DOKK

Folytatódnak a Dokk estek, az eseményt a dokk.hu facebook lapján is hirdetjük.

 
2826 szerző 36661 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Schein Gábor
  Elhangolás
Új maradandokkok

Francesco de Orellana: A hétfejű bárhány (revised)
Ötvös Németh Edit: nyanya
Lőnhárt Melinda: Infúzió
Kiss Anna Mária: Anna szerint a sznob
Tar Ferenc: És ha
Natalie Danaisz: cafka
Albert Zsolt: Olajos felhők
Valyon László: Kányafák sirassatok
Vajdics Anikó: A felhőnek fölötted
Mórotz Krisztina: énekelhetetlen blues
FRISS FÓRUMOK

Vajdics Anikó 1 órája
Vezsenyi Ildikó 3 órája
Gyors & Gyilkos 3 órája
Bara Anna 4 órája
Kiss Anna Mária 14 órája
Pálóczi Antal 14 órája
Tóth Gabriella 16 órája
Bak Rita 18 órája
Mórotz Krisztina 21 órája
Jónásné Göncz Zsuzsánna 23 órája
Frideczky Katalin 1 napja
M. Szabó Mihály 1 napja
Natalie Danaisz 1 napja
Magyar Éva 1 napja
Nagyító 1 napja
Duma György 2 napja
Kocsis Nóra 2 napja
Bártfai Attila Márk 2 napja
Bánfai Zsolt 2 napja
Francesco de Orellana 3 napja
FRISS NAPLÓK

 az utolsó alma 43 perce
Vezsenyi Ildikó Naplója 52 perce
N. D. S. L. (Vajdics Anikó) 1 órája
Seholsincs 1 órája
nélküled 4 órája
Zúzmara 8 órája
Qui? 10 órája
Sorrento 11 órája
Ötvös Németh Edit naplója 13 órája
Apa levelei 15 órája
Gyurcsi 16 órája
Hetedíziglen 17 órája
történések 18 órája
leállósáv 1 napja
Baltazar 1 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK


NAPLÓK: napokra zárt napok
Legutóbbi olvasó: 2019-10-17 12:20 Összes olvasás: 3153

Korábbi hozzászólások:  
13. [tulajdonos]: 132017-08-30 00:42
13

mostanában lazításként gondolatkísérletekkel szórakoztatom magam, a legutolsóban szerepet adtam benne a dokknak is, tizenhét-tizennyolcéves fiatalok érdeklődő kérdései közé be akartam tenni három költőt, hogy próbáljam kitalálni ki hogyan válaszol, és ezek a válaszok milyen új kérdéseket generálnának a gyerekekben, és okoznának-e bármiféle változást a kísérletben szereplő költők egymáslátásában, tulajdonképpen bármikor megvalósítható lenne az ötlet, kellene az elindításához egy fogadóképes intézmény, aki prezentálja az aktívan kérdező gyerekeket, de mivel ilyennel még fejben sem rendelkezem, megelégedtem egy tizenhétéves dokker általam a helyzethez alkalmazkodó kérdéscsomagjaival, moderátorként felkértem egy jogban is jártas költőnőt, és elindítottam a kísérletet, egy véletlenül tizenhétévesre visszavarázsolt pillanatomban elszégyelltem magam a faggatott költők helyett, és felhagytam ezzel az életveszélyes játékkal, hétköznap iskola, reggel félötkor kelés, hogy átszállással bejussak a városba, ahol a hét-nyolc osztályt és a gimnáziumot végeztem, délután öt óra mire hazaértem, szombat-vasárnap dolgozgattam a kertben, meg a földjeinken, mert amikor apu előkerült, kaptunk három holdat két tagban, és a kaszáláson kívül rám és anyámra várt minden munka, a nyári szünidő többségét meg apuval töltöttem a budai hegyek luxuskertjeiben, tizenkét éves koromra a látszatvallásosságom is oda, anyám sírdogál, hogy pogány lettél édes gyerekem, én szidom a papot, aki a rongyos szivarjai miatt istenesen megruházott, nem volt nekem elég, hogy leszédültem a tűzoltólajt tetejéről, ahol pöfékeltük a lopott szivart, még paphoz nem méltó pofonokat is el kellett viselnem, ennek ellenére könny szökött a szemembe, amikor pár hónap múlva az aktuális hatalom államosított, és leszedette a feszületet az osztályok faláról, mert nem akartam elhinni, hogy csak ennyi lenne az ember becsülete, és az istené is, hogy semmi, talán még ölni is képes lettem volna abban a pillanatban azért az istenért, amiben akkor már nem hittem, a földjeinken csak annyi kukoricát, közte babot, tököt termesztettünk, amire éppen szükségünk volt, apu nagyon adott arra, hogy a disznók vegyesen kapjanak mindent, a kukorica mellé még a vágást megelőző időszakban is járt a tök, attól lesz olyan a húsa, hogy még a nyárba is bevihetjük a kolbászt, mondta apu, és tényleg maradt mindig a kaszálási időszakra csontosra száradtan egy-két szál, ami ha bekerült a szájba, szinte rágás nélkül omlott szét, gazdag ízekkel fűszerezve az anyám sütötte kenyeret, mert boltból soha nem vettünk, csak jóval később szánta rá magát, amikor már gyenge volt a keze a dagasztáshoz, vétek lett volna nem kitölteni köztes terményekkel a kukoricát, szólt ki apuból az ősi gazdavér, a föld maradék részébe búza került, a jobbik tagon, mert kenyér az kell, még akkor is, ha a felét beszolgáltatjuk, de ilyenkor sem morgolódott, mint a szomszédok, valahogy megértette, hogy a városi ember most nem tud honnan, miből szerezni, és a kormányzatnak se nagyon van más lehetősége, valahogy el kell látnia a gyárak munkásait élelemmel, kapott is egy kiváló terménybeszolgáltató oklevelet, őrzöm, a közös gazdálkodás viszont nem érdekelte, nem kell nekem a csajkarendszeretek, mérgelődött, pedig budán csajkában főzte a megunhatatlan lebbencslevest magának, ha jöttek az agitátorok télen, kiüzent anyámmal, hogy dolgozni mennétek inkább, és nem engedte be őket, nem nagyon erősködtek vele, mert nem volt mit bevinni a földön kívül, és köztudott volt az is, hogy gyerekkorától máshol keresi a megélhetést, aztán a hatvanas évek elején csak lemondott a földről, mert betagosították a miénket is a közösbe, és olyan satnya cserét ajánlottak, amire nem volt érdemes kijárni, a határ erre az időre már felismerhetetlenné vált, az uradalom hó és szélfogó fasorait kiirtotta a szegénység, a pillanatok szükséglete, a dimbek-dombok közé hasított évszázados vízelvezető árkokat betúrták, beszántották a böhömnagy gépek, a vízvölgy lapáját úgy kívánták hasznosítani, hogy erdőt telepítettek rá, szép nagy fák lettek, de húszévesen eladta őket valamelyik téeszelnök, mert kitalálta, hogy ez így egyszeri jópénz, és a helyét már biztosan meg lehet művelni, hát nem lehetett, szomorú, csak disznódagonyázásra alkalmas, embernagygazos vidék lett, annyira, hogy néha, amikor hazalátogattam, csak a kertek felől mertem megközelíteni a házunkat a cipőmarasztaló sár miatt, a vasúttól a szélsőházig talán még máig is csak ugrálós járda van, senkiföldje volt az ott mindig, és nem sok remény van arra, hogy bárki is szemet vet rá, és gazda módjára bánik majd vele, a valamikori bíró rokon, téeszelnök lett, jó bíró volt, jó téeszelnök volt, dicsérték sokan, támogatta a háztájit, gyarapodott a falu új tetőkben, háztoldásokban, cifra kerítésekben, nyaralásokban, aztán átvette tőle a vezetést a falu mindenkori első gazdája, próbálta beszűkíteni az emberek egyéni gyarapodását, figyelve a közösére, nem sok sikerrel, ha jól tudom, talán most az ő fia bérli a határ felét, de az is lehet már tulajdona, és az ő földjére jár napszámba, aki szerencsés, mert gépekkel művel, és azok kezelőin kívül minek is foglalkoztatna mást, talán a passzióból tartott lovai gondozására, ha kell neki a munkáskéz, még a gépek kezelőit is csak idénymunkára alkalmazza, az unokák, a dédunokák diplomát szereztek, szóródtak szerte a világba, ha jönnek is nyaranta, egy-két nap lovaglás, és már mennek is arrébb, ahol jobban övéknek érezhetik az életüket, jókora távolság kell a személytelenséghez, nálam is így működik, néha még a sajátomnak mondható kapcsolatrendszerben is, bármilyen érintettség, elvárás zavar, feszültté, őszintétlenné tesz, ajándékot sem szerettem soha kapni, adni inkább, az még most is megnyugtat, ha adhatok, lehetőleg idegennek, akitől nem kell elvárnom semmit, és ő se érzi úgy, hogy viszonoznia kellene, hiszen nincs közöttünk semmiféle téridőérzelmi kötelék, csak egy futó érintés, elkalandozott pillanat, ha tehettem fragmentumokra tördeltem a viszonyaimat a munkatársi kapcsolatokban is, hogy egyikünk részéről se képződjön a másik felé teljesíthetetlen kívánság, sóvárgásaim vannak, és féltékenyen őrzöm is őket, kamaszkorom kiüresedettnek érzett időszakaiban volt, hogy két napig nem ittam egy korty vizet sem, csak azért, hogy érezzem a halmozódó szükségletet, a falu közelében sötétlett a mátra, középen a kékessel, pár óra alatt megjárhattam volna, de arrafelé dolgom semmi, így csak a könyvélmények alapján barangoltam be, a kastély fái, hatalmas, válogatottan szép, érdekes fák, valami csoda folytán megmaradtak sokáig, de azokon látszódott a csiszolt műviség még a gondozatlan, elvadult állapotukban is, amikor legutoljára jártam a falunak azon a végén, ahol a kastélypark volt, bekerített csupasz domboldal egy-két bóklászó lóval, és a kastély is eltűnt, pedig a falujárások idején még kultúrházként működött, a kék nagyteremben sokat szavaltam a népnevelési célból lejött egyetemistákkal, és aztán, ahogy ők elmaradtak, egyre mostohább kezekbe került, a tető egy részét elhordták, és a beázások után már nem is lett volna értelme felújítani, szülőfalum kastélya még rosszabbul járt, talán azért is, mert jóval nagyobb birtokterülete volt, hatalmas cselédházakkal, és a falu lakossága is kizárólag a földből tartotta el magát, sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben éltek, mint a vasúti fővonal melletti községben, ahol szinte minden családból dolgozott valaki a vasútnak, amikor visszajöttem jugoszláviából, és a komlói bányamunkát egy hónap múlva feladtam, némi protekcióval azonnal alkalmaztak pályamunkásnak, annyira azonnal, hogy megérkezésem másnapján már dolgozhattam is, semmiképpen nem akartam apuék nyakán élősködni még átmenetileg sem, főleg, hogy már meg is állapodott a lányával, hogy ők öröklik majd a házat, mert egyik fiára sem számíthat, beleértve engem is, hosszú, földszintes kastély volt a szülőfalumé, sok kisebb-nagyobb toronnyal, és óriási ősfás parkkal a háttérben, a műút, ahogy bekanyarodott a községbe, jobbra fel, szinte a félfalu méretében gondozott, parkosított erdő volt ez, a szélén, a birtokra oromzattal a kastély sárga, mesekönyvképszerű vonulata, franciás neve volt a tulajdonosnak, lehet, ez is belejátszott, hogy a front elvonulása után azonnal, szinte napok alatt az utolsó tégláig szétszedték az épületeket, és kivágták az összes fát, mikor a közigazgatás újra megszerveződött, már nem volt mit megtiltani, nem úgy, mint nálunk, ahol a bíró azonnal elrendelte a kastély, és a kastélyparki fák védelmét, igaz a birtok fasorainak kivágását már nem tudta, vagy nem merte megtiltani, mert valamivel tüzelni kellett, bár két évre rá, már a saját telkéről sem vághatott ki senki egy árva akácot sem engedély nélkül, lehetett szenet igényelni, és lopni is bőven loptak a falumbeliek a vasúti szerelvények vagonjairól, így nem is nagyon voltak rászorulva, a cselédházak fehéren, hosszan sorjáztak a szérűk, istállók mellett, amikben csak ökröket láttam, többnyire négyesével húzták a hatalmas szekereket, minden fogatnak felelős gazdája volt, az etetést, gondozást, szállítmányozást az intézői eligazítás alapján úgy végezhette, hogy abba már senki nem szólhatott bele, rangot jelentett a gyalogmunkát végző cselédek között, komoly beosztást, ilyen ökrösgazda volt anyám legidősebb testvérének az ura, akit, miután behívták katonának, a tizennyolc éves fia váltott a tisztségben, őt nagyon kedveltem, bár talán életében ha kétszer szólt hozzám, nagydarab, csendes legény, a hónaljáig se érő csinos asszonykával, akit az orosz katonák elől mentett magához, tudott valamiféle szláv nyelvet, könnyen értett velük szót, de alkatilag is olyan volt, hússzor meggondolta magát bárki, hogy belekössön, ő intézte el a faluparancsnoknál a kastély szétszedését, aki állítólag azzal védekezett, amikor a felettesei felelősségre akarták vonni a herdálásért, hogy a népharagnak engedelmeskedett, ez a népharag önhatalmúlag telkeket hasogatott ki a kastéllyal szembeni birtoktestből, és elkezdte mindenki a maga házát építeni, még én is lejártam hozzájuk vízhordónak, téglatisztogatónak, sikerült a híres mintagazdaságot félév alatt szétzilálni, lebontották a cselédházakat is, amikor már volt hova költözni, bár itt csak a cserepet, szarufákat használhatták fel, évekig árválkodtak a vályog falcsonkok, omolva, porladozva az időben, míg a téesz egy szérűrendezésben, istállóbővitésben el nem tüntette őket, sajnáltam a gyönyörű kastélyt, ami körül nem volt magas kőkerítés, átláthatatlan bokros park, mint nálunk, csak széles, füves tér, harsogó zölden még a legszárazabb nyárban is, negyvenháromban egy német repülős egység használta, és nagynéném velem egyidős legfiatalabb gyerekével gyakran lófráltunk körülöttük, nem zavartak el bennünket, az unokatestvérem szőke volt, nálam jóval magasabb növésű, virgonc kölyök, aki valamit gagyarászott is velük németül, gyakran kapott tőlük csokoládét, és néha meg-megsimogatták a fejét, a kastély kisasszonyai a pilótatisztekkel nevetgéltek a repülők felszállása előtt, vékony ruhájuk fel-fellebbent a légcsavarok szelében, erősen megdobogtatva a hétéves szívem, napokig képzeltem vissza őket, és erősen elhatároztam, hogy pilóta leszek, költő-pilóta, mert anyám sok verset tudott, és amíg gyalogoltuk az öt kilométert oda-vissza, verseket mondott nekem, szép, selymes hangon mondta, legtöbbjüket első hallásra megjegyeztem, és együtt mondtuk, és nevettünk akkor is, ha nem volt min, ilyenkor nagyon szerettem, hogy élek, egyszer az a kastélyos kisasszony, pont az, aki a legjobban tetszett, elmentében végigsimított a hajamon, mit gondolsz, zsidó, kérdezte magyarul a másik lánytól, aki valami dallamos, ismeretlen nyelven válaszolt, és ezen még a bejárattól visszafordulva is nevettek, sokan csúfoltak a hullámos, bronzvörös hajam miatt, a két középső unokabátyám csak rozsdásnak szólított, figyelj, rozsdás kurvafattyú, az anyádat éppen most gyakja juhák bátyánk a kukoricásban, amiből egy szó se volt igaz, azt gyerek szemmel is láttam, hogy szegény juhák bátyám még botorkálni is alig tud, nemhogy ilyen huncutságokra vetemedjen, de mulatságot jelenthetett számukra, hogy ilyenkor nekik megyek, sokkal erősebbek voltak nálam, összecsomagolva bedugtak valahova, ahonnan nehéz volt kiszabadulnom, egyszer a betonozott, üres silóverembe, ahonnan nem tudtam kikapaszkodni, és órákig kucorodtam ott, elképzelve, hogy beleaszalódok, mire a kisöccsük megtalált, már fél halott voltam a rémült képzelgésektől, az öccsük beárulta őket a családfő bátyjuknak, kaptak két-három hatalmas pofont, meg még többet beígérve, és onnantól kezdve többnyire békén hagytak, csak anyámat kerülgették néha, mint ragadozó vadak a védtelen prédát, nehezen békélve meg a ténnyel, hogy félkomenciós cselédként nemigen kapkodnak utánuk a falubeliek, itt a cselédsoron meg ritkaságszámba mentek a lányok, mintha a sors is úgy döntött volna, hogy ettől az élettől megkíméli őket, a sárban taposó reggeltől estig nyomortól, a fehérremeszelt cselédházakban bejáratonként, pontosabban két bejáratonként, mert az épület mindkét oldalán volt bejárat, a konyha így olyan lett, mint egy átjáró, középen a hatalmas falazott tűzhellyel, felette a szabad kéménynyílás, két-két családnak jutó egy-egy szoba nyílt mindkét oldalon, legtöbbjében bevetetlen ágyak a felnőtteknek, és szalmával töltött ilyen-olyan deszkákból összefabrikált derékaljak a gyerekeknek, amikből volt minden szobában bőséggel, mert itt attól nem kellett félni, hogy nem jut majd munka, aki időben betanulta, amit megköveteltek, azt megbecsülték, és generációkon keresztül nem kellett rettegnie, hogy mit adjon enni a gyerekeinek, az intéző úrnak külön ház, tekintélyes, nem túlzottan nagy távolságra a cselédektől, két hatalmas komondorral sétált mindig, nem mintha félnie kellett volna bárkitől is, nagyon értett az emberek nyelvén, de a kutyák valahogy kellettek a tekintélyhez, el se tudtam képzelni nélkülük, lánya törékeny korombeli kislány, a homlokán áttetszően lüktető erekkel, folyton jött velünk, szerettem volna néha megfogni a kezét, de az unokatestvérem tüntetően jelezte felém szavak nélkül, hogy ő már kiválasztotta magának, hatalmas, szőke loboncával, karcsú, úrias külsejével a kislány bátyjának tűnt, és talán az is volt, és mintha ezzel tisztában is lettek volna, ha együtt voltak, annyi meghittség vette körül őket, hogy egy idő után elkóboroltam valamerre, többnyire anyámhoz, és beálltam mellé kapálni, de sok kárt nem tettem a gazban, rám is szólt néha anyám, hogy ülj le egy fa alá kisfiam, pihennyé kicsit az árnyékba, de az se esett jól, csak folyton arra gondoltam, mennyire jó lehet így tartozni valakihez, ahogy ezek ketten egymáshoz

