlott felettünk, mint karos falilámpa sima homlokú, álmos szemű, glóriás fejünk fölött. Tiszta volt a szívünk, szánkon az igazság nem holmi dísz csupán a kirakatban. Nem volt kocsink, bejártuk mégis hazánk kies tájait. Nem volt házunk, de szép volt az élet az albérletben is. Hittük, hogy kifordítjuk négy sarkából a világot!
Kistesóm!
Én megmondom neked őszintén, úgy ahogy van, az én gyereknyakamat még háromszögletű piros kendő díszítette. Mi még ártatlanul énekeltük: „Sóder, sóder, a lábam alatt, / Aki itt a legszebb, tőlem csókot kap!” Bizony, Kistesóm! És nem szakadt le az ég, nevetve ragyogtak ránk a csillagok! Kistesóm, akkor még fiúk, lányok egyaránt, mind-mind arra gondoltunk, meghódítjuk majd a levegőt! Aztán meg ki emlékszik még az első szerelemre? (Lélekrezdülés. Léleksimogatás.) Én bizony igen! De szép is volt! Ártatlanul lopott pici kis csókocskák. (A „hatalmas szerelemnek, megemésztő tüze bánt”!) Az álmok. Csupán csak annyi, hogy megfogjátok, fogjátok egymás kezét. Az első igazi csók. Dolce far niente! De hol van már az a lány, hol van már az a csók, hova lett a tavalyi hó?! Kistesóm, mocskos lett a világ! A fiúból gigolo, a lányból kapcarongy! A csók Júdásé, szánkban az étel megkeseredett! Az ország, választott emberek homokozója, hol neked már nincs helyed! Már játszani is elfelejtettél!!!
Haj, Kistesóm!
Csak magányos ne légy soha! Ülsz, ülsz, csak ülsz a sötét szobában, mozizol. Képzeleted vásznára vetíted a múlt ködébe veszett szeretteid emlékét (kegyetlen a halál!), csipegeted édes, bús szerelmek lélekmorzsáit, érzed a tavaszi akácvirágzás illatát, a bőrödön koppanó esőcseppek ütemes dobolását. Nem vár senki sem, ha átléped ajtód küszöbét. Köszönni sem köszön senki. „Megjöttél? Vártalak!” Az egyetlen zaj, inkább zümmögés, mi körülvesz, a hűtőgép monoton zúgása. Nem kérdezi senki, nehéz volt-e a napod? A fáradt délelőtt után nem gőzölög asztalodon illatos tyúkhúsleves.
Lószar az élet, Kistesóm! | |
| 29. | [tulajdonos]: Weöres Sándor szerelme | 2017-11-23 20:58 | Weöres Sándorról alighanem kevesen tudják, hogy szerelmes volt a 2007-ben elhunyt Polcz Alainbe, neki írta az Izzik a galagonya című versét. Polcz Alain a Széchenyi könyvtárban dolgozott, amikor egy kicsi, törékeny férfi, kócosan, piszkos overallban lépett be, és vékony, kisfiús hangon mondta: a főigazgató urat keresem. Amíg várakozott, írt valamit egy irkába, majd kitépte a lapot, s átnyújtotta a szép fiatal hölgynek. Egy vers volt: „Őszi éjjel / izzik a galagonya, / izzik a galagonya ruhája. / Zúg a tüske, / szél szalad ide-oda, / reszket a galagonya / magába. / Hogyha a Hold rá / fátylat ereszt: / lánnyá válik / sírni kezd..." Ezt mondta: neki írta, szerelemmel. A lány (Polcz Alaine) ezt nem vette komolyan, különleges lénynek látta, inkább manónak, mint embernek. Ám Sanyika később és a halálos ágyán is megvallotta: abban a percben, hogy meglátta, szerelmes lett belé. Másik verset is írt neki: „Fölnézek az égre, de a csillag vissza rám nem tekint..."
Alaine Erdélyből és első házasságából menekült, egyedül szökött át a határon, magányosan élt az idegen nagyvárosban, írt egy köszönő levelet, amiben mellékelten elküldött egy meghatalmazást ügyvéd édesapjának, arra kérte, adja be a válópert. A galagonya magányossága, a vers drámaisága jelzi, Sanyika mennyire megérezte Alaine akkori lelkiállapotát.
Mészöly Miklós később lépett Polcz Alaine életébe, de miután felesége lett, szoros barátságba kerültek Sanyikával és feleségével Károlyi Amyval. Sűrűn találkoztak, gyakran vendégeskedtek egymásnál. | |
| 28. | [tulajdonos]: Rövis, de antul alpáribb... | 2017-11-23 20:57 | „1. Ez egy virtigli ujjgyakorlat, azaz nem kritizálható.
