DOKK

 
2694 szerző 33897 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Fehér Miklós
  hajnali telefon
Új maradandokkok

Kelebi Kiss István: Ősz van
Bak Rita: Nyári nap
Paál Marcell: Algebra
Tóth János: Kifogytam magamból
Ványai Fehér József: Álmosdombi mozi
Fekete Orsolya: csendetlen
Bakos Fanni: fázis
Kelebi Kiss István: Sós illat
Lévai Attila: kiút
Várkonyi Miklós: Kék
FRISS FÓRUMOK

Szigeti György 2 órája
Mórotz Krisztina 2 órája
Gyurcsi - Zalán György 14 órája
Kosztolányi Mária 14 órája
Nagyító 20 órája
Szakállas Zsolt 1 napja
Kármin Lili 2 napja
Hegedüs Andrea 2 napja
Bak Rita 2 napja
Ványai Fehér József 2 napja
Tóth János 2 napja
Halász István 2 napja
Csapó Angéla 3 napja
Gyors & Gyilkos 3 napja
DOKK_FAQ 4 napja
Zsuzsanna Grande 4 napja
Magyar Éva 4 napja
Bakkné Szentesi Csilla 4 napja
H. Lantos Zsolt (zsolet) 5 napja
Szoboszlai Judit 5 napja
FRISS NAPLÓK

 weinberger 50 perce
fejlakók 2 órája
P 3 órája
Bátai Tibor 15 órája
Baltazar 16 órája
inkább egy korty víz 17 órája
saját napló 1 napja
OLvasatlanul 1 napja
politikai szövetszörnyeteg 1 napja
Seholsincs 1 napja
Segesvári Hortenzia 2 napja
Más, és mégis ugyanaz 2 napja
Kovácske T János 2 napja
PIMP 3 napja
akvamarin 3 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK


NAPLÓK: Árny a fényben
Legutóbbi olvasó: 2017-09-23 14:08 Összes olvasás: 628

Korábbi hozzászólások:  
14. [tulajdonos]: Esterházy2017-09-14 12:21
A hírlapíró ódon könyvtárhelyiségbe téved. Egy asztalon szerteszét könyvek hevernek. A hasnyálmirigynapló jól látható helyen felütve. Talán a harminchetedik oldalon. Léptek koppanásai a körfolyosón.

A könyvtáros kisasszony nyafogó tipegéssel lép az intarziás, fazettált üvegű ajtószárnyhoz. Óvatosan kitárja. A küszöb előtt Esterházy Mátyás glóriás alakja. Akár egy Széchenyi-torzó. Elegáns öltözet, bár éppenséggel nem felel meg a brummeli ideának. Mintha csak a kastélypark hatalmas fái közül lépett volna elő. – Egy kávét, kisztihand? – halk fuvolaszólam egy Mozart szonátában.

A hírlapíró várja, hogy az öreg gróf most csengetni fog inasának. Pedig hát nem. Komolyságot színlel, ugyanakkor szemében ott bujkál az az „esterházys” huncutság. Arcán semmi stigma, a kitelepítésnek nincsenek látható nyomai. A Harmonia caelestis alapján magasabbnak képzelte.

Leülnek. Beszélgetnek. Esterházy Mátyás és a könyvtáros kisasszony. Önfeledten. A hírlapíró a diskurzusból csak hangfoszlányokat hall. Hirtelen ellenállhatatlan késztetést érez, hogy közelebb lopakodjon. A könyvespolcok között oldalaz. Megáll Esterházy Mátyás előtt. Nem emlékszik rá, hogy köszönt volna-e, minden esetre hozzáhajol és az apa fülébe súgja: „Ha majd a mennybe kerül – mutatóujjával fölfelé bök, mintha csak az ég kárpitját akarná átszúrni –, üzenem a Péternek, hogy csókoltatom!” „Persze ráér még átadni!” – teszi hozzá rekedtes hangon. Esterházy Mátyás mosolyog. Angyalian ártatlan mosoly. Láthatóan büszke a fiára. (Mintha a Javított kiadás feledésbe merült volna!)

Egy autó nesztelen suhanása az ablak előtt. Toyota corolla. A hírlapíró az álma hősének alakjával fejében ébred. Érdekes – gondolja –, Esterházy Mátyás tizennyolc évvel előzte meg a fiát. Sápadt arcán kerek piros foltok, Szent Mihály lovának kantárkarikái. – Nem baj, Péter, azért még csókoltatlak! – Ja, és ha találkozol Hraballal, maximális tiszteletem!