12. [tulajdonos]: 122017-08-26 17:54
12-

a fiam megkértem, hogy hozzon két zsák virágföldet, sovány a kert, állítólag az itteni házak helyén ötven évvel ezelőtt homokdomb állt, a domb lejtését az utca is jelzi, két normál méretű ház magasságával állunk a dunaparti házsortól alig száz méterre, a mi kertünk lehetett a domb csúcsa, amit leegyengettek, aztán kiparcelláztak rajta öt telket vízszintesben, a többi meg kapaszkodik hozzájuk a lejtőn, némelyiken még látszik, hogy nyaralótelekként használhatták, de a legtöbb, mint a miénk is, méretes házzal épült be, a kertjeikben nem igen terem meg a zöldség, csak kicsit feljebb, ahol már agyagot is belegyűrtek a felszínbe a hajdani földmozgások, mikor kijöttünk, nagy lendülettel vetettem magam a kertészkedésbe, de hamarosan rá kellett jönnöm, hogy tízszer annyiba kerül a magam által megtermelt paradicsom, mintha a piacon venném, a paprikáról, leveszöldségről nem is beszélve, ráadásul állandóan permeteznem kellett, mert a hangyák mindenhova tetveket telepítettek, komoly mérget nem akartam használni, a szappanos vizem meg akár szenteltvíz is lehetett volna, ráadásul a tartozékaim nem is akarták megenni se a salátát, se a retket, mert mindenen macskabűzt éreztek, egy évig állt üresen a ház, gondozatlanul a kert, és ideszoktak a környék macskái, lehetetlennek tűnt elvadítanom őket, ajánlottak egy macskariasztó sprét, körbefújtam vele a kertet, de egy véletlen mozdulatnál magamat is szembe, kínzó fejfájás percekig, gondoltam, ha a macskák is ezt érzik, inkább lemondok a kertem macskátlanításáról, ráadásul a volt főnököm, mielőtt dózer alá nyomatta az üzemet, búcsúajándékként kihozta hozzánk az üzemi macskát, így teljesen kilátástalanná vált a kertészkedő projekt, felhagytam az ehetők termesztésével, és helyettük maradtak a virágok, és minden, ami a kezemügyébe került be a kertbe, és ami közülük különösebb gondozás nélkül megmaradt, és volt is némi díszítő hatása, az most is itt van, ennek ellenére az évek során innen-onnan ajándékba, igényesebb változatok is bekerültek, mint például az encián, ami speciális teleltetést igényelt volna, de mivel az irodalmi igényeinek semmi nem felelt meg nálunk, ősszel betettem a garázspincébe a muskátlikkal, és el is feledkeztem róla, tavasszal látok két-három száraz ágat a muskátlik mellett egy ládában, mondom ez biztosan nem véletlenül került ide, és kiültettem megnézni, mi lesz belőle, nehezen tért magához, de aztán beborította a nyarunkat az első fagyokig virágesővel, mindenki kérdezi, de senki nem hiszi el, hogy így teleltetem, ilyenkor, tavasztájt nappal kirakom ládástól a pince elé, hogy szokja a levegőt, és ha már átmelegedett a talaj, akkor kiültetem friss, tápdús földdel megtöltött gödörbe, otthon anyám többnyire leintett, ha a locsoláson kívül bármit is akartam a ház előtti virágoskertben, ez nem férfiembernek való munka, a fák alatt csinálj te rendet, meg az udvaron, ami az én feladatom maradt akkor is, amikor apu hazakerült, hol volt eddig, arról nem szólt később se, amikor már faggatni tudtam és mertem a történeteit, isonzóról szívesen mesélt, de az orosz frontról nem, kedvetlenül leintette minden kérdésemet, anyám azt mondta neki egy italozós időszakában, hogy biztosan budán dekkoltál az imádott bárónődnél, és csak azért kerültél haza, mert a bárónőt deportálták, így mondta, deportálták, sok idegen szót használt, ragadt rá a cselédkedései alatt, hogy igaz volt-e, amit apunak mondott, nem tudom, de nem akartam elhinni, anyám is csak egy téli este zavaros, kétségbeesett pillanatában mondta ezt, amikor aput csak három napi italozása után sikerült hazaterelnem, mindig engem küldött utána, vártam, bekucorodva az egyik sarokba, míg apu észrevesz, ha meglátott, többnyire letette a poharat, és szó nélkül jött velem, de volt, amikor csak csendesen azt mondta, menj haza anyádhoz, és ivott tovább, lassan, kortyolgatva, ízlelgetve itta a bort, csak bort ivott, munkában soha, de a téllel otthon nem tudott mit kezdeni, azt hiszem nem tudtuk felejtetni vele a meghalt feleségét, a szétzilálódott gyerekeit, egyszer mondta anyámnak, mehetnénk fel lakni, mert a bárónő most rám íratná a telkét, de aztán nem lett belőle semmi, amikor szóba került újra, már csak legyintett, nem terem meg ott semmi azon a kövön, mit kezdenétek ott magatokkal, az én feleségem meg ne legyen ott senki cselédje, és ezzel abba is maradt ez az időszak, innentől csak ritkán ivott, és többnyire azt is otthon, nekitámasztva könyökét az asztalnak, rá a fejét, és el-elbóbiskolt a pohara mellett, a bort általában attól a katonabarátjától kapta, akivel együtt kísérték a csendőrök, a pincéjében feketén mérte ki a termett borát, de sose volt baja a fináncokkal, mint másoknak, amikor kérdeztem erről aput, azt mondta, mert mi csak úgy iszogatunk ott, nem fizetünk neki, de anyám mondta, hogy ez nem igaz, mert tavaszra az összes spórolt pénzt elitta, és néha már csak krumplink volt, apu február közepén ment fel budára, március elején jött meg először a postás, és november végéig kétszer vagy háromszor ha személyesen hozta, de a megélhetésre valót rendszeresen feladta, anyám erősen istenhívő volt, de templomba nem járt, talán mert tisztességes ruhája sem volt, kirínék én a sok puccos között, mondta, meg aztán miattam se érezhette ildomosnak, hogy a sok rátarti, magát bűntelennek hívőt megbotránkoztassa a térdepléseivel, mert otthon minden este térdepelve fohászkodott, kérve ránk a megbocsátó kegyelmet, nekem járnom kellett a templomot is az iskola mellett, a kántor úr ebből nem engedett, szívgárdista lettem, annak ellenére, hogy már egészen kicsi koromtól kételkedtem Isten létezésében, nem tudtam elképzelni olyannak, amilyennek az írások, könyvek ábrázolták, és mert összeolvastam mindenfélét, főleg a malomgépész jóvoltából, akinek hatalmas mennyiségű könyvét ha éjjel-nappal falom mostanáig se tudtam volna kiolvasni, napraforgómagot vittem az olajütőbe, és amíg várakoztam, tizenegyéves, szakadt gatyás a taliga nyelén ülve, dosztojevszkij félkegyelműjét olvasgatva, kivette a kezemből, és kérdezte, honnan van ez neked, te gyerek, mondtam, hogy a bátyámé, előrelapozott benne, és mutatott valami jelet, hogy az bizony az övé, az a csibész bátyád tíz éve elvitte, de most, ni, megkerült, mondta, alkudoztam vele, hogy legalább engedje kiolvasnom, és innentől nem volt többé gondom az olvasnivalóval, rengeteg olyan könyvet kaptam tőle, ami más vallással is foglalkozott, elsősorban a görög-római, de a budhistákról, az iszlám kialakulásáról is, és gyorsan meg lett bennem a kép, hogy a vallást az emberi agy hozhatta létre, ki-ki a maga múltja, kultúrája, megélhetési szükséglete szerint, és ide soroltam magamban a katolicizmust is, de nem mondtam, mert tudtam, hogy anyám elszomorodna ettől, és még többet fohászkodna térdepelve a maga istenéhez, hogy tereljen vissza a nyájába valamiféle csodával, ha már neki nem sikerült az ott tartásom, kezdődő pogányságom ellenére eljártam ministrálni, áldozni, a szívgárdában ájtatoskodni, énekelni nem hagyott a kántor úr, mert rettenetesen rossz volt a hangom, bent az agyam tökéletes intonációval mindent le tud énekelni első hallásra, de annyira torz volt, amit vissza adtam belőle, hogy a gyülekezet áhítata pillanatok alatt szertefoszlott, szívesen szavaltatott, olvastatott velem, még a ministráns kántálásom is elfogadhatónak találta, de a dallamot nem erőltette, pedig a lányok miatt szívesen mentem volna a kórusba, bár így is ott lehettem velük a karzaton, egyetlen feladattal, pedálozni a levegőt az orgonába, a lányok sehogy sem akartak tudomást venni rólam, volt ugyan, akivel együtt szavalgattunk az ünnepek idején, ő néha szóba állt velem, de a tekintete folyton azt a fiút kereste, akivel hamarosan a kastély fái, bokrai közé merészkedett, és ha belegondoltam, mi az, amit ott csinálhatnak, napokig nem tudtam az olvasottakra figyelni, folyton azt fantáziáltam, hogy mi lenne, ha én lennék a fiú helyében, tizenkét évesen kezdtek érdekelni a lányok, aztán történt, hogy húsvétkor rászántam magam, és elmentem locsolkodni, ahogy ez illett is, ebben a korukban kezdték számon tartani a jövendő legényjelölteket, hozzácsapódtam az egyik fiúbandához, akik úgy ahogy elfogadtak, és meg is tanultam valamit nyomban, amit eddig csak sejtettem, hogy létezik bennem, de nem gondoltam rá, megtanultam gyűlölni magam, gyűlölni, mert eddig közömbös volt számomra, milyen vagyok, hogy elfogadnak-e mások vagy nem, éltem, ahogy tudtam, beleképzelve, gondolva az életbe sok mindent az olvasmányaimon keresztül, de a külső világból csak annyi érdekelt, hogy anyámmal lehettem, és amíg vele vagyok, leszarom, hogy ki mennyire fogad vagy nem fogad el, néha csúnyákat mondtak anyámra, ez se érdekelt különösebben, bár volt olyan, akinek a fején széttörtem a fatolltartómat miatta, higgadtan, mérlegelve minden ütés helyét, és súlyát, mert azután, hogy eszméletlenre vertem apám unokaöcsét a semmiért, megfenyegették anyámat, hogy intézetbe küldetnek, és ha fogcsikorgatva is, tartottam magam a józan, megfontolt verekedés szabályaihoz, pontosabban, inkábbelhárítanimintütni-elvféléhez, kidolgoztam egy tizennyolc lépésből álló fogássorozatot, minden egyes mozzanatát külön kipróbálva, és begyakorolva a szomszéd velem egykorú, langaléta gyereken, a reakcióira figyeltem, és igazítottam, ahol kellett, és a sufninkban ezerszer elismételtem, hogy gyorsan, ösztönösen alkalmazható legyen, és ha minden kötél szakadt, beindítottam, kellett, hogy ne velem törölje fel minden taknyosorrú az iskolaudvart, ha verekedni támad kedve, később egy dzsudókönyvben találkoztam hasonló lépéssorral, amikor a gyerekeimet akartam szakszerűen kioktatni, hogyan védjék meg magukat, az én módszerem hátránya, hogy mindenképpen kezdeményezőként kell fellépni, de akkor szinte védhetetlenül földre kerül az ellenfél, tarkójába tekert karral, felnőtt koromban csak háromszor alkalmaztam, már erősen lelassulva, de még mindig hatékonyan, először amikor az egyik kollégám a sátorverésnél pofonütötte a tízéves fiam, mert útban volt a segítőkészségével, félrehívtam egy szikla mögé, és mielőtt magyarázkodásba kezdett volna, leküldtem a földre, mondva, hogy hagyja rám a gyerekeim nevelését, két hétig ápolgatta a kimarjult karját, lányokkal szemben viszont semmi esélyem nem volt, nem jöttem zavarba tőlük, de éreztem a szembe támadó feszültségeimet, és sejtelmem sem volt, mivel tompíthatnám, beszélgetni nem tudtam velük miről, néha azokkal, akiket érdekeltek a versek, de érezhetően rájuk sem hatott az irodalmi jártasságom, egy főutcán lakó lányt látogattunk meg elsőnek, anyuka, nagymama, kicsi és nagylány, locsolás sorra, mindenki kap puszit, én nem, gazdagon terített asztalhoz leültetés, mindenkinek jut hely, nekem nem, felkészítettem magam az állófogadásra, mindenkit kínálgattak, aranyos, mosolygós, kacérkodó kínálgatások körbe körbe, engem mindegyik egytől egyig elkerül, kezdtem kínosnak érezni a helyzetet, bár idejövetelkor nem hittem, hogy a jöveteli rossz érzés valaha is fokozható lesz, de fokozható volt, apró sírógörcs keringett a gyomortájékon, halkan, udvariasan elköszöntem, alig-alig fogadta valaki is, azt hiszem, talán a nagymama, a többiek feltűnően nem vettek róla tudomást, hogy egy a hatból a potenciális lánykérők közül távozott, tizennégy éves voltam, ezután érthető, hogy egyetlen lányt sem környékeztem meg többet a faluban, még csak egy odaköszönéssel sem

