NAPLÓK: napokra zárt napok Legutóbbi olvasó: 2020-07-02 01:12 Összes olvasás: 3457| 10. | [tulajdonos]: 10 | 2017-08-21 13:43 | 10
beszélgetünk a lányommal telefonon, mit jelent főnöknek lenni, manapság végtelenül lecsupaszított képletekben gondolkodom, de még így is elveszítem néha a fonalat, és gyakran kell visszakapaszkodnom abba az életszakaszomba, amikor a főnökeimben kizárólag ellenséget láttam, nehezen hittem el nekik, hogy alkalmasak az irányításomra, így többnyire megpróbáltak minél előbb túladni rajtam vagy olyan helyzetbe hozni, amiben egyértelművé tehették a kiszolgáltatottságom, elsősorban magamnak, ez az utóbbi volt a jobb módszer, kegyetlen önfelismeréseimet nem mindig tudtam méltósággal elfogadni, de alkalmat adtak a tea melletti beszélgetésekre, hogy önmarcangoló dühkitörések nélkül fogadjam el a helyzetem, ami nélkül az alkalmazkodás reménytelen, azt hiszem, a tea szeretete a jugoszláv fogadótábor feszült zsibongásában kezdődött, amikor reggelente várom, hogy ihatóra gőzölögjön előttem a bögrében, visszasejtődik az a csodálatos íz, amit abban a teában éreztem, pedig csak közönséges katonai lötty lehetett, azonkívül egész nap nem is kaptunk semmit, de nem voltam éhes, újra és újra odamentem a kannához, töltöttem magamnak, estefelé kezdtem érezni, hogy lázas vagyok, a láz nagyon ritkán ver le a lábamról, harminckilencfokig eufóriás hangulatba hoz, azon túl zuhanok kezelhetetlenül nyűgös állapotba, mint itt is, kötözködtem a kihallgatóval, szerencsém volt, hogy orvost is tettek a fogadócsapatba, felismerte rajtam a lázrohamot, nélküle valószínűleg alapos veréssel csillapítják az ostoba lázongásom, még másnap is csak teát kaptam és lázcsillapítót, bedugtak a határállomás egy fogdának kialakított szobájába, időnként meglátogatott a magyarul is beszélni tudó orvos, adott gyógyszereket, elbeszélgetett velem, kérdezte, hogy visszaadjon-e a magyar hatóságoknak, mert ez lenne a legbiztosabbbb út a gyógyuláshoz, persze, csak akkor, ha nincs vaj a fülem mögött, úgy mondta váj, és mosolygott hozzá, élénken tiltakoztam, mindenképpen szerettem volna kijutni párizsba, a táskámban ott lapult a rongyosra forgatott francia szótár, amiről az orvos is tudhatott, mert folyton arról kérdezett, hogy mért pont párizs, mert szerinte cigánynépség, ő ha menne, amerikát választaná, de persze, az én dolgom, egy hét múlva átszállítottak a lágerbe, amit még a németek hozhattak létre, hegyek mindenhol, és itt kaptam először főtt ételt, mócsingokkal főzött káposztát, amitől napokig ment a hasam, diétára fogtak, ami annyiból állt, hogy kenyér egész nap és tea, volt nálam egy darab szalonna még otthonról, a láger zárt világában pontos értéke volt mindennek, kenyeret szinte korlátlanul kaptunk, de hozzávalót alig, tea, cikóriakávé, délben valami zöldségfélékkel, többnyire káposztával beszecskázott leves, és semmi más, néha bezúdult az óriási hodályba több tucat egyenruhás, válogatás nélkül végiggumibotozva, aki eléjük került, kiemeltek egy vagy két embert, akik közül, amíg ott voltam senki nem jött vissza, egyébként nem sokat törődtek velünk, a börtönviseltek gyorsan megszervezték a maguk megfellebbezhetetlen uralmát, kiüríttették velem is a táskát, még ide is a bátyám táskája jött velem, volt benne egy pár cipő, adtak érte húsz forintot, mert közös a mi sorsunk, gyerek, nem rablók vagyunk, csak szabadságharcosok, neked minek két pár, amikor van akinek egy sincs, de a szalonnám békén hagyták, bár az egyik fazon nagyon szagolgatta, a társa azonban rászólt, hagyd meg neki, mert mindjárt elbőgi magát, megpaskolta a fejem, ha segítség kell öcsi, tudod, hol