13. [tulajdonos]: Depresszió2017-09-11 11:29
Tudod, azért szar ez az érzés! Hetek óta jól vagy. Úgy látszik, elmozdultál kicsit a holtpontról, és aztán hirtelen megszakad minden. Egyik pillanatról a másikra. Minden, ami addig jó volt. Minden, ami addig szép. Mint a telefonvonal. Az előbb még hallottad szeretteid, a barátaid, az ismerősök hangját. Most süket a telefon. És fentről sem szólnak hozzád. Az égi vonal is megszakadt. Nemrég még jövőt tervezgettél, napokat számláltál, most… Most? Nem érdekel semmi! Bámulsz ki a fejedből. Sírás szorongatja torkodat. Hogy az a… Mi a… Á! Megfogadtad, hogy nem fogsz káromkodni. Pedig jobb lenne talán! Vagy mégsem? Nem is tudod. Ez a kilátástalanság, ez a bizonytalanság, ez a reménytelenség… Tudod még sorolni a szavakat? Mindegy. Ne tűzzük homlokunkra lélekárvaságunkat! Ne, csak azt ne! Nem akarod, hogy bárki is sajnáljon! Ó…, bele is borzongsz, beleremeg a tested ennek a szónak hallatán! Ha rajtad múlna, kiiktatnád, egyenesen likvidálnád a szótárból. Ölni lehet vele! Fázol. Ki a büdös francnak van szüksége sajnálatra?! Vagy, ahogy mások fogalmaztak egyszer: szánalomra?! (Anyám, most fogj meg, mindjárt elájulok!) Kinek, mégis kinek?! Örüljön az, aki ezt akarta! Haragra? Igen! Gyűlöletre? Igen! Utálatra? Igen! Ezek legalább érzések! Komolyak! Férfiasak! (Vigye a fene a szeretetet, meg az egyéb limlomot!) Meg lehet velük küzdeni! Tányérokat csapkodni a falhoz. Üvölteni. Véresre kaparni az arcodat. Pofán verni a sorsot. Szóval, nem akarod!!! Mármint a sajnálatot! Azt aztán, nem!!! Jó, jó, de akkor mégis, mit akarsz? Akarsz-e egyáltalán valamit? Azon kívül, hogy lemenjen a nap, és ha már lement, egy ideig fel se jöjjön?! Mert hát, jól van az ott lenn is! Úgyis bántja a szemedet a fény! Egek! És még csak nyár van. Süt a nap. Ha délben kiállsz az ég alá, elpárologsz. És akkor hol van még az ősz, a gordonka hangú ősz, mikor az életfolyam lassulni és apadni kezd, a tenyészet idejét az enyészet váltja fel?! Az ősz, amikor az évadváltás csöndes nyitányával lekerül a műsorról minden könnyű, szórakoztató műfaj, mert komolyabb előadásra készül a természet: az elmúlásra. Az ősz, mikor a részegítő nyári kalandok emlékké szépülnek, a pusztító, lobogó szerelmek parázzsá szelídülnek, a harsány nevetések mosollyá lágyulnak! (Úristen, voltak egyáltalán ilyenek az életedben?! Vagy csak a hülye képzelet játszik veled?!) Az ősz, mikor lassan hömpölygő fényfolyam fogja elárasztani a búcsúzó világot, s minden lehulló falevéllel egyre bizonyosabbá válik, hogy egyszer minden elmúlik. Az ősz, mikor az élet és halál közti fátyol egy pillanatra fellibben, s ott állsz majd megrendülve a lét és nemlét határán. Nos, ebben a pillanatban az Éjfél után című versed kezdősorai jutnak eszedbe: „Bevérzett szemekkel – éjfél után – / kezembe temetem arcomat. / Nem tudom mit tettem?! Azt csupán: / súlyosat véthettem, jó Uram!” Na mindegy! Csssss! Csituljál, öreg! Inkább vedd elő azt az üveg vörös bort, amit délelőtt kaptál egy jóbaráttól!