11. [tulajdonos]: 112017-08-23 14:07
11

ma reggel egy volt kolléganőm érdeklődött a fészen, hogysmint létezem, ritka kivétel, hogy megtalál valaki, és rámüzen, legtöbben, ha eszükbe juttatom is néha magam, csak rámklikkelnek, aztán maradunk is ebben a semleges valamikorismertükegymástdemáramárminek pozícióban, pedig ahogy közeledem a menthetetlen demencia felé, egyre inkább érdekelne a volt munkatársaim sorsa, véleménye erről-arról, emiatt a napló miatt is, amiben csak egyoldalúan tudnám bemutatni őket, illetve részben irodalmasított formában, ami menthetetlenül betorzítja a hajdanvolt kapcsolatainkat, és akkor inkább többnyire kihagyom az életemnek ezt a részét vagy mint most is, súrolva megemlítem, apja, akár csak az én apósom, azok közé a hajdanvolt kommunisták közé tartozott, akik hittek benne, hogy igazságosabb társadalmat is létre lehet hozni, mint amiket az emberiség az elmúlt többezerévben összebütykölt, apjával, a nagyhatalmú személyzeti főnökkel egyoldalú kapcsolatom volt, kizárólag abból állt, hogy amíg meg nem szelídültem, rendületlenül osztogatta nekem az utolsófigyelmeztetésként fejlécelt fegyelmiket, kizárólag nevelési célzattal, néha az asztalt is megcsapkodta előttem a tekintély kedvéért, de azt hiszem magában jókat röhögött a hülyeségeimen, ami többnyire abból állt, hogy halaszthatatlan párkapcsolatkeresésből adódóan nem vettem fel a műszakot, és erre utólag próbáltam engedélyt kérni, a műszakban dolgozókat nem különösebben érdekelte ez a megbízhatatlanságom, abban az időszakban még, amikor az ilyen üzemek létszámát fele arányban deklasszált elemekkel töltötték fel, például a csoportvezetőm vegyész hadmérnök ezredes volt, az egyik csoporttársam hajdanvolt minisztériumi főosztályvezető, egy másik kirúgott kutatóorvos, aki megjárta az ÁVH kihallgatószobáit is, valamilyen elhibázott kísérlet okán, őt szinte folyamatosan keresték éjszakánként a nőismerősei telefonon, amit egy hajdani „csikágói” hintáslegény kezelt, megfelelően autentikus stílusban, aztat nem lehet adnom kiskezitcsókolom, mert a főprofesszorúr éppen spaknival vakarja a trepnit, bemondással letette, és még csak el sem nevette magát, beleképzelve, hogy a szerencsétlen nő erre mit asszociálhat, én persze csak a hecc kedvéért a főprofesszorúr tudomására hoztam, hogy keresték, rendkívül élvezetes látványnak tartottam, ahogy egy cingár úriember magából kikelve üvöltözik egy közel kétméteres ligetkörnyéki vagány tekintélyes pocakjával, engem, mint nem egészen komplett gyereket kezeltek, elsikálták, amikor lehetett, a váratlan nemléteimet, én meg cserébe, mindenféle szar munkát átvállaltam a műszakban, kizárólag, mert jól éreztem magam a társaságukban, és nem szerettem volna, ha átcserélnek egy kevésbé vegyes összetételű műszakba, ahol szinte kötelező volt az együttpiálás, a falumban sem tudtam igaziból megharagudni senkire, az idő sok bántást kilúgozott belőlem, talán nem is voltak bántások, csak a helyzetem méreteztem el néha, mert miután apu a nevére vett, úgy éreztem, beletartozok a családba, több, a főutcán nagy portával rendelkező gazda is apu rokona volt, apu ott nőtt fel, mutatta is, melyik nagy ház volt az övék, vastag vályogfalak, hatalmas csűr a hátsóudvarban, istállók, csak az apja, miután korán meghalt az anyjuk, rábízta a gyerekeket a nagyanyjukra, és egy félév alatt elmulatta, elitta a vagyont magával együtt, szegény nagyanyja próbálta felnevelni őt és a nővérét, de erről csak annyit mondott egyszer, kértünk kicsi sót a kenyerünkre, azt mondta, frászt a beletekbe, hogy még többet zabáljatok, ahogy legényesedett, ment is fel pestre, és dolgozta be magát a budai kertekbe, semmi kapcsolatot nem tartott a rokonokkal, akár én, aztán mégis visszahúzta a szíve, és innen nősült, de a rokonok valamiért haragudtak rá, okát nem tudom, de valamikor kisiskolás koromban a falu villamosítása idején, amit csodaként éltem meg a petrólámpás olvasgatásaim után, járdát is kapott a sorvég, először kupacba rakták a porták elé a betonlapokat, amiknek a lerakását elfelejtette megszervezni az előljáróság, aztán valaki mondhatta a bírónak, hogy nem lesz ám abból a járdából semmise, mert nagyon fogynak, kijött a bíró ide a szélre, és nagydühösen bekiabált minden portára, hogy kirakni ám, amit behordtatok, a szentségit neki, mert rendőrséggel pakoltatom ki veletek, mi is udvari járdát, ha éppen keskenyet is, sőt, a karámba is jutott, de hozzánk nem szólt be, a szomszéd visszafeleselt neki, a rokonnak bezzeg nem szólsz, nekem ezek nem rokonaim, mondta a bíró dölyfösen, pedighát az apjuk édestestvérek voltak, ezt akkor nagyon jól tudtam már, és gyűlölni kezdtem ezt az embert, és elhitettem magammal, hogy ők semmizték ki apámat, és így is viselkedtem vele, meg a velem egykorú fiával is, aki nem ártott ugyan nekem egy szóval sem, de egyszer labdázás közben felbuktatott, és majdnem agyonvertem, pedig kétszer akkora volt, mint én, de csak arra emlékszem, hogy elöntött valami iszonyatos forróság, és a következő, hogy fekszik előttem véresen, és tartanak vissza hárman, de meg kell hagyni, helyénvaló ember volt ez a bíró, amikor az orosz tankok napokig dübörgő sorokban vonultak pest felé a főúton, még egy útjukba eső tankhadosztálylaktanya sem zavarta őket, a katonaságról hazaugrott legény, meg én, azt terveztük egy vonaton szállított, az állomáson őrzés nélkül maradt magyar T34-esből kiszerelt golyószóróval, hogy ha jönnek erre, akkor a kastély kilátójából géppuskatűzzel fogadjuk őket, agyament ötlet, de akartuk a hőst hinni magunkban, aztán jött ez a bíró, és elkobozta tőlünk a géppuskát, és a tárakat is, kaptunk szavakban tőle hideget meleget, hogy az ostobaságunkkal hoznánk a falura a bajt, én restelkedtem, a szomszéd gyerek mérgelődött, de arról lemondott, hogy tovább csiholja bennünk a hőst, apu akkurátusan, gyereklépésnyi távolságokban rakta le a járdalapokat a kerítés előtt, de szimplán, eszébe sem jutott, hogy ami már a portáján belül van, azt kivigye, nem tolvajságból tette, de az ő felfogása szerint a célnak így is megfelelt a kinti, a többi már luxus lenne, és nagyobb haszna van azoknak a kerítésen belül, a házhoz is talán csak a cserepet vásárolhatta, amikor anyám magára maradt, és a téesz nagy munkagépei tönkretették a vízvölgy elvezető árkait, gyakran feljött tavaszonként újra az áradás a házunkig, és kezdtek repedezni, omladozni a falak, szálfákkal támasztottuk a gerendákat, nehogy szétnyomja őket a tető, és akkor láttam, hogy zúzott kavicstörmeléken áll a ház, pontosan olyanon, ami a sín alatt van, apu úgy gondolhatta, ami a szerelvényeket elbírja, az meg fog felelni talapzatnak a háza alatt is, anyámat aztán elhoztuk, pár forintért eladtuk a kertet egy betelepülő székely embernek, a házat látszólag már csak az imádság tartotta, ott láttam kiegyenesedett ácskapcsokat a csúcsillesztéseknél, két éve fel kellett újítanunk a mostani lakóházunk tetőszerkezetét, mert az építésénél, ahogy az ács fogalmazott, rigófüttyel együtt rakták be a faszerkezetet, és elég bizonytalanul tartotta már a cserepeit, a mester csak ácskapcsokkal akarta összefogni a gerincillesztéseket, és nagyon megsértődött, amikor kifogásoltam, mondta, hogy a keresztpántolás, csavarozás, amit igényeltem, plusz egy napját vinné el, és szakszempontból teljesen felesleges, mert az illesztett felületek úgy vannak összedolgozva, hogy önmagát tartja a tető, elmeséltem neki hogyan engedték el egymást a szarufák az alávizesedett falnál, kicsit rádramatizálva, ahogy elbillent a tető, hogy se bútort, se cserepet nem lehetett már a romhalmazból kimenteni, pedig apu háza nem dőlt össze, pár évre rá, anyám temetése után arra mentem, és az eredeti szépségében állt a ház, nem tudni, hogyan oldották meg, de áldottam a benne lakókat, hogy megmentették, legalábbis akkor még bíztam benne, hogy így is marad, és átmelegedtem a gondolattól, hogy újra gazdája lett, apu mielőtt nekiindult a háborúnak, a kertvégi vályogvető gödörből óvóhelyet alakított ki, lefedve vastag akáctörzsekkel, és arra föld, amin kukorica nőtt, télre is otthagytuk a letört szárakat, takarják a bejáratot, mikor ment, nagyon ráparancsolt anyámra, a malom tetején ha megszólal a sziréna, velem együtt rohanjon a bunkerbe, mert közel vagyunk a vasúthoz, ahol a vonalak javításához szükséges síneket, talpfákat tárolják, rakodják, és azokat bombázni kell az itt átrepülő ellenséges gépeknek, nem kímélve a közeli házakat sem, ez parancsba van nekik adva, bombázógépek csak magasan, nagyon magasan morajlottak át felettünk, de vadászgépeket gyakran láttam cikázni, amíg anyám a lehozott feszület előtt térdelt, addig kilopakodtam a bunker szája elé, és próbáltam kitalálni, melyik repülő lövi le a másikat, egy angol gép a vízvölgy túlsó részén, pont a házunkkal szemben csapódott a szántásba, a pilótát egész nap keresték a csendőrök, még a kisbíróval is kidoboltatták, hogy aki bújtatja, az hazaárulást követ el, és helyben felkoncolják, másnap úgy lopakodtam oda a bunkerhez, hogy biztosra vettem, ott lesz a pilóta, de csak egy sáros ejtőernyőt találtam, anyám beásta a földből kialakított fekvőpadkába, és keresztet vetve megesketett, hogy erről nem szólok senkinek, majdnem három év jött ezután, amikor csak anyám és én, apró teremtés volt, de szívesen alkalmazták napszámra a dolgossága miatt, ha nem voltam iskolában, mentem vele, nagyon gyorsan kifáradtam, anyám féltett az időnként félreverő szívem miatt is, hagyta, hogy olvasgassam a mindig magammal cipelt könyveimet, később, ahogy kapta rólam a dicséreteket a szívgárdából, akkor még abban reménykedett, ha ilyen jófejű fia van, abból csak pap lehet, többnyire így az otthoni teendőket kellett ellátnom, megetetni a jószágot, kapálgatni a kertben, locsolni, amit és amikor kellett, jó, vízmegtartó földje volt, nem is emlékszem, hogy a paradicsomon, meg a paprikán kívül bármi is igényelte volna a külön vízcipelést, reggel feltöltöttem a kút melletti betontárolót, este locsoltam ki a ház előtti virágokra, meg a palántázott kerti részre az állottvizet, nem volt nagy feladat, néha a nyárikonyha földes padlóját kellett lekennem hígított tehéntrágyával, amit többnyire a harmadik szomszéd istállójából szereztem be, de ha a gulyát reggelenként a vízvölgyi rétre hajtották, még ennyi fáradságom se volt, száradás után olyan lett, mint a nagyszoba színes betonnal behúzott padlója, egyszer volt talán, hogy jött haza anyám elesteledve, a csirkék egész nap az óljukban, a disznónk őrjöngve tépte a karámot, reggel belefeledkeztem tolsztoj háború és békéjébe, akkor eszmélve ki belőle, amikor anyám elkezdte csépelni a hátam a disznóterelő pálcával, szegénykémnek jobban fájhatott, mint nekem, ki volt fáradva, és sírt, hogy még ennyit sem lehet rám bízni

