NAPLÓK: napokra zárt napok Legutóbbi olvasó: 2026-10-08 13:14 Összes olvasás: 6978| 6. | [tulajdonos]: 6 | 2017-08-07 15:10 | 6
feleségem lefeküdt, azt mondja, most nincs kedve kártyázni, általában makaót játszunk, pontosabban a makaó nevű kártyajáték egy saját használatunkra csiszolt változatát, amiben csak ő nyerhet, ha valami csoda folytán én mennék ki elsőnek, akkor addig húzhat a talonból, amíg egy hetessel vissza nem tud hívni, néha félórás játszmát is lebonyolít így, és élvezi, ahogy dühöngök, mert a játékidő múlásával négyzetesen romlik a koncentrálóképességem, és ezt nehezen tudom beismerni, néha csalok, hogy én is fűszerezzem valamivel az összecsapásainkat, bő ujjú pulóveremben két-három tartalék hetes is van, de nem könnyű használni őket úgy, hogy ne vegye észre, és ne akarja rám borítani az asztalt, gyerekkoromtól megszoktam a bő ruhákat, állítólag hároméves koromig csak pendelyt adtak rám, és utána is az innen-onnan kapottakat, kisiskolás koromtól a kétméteres bátyám ruháiból azokat, amiket anyám át tudott alakítani hordhatóvá, majdbelenőszebbeiskisfiam, igazította rám az utolsó simításnál, szájában még ott a tű és a belefűzött cérna, nem nagyon törődtem vele, hogyan áll rajtam a hósöprő kabát, az újságpapírral kitömött orrú cipő, talán gimnazista koromban volt először, hogy szégyelltem ezeket az úgy-ahogy rám alakított holmikat, az ejtőernyőselyemből eszkábált inget, amit a mindig úri eleganciával öltözködő földrajztanárom egyszer úgy szólt le, hogy, csak ez az egy bolhaszaros inged van, fiam, gyűlöltetve meg magát vele örökre, pedig talán ő volt a tanárok között az egyetlen, aki el-elolvasta a faliújságra kitett verseimet, és fűzött hozzájuk egy-egy elismerésnek szánt mondatot, például, lehet nálad a marsallbot, ha felismered, és nem dobod ki idő előtt, amiket gúnyolódásnak éreztem, és egyébként se tudta elhitetni velem akkoriban, hogy egy földrajztanár érthet az olyan magasabb eszmeiséghez, amikről úgy éreztem tizenhat évesen, hogy képviselni tudok, a magyar tanárom elismerését, törődését szerettem volna velük megszerezni, aki minden igyekezetem ellenére csak átnézett fölöttem, és amikor a könyvtárban téblábolva elfogódott hangon megkérdeztem tőle, hogy mondana-e a verseimről véleményt, tűnődve rám nézett, és bólintott, másnap bevittem neki az összes, a rettenetesen kusza írásommal mindenfajta papírokra nyolc éves koromtól írt versem, két napig torokban dobogó szívvel vártam, hogy mond valamit, de csak a szokásos fölöttem átnézés, aztán a tenyerén egyensúlyozva megjelentek a gyűrött szélű papírfecnijeim, és nyújtotta felém, kibotorkáltam, lehet, hogy nem szándékosan, de megbillent a papírhalom, szóródtak szét mindenfelé, amikor írtam rájuk, nem számítottak, hogy milyenek, de most, ahogy szedegettem őket egyenként az osztály harsogó röhögése közben, éreztem bennük a szánalmas igénytelenségem, végtelen ideig tartott, de mind összegyűjtöttem az olajjal kent padlóról, hazafelé bedobtam őket a vasútállomás nyitott klozetjébe, bottal még bele is tunkoltam, véget vetve nyolc évem minden igyekezetének, hogy értéket találjak magamban, és talán ez volt az a pillanat, amiben felismertem azt is, hogy mennyire szánalmas lehet az öltözékem az orvos, ügyvéd családból jött gyerekek között, mert az osztályban csak ketten voltunk „egyéb” származásúak, beleegyeztem, hogy anyám az erre összekuporgatott kis pénzéből felöltöztessen, befejezhetetlenül hosszúnak tűnő válogatás a városi nagy ruhaboltban, már hagytam volna ezt az újdonsült igényem elveszni, de végre előkerült egy öltöny, ami mindkettőnknek tetszett, ki is tartott érettségiig, mert hordani már nemigen volt kedvem, csak jól esett a tudat, hogy van, és bármikor felvehetném, ha akarnám, nem is illett volna a hatalmas, kemény, elnyűhetetlen marhabőr táskámhoz, a padláson találtam az egyik könyvekkel telt láda alján, apu nadrágszíjakkal igazította a hátamhoz, aztán vigyázz ám rá, a bátyádé volt ez, mondta kicsit lemondó hangsúllyal, ezzel jártam végig az általános iskolát, és még itt a gimnáziumban sem hagytam el, de persze akkor már a kezemben lóbálva, apu adjusztált rá bőröndfület, még a nagyobbik fiam is használta egy ideig, amikor divattá vált kamaszkorában a nagyapai retró, mikádóstól, bő szárú csizmástól, amit még apu talpalgatott, varrogatott össze egy orosz katonacsizmából, nem tudni hol szerezte, de elnyűhetetlen volt, bár számomra hordhatatlannak bizonyult a seregben, mert akkor még az orosz hadsereg levedlett szerelését kaptuk, a véznaságom miatt bármennyi kapcát is tekertem a lábamra, folyton kiléptem belőle, főleg, ha szántásban futtatott meg bennünket a főtörzs, kishercegi mesefiguraként közlekedtem az uszályként utánam surranó köpenyben, levágni az alját nem volt szabad, a szakaszból pedig senki nem cserélt velem, divatot teremtettem magamnak itt is, mint a bátyám gönceivel, aki a legutolsó párizsi divat szerint öltözködhetett, talán a tűorrúra kihegyezett cipő is az én lábamon jelent meg nálunk először, akkor, amikor itt még bőven a vastag nyersgumitalp járta, de egy idő után, bárhogy is tömködtem az orrát, felkunkorodott, és apunak kellett igazgatni, hogy mégse úgy nézzek ki, mint kismukk, levágta az orrát, aláhajtotta talpnak a maradékot, így évekkel megelőztem a szögletesorrúra módosított divathullámot is, próbált az ilyen házi mesterkedésekre engem is megtanítani, de ügyetlennek bizonyultam, sehogy se állt kezemre a cipészkedő szerszám, tizenkét éves lehettem, amikor anyám beajánlott a helyi foltozóvargánál próbainasnak, egy nyári hónapot töltöttem nála, végigszenvedte velem a nemtalálommelyikajobbbalkezem próbálkozásaimat, és úgy adott vissza, hogy ebből a gyerekből bármi lehet még, de cipész az biztosan nem, így erről a karrieremről sem álmodozhatott többet szegénykém, pedig nagyon szeretett volna nekem egy kényelmes ülőmunkát, biztos jövedelemmel | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