12. [tulajdonos]: Új élet felé2017-09-08 20:27
Nincs jobb szó: bűbáj! Vagy mi is?! Ahogy hozzáhajol, és megérinti lelkét azzal a bársonyos hangjával. Mintha egy angyal szólna le hozzá az égből. Pedig még fel sem néz akkor. Még fel sem emeli fejét a polcról nemrégen leemelt könyvből. Lehet, hogy csúnya, lehet, hogy öreg, lehet, hogy esetlen, lehet, hogy buta. Miért, vannak olyan angyalok! Vagy mégsem?! De nem! Egy nő áll felette. Nem lebeg. Húsvér ember! Fiatal, szép, puha, meleg, jáde kék szemében megnyerő intelligencia. Aztán azon a bájos arcon egy megejtő, édes mosoly. A férfi akkor még egyáltalán nem fog fel semmit. Nem akar látni, nem akar hallani. Nem tudja hová tenni azt a szívből jövő kedvességet. Soha nem hitt az angyalokban. Nem hisz ő már semmiben. Csak egyet tud, sivár a világ, és hogy a halál végtelenül kegyetlen. Mondjuk egy gyermek halála. Ennél csak a saját gyermeké! Elszáradt virág, egy rég nem öntözött virágcserépben. Kusza gondolatok kergetik egymást fáradt agyában. Vajon van élet a halál után? Szóval, az a parttalan szomorúság abban a kivert kutya szemben, az a kiégettség, az az önmarcangolás! Szorító érzés ziháló mellkasában. Csak egy rémálom, egy kialvatlan éjszaka után?! Egy pillanatra elmereng, majd visszaemeli elhúzódó, révült tekintetét a könyv fölé. Majd újra az a hang. Puha, mint a szüzek érintése. Simogató, mint a hajnalban feltámadó tengerparti szél. Behajtja a könyv fedelét. Feláll, és elindul a végtelen felé. Akkor még nem tudja, hogy egy új élet felé.

11. [tulajdonos]: Bacon és Nietzsche a szerelemr2017-09-07 23:35
Már megint a jó öreg Bacon! Esszéibe bele-beleolvasva (a jó bor itatja magát, de vigyázz, hamar fejbe vág!), az embert olykor olyan megvilágosodás éri, mint mikor a Hold helyet cserél a Nappal. A quattrocento egyik legkiemelkedőbb angol filozófusáról ugyanakkor aligha állítható egyértelműen, hogy túlságosan pozitív véleménnyel volna a nagybetűs szerelemről.

„A színház többet köszönhet a szerelemnek, mint a való élet. Mert ami a színházat illeti, a szerelem mindig témája a komédiáknak, s hébe-hóba a tragédiáknak: az életben sok bajt okoz, hol szirén, hol fúria formában” – írja mindjárt „A szerelemről” című esszéjének bevezető soraiban.

Majd Epikuroszt böki oldalba következő mondatáért: „Satis magnum alter alteri theatrum sumus – Elég nagy látványosság vagyunk egymásnak” … „… mintha bizony az embernek, aki mennyei és egyéb nem nemes dolgokon való elmélkedésre teremtetett, nem volna más tennivalója, mint holmi apró bálvány előtt térdepelnie, önmagát imádva, ha nem is (mint az állatok) a száj, hanem a szem rabjává válva, amely pedig magasabb célokra adatott neki” – vélekedik.

Hozzá kell tennünk, Bacon a tudomány embere. Megfigyel, tanulmányoz, kísérletezik, boncol, rögzít. Magát a halálát is kísérletező szenvedélye okozza: azt akarta bizonyítani, hogy egy hóval tömött tyúk húsa tovább eláll (milyen igaza volt!), eközben azonban meghűlt és ebbe később bele is halt. Úgyhogy tőle bizony ne várjuk a szerelem kontrolálatlan tömjénezését.

Hanem tessék csak figyelni a megfigyeléseken alapuló, a pszichológia tudományát megelőző kristálytiszta gondolatait: „… nem volt még önhitt ember, aki olyan képtelenül sokra tartotta volna magát, mint a szerelmes imádottját, így hát igaz a mondás: Senki sem lehet szerelmes és bölcs egyszerre. Nem csupán idegeneknek, hanem szeretteinknek, sőt annak is feltűnik ez a gyarlóság, akit mindenekfelett szeretünk, kivéve ha a szerelem kölcsönös. Törvényszerű ugyanis, hogy a szerelem jutalma vagy viszonzás, vagy titkolt, benső megvetés” – mondja. Milyen fontos figyelmeztető szavak ezek az önmegismerés, a sorozatos csalódások elkerülése szempontjából.

Esszéjében kifejti még: „… a harcias férfiak rabjai a szerelemnek; azt hiszem úgy vannak vele mint a borral, amelynek úgyszintén rabjai: a veszélyek általában gyönyöröket kívánnak kárpótlásul.”

Végül így zárja a szerelemről szóló értekezését: „A hitvesi szerelem nemzi, a baráti szeretet tökéletesíti, a léha szerelem ellenben elzülleszti és lealjasítja az emberiséget.”