10. [tulajdonos]: 102017-08-21 13:43
10

beszélgetünk a lányommal telefonon, mit jelent főnöknek lenni, manapság végtelenül lecsupaszított képletekben gondolkodom, de még így is elveszítem néha a fonalat, és gyakran kell visszakapaszkodnom abba az életszakaszomba, amikor a főnökeimben kizárólag ellenséget láttam, nehezen hittem el nekik, hogy alkalmasak az irányításomra, így többnyire megpróbáltak minél előbb túladni rajtam vagy olyan helyzetbe hozni, amiben egyértelművé tehették a kiszolgáltatottságom, elsősorban magamnak, ez az utóbbi volt a jobb módszer, kegyetlen önfelismeréseimet nem mindig tudtam méltósággal elfogadni, de alkalmat adtak a tea melletti beszélgetésekre, hogy önmarcangoló dühkitörések nélkül fogadjam el a helyzetem, ami nélkül az alkalmazkodás reménytelen, azt hiszem, a tea szeretete a jugoszláv fogadótábor feszült zsibongásában kezdődött, amikor reggelente várom, hogy ihatóra gőzölögjön előttem a bögrében, visszasejtődik az a csodálatos íz, amit abban a teában éreztem, pedig csak közönséges katonai lötty lehetett, azonkívül egész nap nem is kaptunk semmit, de nem voltam éhes, újra és újra odamentem a kannához, töltöttem magamnak, estefelé kezdtem érezni, hogy lázas vagyok, a láz nagyon ritkán ver le a lábamról, harminckilencfokig eufóriás hangulatba hoz, azon túl zuhanok kezelhetetlenül nyűgös állapotba, mint itt is, kötözködtem a kihallgatóval, szerencsém volt, hogy orvost is tettek a fogadócsapatba, felismerte rajtam a lázrohamot, nélküle valószínűleg alapos veréssel csillapítják az ostoba lázongásom, még másnap is csak teát kaptam és lázcsillapítót, bedugtak a határállomás egy fogdának kialakított szobájába, időnként meglátogatott a magyarul is beszélni tudó orvos, adott gyógyszereket, elbeszélgetett velem, kérdezte, hogy visszaadjon-e a magyar hatóságoknak, mert ez lenne a legbiztosabbbb út a gyógyuláshoz, persze, csak akkor, ha nincs vaj a fülem mögött, úgy mondta váj, és mosolygott hozzá, élénken tiltakoztam, mindenképpen szerettem volna kijutni párizsba, a táskámban ott lapult a rongyosra forgatott francia szótár, amiről az orvos is tudhatott, mert folyton arról kérdezett, hogy mért pont párizs, mert szerinte cigánynépség, ő ha menne, amerikát választaná, de persze, az én dolgom, egy hét múlva átszállítottak a lágerbe, amit még a németek hozhattak létre, hegyek mindenhol, és itt kaptam először főtt ételt, mócsingokkal főzött káposztát, amitől napokig ment a hasam, diétára fogtak, ami annyiból állt, hogy kenyér egész nap és tea, volt nálam egy darab szalonna még otthonról, a láger zárt világában pontos értéke volt mindennek, kenyeret szinte korlátlanul kaptunk, de hozzávalót alig, tea, cikóriakávé, délben valami zöldségfélékkel, többnyire káposztával beszecskázott leves, és semmi más, néha bezúdult az óriási hodályba több tucat egyenruhás, válogatás nélkül végiggumibotozva, aki eléjük került, kiemeltek egy vagy két embert, akik közül, amíg ott voltam senki nem jött vissza, egyébként nem sokat törődtek velünk, a börtönviseltek gyorsan megszervezték a maguk megfellebbezhetetlen uralmát, kiüríttették velem is a táskát, még ide is a bátyám táskája jött velem, volt benne egy pár cipő, adtak érte húsz forintot, mert közös a mi sorsunk, gyerek, nem rablók vagyunk, csak szabadságharcosok, neked minek két pár, amikor van akinek egy sincs, de a szalonnám békén hagyták, bár az egyik fazon nagyon szagolgatta, a társa azonban rászólt, hagyd meg neki, mert mindjárt elbőgi magát, megpaskolta a fejem, ha segítség kell öcsi, tudod, hol találsz, de nem kellett, inkább nekimentem volna a géppisztolyos őröknek a tornyokban, minthogy felkeressem, behúzódtam az egyik sarokba, időnként megkenegettem a kenyerem a szalonnával, és amikor elfogyott úgy négy hét múlva, jelentkeztem a hazatelepítési lágerbe, esélyem semmi, hogy tovább jussak a bátyámhoz, már csak az idegenlégióba, a belga szénbányákba, meg a kanadai fakitermelésekhez voltak toborzók, a belga szénbányászoknál próbálkoztam, de még az orvosi vizsgálatokig sem jutottam el, mutasd nekik a tenyered, szólt rám a tolmács, azok ott az asztalnál összenevettek, a tolmács anélkül, hogy mondtak volna neki bármit is, csak annyit mondott, sajnálják, de nem, a szalonna bőrét még eszékre is magammal vittem, egy tornatermet telezsúfoltak háromemeletes tábori ággyal, nekem természetesen a legfelső ágy jutott, aminek egyetlen előnye, hogy ott senki nem zavart, itt rendes ebédlőben, rendes étkezést kaptunk, de természetesen a második héten, nagy semmittevésünkben elkezdtük verni a balhét, hogy túl sokszor adnak káposztát, és az egyik reggelen megszervezte a hangadónk, hogy éhségsztrájkoljunk, egyrészt, mert szerinte szar a kaja, másrészt, mert nagyon elhúzódik a kiadatásunk, nem mentünk el reggelizni, rá egy órára berobbant tucatnyi rendőr, üvöltözve átzavartak bennünket az étkezőbe, ahol volt egy előadások rendezésére alkalmas pódium, azon köpcös, civilruhás emberke billegtette magát lábujjhegyen, a kabátját úgy szétnyitva, hogy látszódjon a pocakja alatt az övébe dugott pisztoly, na, idefigyeljetek kurva anyátok magyar isten, titó elvtárs mondta nekem félóra, ti itt nektek nincs védelem, se vöröskereszt nincs, odaát nálatok meg szarik fejetek, leülni, zabálni, kuss legyen, vagy tűntök el, hogy még nyom sincs bennetek, leültünk, ettünk, kussoltunk még vagy három hétig, a szalonnabőrt időnként elővettem, szagolgattam, meg-megkenegettem vele egy egy karéj kenyeret, az apu füstölte szalonna ízét még a mostani, lehetetlenül elkorcsosodott emésztésem ellenére is keresem, ha találok ilyet nagy ritkán, és egyre ritkábban, ellenállhatatlan vágy fog el, hogy vegyek, persze, pár hét, hónap múlva kikerül a madaraknak, mert az első lakoma nyögdécselései után a feleségem nem enged többet hozzányúlni, ebbe-abba belefőzhetek valamennyit, de mióta menzáról hozzuk az ebédünket, és csak hét végén főzünk valamit a hazalátogató gyerekeknek, már ez is egyre ritkább, a káposztaféle, ami szívesen elviselné a füstöltszalonna ízét, tiltva van, néha egy-egy szelet kenyeret megdörzsölök vele, és befalom, és pontosan ugyanúgy ellágyulok az érzéstől, mint a lágerben, a szalonnázások után másra se tudtam gondolni, csak minél előbb hazajussak, nem volt már kedvem francia szavakat biflázni, valami leküzdhetetlen erő kényszerített, mint egy kiskölyköt, hogy haza, minél előbb láthassam anyámat, és megnyugtassam, mert valahányszor magam elé képzeltem őket, mindig sírt, apu tanácstalanul álldogál mellette, és nyugtatgatja, ne ríjjámán annyit, ott van az már a báttyánál, jó helyen van ő is, jó kezekbe került, közben meg rettenetesen szégyelltem magam, hogy megfutamodok, néha legszívesebben kiloptam volna magam a táborból, és neki toronyiránt párizsnak, mert valahogy itt már nem őriztek olyan szigorúan bennünket, akinek pénze volt, ki is kéredzkedhetett, ezt-azt vásárolni, ott láttam először narancsot, az ágyszomszédom nagy csámcsogásokkal ette, és az átszivárgó illat alapján elképzeltem az ízét, amit azóta sem találtam meg, annyira nagy volt a csalódásom az első kóstolás után, hogy már évek óta meg sem próbálom keresni


