NAPLÓK: napokra zárt napok Legutóbbi olvasó: 2024-04-25 23:51 Összes olvasás: 5488| 11. | [tulajdonos]: 11 | 2017-08-23 14:07 | 11
ma reggel egy volt kolléganőm érdeklődött a fészen, hogysmint létezem, ritka kivétel, hogy megtalál valaki, és rámüzen, legtöbben, ha eszükbe juttatom is néha magam, csak rámklikkelnek, aztán maradunk is ebben a semleges valamikorismertükegymástdemáramárminek pozícióban, pedig ahogy közeledem a menthetetlen demencia felé, egyre inkább érdekelne a volt munkatársaim sorsa, véleménye erről-arról, emiatt a napló miatt is, amiben csak egyoldalúan tudnám bemutatni őket, illetve részben irodalmasított formában, ami menthetetlenül betorzítja a hajdanvolt kapcsolatainkat, és akkor inkább többnyire kihagyom az életemnek ezt a részét vagy mint most is, súrolva megemlítem, apja, akár csak az én apósom, azok közé a hajdanvolt kommunisták közé tartozott, akik hittek benne, hogy igazságosabb társadalmat is létre lehet hozni, mint amiket az emberiség az elmúlt többezerévben összebütykölt, apjával, a nagyhatalmú személyzeti főnökkel egyoldalú kapcsolatom volt, kizárólag abból állt, hogy amíg meg nem szelídültem, rendületlenül osztogatta nekem az utolsófigyelmeztetésként fejlécelt fegyelmiket, kizárólag nevelési célzattal, néha az asztalt is megcsapkodta előttem a tekintély kedvéért, de azt hiszem magában jókat röhögött a hülyeségeimen, ami többnyire abból állt, hogy halaszthatatlan párkapcsolatkeresésből adódóan nem vettem fel a műszakot, és erre utólag próbáltam engedélyt kérni, a műszakban dolgozókat nem különösebben érdekelte ez a megbízhatatlanságom, abban az időszakban még, amikor az ilyen üzemek létszámát fele arányban deklasszált elemekkel töltötték fel, például a csoportvezetőm vegyész hadmérnök ezredes volt, az egyik csoporttársam hajdanvolt minisztériumi főosztályvezető, egy másik kirúgott kutatóorvos, aki megjárta az ÁVH kihallgatószobáit is, valamilyen elhibázott kísérlet okán, őt szinte folyamatosan keresték éjszakánként a nőismerősei telefonon, amit egy hajdani „csikágói” hintáslegény kezelt, megfelelően autentikus stílusban, aztat nem lehet adnom kiskezitcsókolom, mert a főprofesszorúr éppen spaknival vakarja a trepnit, bemondással letette, és még csak el sem nevette magát, beleképzelve, hogy a szerencsétlen nő erre mit asszociálhat, én persze csak a hecc kedvéért a főprofesszorúr tudomására hoztam, hogy keresték, rendkívül élvezetes látványnak tartottam, ahogy egy cingár úriember magából kikelve üvöltözik egy közel kétméteres ligetkörnyéki vagány tekintélyes pocakjával, engem, mint nem egészen komplett gyereket kezeltek, elsikálták, amikor lehetett, a váratlan nemléteimet, én meg cserébe, mindenféle szar munkát átvállaltam a műszakban, kizárólag, mert jól éreztem magam a társaságukban, és nem szerettem volna, ha átcserélnek egy kevésbé vegyes összetételű műszakba, ahol szinte kötelező volt az együttpiálás, a falumban sem tudtam igaziból megharagudni senkire, az idő sok bántást kilúgozott belőlem, talán nem is voltak bántások, csak a helyzetem méreteztem el néha, mert miután apu a nevére vett, úgy éreztem, beletartozok a családba, több, a főutcán nagy portával rendelkező gazda is apu rokona volt, apu ott nőtt fel, mutatta is, melyik nagy ház volt az övék, vastag vályogfalak, hatalmas csűr a hátsóudvarban, istállók, csak az apja, miután korán meghalt az anyjuk, rábízta a gyerekeket a nagyanyjukra, és egy félév alatt elmulatta, elitta a vagyont magával együtt, szegény nagyanyja próbálta felnevelni őt és a nővérét, de erről csak annyit mondott egyszer, kértünk kicsi sót a kenyerünkre, azt mondta, frászt a