találsz, de nem kellett, inkább nekimentem volna a géppisztolyos őröknek a tornyokban, minthogy felkeressem, behúzódtam az egyik sarokba, időnként megkenegettem a kenyerem a szalonnával, és amikor elfogyott úgy négy hét múlva, jelentkeztem a hazatelepítési lágerbe, esélyem semmi, hogy tovább jussak a bátyámhoz, már csak az idegenlégióba, a belga szénbányákba, meg a kanadai fakitermelésekhez voltak toborzók, a belga szénbányászoknál próbálkoztam, de még az orvosi vizsgálatokig sem jutottam el, mutasd nekik a tenyered, szólt rám a tolmács, azok ott az asztalnál összenevettek, a tolmács anélkül, hogy mondtak volna neki bármit is, csak annyit mondott, sajnálják, de nem, a szalonna bőrét még eszékre is magammal vittem, egy tornatermet telezsúfoltak háromemeletes tábori ággyal, nekem természetesen a legfelső ágy jutott, aminek egyetlen előnye, hogy ott senki nem zavart, itt rendes ebédlőben, rendes étkezést kaptunk, de természetesen a második héten, nagy semmittevésünkben elkezdtük verni a balhét, hogy túl sokszor adnak káposztát, és az egyik reggelen megszervezte a hangadónk, hogy éhségsztrájkoljunk, egyrészt, mert szerinte szar a kaja, másrészt, mert nagyon elhúzódik a kiadatásunk, nem mentünk el reggelizni, rá egy órára berobbant tucatnyi rendőr, üvöltözve átzavartak bennünket az étkezőbe, ahol volt egy előadások rendezésére alkalmas pódium, azon köpcös, civilruhás emberke billegtette magát lábujjhegyen, a kabátját úgy szétnyitva, hogy látszódjon a pocakja alatt az övébe dugott pisztoly, na, idefigyeljetek kurva anyátok magyar isten, titó elvtárs mondta nekem félóra, ti itt nektek nincs védelem, se vöröskereszt nincs, odaát nálatok meg szarik fejetek, leülni, zabálni, kuss legyen, vagy tűntök el, hogy még nyom sincs bennetek, leültünk, ettünk, kussoltunk még vagy három hétig, a szalonnabőrt időnként elővettem, szagolgattam, meg-megkenegettem vele egy egy karéj kenyeret, az apu füstölte szalonna ízét még a mostani, lehetetlenül elkorcsosodott emésztésem ellenére is keresem, ha találok ilyet nagy ritkán, és egyre ritkábban, ellenállhatatlan vágy fog el, hogy vegyek, persze, pár hét, hónap múlva kikerül a madaraknak, mert az első lakoma nyögdécselései után a feleségem nem enged többet hozzányúlni, ebbe-abba belefőzhetek valamennyit, de mióta menzáról hozzuk az ebédünket, és csak hét végén főzünk valamit a hazalátogató gyerekeknek, már ez is egyre ritkább, a káposztaféle, ami szívesen elviselné a füstöltszalonna ízét, tiltva van, néha egy-egy szelet kenyeret megdörzsölök vele, és befalom, és pontosan ugyanúgy ellágyulok az érzéstől, mint a lágerben, a szalonnázások után másra se tudtam gondolni, csak minél előbb hazajussak, nem volt már kedvem francia szavakat biflázni, valami leküzdhetetlen erő kényszerített, mint egy kiskölyköt, hogy haza, minél előbb láthassam anyámat, és megnyugtassam, mert valahányszor magam elé képzeltem őket, mindig sírt, apu tanácstalanul álldogál mellette, és nyugtatgatja, ne ríjjámán annyit, ott van az már a báttyánál, jó helyen van ő is, jó kezekbe került, közben meg rettenetesen szégyelltem magam, hogy megfutamodok, néha legszívesebben kiloptam volna magam a táborból, és neki toronyiránt párizsnak, mert valahogy itt már nem őriztek olyan szigorúan bennünket, akinek pénze volt, ki is kéredzkedhetett, ezt-azt vásárolni, ott láttam először narancsot, az ágyszomszédom nagy csámcsogásokkal ette, és az átszivárgó illat alapján elképzeltem az ízét, amit azóta sem találtam meg, annyira nagy volt a csalódásom az első kóstolás után, hogy már évek óta meg sem próbálom keresni
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