9. [tulajdonos]: 92017-08-18 15:13
kisebbik fiam ma jött haza a nyaralásból, a fiát vitte valahová Eger környékén, mondja, szép, kulturáltan gazdag vidék, ahol a helyiek próbálják kihasználni a természetadta lehetőségeiket, turisták, pár napos, hetes vendégkör, honiak, külföldiek vegyesen, viszonylag igényesen szervezett programok elsősorban gyerekes szülők, nagyszülők számára, szóval olyan a vendéglátás is, mint a kialakított környezet, bármikor szívesen visszamegy az ember ilyen helyre, ahol a szíveslátás természetesnek tűnik, távol tartva maguktól a zsebkiűritéses technikáknak még a látszatát is (vagy talán pontosan ráérezve arra, hogy az ember szívesen balek, ha nem nézik látványosan annak, és persze, ha van miből költekezni), na, ennyi, de a lényeg számomra, ami ezután, és amit a fiam magában tarthatott volna, bár tapintatosan bevásárlás közben csak nekem mesélte, hogy elmentek a falumba is, meglátogatták anyám sírját, amit a temetése után én soha, bebarangolták a temetőt, ahol látványosan többségben voltak a nevünket viselők, két évszázadra visszamenőleg, mintegy demonstrálva, hogy innen rajzottunk ki, az ős bölcső földjét tapossák éppen, amit spec most a temető jelez, elmentek a házunkig is, a kerítés ugyanaz, csak a kapu bedöntve, az elvadult cserjés-fás kertben lehetett sejteni a ház alapjait, csak a budi volt meg, még a deszkaajtaja is, alig kopott meszeléssel, mintha valaki rendszeresen használná, de a kert művelésének semmi nyoma, és a szomszédságban is lebontott, félig lebontott vagy szemmel láthatóan lakatlan házak, az egész falu így néz ki, még a templom környéke is, ahol azért évszázados, métervastag vályogból épített nagygazda házak álltak valamikor, ott is az elhagyottság, menthetetlen elöregedés mindenhol, úgy éreztem mesélése közben, mintha együtt öregedtem volna a falummal, és együtt szégyenkezünk ezért, a cserbenhagyás érzése ez, mindig ott fájt bennem, csak valahogy nem volt bátorságom számonkérni magamon, azt sem, amikor anyám az utolsó két évében, egy kisebb beavatkozás altatásából kikerülve, alig érthető artikulációval próbált segítséget kérni tőlem, befejezni az életét, valahányszor meglátogattam, csak ültünk egymás mellett, remegő kezével simogatta a kezem, megmulyultam, megmulyultam, gurgulázta akadozva folyton, segíts meghalnom, minden erőm összeszedve mondtam az otthoni dolgainkat, de látszott rajta, hogy ha a szavak el is jutnak hozzá, az értelmükkel már nem tud mit kezdeni, szégyelltem magam a gyávaságomért, a tehetetlenségemért, ahogy szégyelltem mindig azt a visszércsomót is, a tornaóráról felmenttettem magam, csak hogy ne kelljen levetkőznöm, könnyű volt a felmentés, mert valamikor még nagyanyámnál olyan betegségen estem át, amiből szívritmuszavar maradt vissza, igazából soha nem zavart semmiben, de ha gondolatban erősen koncentrálok kellemetlen helyzetekre, akkor felerősödik, ettől az orvosok elbizonytalanodtak, kivéve a katonaorvost, aki, miután felhívtam erre a figyelmét, legyintett, hogy ettől arra, amire alkalmas vagy, bőven jó leszel, hogy ezt lényegében gonoszkodásnak szánta, nem voltak kétségeim, krumplipucolás, kondérsikálás fegyvernemekben kimagasló teljesítményt nyújtottam a későbbiekben, egyszer éleslövészetben is majdnem, a második lövésem kirojtozta az első találatát, bőven a célalak mellett ugyan, de azért a lövészetet levezénylő százados belelkesedett, adjon neki főtörzs egy kiválóra belőtt puskát, mondta, amivel már csak a homokpadot tudtam megborzolni, biztos, hogy az alsószéleközepébe célzott katona, kérdezte, rábandzsítottam a fekvő tüzelőhelyzetből, erre kiszállt belőle minden érdeklődés irányomban, ez volt az egyetlen eset, amikor egy tiszt egyáltalán foglalkozott velem a három hónap alatt, rendszerint csak az ügyeletessel futottam össze ebédosztásnál, a klasszikus elégmelegelégsóspfffkilehetosztani minőségellenőrzéskor, ennél sokkal több katonaélményem nem is volt, hacsak a tarcali lőpálya ezer méteres géppuskakilövését nem veszem ide, mialatt a mellettem tüzelő géppisztolyos egész tárat elpusztított eredmény nélkül, én gondosan célozva a nem kiválóra belőtt karabélyommal egyetlen lövéssel kivégeztem a bokrokkal álcázott, igaz, akkorra a géppisztoly lőszereinek hála, már lombtalanított géppuskafészek céltábláját, de ez csak magánélmény, érdekelt, hogy valóban tudok-e jól lőni, innentől csak a fiaimat kápráztattam el a nemzeti és a nemigazán nemzeti ünnepek vurstlijaiban, de csak akkor, ha levajaztam a puskatöltőnél, és úgy helyezte be a lövedéket, hogy a hurkapálcának ne legyen esélye, a vadászokat ilyenkor, ezekkel a kis bizsergető érzésekkel, megértettem, de alapvetően meghatározta az ilyen, és ehhez hasonló adekvát instrumentektől való távolságtartásom az a gyerekkori élmény, amikor a nálam két évvel idősebb fiú, aki folyton egy szabadságharcos kispuskával lófrált, és szedte le vele a madarakat, rávett, célozzak be én is egyet, meghúztam a ravaszt, a madárnak csak véres csonk maradt a feje helyén, hányinger, szédülés, ugyanilyen hányingerrel rohantam az udvari klotyóra, amikor anyám egy élő csirkével lepett meg bennünket a házasságom második évében, és se a feleségem, se én nem mertük levágni, végül, merthát mégiscsak én vagyok a férfi, hunyt szemmel, és egyetlen metszéssel, de ebből csak az lett, hogy kiszaladtam telehányni a wc-t, és egy hétig sikálhattuk a szoba-konyhás lakásban szertefröcskölt vért, nem volt bűntudatom, csak iszonyatosan dühös voltam magamra, hogy ennyire beégtem a feleségem előtt, de próbálkozni soha többet nem próbálkoztam ilyesmivel, és ha belegondolok, hogy orvos akartam lenni sokáig, jelentkeztem is, alaposan begyűjtött szakkönyvekből készültem a felvételire egy teljes éven keresztül, felvételi vizsga előtt bekértem magam a bonctani intézetbe, és amikor leemelték a fiatal lány holttestéről a lepedőt, rohantam ki öklendezve, soha többet nem gondolva arra, hogy át tudom építeni magamban ezt a nagyon mély idegenséget a haláltól, vértől, az első halottal közvetlenül a háború elvonulása után találkoztam, a háború alatt semmi képem nem volt a háborúról, arról, hogy egymást gyilkolják benne az emberek, félni sem féltem a kastélypincében, ahol a háborús összecsapások egy napját töltöttük, bedeszkázott szellőző ablakokkal, nem tudtuk nappal van-e vagy már éjjel, robbantak felettünk a gránátok, pár óra alatt vége lett a lövöldözésnek, aztán a rémült, várakozós csend a teljes sötétségben, valakik leszedték a deszkákat, fény szűrődött ránk, lejött két katona, akiknek a sapkáján szinte izzott a vöröscsillag, hasonló, felfokozott izzásban láttam ezt a csillagot annak a magyarul tudó szerb katonának a sapkáján is, aki a jugoszláv határon fogadott, lejöttek, egyikük megállt az ajtóban a lövésre kész dobtáras géppisztolyával, a másik, kezében egy dorongnagy pisztollyal, és egy dinamós zseblámpával, körbejárt, nemci jeszty, kérdezte, és sorra belevilágított mindenki arcába, a végén intett, pasolj, davaj doma, davaj, davaj, és a pisztolycsövel folyton lökdöste az előtte haladó hátát, kint még négy-öt lövésre tartott géppisztoly előtt vonultunk el, és hazaballagtunk a kis batyuinkkal, útközben született meg az első teljesrím bennem, amin anyám könnyesre nevette magát, davaj, davaj, jobb volt tavaly, nem volt davaj, egy hét is eltelt a hazajövetelünk után, a katonák már rég elvonultak, csak az öreg kozák járőrözte az utcákat, akkurátus tempóban az álmosan baktató lova hátán, néha tán aludt is közben, kint játszottunk a ház előtt, verőfényes nap, a vasúti töltés mellett egy nő és egy férfi csomagokkal megrakodva közeledett, talán kétszáz lépésre lehettek, a töltés túloldaláról három feketeruhás férfi lépdelt át a síneken, megálltak a batyus pár előtt, egy csattanás, a férfi elvágódik, a nő sikoltozva rohan a szántáson felénk, anyámék betereltek bennünket, csak délután, az ablakból láttam, oldalnélküli szekéren fekszik a lelőtt férfi, mert akkor már a felnőttek sutyorgásaiból tudtuk, hogy lelőtték, azt, hogy kik, és miért, csak találgatták, mert a nőből egyetlen értelmes szót sem tudtak kiszedni, csak jajgatott, míg a kisbíró érte nem jött, és el nem kísérte a községházára, a férfi feje jobbra-balra csapódott a kátyús úton, alvadt vér a szemeken, és bennem a látványtól valami hihetetlenül erős reménytelenség, napokig nem tudtam enni, csak azt forgattam a kis agyamban, hogy mi is ez az élet, amit ilyen könnyű kioltani, szinte pontosan ez a látvány ismétlődött meg hercegtöttösön, amikor arra vártunk, hogy újra megpróbálkozzunk átkerülni jugoszláviába, köd, méteres hó, nem vettük észre, hogy saját nyomunkban taposva kerülgettük hajnalig az erdőt, a világosodásban reménytelen lett volna észrevétlenül nekivágni a határnak, főleg, hogy azt se tudtuk már, merre keressük, visszamentünk hát a faluba, oda, ahol az előző napot is végigvárakoztuk, az ablak mellett bóbiskoltam, amikor megláttam a lapos kocsit, a holttest feje ütemesen verődött le fel a makadámút zötykölődésében, a szeme nyitva, és mintha engem bámult volna végig, míg el nem tűnt a sarkon, sokan így járnak, mondta mellettem az öreg, aki tegnapelőtt befogadott bennünket, kifáradnak, megfagynak, de az is lehet, hogy lelőtték, nem volt bennem rémület, csak kérdőn néztem rá, egyik társunk egy köteg pénzt vett elő, ha átvezetsz, a tiéd, mondta, az öreg sokáig nézte, látszott, hogy nehezen szánja rá magát, de bólintott, hajnalban indulunk, akkor már nem járőröznek, a saját tegnapi csapásunkon mentünk az erdő sarkáig, már pirkadt, amikor az öreg rámutatott egy bokros domboldalra, az ott a határ, azon túl odaát vagytok, túl fáradt voltam ahhoz, hogy féljek, ha felszólítanak bennünket, szétfutunk, mondta valamelyikünk, te, marha, ebben a hóban akarsz futkározni, hallom a hangom, elindultam a bokros irányába, a nadrág már rég ráfagyott a lábamra, érzéketlenül tapostam a havat, vöröscsillag villant a szemembe egy lehajtott fülű posztósapkán, na gyerünk, haver, mondta a jugo katona magyarul, kihűl a tea, hátranéztem, ketten lépegettek még utánam a hatból, egyikük az, aki pénzt adott az öregnek, és a távolban az erdő foltja sötétlett