beletekbe, hogy még többet zabáljatok, ahogy legényesedett, ment is fel pestre, és dolgozta be magát a budai kertekbe, semmi kapcsolatot nem tartott a rokonokkal, akár én, aztán mégis visszahúzta a szíve, és innen nősült, de a rokonok valamiért haragudtak rá, okát nem tudom, de valamikor kisiskolás koromban a falu villamosítása idején, amit csodaként éltem meg a petrólámpás olvasgatásaim után, járdát is kapott a sorvég, először kupacba rakták a porták elé a betonlapokat, amiknek a lerakását elfelejtette megszervezni az előljáróság, aztán valaki mondhatta a bírónak, hogy nem lesz ám abból a járdából semmise, mert nagyon fogynak, kijött a bíró ide a szélre, és nagydühösen bekiabált minden portára, hogy kirakni ám, amit behordtatok, a szentségit neki, mert rendőrséggel pakoltatom ki veletek, mi is udvari járdát, ha éppen keskenyet is, sőt, a karámba is jutott, de hozzánk nem szólt be, a szomszéd visszafeleselt neki, a rokonnak bezzeg nem szólsz, nekem ezek nem rokonaim, mondta a bíró dölyfösen, pedighát az apjuk édestestvérek voltak, ezt akkor nagyon jól tudtam már, és gyűlölni kezdtem ezt az embert, és elhitettem magammal, hogy ők semmizték ki apámat, és így is viselkedtem vele, meg a velem egykorú fiával is, aki nem ártott ugyan nekem egy szóval sem, de egyszer labdázás közben felbuktatott, és majdnem agyonvertem, pedig kétszer akkora volt, mint én, de csak arra emlékszem, hogy elöntött valami iszonyatos forróság, és a következő, hogy fekszik előttem véresen, és tartanak vissza hárman, de meg kell hagyni, helyénvaló ember volt ez a bíró, amikor az orosz tankok napokig dübörgő sorokban vonultak pest felé a főúton, még egy útjukba eső tankhadosztálylaktanya sem zavarta őket, a katonaságról hazaugrott legény, meg én, azt terveztük egy vonaton szállított, az állomáson őrzés nélkül maradt magyar T34-esből kiszerelt golyószóróval, hogy ha jönnek erre, akkor a kastély kilátójából géppuskatűzzel fogadjuk őket, agyament ötlet, de akartuk a hőst hinni magunkban, aztán jött ez a bíró, és elkobozta tőlünk a géppuskát, és a tárakat is, kaptunk szavakban tőle hideget meleget, hogy az ostobaságunkkal hoznánk a falura a bajt, én restelkedtem, a szomszéd gyerek mérgelődött, de arról lemondott, hogy tovább csiholja bennünk a hőst, apu akkurátusan, gyereklépésnyi távolságokban rakta le a járdalapokat a kerítés előtt, de szimplán, eszébe sem jutott, hogy ami már a portáján belül van, azt kivigye, nem tolvajságból tette, de az ő felfogása szerint a célnak így is megfelelt a kinti, a többi már luxus lenne, és nagyobb haszna van azoknak a kerítésen belül, a házhoz is talán csak a cserepet vásárolhatta, amikor anyám magára maradt, és a téesz nagy munkagépei tönkretették a vízvölgy elvezető árkait, gyakran feljött tavaszonként újra az áradás a házunkig, és kezdtek repedezni, omladozni a falak, szálfákkal támasztottuk a gerendákat, nehogy szétnyomja őket a tető, és akkor láttam, hogy zúzott kavicstörmeléken áll a ház, pontosan olyanon, ami a sín alatt van, apu úgy gondolhatta, ami a szerelvényeket elbírja, az meg fog felelni talapzatnak a háza alatt is, anyámat aztán elhoztuk, pár forintért eladtuk a kertet egy betelepülő székely embernek, a házat látszólag már csak az imádság tartotta, ott láttam kiegyenesedett ácskapcsokat a csúcsillesztéseknél, két éve fel kellett újítanunk a mostani lakóházunk tetőszerkezetét, mert az építésénél, ahogy az ács fogalmazott, rigófüttyel együtt rakták be a faszerkezetet, és elég bizonytalanul tartotta már a cserepeit, a mester csak ácskapcsokkal akarta összefogni a gerincillesztéseket, és nagyon megsértődött, amikor