NAPLÓK: mese 200X Legutóbbi olvasó: 2025-03-28 23:06 Összes olvasás: 9353| 4. | [tulajdonos]: 4. | 2006-10-18 07:36 | Mintha csak egy gonosz rendszer, mármint politikai rendszer, áldozataként élnék. De rosszabb ez, bizonyos szempontból, mint pl. Szibéria. Börtönöm láthatatlan, száműzetésem érzékelhetetlen, csak benn, legbelül kelt valami rossz érzést, ami kifelé mérgez. Lefogja a kezem, az agyam, önszervező erő, aminek gyökerét kutatva mindig csak önmagamnál lyukadok ki. Ahogy egy vírus indul világhódító útjára, úgy terjed bennem valami betegség, ami végső soron tőlem függetlenül, talán szándékoltan, de minden bizonnyal egy titokzatos célt szolgálva emészt el. Csak azt a pillanatot tudnám elkapni, amikor belém oltották ezt a kórt, a tehetetlenség, az önámítás, az elkeseredettség, a hitetlenség betegségét.
Egy 80-as évekbeli zenekar szövege ugrik be (nem is tudom, ETA? QSS? Marina Revue?). "Kiirtom magam" ("Hulla szagom van, úgyis.")
Kiirtom magam. Akinek ez jut eszébe, az vajon milyen betegség fogságában sínylik, hiszen az ember nem írtja ki magát, talán még saját fajtársait sem, hacsak nem tulajdonít a létezésének valami betegség jelleget, valami rendelleneset, amit ki kell irtani, még ha ez az életébe kerül is. Az öngyilkosság itt csak egy szükséges áldozat, a cél valami tőlünk független, rossz dolog elpusztítása.
"Nem tudok már tovább várni. Minden mindegy, jöhet bármi." – folytatja.
Amit nem tehetek meg, amit nem teszek meg. A félelmek, amik, ki tudja honnan, miért és meddig még. Lassan megfojtanak.
Ez nem újság, és nem újdonság. Mennyien vagyunk így ma, akár csak Magyarországon? Mennyien várjuk, hogy elinduljunk, mennyien vagyunk kész az indulásra? És mennyien jövünk rá minden reggel, minden nap minden percében, hogy nincs hova elindulni? Száműzetésben vagyunk, ezzé vált az életünk. Az enyém mindenesetre.
Szökést tervezek. Ez is hozzátartozik. A szökés vágya, lehetőségének illúziója viszont újabb börtön. Még magasabb fal, mégsem tudom ezt a dolgot, ezt az egyszerű mechanizmust megfékezni. Minden kitörési lehetőség súlyos büntetést von maga után. Nagyszerű találmány, egészen elképesztő, ahogyan működik.
Felmerül, hogy az emberi gonoszság eszközei honnan származnak. Természetünk a természet része, nem állunk függetlenül, nem vagyunk különbek semmitől, ami létezik. A természet csodálata idejétmúlt, vagyis a csodálat még rendben van, de a felmagasztalás, bárminek a felmagasztalása – na az olyan dolog, amit végre abba kéne már hagyni, kedves emberiség.
| |
| 3. | [tulajdonos]: 3. | 2006-10-15 02:26 | Furcsa, ha az embernek van állandó beszélgető partnere, és egy idő után eljut vele oda, hogy nagyon szeretnének valamit megbeszélni, de a nyelv nem alkalmas rá.Ez már többször előfordult, és eddig mindig valami veszekedés féle kerekedett dologból. Ma volt talán az első alkalom, bár legutóbb már erősen éreztem azt, ami ma kimondásra került: ezt már nem lehet szavak szintjén megbeszélni. Valószínűleg sok probléma ragad le ezen a szinten, hogy nincs megoldás, mert a szvak, a nyelv nem alkalmas arra, hogy kommunikáció útján átadjunk valamit a másiknak. Így csak önmagunkkal diskurálhatunk bizonyos dolgokról, de ez oly kevés, hogy a végén, a hátradőlős rész, amikor átadjuk magunkat az érzéseinknek, már felér egy katarzissal, egy lelki orgazmussal. Miért beszélek többes számban?