8. [tulajdonos]: 82017-08-14 13:32
8

tegnap beszélgettem a lányommal, hogy érdekli-e majd őket, amiket írok itt magamról, hülyeség volt, mert azóta nehézkesen jönnek ki belőlem az emlékek, és egyre-másra úgy érzem, hogy csiszolgatnom kellene rajtuk, pedighát maradnom kellene az eredeti szándékomnál, hogy semmi irodalmi cicoma, írom, ahogy jönnek, ahogy azt az élethelyzetemet is, amikor már eljártam a szomszéd gyerekekkel csavarogni, anyám félt ugyan, hogy rossz emberek kárt tesznek bennem, de azért örült, hogy így befogadtak bennünket a szomszédok, a gyerekeik se csúfoltak már, hogy te rozsdásfejű zabi, bazd meg az anyád, lassan a falu is megszokta, hogy apu ragadványnevét használva, én vagyok az új zőgyigyerek a vízvőgybű, amit proletárnak is hívtak, két sor faluszéli ház, mindenkinek juttatott házhely volt itt, az első nagy háború veteránjai kapták, az ezüsttel kitüntetettek valamennyi földet is hozzá, kihasítva a nagybirtokból a művelésre leginkább alkalmatlan területet, itt szinte minden nagy tavaszi áradáskor házunkig ért a víz, amíg árkokkal meg nem szabályozták, ilyenkor csak mertük a vizet a kútból, úgy feljött, apunak nem volt semmiféle háborús elismerése, pedig megjárta doberdót, isonzót, de ahogy ő mondta, mér ölje az egyik szegény a másikat az urak miatt, inkább csak megúszni akarta, de azért kapott házhelyet, szerzett feleséget, a gyerekek már éppen felnőttek, meghalt a felesége, és kellettünk neki, hogy amíg ő budán a kertekben dolgozgat, legyen valaki a házban, és télen, amikor itthon van, mégse üresség vegye körül, házat épített, amire nagyon büszke volt, mikor megkaptuk a hírt, hogy a nagyobbik bátyám párizsban meghalt, gyakran mondta italos fővel, rátok hagyom én ezt a házat, rátok én, meglássátok, a kert végében volt egy hatalmas gödör, az adta az agyagot a vályoghoz, az akácos erdőből meg kiteltek a gerendák, szarufák, a kerítés oszlopai, a karám, meg ami még kellett egy portához, akácot ültetett a kert végébe még az első házassága idején, két sorban is zárták az öreg akácok, sok mindenre jó az akác, csak tudni kell kiszárítani, mondta, ha meg nincs más, akár két évig is átmelegítik nekünk a telet, disznót neveltek, évente kettőt is a három gyerek miatt, kellett füstölő is az udvarba, még a szomszédok is idejártak, a tölgyfaforgács és valami különleges fűrészpor, amit budán szerzett, három-négy napig is szivárgott a füst, mire jónak ítélte meg a benne lévőket, gyerekkorom legnagyobb élményei közé tartozott, amikor a füstölt disznósajtot szertartásosan megvágtuk, füstölés előtt hatalmas kő alatt pihent napokig, a sajtot csak ő tölthette meg, még nagyon idős korában is ragaszkodott hozzá, amikor a disznókörüli nagyja munkához igénybe vette a másik fia segítségét, mert már emelni sem tudott a dereka miatt, én is felajánlottam, hogy hazajövök, csak írja meg, mikor, de erre csak somolygott a bajsza alatt, és mindig akkor írta már meg, amikor mehettünk kóstolóért, restelkedtem is miatta, a bőröndbe úgy raktam be a szekszárdi borozó legfinomabb borait, mintha borvigéc lennék, hogy legalább valami kis viszontörömmel megkínáljam, a kolbászt is ő töltötte, darálót nem használt, csak fűrészpor lesz abból pár hónap múlva, mondta, nyárra meg kő, még a kutyát is agyonüthetnéd vele, azzal a szecskázóval aprította fel a töltenivalókat, amivel a pácolt dohányát is szokta, a disznósajt miatt tapasztaltam meg először, hogy tudok gyűlölni, átjöttek a szomszédok névnapot köszönteni apunak, hoztak bort, ezt-azt kínálgatott mellé nekik anyám, de ők kitalálták, hogy mostanra szokott beérni a sajt, és hogy őnekik egyszer mennyire ízlett az a kóstoló, addig célozgattak rá, míg apám lehozatta velem a padlásról a sajtot, felvágta, iszogattak, eszegettek, és a sajt elfogyott anélkül, hogy egy falatot is ehettem volna belőle, ez volt talán addigi életem legnagyobb csalódása, és amikor belegondoltam, hogy egy teljes éven keresztül még remény sincs arra, hogy ilyen sajtot egyek, rettenetesen elkezdtem gyűlölni a simabeszédű, dícsérgetős szomszédot, akinek zabálás közben be nem állt a szája, mondogatta, úgy omlik ez szét az ember szájában pista bátyám, de úgy, hiába, ilyet csak maga tud, nem ismerek én senkit, aki ennél jobbat, mit jobbat, ezt megközelíteni se tudja, mondta, mondta, én meg egyre reménytelenebbül kívántam neki, hogy fulladna már meg a következő falattól, nyeltem a könnyeimet, anyám észrevette, de elképzelni sem tudta, hogy mi lehet az én nagy szomorúságom oka, nem voltam nagy húsevő, a disznóinkkal meg általában szoros barátság kötött össze, ki se mentem a vágás napján, míg fel nem dolgozták, úgy tizenkét éves lehettem, amikor apu kiparancsolt hajnalban, most neked is segítened kell, meg kell tanulnod ezt is, nem állandóan csak a könyveket bújnod, lefogtuk a disznót, a sivalkodást valahogy nem érzékeltem, csak azt, hogy remeg, vonaglik a megszúrt állat, dél felé tértem magamhoz, bepárnázva az ágyamba, ezután apu soha semmit nem akart rám erőltetni, tettem, amit tudtam, pedig mi mindent eltanulhattam volna tőle, ha kicsit is igazodok hozzá, tanultam így is, de nem a tudásvágy hajtott, inkább a megfelelési görcs vitt rá, hogy tizennégy éves koromtól minden szünidőben felkértem magam a budai hegyekbe, hátha segítségére lehetek valamiben, ő gondozta Németh László kertjét is, aki egyszer odavitte apuhoz a vendégeit, éppen félmeztelenül kerítésfélét javítottunk, és mutatta, megtapogatva apu izmait, nézzétek ezt az ősi erőt, akár az acél, egy pillanatra rám fordította a tekintetét, de nyomban el is kapta, onnantól kezdve egy sort se olvastam tőle többet, pedig gondolataimban régen ő volt a legnagyobb, és még ma sem tudom, miért nem, lehet a futó, közömbösen rólam lecsúszó pillantás miatt, de az is lehet, az a tapogató gesztus, ahogy egy állatot vizsgálnak, az taszított el tőle, apámnak sem tetszett, mikor ballagtunk a hegy túlsó oldalára, a báróné telkén lévő kalyibához, ahol mindig elszállásolta magát apu, egyszer csak az orra alatt dörmögte, minden átmenet nélkül, az istenlova faszát fogdossa a doktor úr, és nem is vitt oda magával többet, abban a pár hétben a báróné telkét kellett kitarackoznom az ördögorommal szemben lévő köves telken, felesleges munka volt, nem is vettem túl komolyan, csak a felszínen látszódott, hogy csináltam valamit, átjártam a szomszédba, ahol előző évben vályogtéglából egy toldást tettünk a nyaralóhoz, a tulajdonos osztálytársa volt Illyésnek, szeretett erről beszélni, és szívesen adott olvasni könyvet, ha besegítettem neki a kerti gazolásban, a lányom tízéves lehetett, amikor elvittem őket a sziklához, akkor bontották szét a házat, és a vályogtéglák odahányva a kapuhoz, kértem egy törmelékdarabot, meséltem róla a lányomnak, aztán letettem az edvi-illés út sarkán, ahol annak idején az agyagot találtuk, ázzon, száradjon vissza porrá, a vályogvetés emléke végig velem volt, és maradt máig, amikor talicskában küszködtem felfelé a hozzávalót, túl a csárdán, kibukott egy göcsörtös kis csomó a vádlimból, mára terjedelmes, sok gondozást igénylő tartozékom lett, az évekkel ezelőtti vastagbéldaganatom kimetsző sebész felajánlotta, hogy rendbe teszi, ha rábízom, de a kardiológus egy alapos vizsgálat után nyomatékosan felhívta a figyelmem azokra a kockázatokra, amiket az én koromban már nem érdemes bevállalni

7. [tulajdonos]: 72017-08-09 15:04
7
ma hívott bennünket a nagyfiam, érdeklődött, hogy telik a nyarunk, kicsit átmelegedtem a gesztustól a tegnap óta hirtelen ránkszakadt hűvösségben, mondja, hogy most náluk nagyon jó, mert eljutottak odáig, hogy klímát tudtak beszereltetni, és a műhelykuckójában, ahol többnyire órákat javít, ki tudja használni a nyári szabadságát, balkezesnek született, meg sem próbáltuk átnevelni, volt lelkifurdalásom bőven, még ma sem érzem tisztázottnak az akkori vele kapcsolatos döntéseimet, bár ő időnként nyugtatgat, amikor szóbakerülnek a gyerekévei, bennük a szülői szereppel, neki is van három, tőlünk elszakadva élnek, így felmérni a felnevelésük sikerességét csak abban tudom, hogy melyikük hogyan boldogul a kapottakból, apjuk kézügyességét látszólag nem nagyon örökölhették, fejjel próbálják maguk köré rendezni az életet, látszólag inkább több, mint kevesebb sikerrel, apjuk fordítva gondolta a maga idejében, erős fizikumát anyai nagyapjától örökölte, tett és még mindig tesz arról, hogy ez látszólag is megmaradjon, a kézügyességét, a technikai dolgok iránti érdeklődését szintén, amiben még a tőlem örökölt balkezessége sem zavarta, minden játékát, főleg, ha szerkezetek voltak benne, pillanatok alatt szétszedte, leküzdhetetlen vággyal, hogy lássa is, mi hogyan mozog, hagytuk, csak egyszer durrantam rá, de akkor nagyon, amikor a frissen vásárolt NDK hangfalunkat, a csomagból bontás után azonnal szétszerelte, elégedetlen volt a hangminőséggel, és valamelyik haverjánál látta, hogy belül hogyan lehet az ilyet beállítani, a garancia persze azonnal odalett, a fiam becsületére mondva, a hármas hangegység még ma is a régi minőségében szólalna meg, ha nem kegyeleti díszként állna a bakelit lemezekkel, kazettákkal zsúfolt szekrényfalban, nekem egy nyomorult zár szétszedése is megoldhatatlan probléma, életem legnagyobb égése, amikor az iskolás unokáimmal elballagtam a technika házába, és a belépőjegyet egy ördöglakattal ráerősítették az ingemre, másfélórán keresztül bajmolódtam vele, sikertelenül, mígnem kifelé egy megvető mozdulattal leszedte rólam a biztonsági őr, pedig ismerős volt a szerkezet, bátyám is küldött valami hasonlót, amivel minden osztálytársam szépen boldogult, csak számomra vált megoldhatatlanná, akár jóval később a rubikkocka, bátyámnak fogalma sem lehetett, mekkorára nőhettem, írni nem írtuk meg neki, nehogy külön költségbe verje magát miattam, csak jeleztük felé, hogy nagyon örültem a küldeményeinek, mi nem tudtuk semmivel viszonozni, bár néha sóhajtozott a leveleiben anyám pogácsái után, amit rendszeresen sütött, és küldött neki a katonaévei alatt, én csak kóstolót kaphattam belőlük, na meg, amikor három hónapra katona lettem, én is kaptam egy csomagot, tele már avasodó tepertős pogácsával, kóstolás nélkül, titokban dobtam ki, a szakasztársaim azt hitték, olyan finomságok lehettek benne, amiket ők szoktak kapni, mindenfajta kolbászok, sonkák, rétesek, és ahelyett, hogy büszkén körbekínálgattam volna, ahogy szokás, bunkó mód sunyin felfaltam, ezután már senki nem hívott meg a csomagbontáshoz, és ahányszor erre gondolok, elönt a szégyen, hogy nem mertem felvállalni előttük a szegénységünket, nem tudom ezzel hogy vannak a gyerekeim, anyjuk mindig sütött, főzött, ha be kellett is osztani a pénzünket, az ennivalón nem spóroltunk, néha vendéglőbe is elkeveredtünk, mint most is, de persze mostanában ritkábban, a születésnapok tájékára összespóroljuk, amivel már egy tisztességes ebéd fedezhető, pár évvel ezelőtt még otthon oldottuk meg ezeket az összejöveteleket, sőt, elképzelni nem tudtuk, hogy ezt másképpen is lehet, de ahogy fogyott az erőnk, főleg a mentális, nehezen viseltük a vásárlással, előkészítéssel, és magával az elkészítéssel járó feszültségeket, de talán inkább az viselt meg bennünket, ha nem ízlett nekik, és dobhattuk ki, azt nehezen ismertük be még magunk előtt is, hogy már fizikailag nem bírjuk, az erőltetésnek az lett a vége, hogy a képződött, rosszul kezelt feszültségek agyoncsapták a családi összejövetelek hangulatát, így rátértünk erre a kicsit költségesebb, de mindenképpen sikeresebb megoldásra, mindenki a saját ízlésére van bízva, és ha valaki csak csipeget, félretolja, nem rágjuk magunkat miatta hetekig, mit kellett volna tennünk ahhoz, hogy semmi ne maradjon a tányéron, szembeszegültem még néha magammal, hogy én ugyan nem adom fel, de utána nem győztem kapkodni a szívgyógyszeremet a felturbózott pulzusom miatt, mindig is volt bennem valami ösztönös dac, jobb szót nem találok rá, mert azért büszkeségnek, akármennyire is tágítom a szó jelentését, nem merem nevezni, akkor találkoztam ezzel az érzéssel először, amikor a nagygazda szomszédunkhoz német katonákat szállásoltak, nagy ház volt, nagy szobákkal, és az egyiket emeletes tábori ágyakkal rendezték be maguknak, mi gyerekek néha beálltunk az ajtóba, és hallgattuk, ahogy énekelnek, egyszer maréknyi cukorkát dobtak közénk, nem ugrottam a többivel, nem azért, mert féltem, hogy a nagy dulakodásban letipornak, álltam, és néztem a röhögő katonákat, és nem értettem, miért mulatságos nekik, hogy a gyerekek egymást püfölik a földön, nem mentem oda többet, nem akartam tudomást venni róluk, édesanyámmal egy másik szobában a nagy búboskemence mellett nézegettük a gazda könyveit, nagy képeskönyvek voltak, és mind a 48-as szabadságharcról szólt, a gazda felesége kedvelte anyámat, amikor volt munka a földön, bennünket hívott, nem voltak nagyon tehetősek ők sem, de volt két lovuk, tehenük, disznók, tudta, hogy kevés a tüzelőnk, és félünk is magunkban, ahogy a front hangjai közeledtek, áthívott bennünket esténként, és néha még éjszakára is ottmaradhattunk valami szalmazsákfélén, áthozva a takaróinkat, amikor már elment a front, és részeg orosz katonák portyáztak az éjszakában, akkor is hívott bennünket, nála, mert nagy háza volt, beszállásoltak három orosz katonát, ami biztonságot adott, bár egyikük édesanyámat ki akarta parancsolni mellőlem egyik éjszaka, de annyira sírtam, üvöltöttem, hogy a fejemhez koccantva a géppisztoly tusát, sűrű japajimaty-okkal otthagyott egymásnak bennünket, anyámnak még odavetve, durák, három-négy nap múlva elvonult a front, csak egy idős kozák maradt faluparancsnoknak, akinek bepárásodott a tekintete, mikor ránk, gyerekekre nézett, és mutatta anyámnak mind az öt ujját feltartva, uminjá gyevcsonka, hónapokig maradt, időnként meglovagoltatott bennünket a hatalmas szürke lován, és néha rettenetesen koszos kendőből feketés-barna édeset csomagolt ki, mindannyiunknak a szájába csippentett belőle, tízévi orosz tanulás után sem tudtam több orosz szót használni, mint amennyit abban az egy hónapban megtanultam tőle, anyám néha megkínálta kenyérrel, melléje téve az olajos bögrét a kenőtollal, amit többnyire a bögre mellé tett, a kenyeret apró falatokra tördelve ette sokáig, és élvezettel kortyolt mellé a bögréből