kifogásoltam, mondta, hogy a keresztpántolás, csavarozás, amit igényeltem, plusz egy napját vinné el, és szakszempontból teljesen felesleges, mert az illesztett felületek úgy vannak összedolgozva, hogy önmagát tartja a tető, elmeséltem neki hogyan engedték el egymást a szarufák az alávizesedett falnál, kicsit rádramatizálva, ahogy elbillent a tető, hogy se bútort, se cserepet nem lehetett már a romhalmazból kimenteni, pedig apu háza nem dőlt össze, pár évre rá, anyám temetése után arra mentem, és az eredeti szépségében állt a ház, nem tudni, hogyan oldották meg, de áldottam a benne lakókat, hogy megmentették, legalábbis akkor még bíztam benne, hogy így is marad, és átmelegedtem a gondolattól, hogy újra gazdája lett, apu mielőtt nekiindult a háborúnak, a kertvégi vályogvető gödörből óvóhelyet alakított ki, lefedve vastag akáctörzsekkel, és arra föld, amin kukorica nőtt, télre is otthagytuk a letört szárakat, takarják a bejáratot, mikor ment, nagyon ráparancsolt anyámra, a malom tetején ha megszólal a sziréna, velem együtt rohanjon a bunkerbe, mert közel vagyunk a vasúthoz, ahol a vonalak javításához szükséges síneket, talpfákat tárolják, rakodják, és azokat bombázni kell az itt átrepülő ellenséges gépeknek, nem kímélve a közeli házakat sem, ez parancsba van nekik adva, bombázógépek csak magasan, nagyon magasan morajlottak át felettünk, de vadászgépeket gyakran láttam cikázni, amíg anyám a lehozott feszület előtt térdelt, addig kilopakodtam a bunker szája elé, és próbáltam kitalálni, melyik repülő lövi le a másikat, egy angol gép a vízvölgy túlsó részén, pont a házunkkal szemben csapódott a szántásba, a pilótát egész nap keresték a csendőrök, még a kisbíróval is kidoboltatták, hogy aki bújtatja, az hazaárulást követ el, és helyben felkoncolják, másnap úgy lopakodtam oda a bunkerhez, hogy biztosra vettem, ott lesz a pilóta, de csak egy sáros ejtőernyőt találtam, anyám beásta a földből kialakított fekvőpadkába, és keresztet vetve megesketett, hogy erről nem szólok senkinek, majdnem három év jött ezután, amikor csak anyám és én, apró teremtés volt, de szívesen alkalmazták napszámra a dolgossága miatt, ha nem voltam iskolában, mentem vele, nagyon gyorsan kifáradtam, anyám féltett az időnként félreverő szívem miatt is, hagyta, hogy olvasgassam a mindig magammal cipelt könyveimet, később, ahogy kapta rólam a dicséreteket a szívgárdából, akkor még abban reménykedett, ha ilyen jófejű fia van, abból csak pap lehet, többnyire így az otthoni teendőket kellett ellátnom, megetetni a jószágot, kapálgatni a kertben, locsolni, amit és amikor kellett, jó, vízmegtartó földje volt, nem is emlékszem, hogy a paradicsomon, meg a paprikán kívül bármi is igényelte volna a külön vízcipelést, reggel feltöltöttem a kút melletti betontárolót, este locsoltam ki a ház előtti virágokra, meg a palántázott kerti részre az állottvizet, nem volt nagy feladat, néha a nyárikonyha földes padlóját kellett lekennem hígított tehéntrágyával, amit többnyire a harmadik szomszéd istállójából szereztem be, de ha a gulyát reggelenként a vízvölgyi rétre hajtották, még ennyi fáradságom se volt, száradás után olyan lett, mint a nagyszoba színes betonnal behúzott padlója, egyszer volt talán, hogy jött haza anyám elesteledve, a csirkék egész nap az óljukban, a disznónk őrjöngve tépte a karámot, reggel belefeledkeztem tolsztoj háború és békéjébe, akkor eszmélve ki belőle, amikor anyám elkezdte csépelni a hátam a disznóterelő pálcával, szegénykémnek jobban fájhatott, mint nekem, ki volt fáradva, és sírt, hogy még ennyit sem lehet rám bízni | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