Mintegy háromszáz évvel később hasonló következtetésekre jut a magát kalapáccsal filozofáló gondolkodónak hirdető neves német filozófus: Nietzsche A vidám tudomány („la gaya scienza”) című művében: „A legvilágosabban … a nemek közti szerelem árulkodik a birtoklásra törekvésről: a szerelmes feltétlenül egyedüli birtokosa akar lenni az általa megkívánt személynek, és éppoly feltétlen hatalmat kíván annak teste, mint a lelke fölött, azt akarja, hogy csak őt szeressék, s a másik lélekben ő lakozzék és uralkodjék legfőbb és legkívánatosabb lényként.” … „– Nyilván akad itt-ott a földön a szerelemnek olyasféle folytatása, amelyben két személynek ez az egymást bírni való sóvárgása valami új sóvárgásnak és birtoklásvágynak adott helyet, egy fölöttük álló eszmény közös, magasabb rendű szomjazásának: de ki ismeri ezt a szeretetet? ki élte át? Igazi neve: barátság.”

Semmi sem indokolja, hogy lemondjunk emberi létünk talán egyik legcsodálatosabb, legnemesebb, legmeghatározóbb élményéről, a szerelemről. Van azonban egy jó magyar közmondás: „Nincsen rózsa tövis nélkül.” Hogy minél kevesebb tüske horzsolja testünket, lelkünket, éppen ezért érdemes figyelembe venni Bacon és Nietzsche szerelemről alkotott véleményét is.

10. [tulajdonos]: Francis Bacon olvasása közben2017-09-07 23:31
Quod dixi, dixi! Van itt ám azért lejjebb is. Bizony, bizony a szervilizmus határtalan! Közhely ugye, hogy a süllyedő hajót a kapitány hagyja el utoljára, de ez ma már nem feltétlenül létezik a valóságban mindenféle mentési protokollban. A rabszolga (nemdebár úgy is fogalmazhatnánk: a légy!) utolsó leheletéig kitart, és azt gondolja, a hatalom, ura távozásával őrá száll, de addig sem tétlenkedik: fölfelé nyal, lefelé tapos.

„Pompás találata Aiszóposznak: A légy rászáll a szekér keréktengelyére és így szól: Mekkora port verek! Ugyanígy vannak ezzel némely hiú emberek is: hiába megy valami magától vagy magasabb erők hatására, ők azt hiszik, hogy bár vajmi kevés közük van hozzá, valójában ők annak a mozgatói. Akik felfuvalkodottak, azok szükségképp összeférhetetlenek is, hiszen minden hencegés összehasonlításon alapul. Erőszakosoknak kell lenniük, hogy hencegésüket igazolhassák.
Titoktartásra sem képesek, s így megbízhatatlanok; amint a francia közmondás tartja: beaucoup de bruit, peu de fruit – hol nagy a zaj, száraz a gally.”

Francis Bacon: Esszék, Európa Könyvkiadó, Budapest 1987. – Mérleg sorozat 233. p., részlet az LIV. esszéből (A hivalkodásról)

9. [tulajdonos]: Örülök2017-09-07 23:30
Örülök, hogy találkoztam egy ismeretlen ismerőssel. Én egy éves koromig éltem ott, de egészen 18 éves koromig minden iskolai szünidőt ott töltöttem anyai nagyszüleimnél. Még ma is élnek ott közeli rokonaim, többek között az egyik nagylányom is.

Olvasói hozzászólások nélkül
8. nélküled: Gádoros[tulajdonos]: A nagypapámról2017-09-06 21:47
Nekem is gádorosiak voltak az anyai nagyszüleim. Mi több, második generációs gyüttmentként még mindig leginkább ahhoz a helyhez van közöm. Fura volt olvasni róla itt.

7. [tulajdonos]: Korom a szemben2017-09-06 20:59
Györe Balázs Halottak apja című regényét olvasom. A Kalligram adta ki 2003-ban. Istentelenül erős írás. Mellbevágó. Katartikus. Szembesít. Vádol. Egyszerre vonz és taszít. Bársonyba bugyolál és eltaszít magától.

A 37. oldalon olvasom:

„Azt írtam, apám, hogy se vagyonod, se pénzed nem volt. Egyetértesz? Mégis: nincstelenségedből is kiforgatlak most. A semmitől is megfosztalak. Semmidből is kivetkőztetlek. Faggatlak. Mindent elveszek tőled. Elszívom előled a levegőt. Kérdezlek. Nem hagylak békén. Kizsigerellek. Téplek. Mit hagytál rám? Testi és lelki nyavalyákat? Magányt? Szomorúságot? Két fiút a fényképen? Mi az én valódi örökségem? A könyvek? Könyveid tisztelegtek, amikor kivittek a szobából. Kétezer könyv gyászol téged. Éjjel-nappal fönn vannak. Virrasztanak. Nem szólnak. Árván maradtak, de nem sírnak. Okosak: tudnak.”