6. [tulajdonos]: 62017-08-07 15:10
6

feleségem lefeküdt, azt mondja, most nincs kedve kártyázni, általában makaót játszunk, pontosabban a makaó nevű kártyajáték egy saját használatunkra csiszolt változatát, amiben csak ő nyerhet, ha valami csoda folytán én mennék ki elsőnek, akkor addig húzhat a talonból, amíg egy hetessel vissza nem tud hívni, néha félórás játszmát is lebonyolít így, és élvezi, ahogy dühöngök, mert a játékidő múlásával négyzetesen romlik a koncentrálóképességem, és ezt nehezen tudom beismerni, néha csalok, hogy én is fűszerezzem valamivel az összecsapásainkat, bő ujjú pulóveremben két-három tartalék hetes is van, de nem könnyű használni őket úgy, hogy ne vegye észre, és ne akarja rám borítani az asztalt, gyerekkoromtól megszoktam a bő ruhákat, állítólag hároméves koromig csak pendelyt adtak rám, és utána is az innen-onnan kapottakat, kisiskolás koromtól a kétméteres bátyám ruháiból azokat, amiket anyám át tudott alakítani hordhatóvá, majdbelenőszebbeiskisfiam, igazította rám az utolsó simításnál, szájában még ott a tű és a belefűzött cérna, nem nagyon törődtem vele, hogyan áll rajtam a hósöprő kabát, az újságpapírral kitömött orrú cipő, talán gimnazista koromban volt először, hogy szégyelltem ezeket az úgy-ahogy rám alakított holmikat, az ejtőernyőselyemből eszkábált inget, amit a mindig úri eleganciával öltözködő földrajztanárom egyszer úgy szólt le, hogy, csak ez az egy bolhaszaros inged van, fiam, gyűlöltetve meg magát vele örökre, pedig talán ő volt a tanárok között az egyetlen, aki el-elolvasta a faliújságra kitett verseimet, és fűzött hozzájuk egy-egy elismerésnek szánt mondatot, például, lehet nálad a marsallbot, ha felismered, és nem dobod ki idő előtt, amiket gúnyolódásnak éreztem, és egyébként se tudta elhitetni velem akkoriban, hogy egy földrajztanár érthet az olyan magasabb eszmeiséghez, amikről úgy éreztem tizenhat évesen, hogy képviselni tudok, a magyar tanárom elismerését, törődését szerettem volna velük megszerezni, aki minden igyekezetem ellenére csak átnézett fölöttem, és amikor a könyvtárban téblábolva elfogódott hangon megkérdeztem tőle, hogy mondana-e a verseimről véleményt, tűnődve rám nézett, és bólintott, másnap bevittem neki az összes, a rettenetesen kusza írásommal mindenfajta papírokra nyolc éves koromtól írt versem, két napig torokban dobogó szívvel vártam, hogy mond valamit, de csak a szokásos fölöttem átnézés, aztán a tenyerén egyensúlyozva megjelentek a gyűrött szélű papírfecnijeim, és nyújtotta felém, kibotorkáltam, lehet, hogy nem szándékosan, de megbillent a papírhalom, szóródtak szét mindenfelé, amikor írtam rájuk, nem számítottak, hogy milyenek, de most, ahogy szedegettem őket egyenként az osztály harsogó röhögése közben, éreztem bennük a szánalmas igénytelenségem, végtelen ideig tartott, de mind összegyűjtöttem az olajjal kent padlóról, hazafelé bedobtam őket a vasútállomás nyitott klozetjébe, bottal még bele is tunkoltam, véget vetve nyolc évem minden igyekezetének, hogy értéket találjak magamban, és talán ez volt az a pillanat, amiben felismertem azt is, hogy mennyire szánalmas lehet az öltözékem az orvos, ügyvéd családból jött gyerekek között, mert az osztályban csak ketten voltunk „egyéb” származásúak, beleegyeztem, hogy anyám az erre összekuporgatott kis pénzéből felöltöztessen, befejezhetetlenül hosszúnak tűnő válogatás a városi nagy ruhaboltban, már hagytam volna ezt az újdonsült igényem elveszni, de végre előkerült egy öltöny, ami mindkettőnknek tetszett, ki is tartott érettségiig, mert hordani már nemigen volt kedvem, csak jól esett a tudat, hogy van, és bármikor felvehetném, ha akarnám, nem is illett volna a hatalmas, kemény, elnyűhetetlen marhabőr táskámhoz, a padláson találtam az egyik könyvekkel telt láda alján, apu nadrágszíjakkal igazította a hátamhoz, aztán vigyázz ám rá, a bátyádé volt ez, mondta kicsit lemondó hangsúllyal, ezzel jártam végig az általános iskolát, és még itt a gimnáziumban sem hagytam el, de persze akkor már a kezemben lóbálva, apu adjusztált rá bőröndfület, még a nagyobbik fiam is használta egy ideig, amikor divattá vált kamaszkorában a nagyapai retró, mikádóstól, bő szárú csizmástól, amit még apu talpalgatott, varrogatott össze egy orosz katonacsizmából, nem tudni hol szerezte, de elnyűhetetlen volt, bár számomra hordhatatlannak bizonyult a seregben, mert akkor még az orosz hadsereg levedlett szerelését kaptuk, a véznaságom miatt bármennyi kapcát is tekertem a lábamra, folyton kiléptem belőle, főleg, ha szántásban futtatott meg bennünket a főtörzs, kishercegi mesefiguraként közlekedtem az uszályként utánam surranó köpenyben, levágni az alját nem volt szabad, a szakaszból pedig senki nem cserélt velem, divatot teremtettem magamnak itt is, mint a bátyám gönceivel, aki a legutolsó párizsi divat szerint öltözködhetett, talán a tűorrúra kihegyezett cipő is az én lábamon jelent meg nálunk először, akkor, amikor itt még bőven a vastag nyersgumitalp járta, de egy idő után, bárhogy is tömködtem az orrát, felkunkorodott, és apunak kellett igazgatni, hogy mégse úgy nézzek ki, mint kismukk, levágta az orrát, aláhajtotta talpnak a maradékot, így évekkel megelőztem a szögletesorrúra módosított divathullámot is, próbált az ilyen házi mesterkedésekre engem is megtanítani, de ügyetlennek bizonyultam, sehogy se állt kezemre a cipészkedő szerszám, tizenkét éves lehettem, amikor anyám beajánlott a helyi foltozóvargánál próbainasnak, egy nyári hónapot töltöttem nála, végigszenvedte velem a nemtalálommelyikajobbbalkezem próbálkozásaimat, és úgy adott vissza, hogy ebből a gyerekből bármi lehet még, de cipész az biztosan nem, így erről a karrieremről sem álmodozhatott többet szegénykém, pedig nagyon szeretett volna nekem egy kényelmes ülőmunkát, biztos jövedelemmel

5. [tulajdonos]: 52017-08-05 21:13
5

negyven fok kint, a szobában harmincnégy, és nekem a porszívócsövet kellene valahogy visszajuttatnom a helyére, egyszerű mozdulatnak tűnik, de még félóra múlva is csak a csuromizzadságos kínlódás, abbahagyom, nézek magam elé meredt, gondolattalan állapotban, és egyszercsak megmozdul a balkezem, és egyetlen laza mozdulattal helyére illeszti a gégecsövet, az a kezem, amelyikre mindig rászólt anyám, mikor használni akartam, a szépkezeddel, kis fiam, ne ezzel a sutával, nem értettem, hogy miért, de szót fogadtam neki, és ez a sete-suta balkezem, néha, mint most is, szinte észrevétlenül kisegít, ha a műszaki érzékem gondolattalan állapotaimban cserbenhagy, elfelejtett megoldások, ízek jönnek elő a gyerekkoromból, mint ez a padtársamtól kapott konyakmeggyé, bár később, amikor már rendszeresen jöttek bátyámtól csomagok, anyám megengedte, hogy én kutassam át először a zsebeket, a csomag mindig fel volt bontva, átforgatva, de valahogy ezek a dugott apróságok megmaradtak, vagy csak egy részük, de nem volt csomag, amiben ne találtam volna legalább egy kettétört csokoládédarabot gondosan visszahajtogatva abba a valószerűtlenül vékony csillogásba, amit eltettünk a pirított cukorból készült szaloncukornak, hogy jusson a karácsonyt jelző kis csupasz faágnak is, mert akkor már volt cukrunk, legidősebb nagybátyám szinte csak cukorrépát termelt a juttatott földjén, tehenek vontatta szekéren szállította fel a vasútállomás melletti átvevőbódéhoz, volt az urasági birtok idejében keskeny vágányú kisvasút, ökrök húzták a hosszú, púpozottan megrakott vagonokat még a háború utolsó évében is, néha a visszaútjukon beléjük kucorodva vonatoztunk anyámmal, ha kora reggel ment napszámba, komótos utazás volt, gyalog hamarabb odaértünk volna, de én kérleltem, és engedett, jóleső kábultságban figyeltem az ökrök szürkén hullámzó hátát a billegő, hatalmas szarvak kuszasága alatt, a háború után aztán eltűntek a sínek, és mindenki úgy hozta fel a termést, ahogy tudta, a cukorgyár részben cukorral, melasszal fizetett, ezt az utóbbit a disznók kapták, akkorra apu is hazakerült, és néha anyakocánk is volt, sok-sok kismalaccal, amiket eladtunk, néhányukat megsirattam, mikor vitték, mert többnyire kint turkáltak a hátsó udvarban a gyümölcsfák alatt, és nagyokat lehetett játszani velük, de amikor rászokott egyikük a csirkékre, anyám nem engedte ki őket többet a karámból, hiába könyörögtem, hogy kell nekik a szabadság, volt olyan év, hogy elhullottak mind, apám vitte őket a dögkútba, aminek a közelébe sem mertem menni, vártam rá a mezsgye szélén összeszorított szájjal, az utolsó pillanatig reménykedve, hogy vidáman szaladnak vissza, apu hazafelé szidta az állatorvost, hogy csak a pénzt viszi, de nem tud tenni semmit, próbálta elterelni a figyelmem a maga felnőttes sutaságával, de kibukott belőlem a sírás, hogy inkább temettük volna el őket tisztességgel a fák alatt, ahol annyira szerettünk játszani, apu hosszasan magyarázott erre valamit, amiből nem értettem, csak azt, hogy tilos temetőnek használni a kertet, pedig úgy képzeltem el, hogy ha meghalok, a nagydiófa alá temetnek, és sok-sok dió leszek magam is, és ezt a sorsot szerettem volna szánni a kismalacoknak, ha így elmagyaráztam magamból valamit apunak, mindig elgondolkodva vizsgálgatta az arcom, keskeny, csak a szembogarát sejtető kék szemébe sokszor szerettem volna belelátni, hogy tudjam, mit gondol felőlem, mert szavakban soha nem mondott rólam semmit, csak kapaszkodtam ezekbe a néha rámfigyelő tekintetekbe, találgatva, hogy milyen is lehetek a gondolataiban, a disznóvágást mindig be kellett jelenteni, azt nem tudtam, miért, de apu mondta, hogy muszáj, mert van itt egy-két irigy, akik lesik, hogy mikor jelentsenek fel bennünket, én is tudtam egyről, még nagy koromban is irtózattal mentem el a házuk előtt, és nem volt az a pénz, aminek az ígéretére benéztem volna a portájukra, ők jelentették fel apámat is, amikor a háború végefelé az egyik katonatársával hazaugrott, kint falatoztak a kút mellett, amikor megjelent két csendőr, iszonyatosan hosszú puskáját egyikük kézben tartotta, míg a másik forgatta a papírokat, aztán kérdezte tőlem, hogy merre laknak vargáék, eredj, mondta apám, eredj és mutasd meg a csendbiztos úrnak, két házzal arrébb tartottunk az út közepén haladva, amikor nagy csattanást hallottunk a házunk felől, a csendőr kézbevett puskával, meggörnyedve iramodott vissza a kerítések mellett, én dobogó szívvel a nyomában, hallottam a szomszéd asszonyok beszélgetéseiben már többször, hogy jajistenem, csak most haza ne szökjön az uram, mer a csendőrök rögtön agyonlövik, most ilyen világ van, még a padlásbúzát is átszurkálták gálpityu után, láttam már csendőröket előtte is, először, amikor az egyik rokon lelépett a sebesvonatról, és a kerekek alá került, míg el nem vitték csendőr őrizte, mi gyerekek iszonyattal teli kíváncsisággal próbáltunk belesni a ponyva alá, ahova összehordták szegény miska bátyám darabjait, mésszel locsolták be mindenhol a vért, és mi napokig kerülgettünk arra, hogy láthassuk, elképzeltem, ahogy a lassítás nélkül áthaladó vonatról beperdül, és pillanatok alatt darabokra hullik a teste, másodszor, amikor a vagonokat őrizték, a szögesdróttal kerített ablakoknál arcok, meg kezek, az egyik vagonajtó nyitva, mellette csendőr, vállra akasztott puskával, és egy másik, aki embereket kísért az út melletti árokparthoz, megállt a dolgukat végzők előtt, anyám jött értem, mikor a többi gyerekkel ott nézelődtem, hogy gyerünk haza, ne bámuld te a szerencsétlenséget, és valaki a nevén szólította az ablakból, anyám megpróbált közelebb menni, de a vagonnál álló csendőr nagyon szigorúan rászólt, megcsapkodta a puskáját, és kiabált az ablaknak, anyám sírt hazáig, hogy édesistenem, ezt kellett megérnem, kérdezni akartam, de ha sírt, nekem is könnyek szaladtak le mindig a torkomba, és csak rugdostam a port mellette, mint a kisebbik fiam apu temetésén, már majdnem rászóltam, amikor eszembe jutott ez a rettenetes, fuldokló segíteniakarás anyámon, hogy ne lássam sírni, de itt a visszamaradt csendőr csak apu puskájából lőtte ki a golyót, csóválta a fejét, hogy mért volt ez csőre töltve ember, kiszedte a tárat is, visszaadta a puskát apunak, intett neki, hozzad, kísérték őket a községháza udvarára, én sírtam, anyám nyugtatgatott, hogy volt apuéknál hivatalos szabadságlevél, de most mindenkire szükség van a fronton, délután vittünk nekik ennivalót, sokan voltak ott a faluból, legtöbbje katonaruhában, de volt, aki civilben, szíjjal kötözött embert is láttam, egy fa ágához volt kötözve úgy, hogy csak lábujjal állt a földön, apuék szabadon mozoghattak, a csendőrök beengedtek bennünket az udvarra, hogy elköszönjünk, mert rá félórára, már mentek is velük a legközelebbi kaszárnyába, a kötözött embernek a lábára láncot kötöttek, anyám mondta, szökött katona, és gondoltam, most agyonlövik, ettől aztán elsírtam magam, de anyám nyugtatgatott, hogy ezt csak mondják, viszik őt is háborúzni, mert harcolni kell az oroszokkal, aztán ez az ember hamarabb hazajött, mint apu, azt soha nem mesélte el senkinek, még apunak sem, hogy ez hogy sikerült neki, lecsukták, oszt elmaradt az ítélet, mondta, ha nagyon nyaggatták, a többieket meg meneteltették abba az irányba, ahonnan éjszakánként hallani lehetett az ágyúzást, azt az embert, aki apámékat bejelentette, én is láttam mutogatni ötvenhat utolsó őszi hónapjában, amikor egy dzsipnyi katona ereszkedett le a dombon, és a katonaságtól hazaugró szomszéd legény anyja a kezembe nyomott egy héthatvanötös frommert, hogy dobjam a kútba, a fia pedig úgy megiramodott a kertek alatt, hogy csak jó harminc év után futottunk megint össze, a katonák jöttek, egy tisztgalléros, mikor látta, hogy lépnék már be a kapunkon, álljt parancsolt, és ott tartott, amíg a többiek átkutatták a házat, tudod merre ment, kérdezte, nem, nem tudom, válaszoltam, de ha tudnám se mondanám meg, erre szájon vágott, hogy felbucskáztam a sikoltozva kirohanó anyám lába elé, aki felrángatott, és vonszolt be a kapun, közben kiabálta, kikaparom a szemed te gyilkos, ha mégegyszer kezet mersz emelni rá, bátyámtól kapott lódenkabátom, ami úgy lett rámszabva, hogy az aljáról levágott anyám félmétert, az ujjából is annyit, hogy éppen kint legyen a kezem, most ólomnehéz volt, zsebe a térdem magasságában egyre jobban féloldalasra húzott, nem mertem belenyúlni, azt se tudtam, be van-e tárazva, hideg keménysége átsütött a nadrágomon, na, tapadj csak anyád szoknyájára, mondta a tiszt, és akkor láttam, hogy a kertben bóklászó katonáknak mutogatott a kertvégéből, aki apámékat is mutogatta a csendőröknek, aztán lehet, csak megtévesztő mutogatás volt, nem tudom, de sokan állították, hogy neki mindegy volt kinek mutogat, csak mutogasson