Annyi a mai konklúzió, ami már többször is volt, lesz, van: kell verseket írni, mert a kommunikáció hagyományos formája nem alkalmas bizonyos dolgok átadására. Kimondani a kimondhatatlant. Most akkor emberek vagyunk, vagy istenek? MIndennek van határa. | |
| 2. | [tulajdonos]: 2. | 2006-10-12 07:42 | Egy ismerősömet egyszer elütötte egy autó. Azaz őt és a hugát. Nagyjából elmesélte, hogyan történt. Kérdem tőle, hogy látta-e az autót, mondja igen, kérdem, akkor hogy-hogy. "Azt hittem, hogy messzebb van."
Minden nap, mikor átmegyek ott az úton (igazából kb. 50 méterrel odébb) eszembe jut ez. Nem voltak résen. Azt hitték, messzebb van. Azt érzékelték. Sosem lehet tudni, úgy tűnik. Huszonpár év tapasztalata, és mégis elvéthetünk egy ilyen egyszerű dolgot. Azt gondolom, ez bármikor, bárkivel megtörténhet. Hogy így üti el az autó. Én óvatos vagyok azóta: résen vagyok. De csak, ha ott megyek át az úton. Vagy csak akkor tudatosan. | |
| 1. | [tulajdonos]: 1. | 2006-10-06 08:04 | Október mittudoménhanyadika. Ma történik az első igazi gyennyeskedő, őszi reggel. Rám ordít szinte, erőszakosan követel: vegyem már végre komolyan az életet. Nyáron lehet líbicelni, még mindig gyerek vagyok, a nyáriszünetet, mint valami parancsolatot, betartom. Mint zsidóknak a sabbat, olyasmi nekem a nyár.
Aztán minden évben komolyra fordul az időjárás, és megérzem: nekem is komolyra kéne végre fordulnom. Ideje lenne ebben az évben másképp hozzáállni a dolgokhoz. Idén kivételesen tanulni kéne, picit felnőttebbnek lenni, spórolni valamire, és a nyáron összegyűjtött bölcsességet átültetni a gyakorlatba. Persze minden marad a régiben.
Évet ismételek, mint mindig.
Az idei tanév különleges. Vannak új tantárgyak. Pl a munkanélküliség, a felfokozott bizonytalanság. Persze, régebben voltak ezek, de már alig emlékszem valamire belőlük. Lehet, hogy fakultációra fogok járni szegénységből. Mindemellett szakot is választottam, már az év elején, lassan készülődnöm kéne az apaszerepre. Hacsak nem hozza másképp az élet. Mert ez egy ilyen suli: sosem tudni, mit talál ki a vezetés.
Csomó dolgom van, és alig valami erőm, hogy végigvigyem az eltervezetteket. Megint azon kapom magam, hogy aludnék, csak aludnék, aludnék – a legegyszerűbb módja, ha az ember a valóság elől menekül. Philip K. Dick szerint az a valóság, ami nem mutat hajlandóságot a megszűnésre, attól, hogy nem hiszünk benne.
A meséket betiltanám. A gyerek elkezd hinni az igazságosságban. Persze utána arról szól az élet, az oktatás, hogy megtanulja saját bőrén az igazságtalanságot. Az életre való felkészítés. Én hittem a mesékben, lázadtam és úgy maradtam. Lelkem mélyén még mindig hiszem: a megpróbáltatások után minden jóra fordul. Csak úgy magától. Mert ez a szabály. Csak egy gond van: attól félek, igazából még csak most kezdődnek a megpróbáltatások.
Azt szeretném, ha ez a napló egy mesekönyvvé válna. Azt szeretném, ha főhőssé válhatnék, ha részt vennék ebben a történetben – ami kezdődjön: most! –, és nem csak megtörténne velem. Ezt a mesét magamnak írom, hogy újra hinni kezdjek az igazságosságban. Hogy kívülről tudjam nézni a történetemet, hátha úgy minden értelmet nyer. (Tudom, hogy EZ nem Az Élet. Amit élek, az nem Az Élet. Az Élet, az manapság valami más – EZ csak én vagyok. Valaki, aki kinnrekedt és nem is igazán akar visszatérni. Talán sosem voltam benn. Valahogy el kell tölteni az időt, mindenesetre. Valahogy szeretni kell Ezt. Mi mást tehetnék?) | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