Szíven szúrtak ezek a sorok. Rádöbbentem valamire? Magamra és gyermekeimre gondoltam, halálom után?

Ki emlékszik még azokra a széntüzelésű mozdonyok által húzott szerelvényekre, melyeken a lehúzott ablakon keresztül, a kihajolni veszélyes tábla fölött kinyúlva próbáltuk megérinteni az elsuhanó villanypóznákat, ami persze nem sikerült, de annyi eredménye azért volt a dolognak, hogy szinte szabályos időközönként zsebkendő csücskével kellett kipiszkálni valamelyikünk könnyező szeméből a mozdony kéményéből érkező koromszemcsét?

6. [tulajdonos]: Könyv a depresszióról2017-09-06 20:42
Ugyan nem kezdtem el még olvasni, de a kilencvenes évek elején vásároltam egy könyvet, akkor el is olvastam, de most már abszolút nem rémlik a tartalma, igaz, akkor még nem is igazán foghattam föl, hogy milyen is az a depresszió?! William Styron amerikai író „Látható sötétség” című könyvét lapozgattam 3/4 7 és 7 óra között. Az író saját depressziójának történetét írja meg ebben könyvben, ahogy ő fogalmaz: utazását a depresszióban. Talán nem véletlen, hogy most újra a kezembe akadt. A csoda sem tudta, hogy ilyen régi keletű ez a lelki probléma! Styron, egy, a Bibliából vett idézettel indít:

„Mert amitől leginkább rettegtem, az jött rám,
amitől rettegtem, az ért utol engem.
Nincs pihenésem, se csendességem,
nincs nyugalmam, rettegés jön rám.”

(Jób könyve)

Úgyhogy, Jób volt az első, akinek könyvéről a következőket olvasom a Wikipédián: „Kr.e. 5. és 3. század között keletkezett. Címét a könyvben szereplő Jóbról kapta, aki istenfélő igaz emberként boldogságban és gazdagságban él, de váratlanul és vétlenül balsors tör rá: élete válságba kerül. Ezzel a történettel a mű azokra a kérdésekre keresi a választ, hogy miért szenved az igaz, és miért él jól a bűnös, honnan ered a sok baj, szenvedés és nyomorúság a földön, van-e ezeknek célja és lényege, és összeegyeztethető-e a rossz és az igazságtalanság egy jóságos és igazságos Isten létével?”

Ezek szerint én: a mért szenved az igaz? c. kérdéskörbe tartoznék! És hát megint bebizonyosodni látszik, hogy nincs új a nap alatt! És hát tényleg, miért is szenved az igaz? Miért?!

Kíváncsi vagyok Styron könyvére, igaz, ő nem Jób, hanem a saját szenvedéseiről ír, de végre van egy olyan könyv erről a betegségről, melyet nem pszichiáter írt, hanem egy olyan író, egy olyan művész, aki saját maga élte meg, saját maga tapasztalta meg a „Látható sötétség”-et.

5. [tulajdonos]: Ujjgyakorlat2017-09-06 02:29
a veréb kurva okos
csak senki nem tudja
rossza sajtója
ahogy a vicc mondja

A napló folytatása
A napló jelszava:
Tartalom:
Add meg a biztonsági kódot: hozt  


Olvasói megjegyzés
Feladó: Tartalom:
Add meg a biztonsági kódot: obz2  


Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2017-09-22 14:02 Kármin Lili
2017-09-20 19:19 Gyurcsi
2017-09-19 08:36 Tiszai P Imre
2017-09-17 12:17 Vezsenyi Ildikó
2017-09-14 16:09 Berta Gabriella
2017-09-01 12:16 Barna Ágota
2017-08-06 16:04 Takács Éva
2017-07-22 19:53 Belle
2017-07-16 14:46 Volt egy pillanat
2017-07-14 19:32 Nagy ágnes
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2017-09-23 14:08       ÚJ bírálandokk-VERS: Tiszai P Imre explicit
2017-09-23 13:57   Napló: weinberger
2017-09-23 12:27   Napló: fejlakók
2017-09-23 12:12   új fórumbejegyzés: Szigeti György
2017-09-23 12:10   új fórumbejegyzés: Mórotz Krisztina
2017-09-23 12:06   új fórumbejegyzés: Mórotz Krisztina
2017-09-23 11:55       ÚJ bírálandokk-VERS: Seres László Összedőlt álmok
2017-09-23 11:55   Új fórumbejegyzés: Szigeti György
2017-09-23 10:59   Napló: P
2017-09-23 10:37   Napló: P