4. [tulajdonos]: 42017-08-02 13:21
4

egyre nehezebb odafigyelnem másokra, és nem azért, mert nem érdekelnek a gondolataik, a bennük feszülő indulat kényszerít menekülésre a saját béklyóim közé, ahol, ha néha fájdalmasan is, de érezni tudom a távolságokat, ahol el merem fogadni igazságaim változékonyságát, még akkor is, ha időnként ez a képlékenység lebénít, rég nem hiszek az érveimben, csak illesztgetek, ahogy most is, ülök a számítógép előtt, és keresem-kutatom az emlékeim közül, ami jelölhetne is valamit ebben a szerteszét hömpölygő semmittevésben, gyerekkoromra nem ez volt jellemző, arra a gyerekkoromra, amiről már képeim maradtak, darabos, szín nélküli, össze-vissza karcolt, de felismerhető helyzeteket ábrázoló képek, tél, hatalmas hó, és késő este, és iszonyatos fázás, ahogy gyalog, hatévesen átmegyek az öt kilométeres távolságon, anyám nyugtatgat, bár én biztos, hogy nem nyafogok, erre a sétára élesen emlékszem, és az utána következő minden napra, mindenegyes nap ami ezután következik kitörölhetetlenül megmarad bennem, mintha egy másik élet képződött volna, elém nyílt valami, amiről eddig nem tudtam semmit, anyám hátáról lesegítik a hatalmas batyut, és egy sötétbőrű ember, aki apu lesz, mondja anyámnak, de hát mondtam, hogy megyek én értetek, az egyik szobából kijön egy fiatal, apuhoz hasonló férfi, nem néz ránk, megmerít egy pléhbögrét a vederben, még arra is emlékszem, hogy a bögre alján olyan horpadás volt, ami sötét lyuknak tűnt, és csodálkoztam, mért nem folyik át rajta a víz, iszik, és megy vissza, anyám lefektet, sírdogál mellettem, apu kedves szavakkal nyugtatgatja, hatalmas, érdes kezével meg-megsimogatja az én fejem is, és mondja, mondja, jó lesz itt neked is, meglásd, pedig nincs bennem ijedtség, csak rettenetesen fázom, ráz a hideg, és közelebb szeretnék kerülni a kályhához, reggel arra ébredek, hogy anyám magához ölelve sír, jó lett volna vele sírni, de nem tudtam, csak azt hajtogattam, hogy nincs semmi baj, nem lesz semmi baj, a telet úgy töltöttük, hogy néztem, ahogy főz, ahogy varr, segítettem neki a mosásban, és hallgattam, ahogy mesél, mindenféle meséket, verseket tudott, felolvasott a kincses kalendáriumból, sok ilyen kalendárium volt az egyik ruhásszekrény alján, mutogatta nekem is a betűket, két-három ilyen megmutatás után, már felismertem a szavakat, és vele olvastam, legalábbis azt hittük, hogy így, ilyen egykettőre megtanultam olvasni, anyám ezután már nem ment el hosszabb időre, ahogy kitavaszodott, sokszor hívták napszámba, de olyankor vitt magával, többnyire hatalmas karéj zsíroskenyérrel indultunk, innivalót nem vittünk, mert ahova dolgozni jártunk, gémeskút állt, négyszögletes, téglákkal kirakott kút, szálfavastag fakáváján vésetek, ott is böngészgettem a betűket, de igaziból összeolvasni csak az iskoláskor második évében sikerült, aput nemsokára frontra hívták, a mogorva fiatalabb ember még azon az éjszakán elköltözött, amiben mi megérkeztünk, csak évek múlva láttam viszont, ketten maradtunk anyámmal a házban, néha jött egy magas fekete egyenruhás katona, csillogó tőr az oldalán, ilyenkor a szomszédok egymásnak adták a kilincset, és ő is járta a falut, apu legfiatalabb gyereke volt a háromból, őt kedvelte a legjobban, szinte istenítette, azt híresztelte, hogy Horthy fiának a repülőjén lövésztiszt az ő fia, valami igazság lehetett benne, mert a kántor úr gyakran érdeklődött utána a későbbiekben is, amikor már a bátyám Párizsból küldözgette a leveleket és a csomagokat, ahol valami színimesterséget is kitanult, hogy játszott-e valamiben, azt soha nem sikerült megtudnom, de azt mondták, és mondta a kántor úr is, hogy nagyon okos gyerek volt, hogy külön jöttek érte, és vitték iskolába, mert nagy embert láttak benne, de aztán apuval együtt katona lett, lehet, hogy ugyanazon a fronton, csak nem tudtak egymásról, apu könnyezett, amikor anyám mesélte neki az egyszeri szabadságán, hogy mennyire fess az ő fia a pilótaruhájában, és hogy mennyire rendes ember, milyen sokat játszott velem, apu a könnyeit törölgetve mondta, de boldog lennék, ha egyszer elém kerülne így, de nem került elé az édesfia többet, boldog volt ez a nyaram, anyám tanított olvasgatni, bátyám is, amikor otthon volt, amíg ki nem került a frontra, gyakran jött, előolvastak nekem mindent, mutogatva a könyvben a betűk alakját, ami a későbbiekben nem bizonyult szerencsés módszernek, mert bennem egyszeri hallás után is rögzültek a szövegek, és elég volt a szavak alakját látni, már mondtam, mintha olvasnék, ettől előolvasó lettem az iskolában, ahol többnyire három osztály volt egyszerre egy teremben, és az összes olvasási gyakorlat bibliaolvasásból állt, akárhogy citálódott a szöveg, betéve fújtam, csak a második osztályban derült ki, hogy szégyenszemre nem tudok rendesen olvasni, az ismeretlen szavaknál leállok, mert az egymásután következő betűk számomra nem jelentenek semmit, a kántor úr és anyám elbeszélgettek rólam a fejem felett, úgy gondolja a tekintetes úr, kérdezi anyám, sírósan aggódó hangon, hogy baj van az én gyerekem fejivel, a szeme könnyben úszik, a zöld szem ilyenkor, mint a vízben úszó rét a nagy tavaszi esőzésekben, gyakran sírdogált, és én torkomban dobogó szívvel próbáltam ilyenkor a tekintetét megtalálni, de az csak elnézett valahova messzire, mint most is, a kántor úr sem nézett ránk, csak ingatta a fejét, hogy ő sem tudja ezt most megmondani, betegség-e nálam, vagy inkább tehetségre utaló valami, anyám kiválogattatta a kántor úrral a bátyám könyveit, hogy mik azok, amikben elkezdhetem az olvasást, mert a kincses kalendáriummal is úgy voltam, mint a bibliával, bárhol felütötték, ismerősként mondtam a szöveget, egy hónap se telt el, és faltam a bátyám könyveit, amikor elfogyott a válogatás, felóvakodtam a padlásra, és ellopkodtam a ládába zárt titkoltakat is, ez lett az én teljesen külön világom, amiben nem zavart senki, élhettem az idegenek, a betűkbe zárt emberek életét, és amikor elfogytak a bátyám könyvei, adott a kántor úr, de olyanokat válogatva, amikkel már nem tudtam mit kezdeni, nem kötött le Kaszab István élete, se a Rigócsőr királyfi, a Megfagyott lány története is úgy siklott el bennem, hogy olvasás közben végig éreztem, olvasok valamit, kívülről illesztgetem az elém kerülő szavakat, állítgatom őket gondolattá, érzéssé, és közben hallom anyám piszmogását a tűzhelynél, ahogy sóhajtozik varrás közben, és nem értettem, mért nem érdekelnek ezek a könyvek, kicsit talán az is számíthatott, hogy a kántor úr többnyire vissza is kérdezett belőlük, amitől mindig izzadós lett a tenyerem, elmondtam neki az első oldalt szó szerint, de ilyenkor többnyire leintett, és olyasfajta kérdéseket tett fel, amikre nem tudtam válaszolni, megalázottnak éreztem magam ebben a helyzetben, és egy idő után leszoktam arról, hogy könyvekért jelentkezzek nála, újraolvastam azokat, amiket régen, néha a padtársam is hozott valamiféle detektívregényeket, dadogó, befeléforduló gyerek, talán ezért is kerültünk egymás mellé, ő se, én se játszottunk a szünetben senkivel, malomtulajdonos volt az apja, de az is lehet, akkor már elvették tőle a malmot, de meghagyták vezetőnek, néha nekem adta az uzsonnáját, csodálatos valamiket hozott két kenyér között, amiknek a nevét sem tudtam, most sem, csak az ízekre emlékszem, amiket máig keresek a fűszerekben, tőle kaptam először csokoládét, fekete volt, meggy a közepén, bódító csípős csorgással a számban, hihetetlen volt számomra, hogy létezik ilyesmi is


Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!




Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2019-10-18 09:42 lista
2019-10-07 16:11 paricska
2019-09-23 22:23 Kosztolányi Mária
2018-12-07 20:19 u.a.
2018-12-07 14:21 szép
2018-11-14 11:19 Bara
2018-09-28 23:41 furim
2018-08-27 10:16 Vajdics Anikó -- kedvencek
2018-08-21 09:29 Vezsenyi Ildikó
2018-08-21 09:17 vim
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2019-10-18 09:57   Napló: Vezsenyi Ildikó Naplója
2019-10-18 09:51   Napló: az utolsó alma
2019-10-18 09:42   Kedvencek lista: lista
2019-10-18 09:39   Kedvencek lista: lista
2019-10-18 09:38   Kedvencek lista: lista
2019-10-18 09:22   Napló: Vezsenyi Ildikó Naplója
2019-10-18 09:15   Napló: N. D. S. L. (Vajdics Anikó)
2019-10-18 09:11   Napló: Seholsincs
2019-10-18 08:56   új fórumbejegyzés: Vajdics Anikó
2019-10-18 06:52   új fórumbejegyzés: Vezsenyi Ildikó