NAPLÓK: mix Legutóbbi olvasó: 2024-05-03 09:10 Összes olvasás: 135015| 220. | [tulajdonos]: Tersánszky | 2012-12-02 15:47 | Tersánszkyt imádtam, imádom. Az embert is, az írót is. Sokáig inkább csak az embert ismertem. Ha valami a kezembe került róla, elolvastam. Nem életrajzot. Napilapban megjelenő cikkeket. Ezekből megalkottam a magam Tersánszkyját. Imponált, hogy mindig szidta a rendszert. Vonzó volt a szememben ez az állandó ellenzéki szerep. Hogy artistabohóc szeretett volna lenni, és sírt, amikor nem sikerült. A feleségéhez való viszonya.
Sokat nem olvastam tőle. Amikor elkezdett érdekelni, időm nem volt. Amikor több időm lett, energiám. Amikor energiám, újra időm nem. De az a kevés, amit olvastam tőle, bizonyítja nekem, hogy nem akárki:
„Osvát Ernő, a szerkesztők szerkesztője
Minden szakmának van valamilyen babonája, esetleg hazug jelmondata. Az írásművészeté az, hogy: megvetés terhe alatt hinni kell abban, az írót ellenállhatatlan lelki kényszer készteti az írásra!
Ha még ezt csak a közönség hinné?… Hagyján! De maguk az írók is elhiszik és hangoztatják. Akár a vadak kuruzslói és varázslói, akik hókuszpókuszaikkal önmagukat is megkerítik és megkergítik felsőbb lény voltuk hitére.
Az íróbabona oly általános, hogy eddig még csak egyetlen kartársat találtam az egész világirodalomban, aki bátran, nyíltan, őszintén vallotta, az írásra nem annyira belső, mint inkább külső kényszerek, főleg megélhetésiek kényszerítenék. Ez az író Jack London, aki magát kifejezetten szocialista írónak tartotta, és angolszász nemes eredete ellenére megírta, örök okulásra, a londoni Soho borzalmait.
Még mielőtt Jack Londonról tudtam volna, én is az íróbabona cáfolója voltam. A harmadik kartárs pedig, meg kell fogódzkodniok!… Osvát Ernő volt.
Igen! A szerkesztők mintája, a tehetségimádó, a kézirat-szerelmes Osvát Ernő, egyszer több író társaságában, amikor az írói elhivatottság körül való nagyképűsködést támadtam, nekem adott igazat. Körülbelül így:
– Igen! Abban Józsi Jenőnek van igaza, a tehetség általában nehezen visszagyűrhető és lehetetlenségekre is ösztökélő tulajdonság egy lélekben, de hogy miben és merre tör utat?… Azt leginkább a tehetségtelen írók hangoztatják, hogy az írás kényszere leküzdhetetlen! És egyedül az!
És itt Osvát szívből, hangosan nevetett. Úgy, ahogy Major Sicu torz kép rajzolónk klasszikus rajza ábrázolja őt.
*
……………………..
………………………….
Neki egy kis állandó udvara volt, magamfajta, ifjabb írócskákból. És ezek, akárcsak az udvaroncok, áskálódtak, hízelegtek, háta mögött sugdosódtak, szót hordtak.
Egyikük panaszolta nekem, hogy Osvát a másik tanácsára meghúzatta vele, igaztalan, a művét. Mire azt mondtam vad, ifjúi önérzettel: ha nekem Osvát egy vesszőmet törli, akkor többet nem vagyok a Nyugat munkatársa!…
Huhh! Boldogan szaladt ifjú kartársam az Osvát kis társaságában közhírré tenni dölyfös kijelentésemet. Egyúttal persze a maga védelmében is. Aztán, amikor tárgyaltak, Osvát legjobb barátja és fönntartástalan talpnyalója csípősen „ravasz ember” néven illetett engem, aki hát belemegyek a háta mögött szerkesztőmnek lecsepülésébe.
De rosszul járt. Osvát hozzá fordult, és jól tagolva, jelentősen mondta:
– Ezt ne mondd! Tersánszky minden, csak nem ravasz. Ő szemembe szokta megmondani a kellemetlent is.
A futár gyorsan közvetítette nekem Osvát válaszát. És ezzel valóban alkalmat adott rá, hogy szégyelljem hetvenkedésemet, amivel már föltevésekre is megbántok olyan igaz és jó szándékú lelket, mint Osvát Ernő volt.”
[ Digitális Irodalmi Akadémia ] | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