2. Akár egy fütty a lányok után.
3. Egy majdnem-anekdota: mintha egy igazi anekdotára lenne fektetve, de az élek nem pontosan fednék egymást. Mint a szellemkép a tv-ben.
4. Arra való, hogy szomorú barátaitok arcára nevetést hímezzen, ennyi, és nem több; ez a szerzőt nem a legjobb színekben állítja elétek, de ez az írás nem is arra való, hogy a szerző szimpátia-glóriáján egy fénycsík legyen, hanem arra, hogy szomorú barátaitok arcára nevetést hímezzen.”
(Esterházy Péter)
Ó, nagyon jó, hogy kicsit kikapcsolódtok! Mozizzatok, drágám! Az este én is azt tettem! Olvastam egy kis Salingert, nem, nem a Zabhegyezőt, hanem a novelláit: a Kilenc történetet. Ilyenkor persze mindig belebonyolódom a témába, a google a barátunk, ugye. Milyen interjúk készültek Salingerrel?, a novellák elemzése, na meg…, na meg hát a Salinger-titok! Mert 1951-ben, 32 évesen megírja a Zabhegyezőt (tavaly Barna Imre magyarította újra a Rozsban a fogó címmel), utána meg elbújik a világ elől, el az emberek elől, aztán egy sor sem jelenik meg tőle! Mint később kiderül, ír azért, de még mennyire!, igaz, csak az asztalfióknak, meg nem ad interjút senkinek, magas kerítést húzat a háza köré, hogy még látni se láthassanak be hozzá a kukkolók!
53 évesen együtt él egy 18 éves tinilánnyal, aki szűzen költözik hozzá, és egy év múlva szűzen is távozik. Fura egy fickó, aki mindössze négy megjelent könyvével (Kilenc történet, Zabhegyező, Franny és Zooey, Magasabbra a tetőt ácsok/Seymur: bemutatás) kerül az irodalom Maslow-piramisának csúcsára! Már a címadásai is furák. Egyik novellájának címe például: Alpári történet Esmének szeretettel, melynek ő a főszereplője, és ki más még, mint egy tinilány, és a körítés persze egy fura kapcsolat, melyet a lány kezdeményez, de semmi komoly ám, Salinger rendkívül tartózkodó, szemérmes ember. Egyébként, szerintem már ezzel az egy novellával is beírta volna magát a világirodalomba, de az igazi nagy dobás: egyetlen regénye, a Zabhegyező, melynek filmre vivési és színpadra állítási jogát egyaránt megtiltja, úgyhogy 2010-et követően, a halála után sem készülhet adaptáció a nagy műből.
De hol is ragadtam le, honnan is kalandoztam el?! Apropó filmnézés! Olvasom a Magyar Narancsban, hogy azért cselesen mégiscsak készült, ha áttételesen is(!), az életéről egy film Gus Van Sant rendezésében, Sir Sean Connery főszereplésével, a Fedezd fel Forrestert! című remekbe szabott kis mozi, melyet körülményesen, de végül is megtaláltam a világhálón, több mint két órahosszás, elmúlt éjfél, de nem érdekel, ezt meg kell néznem! Megnéztem! Elementáris hatás. Vissza a nethez, filmkritikák előbányászása, egyes novellák újraolvasása.
Na és persze a csúcs, a Joyce Maynarddal való kapcsolatának felkutatása, aki szintén 18 évesen költözött Salingerhez, nem egészen egy évig élt a különc íróval, aki ráunt, és hamar útilaput kötött a talpára. És akkor Maynardnak az 1998-ban megjelent könyve Salingerről, az Otthon a világban című, melyben az egykori tini, az azóta is a Salinger árnyékában élő író, újságíró megírja rövid kapcsolatuk történetét.
Szóval, mit mondjak, szépen belebonyolódtam, erre ment el az estém, meg az éjszakám, és reggel 6.40-kor ágyikó, és…, és szívesen folytattam volna tovább, de én mondom, ha nem lett volna fülem, már körbeásítottam volna a fejemet, és most itt vagyok, bódultan egy szellemi onánia után, és ahelyett hogy neked írnék szépeket, kedveseket, léleksimogatóakat, tudósítást prezentálok itt intellektuális kalandomról, Salingerről, a különc farmernadrágos-irodalom művelőjéről, aki először hozta be a szlenget az irodalomba, táncolva a mainstream és az elitkultúra mezsgyéjén, így aztán mindenki számára élvezhető! De állítsam már le magam. De tényleg! | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
